Őszi vakáció az Atlanti-óceán partján

Vasárnap este megérkeztünk, hétfő délben elkezdett Boninak fájni a torka. Délután már PCR-tesztet csináltattunk. Nem covid. Hitetlenkedve regisztráltam, hogy noha másfél éve sikerül elkerülni az első számú közegészségügy ellenséget, erre dilettáns módon elkapunk egy mezei náthavírust.

Nem is részletezem: azóta Bonival mindketten tök betegek vagyunk, felváltva és/vagy párhuzamosan produkálunk olyan tüneteket, mint láz, orrfolyás és -dugulás, hasmenés, torok- és fejfájás, tüsszögés, köhögés (hurutos, hogy precíz legyek), étvágytalanság. Kint verőfényes napsütés van, napközben 19 fok. A bérelt házunkhoz tartozó (fedett, fűtött, nagy) medencét még csak kívülről láttuk, a tengerparton 2x voltunk, a második után (ma) Boni újra belázasodott (én el sem mentem).

Megüt a guta, hogy mindezért 800 km-t utaztunk! Tök hülye vagyok, tartanom kellett volna ahhoz a szilárd meggyőződésemhez, hogy egy hétre nem éri meg sehova sem elutazni. Drukkoljatok, hogy legalább a végére meggyógyuljunk! (És hogy Z. ne kapja el!)

Nyolcéves kisfiúk csoportdinamikája

Elnézően röhögök azon a Tamkón, aki múlt héten ilyenkor játéksort állított össze és kincskereső feladatokat dolgozott ki öt nyolcéves gyereknek. Legalább annyira nem álltam a realitások talaján mint az a nő, aki azt képzeli, hogy a férfiak az eszéért szeretnek belé. Nem is tudom, hogyan gondoltuk, amikor a férjemmel naívan még azon is eltanakodtunk, hogy milyen betűtípust használjunk a kincskereső játékhoz, és már csak mosolygok Z-n, amikor arra gondolok, hogy a kinyomtatott feladatokat egy ismerős apukának is megmutatta, és megkérdezte, hogy szerinte a fiaink el fogják-e tudni olvasni.

Miután az első kisfiú megérkezett, az első kitervelt játékot (Grabolo - vicces, gyorsasági kártyajáték) még tök jól végig tudtuk játszani. De miután bezártuk az ajtót az utolsó szülő mögött, és visszamentem a nappaliba, az öt ördögfiókát már elvesztettük úgymond - fülig érő szájjal, őrültek módjára dobálták egymást azzal a három labdával, amit a következő (nyugodt) játékhoz készítettem ki, és amit zenepedagógus barátnőm javaslatára (ő ezzel a játékkal tanítja meg a gyerekeknek a kánon fogalmát) az ajándékátadás után terveztem velük játszani.

Ők egyébként baromi jól érezték magukat végig. Nem zavartatták magukat, hogy két felnőtt kétségbeesetten kísérelt meg rendet teremteni köztük, hogy a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk végigcsinálni a kincskeresést. Ami egyébkén a két higgadtabb kisfiú segítségével úgy-ahogy sikerült is, de a másik három (köztük az én intellektuellnek hitt fiam!) magasról tojt az okosan összeállított kérdéssorra, és csak azt figyelte, mikor lehet egy jót bunyózni. Csak egy példa: az egyik feladatnál egy számot kellett kitalálni, amihez meg kellett számolniuk a zongora összes billentyűjét (és kivonni belőle 12-t). Ez a három csibész szépen megvárta, hogy a billentyűket számoló kisfiú már majdnem a végére érjen, és akkor pufffff!!! megdobálták párnával, úgyhogy szegény kezdhette újra. A végén persze ő is inkább beállt párnacsatázni.

Amikor a tejszínt vertem fel a konyhában, a gyerekek elvették a telefont és felhívták a tűzoltókat. Ezt onnan tudtuk meg, hogy a tűzoltók visszahívtak, hogy erről a számról telefonbetyárok kuncognak a kagylóba! A tál tejszínhab pedig, az öt gyerekkel kiegészítve, nem arra szolgált, hogy a csokitortához elfogyasszák, nem. Bajuszt és szakállat csináltak belőle, egészen addig, amíg egymást nem kezdték el dobálni a tejszínhabbal, és inkább elvettem.

A főkolompos egyébként az a gyerek volt, akiről a zongoratanárnő épp nemrég mondta, hogy “nagyon jó, kötelességtudó fiú”. Ez a kisfiú egészen egyszerűen kezelhetetlen volt onnantól kezdve, hogy berobbant hozzánk egészen addig, hogy a szülei elvitték. Öt (!!!) bátyja van. Amikor a szülők megérkeztek (mindketten tanárok) elismerően néztek ránk, hogy mi ilyen szülinapot rendezünk a saját lakásunkban! Ők soha sem mernék. Hát, most már értem miért. Amikor a kincskeresés egyik részeként a szőnyeg alatt kellett megkeresni a következő jelet, az öt gyerek ötfelé szaladt, és két másodpercen belül a lakás összes szőnyegét felforgatták, Z. épp el tudta kapni a gitárt, mielőtt ripityára tört volna! Amúgy a videókat iszonyú vicces visszanézni, ahogy kipirult arccal, feltartott karral rohangálnak fel-alá, illetve van egy olyan is, amin az egyik gyerek szó szerint gurul a röhögéstől.

A hétvégén kérdezte valaki, hogy ez volt az első házibuli, amit Boninak szerveztünk? Z. bólintott, majd hozzátette: És az utolsó is!

Kilógni a sorból

 

Hétfőtől nem kell az alsósoknak maszkot viselniük; majdnem egy évig volt kötelező. Mondanom sem kell, az én szorongó gyerekem továbbra is hordja. Egyrészt szar érzés, mert egy gyerek dolga nem az, hogy féljen a vírustól, hanem hogy gontalanul szaladgáljon a többiekkel.

Másrészt viszont örülök, hogy ki mer állni a rögeszméje mellett.

Szülinap

 

– Nem akarsz meghívni pár kisfiút a szülinapodra? - kérdeztem egy hete, csak úgy a rend kedvéért, hiszen nemhogy nem akart soha senkit meghívni, de más szülinapokra sem szívesen megy, ezen kívül még nekünk is megtiltja, hogy elénekeljük neki a Boldog szülinapot c. opuszt.

– Jó! - válaszolta egyszerűen.

Huh. Nem így terveztem. A szülinapja pont az őszi szünet első szombatjára esik, nem túl praktikus, ráadásul én még ilyet soha nem szerveztem, sőt, az egésztől borsózik a hátam! De érthető módon már nem viszakozhattam.

Gyorsan utánanéztem a neten, van-e még lehetőség szervezett szülinapra benevezni. Ez az én gyerekkoromban még nem létező kezdeményezés ma már nagy megkönnyebbülést szerez sok szülőnek, akiknek csak be kell fizetniük a pénzt, és a szervező intézmény (játszóház, múzeum, farm stb.) mindenről gondoskodik: a gyerekek szórakoztatásáról, a dekorról, a meghívókról, gyakran még a tortáról is. A környékünkön az egyetlen szóba jöhető hely egy modern múzeum lett volna, jópofa programmal, de sajna csak novemberre volt már hely (pont az én szülinapomra :)).

Úgyhogy elkezdödött Boni apjának a meggyőzése, hogy márpedig gyerekeket fogunk meghívni hozzánk, és nem, nem veszünk föl maszkot! Elég könnyen ment, ahhoz képest, hogy mire számítottam. Ezzel párhuzamosan Boni, akinek azt mondtam, max. öt gyerek jöjjön, rögtön nekiállt meghívókat gyártani (a végeredményt lásd fönt). Nem volt egyértelmű, hogy kiket akar látni, de azt tutira mondta, hogy a Louis nevű osztálytársát biztos. 

Másnapra kiderült, hogy Louis már hivatalos egy másik osztálytársuk szülinapjára, aki épp aznap tartja. Ilyen pechet! Boni nem szomorkodott sokáig, és nem tudom, miért, de épp azt az öt kisfiút választotta ki, akiket mi is szívesen meghívtunk volna. Lehet, hogy meghallotta, amikor az apjával erről beszéltünk? Nem tudom. Mindenesetre amint megvolt az öt név, kitöltötte a saját kézzel legyártott meghívókat, berakta őket egy-egy borítékba, megcímezte őket és másnap átadta az érintetteknek.

 

Kitöröltem a telefonszámunkat és a címünket

Utólag rájöttem, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni. Csak az időpontot (15h–17:30) egyeztettük, minden mást ő írt be, pl. azt hogy kincskeresés is lesz. Most szervezhetek kincskeresést a lakásunkban! (???) Tulajdonképpen az a fura, hogy ezt a sajtpapírt a szülők komolyan vették. Az egyik apuka egy órával az átadás után jelezte, hogy a fia tud jönni, és hogy milyen ajándékot vegyenek. Erre mondjuk volt pont válaszom, mert egy régi szülinapon, látván azt a sok műanyag hülyeségeket, amit az a gyerek akkor kapott, elhatároztam, hogy mi mindig könyvet fogunk vinni, és azt is fogunk kérni.

Az öt kisfiúból úgy tűnik, három biztosan jönni fog (már amennyire biztosat ezekben az időkben lehet tudni...), egy nem, egy pedig nem tudja. Le kellett beszélnünk Bonit arról, hogy utólag egy másik kisfiút hívjon meg ahelyett, aki nem tud jönni, ő ezt nem érzi gáznak. Már bevásároltam egy csomó csokit, bonbont, dekorációt, gyertyát, úgy tervezem, hogy még a tortát is megcsinálom jó előre (és lefagyasztom) hogy ne legyen kapkodás a végén. Totálisan kezdő vagyok a nyolc-kilencéves kisfiúk szülinapi buliztatásában – van valami ötletetek, hogy mit csináljak? Vagy hogy mit NE csináljak? Mindenképpen szeretnék valami tervezhető játékot, többet is akár, nehogy a végén tébolyult zombik kardozzanak a nappalinkban. Tudom, hogy illik adni a végén kis zacskócskákban valami ajándékot a résztvevőknek. Tudom, hogy a szülők nem maradnak, tehát velük nem kell számoli. De bevallom, eléggé kiver a víz, ha arra gondolok, hogy (minimum) négy gyereket (amelyikből az egyik Boni!) kell két és fél óráig szórakoztatnom franciául. Jajaj!

A mamám kérdezte Bonitól a múltkor telefonban, hogy és kislányok is lesznek? Nem értem, melyik bolygón él az én fiam (akinek gyakran fogalma sincs délután a suliban, hogy milyen színű kardigánban ment el reggel, így időtlen időkig keresi az övét), mert ezt válaszolta:

– Nem tudom!

 Franciások, mennyire könnyű/nehéz nyolcéves gyerekeknek kitalálni, hogy hová rejtettem a következő jelet?

Arról, hogy mennyire bölcs vagyok (és mennyire nem), illetve a futásról

Vasárnap futás közben szembejött velem egy ismerős apuka. Odaköszöntem, majd ugyanabban a pillanatban csodálkozva érzékeltem, hogy a pasi megfordul és szóba szeretne állni velem. Futás közben visszafordultam, gyorsan kivettem majd visszatettem a fülhallgatót a fülemből és a kettő között odakiáltottam: – Elnézést, de nem tudok megállni! Majd futottam tovább. Ezt tűnt a legjobb megoldásnak egy olyan helyzetben, amikor dőlt rólam a víz, amikor az időt és a kilométereket is kicsinyesen számolgattam, és amikor eszem ágában sem volt leállni dumálni.

A pasi azonban pár perc múlva megfordult és beért. Kénytelen voltam lihegve beszélgetni vele két kilométeren keresztül, noha mondtam neki kétszer is, hogy erre képtelen vagyok. Ez a pasi egy Bonival egyidős kislány apukája, és pont tavaly ilyentájt tett egy eléggé sértő megjegyzést Boni félénségére (ami abban a helyzetben tényleg mulyaságnak tűnhetett a szemében) (és gondolom nem sértésnek, hanem viccnek szánta), és amit akkor elengedtem a fülem mellett, egyrészt mert általában ez a módszerem, másrészt pedig mert úgysem tudtam volna kapásból valami frappánssal előállni.

De most! Nem tudom, a futás tette-e, mindenesetre amikor attól kérdezett, hogy milyen volt Boninak a tanévkezdés, és elmeséltem neki, hogy augusztus végén nagyon zaklatott volt és szorongott az új osztály és az új tanítónő miatt, és hogy szerencsére ez az első nap után elmúlt, és Boni megkönnyebbült (ez a jó szó az ő tanévkezdésére), szóval ezek után kerek perec hozzátettem, mindenfajta vitát és jótanácsok áradatát elkerülendő, mintegy ellentmondást nem tűrő hangon, hogy Nem minden gyereknek könnyűek ezek a szociális helyzetek. És akkor ott ez annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy nem is értettem hirtelen, miért problémáznak az emberek (néha én magam is!) Boni magatartása miatt. Vannak gyerekek, akik nem tudják megtanulni a szorzótáblát, és vannak gyerekek, akik nem mernek bemenni egy idegen osztály ajtaján, ennyire egyszerű a dolog!

Jóleső érzéssel mentem haza. Ki tudtam mondani egy nagyon fontos igazságot, ráadásul úgy, hogy abban semmi furát vagy cikit nem éreztettem, és ezzel elejét vettem mindenfajta elemzésnek vagy okok felkutatásának (miért ilyen a gyerek, biztos elrontottuk). Azt hiszem, válaszoltam neki a tavalyi sértésre. És bár az évek során sokkal toleránsabb és türelmesebb lettem Bonival ezen a téren, most mégis úgy éreztem, haladtam egy lépést. Bárcsak mindig ilyen laza tudnék lenni, bárcsak mindig ennyire könnyen tudnám venni a problémáját! Innen már csak egyetlen szintet kell megugranom: amikor majd elhiszem (de nem hiszem el) azt a gyanúsan egyszerűnek tűnő klisét, hogy Boninak a gyengesége lesz majd az erőssége.

Otthon elmeséltem Z-nek a találkozót, majd hozzátettem, hogy inkább mégsem vasárnap délelőttönként járok majd futni, mert Louise apukája is akkor megy, és nem akarok összetalálkozni vele. Teljesen felháborodott, hogy miért akaszkodott rám. És végül is, igaz: én ettől a pasitól kétszer is elköszöntem, mondván, hogy nem tudok futás közben beszélgetni, látta jól, hogy zenét hallgattam. És a fazon ennek ellenére maradt, és boldogított a kérdéseivel. Ráadásul kijelentette, hogy 10 km alatt tudni kell beszélgetni, különben nem jól csinálom. Amikor mondtam neki, hogy kilométerenként iszom egy korty vizet, és hogy ezt a háziorvosom (amúgy maratonfutó) tanácsolta, arra csak megvetően azt mondta, hogy 10 km alatt nem kell inni.

Hiába voltam laza Boni félénkségével kapcsolatban, magamról nem tudtam lerázni ezt az embert, aki már másodszorra bizonyította be, hogy tahó (amúgy nem rosszindulatú, hanem inkább az az okoskodó fajta, aki előbb beszél mintsem gondolkodik). Tök jellemző: inkább végighallgatok mindenféle futóbolondot (de illik ide ez a szó!), mintsem udvariatlannak tűnjek. Képes lettem volna máskor járni futni, nehogy még egyszer ilyen helyzetbe hozzam magam. Úgy látszik, ezt még nem tudom meglépni, és inkább illemtudóan csevegek. Na, itt még van hová fejlődnöm.

Mindenesetre tényleg minden rosszban van valami jó, és a pasinak köszönhetően rekordot döntöttem: meghaladtam a kilenc kilométert, pedig azt hittem, soha az életben nem fogom tudni lefutni egy órán belül. Megcsapott a szele a bűvös 10 km-nek. Most azt érzem, eljön még az idő, amikor sikerülni fog!

Nevek

Nem tudom megjegyezni a gyerek osztálytársainak a nevét. Ugye itt minden évben cserélődik a csapat, és Franciaországban nincs lista, amelyről a szülők választhatnak – szabad a vásár.  Mindenki olyan nevet ad a gyerekének, amilyen csak szeretne, bizonyos határokon belül. Ez most oda vezetett, hogy a bizarrabbnál bizarrabb (és néha egyedi) ritka neveket találják (ki) az emberek. Vannak például most olyanok, amelyeknek tök hasonló a hangzásuk: Nolan és Nael. Vagy Robin és Ruben. Aelys és Maelys! Folyton keverem őket hiszen mindegyiknek ugyanolyan a színük, hát nem?!

Viszont 2013-ban a világnak ezen a részén minden huszadik család gondolta úgy, hogy az újszülött kisfiukat Gabrielnek nevezik el. Ennek eredményeképpen Boninak eddig minden osztályában volt minimum egy, de gyakrabban két Gabriel nevű osztálytársa. Hét Gabrielnél tartunk. A nevet ugyan könnyű megjegyezni, itt viszont folyton az a probléma, hogy melyik Gabrielről is van szó?!

A köztársasági szellemről

Hallgattam a minap egy műsort egy francia újságíróval, akit társadalmi témákról kérdeztek; volt szó környezetvédelemről, feminizmusról, genderszakról, diszkriminációról stb. Noha tök sok mindennel egyetértettem, és tetszett, hogy kimond olyan dolgokat, ami manapság tabu, a végén mégiscsak felhúztam a szemöldökömet: a pasi ugyanis azt állította, hogy szerinte a meritokrácia (tehát amikor az egyén társadalmi helyzete a saját teljesítményétől és érdemeitől függ, nem pedig a születésekor dől el) csődöt mondott, mivel az elit kvázi újratermeli saját magát. Szerinte ez tűrhetetlen: az elit tagjai egy helyen laknak, hasonló egyetemre járnak, egymás között házasodnak, következésképpen a gyerekeikből lesznek a jövő orvosai, jogászai, politikusai stb.

Gondolom inkább arról akart szólni, hogy a társadalom szegényebb rétegei rendszerszintű problémák (lakhatás, tanulmányok költségei stb.) miatt nem férnek hozzá ugyanazokhoz a lehetőségekhez, mint a gazdagabbak, és ez valóban tűrhetetlen. De azért mégis megcélozva éreztem magam, én, akit Bonit hordozom egyik különóráról a másikra, nyomon követem a tanulmányait, kikérdezem a háziját, veszek neki normális könyveket, figyelem, hogy értelmes tevékenységgel tölti-e az idejét, beszélek hozzá erőn felül egy idegen nyelven (mármint a franciához képest idegen nyelven) stb. stb.

Szerintem ezt nem lehet tűrhetetlennek nevezni.

Belátom, hogy nem minden gyerek ilyen szerencsés – na de attól még én nem fogok rosszabb körülményeket teremteni a sajátomnak. Ha megtehetjük, hogy könyvet adunk a kezébe mondjuk videojáték helyett, ha megtehetjük, hogy bio sütőtökkrémlevest vacsizzon és nem chipset, akkor még jó, hogy nem fogom ez utóbbiakat választani az egyenlőség és a testvériség nevében.

Az egyetlen, amit tehetnénk, amit a mi helyzetünkben lévő családok tehetnének az az, hogy nem költüzünk elit környékre és nem járatjuk a gyereket elit suliba. De most őszintén: ilyen embert, aki ezt meglépte volna, egyet sem ismerek. A leglevetemültebb baloldali szavazó is, ha megteheti, jó környékre költözik vagy versenyistállóba járatja a gyerekét, attól függően, hogy az adott országban hogyan, milyen praktikákkal lehet elérni azt, hogy a különböző társadalmi rétegek NE keveredjenek. (Franciaországban inkább költözéssel vagy magánsulival operálnak, Magyarországon úgy látom, már egy hatévest is (!!) felvételiztetnek). Egyáltalán nem tudok nem igazat adni ezeknek az embereknek, személy szerint nekem az unszimpatikus, amikor valaki azután is nyomja ezt a szélsőbalos szöveget, hogy magát és a családját hermetikusan elzárta a társadalmi keveredés lehetősége elől.

Megnézném, hová járnak az újságíró gyerekei suliba!

Amúgy még azt is elismerem, hogy nem feltétlenül teszünk jót mindezzel a gyerekeinknek. Néha elgondolkodom, hogy mikor fog rádöbbeni Boni, hogy burokban él. Ha egy ilyen óvott-védett csemetét lepottyantanánk valami polgárháborús országba, biztosan nem mondanánk, hogy az életre neveltük őket.

Intelligencia

Saját életemben eddig nem nagyon figyeltem meg az ún. különféle intelligenciák meglétét, sőt, inkább az volt a tapasztalatom, hogy az a bölcsész, aki nem tudja kiszámítani a négyszázötvennek a 30%-át (például), az bölcsészként sem igen penge. És noha fordítóként dolgozom, azt a bizonyos nyelvtehetséget sem éreztem soha; nekem mindig mindent meg kellett tanulnom, nem volt könnyebb egyáltalán franciát tanulni, mint mondjuk bioszt.

Boninál viszont látok különbséget. Első osztályban még mindent egyformán kirázott a kisujjából. Másodikban vettem észte, hogy mintha a matekot kevésbé szívesen csinálná. Mostanra meg már szinte egyértelmű, hogy Boni nem az a kifejezett „matekagy”. Nem zavarja, ha téveszt, hosszasan nem szeret matekügyekkel bíbelődni, nem jön rá saját magától bonyolultabb összefüggésekre. Még mindig jó benne a suliban (az a gyanúm amúgy, hogy a követelmények sem magasak), de nem jön kapásból a dolog, nem érzi a matekot.

Mint ahogy mondjuk az írás és az olvasás megy neki – magától értetődően, kedvvel, sokáig. Egyszer elolvassa a megtanulandó szavak listáját, és simán leírja hibátlanul utána. Szívesen beszél rímekben. Kérdeztem év elején, hogy mi tetszik neki a suliban, álmodozva rám nézett: Mama, a versek!

Lehet, hogy hülyeség így kategotizálni (matekagy vs. bölcsészagy), én is csak azért teszem, mert a francia oktatási rendszerben van egy ilyen hierarchia: a jó tanulók jó matekosok. Azaz aki „csak” a humán tárgyakból jó, az nem számít igazán jó tanulónak. Ennek a filozófiának a példája az egyik francia írónő (Céline Curiol) esete, aki eredetileg mérnök, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért ment műszaki egyetemre, holott mindig is írni szeretett volna, azt válaszolta, hogy hát mert jó tanuló volt!

Barátnőm kisfia pont fordítva: imádja a matekot, ellenben egyetlen mesét nem tud kitalálni magától, egyetlen könyvet sem olvas el saját örömére. Mégis úgy gondolom, neki lesz könnyebb dolga a munkaerőpiacon, mert a természettudományos vagy matekos tudást megfizetik, ellenben mit kezdjen egy olyan gyerek a pályaválasztáskor, aki a művészeteket és az írást szereti? Persze rengeteg idő van még addig, lehet, hogy nem is lesz releváns addigra a dolog... mindenesetre érdekes megfigyelni az intelligencia és az érdeklődési kör közös halmazát.

A poéta legózik (én meg a hajamat tépem)