2012. június 25., hétfő

Ananász, természetgyógyászat, horoszkóp

Nem érzek egyenlőre az ég világon semmit, de szerencsére már rég túl jutottam azon a ponton ebben a meddőségi hercehurcában, hogy az internetről próbáljam megfejteni a jeleket (amik nem léteznek amúgy sem), hogy terhes vagyok-e vagy sem. Csak egy icipicit kerestem rá arra, hogy „9 napos embrió”, de tényleg nem sokáig. Nem cipekedem, nem iszom (sok) kávét és eszem az ananászt.

A csajos hétvége óta próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy leírjam, miben hiszek. Úgy értve, az orvostudományon kívül. A neten, a blogokban és a barátnőim között is virágoznak az alternatív gyógyító és egyéb módszerek, a skála pedig széles: homeopátia, jóga, akupunktúra, teakeverékek, multivitaminok, cseppek, paleolit és gluténmentes diéták, méregtelenítés, csontkovács, kineziológus, hipnózis, meditáció, lúgosítás, földelő lepedő, MBT-cipő, látók, jósnők és még ki tudja.

Nem hiszem, hogy a modern orvoslás az ördögtől való találmány. Szerintem szuper, hogy létezik antibiotikum, védőoltás, érzéstelenítés, fertőtlenítés, fogszabályzás stb., úgyhogy semmi ilyen vívmányt nem helyettesítenék a fent felsoroltakkal. Szerintem a nyugati típusú életmóddal csak nyertesek vagyunk, és nem éltünk jobban négy éve mielőtt ránk köszöntött volna ez a nagy civilizáció. Összefoglalva tehát, én nem váltanék ki semmi bevált és klinikailag tesztelt gyógyszert alternatív módszerekkel, mégpedig két okból.

Először is azoknak, akik azzal érvelnek, hogy a gyógyszeripart a maffia tartja kézben, mindig azt szoktam mondani, hogy ez lehet (mert ugye ki tudja?), de akkor a biocucc és a homeopatás bigyó is lehet ugyanilyen alapon átverés, hiszen ebben is hatalmas üzlet van.

Másodszor pedig ha mondjuk a Gynavac-kúra tényleg elmulasztaná a meddőséget (vagy az aloe vera a pajzsmirigy-problémákat, ide most bármi behelyettesíthető), akkor arról valószínűleg az egész világ tudna és receptre írnák fel, nem pedig blogokból kellene összevadászni az infót róla. (Ez egy fordított érvelés, pedig ezt gondolom az inzulinrezisztenciáról is: kizártnak tartom, hogy Mo-on minden második nő IR-es, míg Fro-ban szinte nem is ismerik, a születési ráta pedig mindkét országban ugyanannyi.)

Jobban megértem, ha ezeket a fura gyógymódokat a hagyományos kezelések mellett alkalmazza valaki. Végül is, miért ne, ártani nem ártani nem árt, ha gyógyítani nem is gyógyít (lásd a két feni érvemet). Ha a jó kondi és a jó közérzet a kulcsa sok mindennek (mert szerintem az), akkor egy kis jóga meg meditáció még jót is tehet. Vagy ha valaki feng-shui szerint rendezi át a nappaliját, hát istenem, az a kis változás fel is dobhatja az embert.

Ami viszont mérhetetlenül idegesít, az a rengeteg pénz, amit emberek ezekbe a (szerintem) ártatlan dolgokba ölnek. Pontosabban azoktól a csalóktól irtózom, akik pl. az évek óta meddőséggel küzdő párnak azt mondják, hogy párkapcsolati problémák miatt nem jön a gyerek. Mert aki még nem próbálta a meddőséget, annak elmondom, hogy szerintem kevés olyan dolog van a világon, ami ennyire megviseli a pár két tagját, ha meddőség van, akkor NEM KÉRDÉS, hogy párkapcsolati probléma is van, szóval nagy rizikót nem vállalt ez a látó vagy táltos. Másrészt pedig minek a meddő nőket még lelkiismereti problémákkal is terhelni?

Vagy itt van ez a paleolitos pasi, aki megszedte magát a könyvével, és ami miatt szerencsétlen emberek százai esznek húst hússal, ahelyett, hogy örülnénk, hogy ma már nem Bécsig kell menni a banánért és van már otthon sushi, meg mozzarella meg rukkola és tök változatosan lehet enni, ami szuper. Mondom ezt úgy egyébként, hogy nem olvastam a könyvét, haha, ebből is látszik, mennyire tudományos a teóriám. Mindegy, ezt gondolom. És ugyanez érvényes a Lenkeire is, aki meg azt hiteti el az erre fogékonyakkal, hogy vitaminhiányban szenvedő nép vagyunk. Vagy arra, aki miatt az emberek ezerrel lúgosítanak – még a szó is milyen rémes, jézusom.

Szóval az egésznek ez a parasztvakítás jellege nagyon taszít. Viszont. Egy tök szimpi és jófej és sokat megélt egyetemi tanárom azt mondta egyszer, hogy mindenki életében van egy olyan pont, amikor elmegy egy jósnőhöz. Akkor ezen csak röhögtem és azt gondoltam, hogy most az egyszer tévedett. Most viszont úgy gondolom, hogy tényleg vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor egy fűszálba is képes belekapaszkodni. Naná, hogy ebből él az a sok alternatív gyógyász. Mert ha én remélem is, hogy soha nem fogok kineziológushoz meg jósnőhöz menni (járni), bizony, próbáltam már kínomban gluténmentes diétát. (Négy éve, a reumámra, iszonyú fájdalmak miatt) Akkor alakítottam ki a fenti véleményemet az alternatív technikákról, azaz, hogy mindegyik szuper, ha nincs az embernek baja, viszont van költenivaló pénze és rengeteg ideje.

Szóval most nem tudom, mi fog jönni, mert most is eljött egy ilyen pillanat. Illetve el fog jönni, ha ez az embrió sem marad meg. Az biztos, hogy egy fillért sem akarok szélhámosoknak fizetni, ebből az elvből nem engedek. Nagyon gondolkodom az akupunktúrán, noha utálom, ha megszúrnak, és erről is azt gondolom, hogy ha jó eredményeket produkálna, a protokoll részét képezné a meddőség kezelésében. Ugyanakkor meg... ki tudja. Hátha. Rémes, na.

A másik pedig ez a sokat emlegetett inzulinrezisztencia. Ebben sem „hiszek”, azaz nem gondolom, hogy nekem kellene megfejtenem az orvosok helyett, hogy miért nem esek teherbe, de mi van, ha mégis? Egy vizsgálatot megér, nem?

Az ananászt meg azért írtam a címbe, mert jól tudom, hogy ez is csak amolyan blogos mendemonda, lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de mivel egyetlen csaló sem szedi meg magát rajta, nem zavar, ha betartom és eszem. Egy barátnőmnek pl. azt mondta valaki, hogy azért nem esik teherbe, mert nem iszik elég folyadékot. Ez is tipikusan az az alternatív „orvoslás”, ami szerintem vállalható, mert vizet inni jó és ingyen van. Azóta egyébként van két gyerekük, akiket nem hiszem, hogy a víznek köszönhetnek...bár...ki tudja?

2012. június 7., csütörtök

Utoljára a párizsi állásról

Úgy érzem magam, mint egy gimnazista, aki halálosan szerelmes az egyik osztálytársába, verseket ír hozzá, álmodozik róla, aztán egyszer nyár végén, iskolakezdéskor rádöbben: az illető már régen az osztály legjobb nőjével jár, eddig titokban tartották, csak néhányan tudtak róla, de most már örökké tartó szerelmük teljesen publikus és az orra előtt fognak enyelegni az érettségiig.

Ma végre megtudtam, ki kapta a párizsi állást.

Mióta megkaptam az elutasító levelet, több közöm nincs ahhoz a csoporthoz, akik interjúvoltattak és akikhez adminisztratív szempontból ez az állás tartozik. Az Ismerőssel néha beszélgettem, de még nem mondhatta el az eredményt, a zsűri elnöke (volt kollégám) mosolyogva, egy fiatal srác kollégájuk pedig jelentőségteljesen köszön mindig a folyosón, gondolom ez utóbbi látta a jelentkezési papírjaimat (ő nem volt ott az interjún). Amúgy mindig az ő irodájuk előtt megyek el a mosdóba, többet látom őket, mint a saját kollégáimat.

Ma az Ismerős bejött az irodámba, és elmondta, ki megy Párizsba – majd leesett az állam. A jelentőségteljesen köszönő fiatal pasi. Már világos, miért változott meg a tekintete mostanában: konkurensek voltunk. Ő tudta, hiszen annál a csoportnál dolgozik (a saját kollégái interjúztatták!), én nem, mert honnan tudhattam volna. Nos tudom, hogy számomra most már teljesen mindegy, kié az állás, de mégis fura érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mivel az ő kutyájuk kölykét a saját munkatársukat választották, úgy érzem, teljesen alaptalanul, hogy engem átvágtak. Jobban örültem volna, ha egy ismeretlen kapja az állást nem pedig valaki, akivel nap mint nap találkozom, lásd a legelső bekezdést, remélem, érthető a párhuzam.

Azon kívül, hogy hatalmas előnye volt amiatt, hogy már a backoffice-ban dolgozik, francia is. Amúgy pedig szimpi, jó fellépésű, magabiztos, széphangú, szóval kb. mindene megvan ahhoz az álláshoz – valójában semmi esélyem sem volt vele szemben. Talán ez az, ami inkább zavar. Vagy hogy fiatalabb, mint én.

Na, szóval ezek történnek mostanában, ilyen munkahelyi ügyekkel múlatom az időmet a jövő heti embriótraszferre várva. Januárig még egy folyosón dolgozom ezzel a pasival, akinek ráadásul 3 éves gyönyörű kislánya is van, szóval minden adott, hogy irigykedésem tárgyává váljon.

2012. június 4., hétfő

Másság

Z. sikeresen túlélte a csajos hétvégémet, nekem pedig valami eszméletlenül jól esett. (Egyébként nem kell úgy képzelni, hogy én két napig másról sem beszéltem, mint a terhességről és a kisbabákról, mert a luxemburgi barátnőim közül csak ketten ismerik a tervünket.) Az egyik legjobb élményem a hétvégéről az volt, amikor szombat reggel besétáltunk M-mel a városba – úgy éreztem magam, mintha Svájcban nyaralnék és egészen hihetetlen volt, hogy én ebben a városban laktam valaha. Hiába, az embernek tényleg mindig az kell, ami éppen nincs (+kisbaba).

De most nem is a hétvégéről akartam írni, hanem IKL bejegyzése nyomán a fogyatékos emberekről. Mert rengeteget gondolok a fogyatékkal élőkre most, hogy babát tervezünk. Az első (és önző) gondolatm mindig az, bevallom, hogy jaj, csak velünk ne történjen ez meg. És jól tudom, hogy a fogyatékos baba születése olyan, mint egy autóbaleset: bármikor, bárkivel... Az élet többi esetlegességéhez hasonlóan a fogyatékos gyerek születése is igazságtalanul van elosztva. Az ilyen gyerekek szülei gondolom később igazodnak a megváltoztathatatlanhoz, és nyilván ugyanúgy szeretik a gyereküket, mintha egészséges lenne. Biztos néha ők is boldogok. De az életük gyökeresen és visszavonhatatlanul megváltozik. Most a hely-idő-cselekmény hármas egysége nélkül elmondom, legutóbb milyen esetek kapcsán gondoltam erre. Nincs tanulság vagy levont következtetések, csak két történet.

Az első történet nem vicces, inkább megmosolyogtató. Hetente egyszer együtt utazom egy kb. 20-25 éves szellemi fogyatékos lánnyal a villamoson. A lány folyamatosan beszél az utasokhoz, elmeséli az életét, kérdéseket tesz fel a felszállóknak, hangoskodik. Képzeljetek el egy tömött villamost, fáradt, fásult (?) és szótlan emberekkel. A lány egyszer csak hangosan kijelenti: – Ma megyek hatra a Kukihoz. Vagy odafordul a mellette ülőhöz: – Nagyon szép a fülbevalód. Megmutatod a másikat is?

Isteni nézni az emberek reakcióját. Vannak, akik hirtelen másfelé kezdenek nézelődni, vagy sürgősen előveszik az újságjukat. Aztán vannak olyanok is, akik fegyelmezetten összemosolyognak. A megszólított illető gyakran próbálja egy halk szóval elmismásolni a választ és csökönyösen maga elé néz, bezárkózik. Ahogy múlik az idő és fogynak a megállók, úgy enged fel a hangulat. A megszólított már több mondatban válaszol, sőt, legutóbb valaki vissza is kérdezett. (És Ön hol lakik, a mamájával? – ezek a frankofón fiatalok állandóan magázódnak) Kiderült, hogy a lány péknek tanul, jobban szereti a kenyereket sütni, mint a sütiket, a csomagolás nem megy annyira jól és nem az anyjával lakik, hanem együtt laknak – javította ki legutóbb önérzetesen a kérdezőt.

A másik történet megható. A történet szemlélője egy külföldön élő, sikeres(nek gondolt), gyerekre vágyó nő, aki öregedő szüléit várja a brüsszeli reptéren, hogy azok egy hosszú hétvégét töltsenek vele. Túl korán értem ki, ezért fél órát nézelődtem, legalább 3–4 gép is leszállt addig. Azt játszottam, hogy megtippeltem, ki milyen hozzátartozóra vár. Mellettem egy idős cuki házaspár állt, izgatottan készítették a fényképezőgépet. Aztán egyszer csak megjelent a várva várt személy: a szellemi fogyatékos fiuk (unokájuk?). Azt a boldogságot, ami szétterült a két ember arcán...! Arról... szobrot lehetett volna készíteni, könyvet írni, filmet készíteni. Olyan büszke volt az a három ember: a fiú, mert várták és fényképezik, a szülők, mert a fiú sikeresen megtette egyedül az utat. Olyan szeretettel ölelték meg egymást, hogy sokáig még a szemem is könnybe lábadt, ha visszagondoltam rá.