2020. március 28., szombat

Ünnepi csemege


Ez az a barackkonzerv, amire február végén csak megvető pillantást vetettem, mondván, hogy se nem friss, se nem helyi, se nem bio, viszont tele van cukorral és tartósítószerrel. Hát most nagyon örültünk neki! Áldom Z. előrelátását, hogy bevásárolt. Viszont fogynak a készleteink, egy hete nem voltunk boltban.

2020. március 26., csütörtök

Maradj otthon!

Nem a bezártságot viselem rosszul: fordító vagyok, ami eleve egy befelé fordulós szakma. Eddig is sokat távmunkáztam, szeretek itthon lenni azokkal, akiket szeretek. Emlékszem, Boni születése után (október vége) hónapokig alig jártam valahova – de azért mégiscsak jártam, plusz hozzánk is jöttek, vagy ha épp egyik sem, akkor is megvolt a lehetősége, hogy kimegyek/jönnek.

De nem is az a baj, hogy jól tudjuk: hetekig nem mehetünk sehova, nem találkozhatunk senkivel. Simán kibírná az ember, még úgy is, hogy ez gyerekkel, tananyaggal és távmunkával, viszont kert és elegendő élelmiszer híján nem egy sétagalopp. Ha tudnám: egy, két, három hónap múlva vége, nem lenne gond.

Viszont: számunkra – a mi életkorunkkal, betegségeinkkel, habitusunkkal – ennek nem lesz vége. Egyelőre úgy látom: soha. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a férjem valaha az életben még egyszer bemegy egy közértbe, és csupasz kézzel megfog egy bevásárlókosarat, azaz azt tenné, amit eddig mindig is tett. Eleve hipochonder és tisztasági mániás volt, mi lesz ezután? Magamat sem látom, amint tömött vonaton, tüsszögő emberek között utazok 50 percen keresztül mondjuk 2020 júniusában. Hiába lesz vége a kijárási tilalomnak és hiába kezdődik majd újra az iskola, a világ és benne mi már nem leszünk ugyanazok. Gyászolom a régi életünket. Addig nem lehet bezárni az embereket, amíg meglesz az oltóanyag, akkor pedig a vírus továbbra is cirkulálni fog, mi pedig ebben a vírusos világban hogyan fogunk létezni? Rettegve? Hogy elkapjuk, de sebaj, mert van hely az intenzív osztályon? Hogy elkapják a szüleim, de nem is tudom meglátogatni őket? Joghurtosdobozokat fogunk folyamatosan fertőtleníteni, mint most?!

Ilyen sötét gondolatok kavarognak gyakran a fejemben (és gondolom sok más fejekben is) (kivéve azokat a barátnőméket, akik ezt a hirtelen szabadságot és megváltozott családi konfigurációt élvezik). Már a harmadik kenyeret sütöttem meg, családtagokkal cseten küldözgetjük egymásnak a receptet, a fotókat, sőt, a húgomnak épp most postáztam egy zacskó szárított élesztőt (remélem, megérkezik). Megvolt az első online zongoraórám, végül is nem volt olyan rossz. Van két átvevőpontos rendelésünk hétfőre és keddre (két különböző boltból), hát, meglátjuk mi lesz raktáron nekik és mi nem. Rengeteg időt töltöttünk a neten a rendelés összeállításával, és iszonyúan megkívántam a görög joghurtot, napok óta erről álmodozom (és fura módon ellenállhatatlan vágyat érzek a Bűn és bűnhődés újraolvasására, hiába, fura dolgok ezek a válsághelyzetek, nem lehet tudni, mit hoz ki az emberből).

Szóval próbáljuk a bosszantót elválasztani a tragédiától. Persze inkább fertőtlenítek joghurtosdobozokat életem végéig, mint hogy rosszabb történjen, és nagyon szeretném például azt is, hogy Boni ribilliós foga se most kezdjen el fájni, hogy egy esetleges vakbélgyulladásról már ne is beszéljek... De hogy a végére valami pozitívat hagyjak, Bonikám irtó cukikat mond, alig győzöm jegyzetelni, ma például kijelentette, hogy ő udvarpályát fog építeni legóból, és csodálkozva látta, hogy nem tudom, mi az az udvarpálya. Többször is hitetlenkedve rákérdezett, miuán leesett, hogy mire gondol: pályaudvar! Vagy amikor végigsétált egy korláton, szólt, hogy majdnem elvesztettem a súlyom! Játszás közben meg: Mama, azt hitted, hogy az eszemen jársz? (=túljársz az eszemen)

2020. március 23., hétfő

Kenyér

Hát nálunk a hangulat nem túl rózsás. Mi már a közértbe se merünk lemenni. Úgyhogy ahelyett, hogy rátok zúdítanám a rossz kedvemet, inkább elmesélem, hogyan sütöttem kenyeret.

Szóval amikor a férjem február végén, miután hazajöttünk a síelésből, elkezdte hármasával-négyesével hazahozni a kiló liszteket, én csak gúnyosan-csipkelődve azt kérdeztem tőle, hogy ugyan mit fogunk mi abból a csomó lisztből csinálni? Ekkor kezdte hazahozni a szárított élesztőporokat. Ezután csak a kolléganőimmel hahotáztam azon (ez még akkor volt, amikor az ember még simán összejárt a kollégáival, emlkékeztek??), hogy majd akkor ahogy Mária Antónia javasolta, kalácsot fogunk enni, mert én kenyeret még soha életemben nem sütöttem. Egyrészt ez egy profi dolognak tűnt, úgy gondoltam, csak az süt kenyeret, aki évtizedes konyhai múlttal és rutinnal rendelkezik, és olyan szavakkal dobálózik magabiztosan, mint sikér meg kovász, másrészt meg minek süssön az ember kenyeret, amikor 100 méteres körzetben nem egy, nem kettő, hanem három pékség is üzemel!

De aztán a világ nem várt fordulatot vett, ugye, és megkerestem azt a receptet az egyik könyvemben, aminek valami olyasmi a címe, hogy Nagyon egyszerű, dagasztás nélkül, kezdők által is készíthető kenyér. Gyanús, nem? Hát nem. Ez tényleg csak öt perc, míg bekeveri az ember, majd másnap egy öntöttvas edényben megsüti. Az egyetlen nehéznek nevezhető lépés tulképp csak annak megbecslése, hogy mennyi is pontosan az egy teáskanál.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, mint az olyan nő, aki az ilyen válságos pillanatokban is tudja, milyen alapvető értékekhez nyúljon vissza a mindennapi betevő előteremtéséhez!


2020. március 21., szombat

Olvasnivaló franciául

Aki olvas franciául, annak itt egy rövid írás egy francia írónőtől, amelyben elmeséli, hogyan szervezik meg a napjaikat a kijárási korlátozás függvényében. Nekem nagyon tetszik, humoros, ironikus, szerintem ezt a nagyon jellemző (100%-ban gyakorlatias) gondolatot is cinikusnak szánta:

„J'appelle une amie enceinte, c'est le cauchemar, l'arrivée d'un bébé en pleine crise sanitaire… Elle va l'allaiter pour ne pas dépendre des stocks.” (Azaz: Felhívom egy terhes barátnőmet, rémes, egészségügyi vészhelyzetben fog születni a kisbabája... szoptatni fogja, hogy NE FÜGGJÖN A KÉSZLETEKTŐL.)

2020. március 19., csütörtök

Parkolópálya

A kezdeti, kaotikus napok után találtunk valamiféle egyensúlyt, napirendet, amelyet követve mindenki el tudja végezni a ráosztott munkát. Én a szabijaimat és a részmunkaidőmet újravariálva minden nap 7-től délig dolgozom. Ez egyébként nekem teljesen ideális, pont így szeretek (szeretnék) dolgozni. Anno a vizsgaidőszakaimat is úgy csináltam végig, hogy jó korán elkezdem a tanulást, a legmumusabb, legborzasztóbb tételeket véve előre, elkerülvén így, hogy a nap további részében nyomasszon a feladatok súlya.

A legtöbb kollégám 8:30 körül kezd, ezt onnan tudom, hogy akkor omlik össze a hálózat, dob ki a rendszer, lassul le az egész. A hét elején annyira rémes volt a helyzet, hogy az egyes alkalmazásokhoz hozzá nem férő kollégámnak úgy küldtem képernyőnézetet Messengeren, hogy a telefonommal szó szerint lefotóztam a képernyőt!

Bonival az apja foglalkozik délelőtt. Egy irtó idegesítő netes felületen jön a tananyag, de szerencsére jön, napokra lebontva, érthetően. Bonit elég nehéz rávenni arra, hogy normálisan leüljön tanulni, vannak ebből viták, a papírok-gyakorlófüzetek-iskolai tollak-mappák pedig a lakás különböző pontjain bukkannak fel, ettől falra tudok mászni.

Ebéd után leviszem Bonit a térre megfuttatni, labdázunk vagy biciklizik. Teljesen szürreális, hogy ehhez előtte egy igazolást kell magunknak kinyomtatni (eddig még nem igazoltattak), és ha emberekkel találkozunk, jó messziről elkerüljük egymást. Az élelmiszerboltok tele vannak áruval, láttam kívülről, de még nem mentünk be. Minden más bolt, étterem, kávézó stb. zárva. Még nem láttam a belvárost így kihalva, mert nem igazán világos, hogy jogunkban áll-e elmenni addig vagy sem.

Délután tanulok Bonival (normális, hogy a kétszámjegyű összeadást tanulják írásban??), majd kártya, memória, sólisztgyurma, palacsintakészítés, tévénézés, ilyenek. Ez a hatéves kor ideális az ilyen világégéshez: nem aggódja túl, nem kérdezget, elfogadja a helyzetet, nem hiányzik neki se a suli, se a barátok, jól elvan velünk, még játékokra sincs szüksége, elvan botokkal, gombokkal, medzagokkal. Az egyetlen változás, hogy minden nap fölhívja a szüleimet – eddig ha én telefonáltam sem volt hajlandó beszélni velük. Most meg megtanulta kikeresni a telefonból a számukat, bemegy a szobájába, és mindkettőjükkel cseveg 10–10 percet! Pedig a papám évek óta kérleli, könyörög neki, trenírozza (egyszer a kertjükben még el is próbálták!), hogy beleszóljon a telefonba, és eddig soha nem tette meg. Viszont most, hogy megeredt a nyelve, a papám alig bírja lerázni (hallom, mert Boni kihangosítja); nehéz is érteni a magyarját, de olyan édesen magyaráz, próbélkozik szépen fogalmazni, néha odajön hozzám, megkérdezi, hogy ez vagy az hogyan van magyarul...

A legtöbb adminisztációs ügyintézést, nyaralásszervezést, orvoshoz időpontot szerezős stb. tevékenységünket értelemszerűen felfüggesztettük (hivogattam egy ideig a NAV-ot, de nem vette föl senki). Az egyetlen dolgot, amit elintéztünk, elpostáztunk az a végrendeletünk. Viccen kívül. Régóta tologattuk, halogattuk (valójában: gondolni sem akartunk rá), hogy lepapírozzuk: ki legyen Boni gyámja. Hát ezzel a járvánnyal ez is megoldódott, megírtuk, elküldtük, megkönnyebbültünk.

Esténként, miután Boni lefeküdt, römizünk. Nem tudom, meddig fog ez az egész tartani, én egy hónapra tervezek, nekem kellenek az időkorlátok, a kapaszkodók. És ha a múltkor azt írtam, hogy még akár két hete sem tudtam elképzelni, hogy ide jutunk, most ugyanezt írom: nem tudom elképzelni, hogy mint valami Csipkerózsa, a járvány után föléred az emberiség és ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Persze, hogy én mit tudok vagy mit nem elképzelni, az – mint ahogy láttuk – semmit sem jelent.

2020. március 17., kedd

2020. március 16., hétfő

Az elmúlt tizenkét óra történései

Tegnap éjjel nem tudtam aludni, kitelepedtem a kanapéra, hogy véglegesítsem az élelmszer-rendelésünket, amit túlterhetlség miatt napközben nem tudtunk megtenni. Sikerült is, csak tojást nem lehet kapni sehol napok óta. Közben a húgommal cseteltem, aki Budapesten is ugyanezt csinálta; kicseréltük a tapasztalatainkat a legszükségesebb élelmiszerekről, a távmunkáról, összehasonlítottuk a különböző országok járványügyi intézkedéseit, majd mindketten visszafeküdt ki-ki a saját ágyába.

A mai nap úgy indult, mint mindig; hétfőnként távmunkázni szoktam, és akkor van az injekcióm napja is. Volt még egy otthon, de mivel abból is be akartam szerezni előre többet, le kellett mennem a patikába. Szerencsére már múlt héten megrendeltem és kifizettem, ezért most csak be kellett ugranom érte. Fölhívtam a gyógyszertárat, hogy mikor mehetek érte, mikor vannak a legkevesebben. Maradjon kint, integessen nekem, és majd kimegyek, odaadom! – mondta a telefonban a nő.

Amikor odaértem, már egy csomóan álltak az utcán, köztük a fogorvosom is. Szóltam neki, hogy a csütörtöki időpontomat le fogom majd mondani, azt felelte, hogy úgysem fog már akkor dolgozni. Aztán hallottam, amint telefonon azt kérdezi a patikától (amely előtt álltunk), hogy érkezett-e maszk.

Ekkor kifutott hozzám a patikusnő (maszkban), jó messziről átnyújtotta a csomagot. Hazamentem, otthon már várt Z. egy zacskóval, amibe belebugyolálta, majd zacskóstól rakta be a hűtőbe. Ugye messze álltál a fogorvostól?! – aggodalmaskodott.

Hihetetlen, hogy hová jutottunk! Egy hónapja még síeltünk, és éttermekben ebédeltünk. Két hete még komolyan föltettem azt a kérdést valakinek, hogy szerinte érdemes lenne-e a tavaszi szünetre Magyarországra utaznunk. Múlt hét kedden még uszodában volt Boni az osztályával. Múlt hét csütörtökön még a pékségben vásároltunk kenyeret. Még szombaton is azt kérdeztem cseten a húgomtól, hogy Jonatán oviját is bezárják-e. Mindez egyszerre tűnik távolniak és naívan egyszerűnek. Franciaországban január végén észlelték az első megbetegedést, és tudtuk, hogy milyen gyorsan terjed. Nem mondhatjuk, hogy váratlanul ért – és engem mégis váratlanul ért, mert idáig mindez elképzelhetetlen volt.

2020. március 12., csütörtök

Koronavírus - helyzetkép

Emlékeztek, mi már jó régen elkezdtük az aggódást, ezért sajnos mára már annyit agyaltunk, mérlegeltünk, szorongtunk és pánikoltunk a járvány kapcsán, hogy kezdünk begolyózni. Mi nem azon vitatkozunk, hogy kell-e készleteket felhalmozni, hanem hogy mennyi időre elegendő kaja legyen a kamrában. Én már két hete itthonról dolgozom, a mh-em viszont csak ma rendelte el a kötelező távmunkát. Igaz, nem a kollégáimtól, mint inkább a vonatbéli sorstársaimtól tartottam, akikkel 50 percekre szoktam szardinia módjára összezárva lenni. Z-vel mindketten a kockázati csoportba tartozunk, egyikőnknek sem kellene elkapnia, nem beszélve arról (és bevallom, nekünk, aggódosoknak sincs semmiféle vészhelyzeti tervünk) hogy mi lesz Bonival, ha mindketten ágynak esünk?

A városban csak szórványosan vannak megbetegedések, nem gócpont, nincs róla szó a médiában. Nincsenek korlátozások, az április elejére tervezett könyvvásárt például nem mondták le. Boniék járnak uszodába, szó sincs arról, hogy a tanítást beszüntetnék. A szünet utáni hétfőn Z. itthon tartotta Bonit, mert egész hétvégén hiába várta az iskolától az SMS-t arról, hogy a kritikus olaszországi tartományokban vakációzó gyerekek ne menjenek be. Épp azon a hétvégén változott a járványügyi protokoll, ezért az ovis gyerekek szülei még megkapták az üzenetet, az alsósoké már nem (Boni osztályában van egy olasz kisfiú). Kedden exkuzáltam magunkat a tanítónőnél, aki csak nagyot legyintett a koronavírusra; azt jelentette ez a legyintés, hogy igazán nem kell ezen aggódni. (Arról az iskoláról van szó, ahol a fákat kidöntő viharban, amikor a szomszédos országok iskolái bezártak, kiterelték a gyerekeket az udvarra nagyszünetben). Úgy látom, az emberek nem igazán tartják be a kézfogás kerülésére irányuló ajánlást, viszont sokkal többen használnak kézfertőtlenítőt, mint eddig. Bár: pár napja rúzst kellett vennem, és a boltban az eladó csaj megkérdezte, hogy ki akarom-e próbálni az új színt. Elborzadva néztem rá: rúzst! kipróbálni! Még rendes körülmények mellett SEM!

Bonikám sokáig semmit nem vett le az egészből – igaz, nálunk folyamatosan terítéken van a kézmosás és a helyes étkezés fontossága, mivel állandóan a szájában van a keze (rágja a körmét), de konkrétan a koronavírus-járványról nem beszéltünk neki. És noha hallja ő is a rádiót, a beszélgetéseinket, nem kérdezett rá. Egyszer észrevette az asztalon heverő újságban a koronavírusról készült fényképet, akkor érdeklődött, hogy hol a szeme, hol a lába („de akkor hogy tud járni, és honnan tudja, hogy merre tart?”), megelégedett a magyarázattal, nem kérdezgetett tovább.

Ma volt az első olyan nap – most, hogy már a fél világ hetek óta másról sem beszél –, hogy azzal a szóval a száján jött haza: coronavirus. Állítólag a tanítónő azt mondta, hogy addig nem is fogják bezárni az iskolákat, ameddig nincs egy bizonyítottan koronavírusos eset. Nem is tudom, örüljek-e vagy sírjak: egyrészt az iskola a fertőzések melegágya, másrészt viszont annyira szereti, olyan jól érzi ott magát! Továbbá: hogyan dolgoznék egész nap, egy folyton rohangáló, ötletelő, hangoskodó gyerekkel?!

2020. március 8., vasárnap

Egy kérdés, egy válasz

Ezt a papírt dugja az orrom elé, a szegény éhező gyerek tekintetével (olyan érzéke van a drámákhoz! Ebből a gyerekből színész lesz!):


Amikor pedig megkérdezem, hogy palacsintát vagy sütit süssek, ezt válaszolja:


Lehet, hogy inkább postás lesz, imád üzeneteket hozni-vinni.


2020. március 5., csütörtök

Gallivadék

A múltkor azon vitatkoztunk Bonival, hogy ki parancsol a már nem is tudom milyen ügyben, talán hogy el kell-e pakolnia a játékait? Vagy hogy fel kell vennie a pizsijét? Vagy hogy nem beszélhet udvariatlanul?

- Nem te döntesz! - pukkadozott
- Dehogynem én döntök. - jelentettem ki
- Én döntök! - húzta fel magát
- Persze, haha, majd a gyerekek fognak dönteni! Én döntök és kész.
- Nem te!
- Hát akkor ki?

Erre a kérdésre olyan hangon válaszolt, amelyet minden valamirevaló regény “ellentmondást nem tűrőnek” minősítene, és amelyből az a ki nem mondott vágy hallatszódott ki, hogy legalább az utolsó szó legyen már az övé:

- Macron dönt! - emelte fel a mutatóujját

2020. március 4., szerda

Egyértelmű álláspont

Ez a koronavírus-járvány(veszély) hasonlít Trianonhoz abból a szempontból, hogy nincs róla hivatalos konszenzus, illetve a gyerekneveléshez, mivel mindenkinek sarkos véleménye van róla. Módot és lehetőséget kínál arra, hogy:

– pánikolva katasztrófa-forgatókönyveket gyártsunk,
– lesajnálóan nagyot legyintsünk az egész hisztériára,
– felelőtlennek nevezünk bizonyos embereket,
– sőt, amint láttuk, egyenesen rasszistának is bélyegezhetünk bárkit,
– a médiát tegyük felelőssé mindenért,
– koronavírus-vicceket gyársunk,
– betárazzunk tartós élelmiszerekből (adott esetben maszkokból és kézfertőtlenítőkből),
– röhögjünk azokon, akik betáraznak tartós élelmiszerekből, maszkokból, kézfertőtlenítőből,
– statisztikákat és analógiákat vonultassunk fel érveink alátámasztására,
– kritizáljuk a hivatalos ajánlásokat és intézkedéseket,
– érdeklődve szemléljük a járványügyi helyzet fejleményeit.

De ki gondolta volna, hogy a fenti tevékenységek párhuzamosan lehetnek jelen ugyanabban a családban? Rólam és a férjemről beszélek, természetesen. Sőt, továbbmegyek: én magam is tudom produkálni a fenti khm.. tünetek 90%-át egyszerre, vagy legalábbis ugyanazon a napon belül. A minap egy barátnőmhöz mentem, és már alig vártam, hogy beüljek az autóba és meghallgassam a koronavírus-járvány miatt összeült miniszterek tanácskozásának eredményeit. Aztán füstölögtem magamban egy sort a hozott intézkedéseken. Majd meg kellett állnom az IKEÁ-ban, mert a barátnőmnek ígértem dobozokat, és arra gondoltam, hogy azért elég merész vagyok egy ilyen forgalmas helyre jönni, a mai vírusos világban (hogy a terhesen ott promenádozó nőket már ne is említsem). Utána megérkeztem abba a fiatalokkal teletölött (éppen meccs volt) kávézóba, ahol Marival és egy másik barátnőnkkel találkoztam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy van élet a pánikon kívül is! Sőt, noha beteg voltam (köhögtem), egyikőjük sem zavartatta magát. Azután útbaesett egy élelmiszerbolt, és mivel emlékeztem, hogy Z. a lelkemre kötötte, hogy vegyek kézfertőtlenítőt, felhívtam, hogy mennyit vásároljak a már meglévő friss készleteink mellé. Tízet! – adta ki az utasítást a vonal végén. Tízet?! – sápadtam el, majd néztem körül zavartan, a körülöttem (tejet, kenyeret stb.) vásárolgató, normális emberekre. Bocsánatkérően sorakoztattam fel a tíz flakont a pultra, szerencsére Mari segített. Megkönnyebbülten csúsztattam a szajrét a táskám aljára, miután az egyikből kentem valamennyit a kezemre: indulás előtt ugyanis elfelejtettem vinni magammal.

2020. február 27., csütörtök

Honnan tudom, hogy van tájékozódási képességem?

Hát onnan, hogy a férjemnek nincs, és így a tökéletes összehasonlítási alap végtelen horizontja nyílik meg előttem.

Én például eltalálok térkép alapján A-ból B-be, illetve A-ból C-be, és ezek után, ha nem túl nagy a távolság, térkép nélkül is viszonylag könnyen eljutok B-ből C-be.

Vagy: egy lakásban, ha egy bizonyos külső pont (mondjuk a pékség, a szomszédos kereszteződés stb.) felé akarok mutatni, általában ösztönösen eltalálom a helyes irányt.

Valamint: ha nem a megszokott hely felől érkezem egy amúgy ismerős utcába, automatikusan tudom, jobbra vagy balra kell-e fordulnom, hogy megtaláljam a keresett boltot.

Régóta figyelem, hogyan intézi ugyanezeket a dolgokat a férjem. Az az érdekes, hogy a mindennapokban szinte hasonlóan teljesít, ahogy egy normális ember, tehát nem (gyakran) téved el, (majdnem) mindent megtalál, talán egy kicsit több idejébe telik mindez, de még az időveszteség sem jelentős. Mert én sem vagyok egy nagyágyú (girbegurba utcákban én is könnyen összezavarodom, a térképet irányba forgatom, és a Google nekem sem nagy segítség), na de Z-hez képest tényleg jó a térbeli tájékozódási képességem: ösztönből, automatikusan, nem is igazán odafigyelve tájékozódom, és általában bejön a számításom.

Z. ellenben dolgokat memorizál. Fejben tartja pl., hogy hányadik kereszteződésnél kell balra fordulni, hogy milyen színű a ház, amely mellett el kell menni. Van, hogy le is írja . Nagyon szívesen kér járókelőktől útbaigazítást, akár többtől is, mert elmondás alapján (hányadik kereszteződés, milyen színű ház...) hamarabb odatalál, mintha a saját agyi összeköttetéseire bízná magát. (Én utálok kérdezősködni, mert meggyőződésem, hogy egyedül is odatalálok). Z. gyakran a napot is nézi, hogy legalább az égtájakat be tudja lőni. Míg én belülről érzem (általában helyesen) hogy merre kell menni, ő külső segítségekbe kapaszkodik, mintha pótolni szeretné a hiányzó készségeit. És meg is tanult elég jól navigálni, akár egy félkarú vagy félszemű ember, aki a hiányzó testrészét egyéb módon kompenzálja.

Persze néha az őrületbe kerget, mert egy normális embernek hi-he-tet-len ez a tájékozódási módszer. Mert ha nem figyel oda, őrületes baromságokat csinál: pl. rossz ajtón akar kimenni egy ismeretlen üzletből vagy beszéd közben az utca helyett az udvar felé mutogat (holott az utcáról van szó). Ha nem ismerném a hendikeppjét tuti azt gondolnám, direkt csinálja! Nem igaz, hogy valaki nem tudja megtalálni a rövidebb útvonalat egy olyan helyszínen, ahol már kétszer járt!

Képzelhetitek, mekkora segítség volt neki, amikor megjelentek az első GPS-ek az autókban. Azóta is egészen különleges viszonyt ápol ezekkel a navigációs rendszerekkel; szentírásnak veszi őket és képes dühbe gurulni, ha rossz helyre vezette a GPS, teljesen úgy, mintha egy hús-vér ember adott volna hibás infót.

Amikor egyszer a másfél éves Boni mutatta meg az apjának, hogy melyik út vezet a csúszdától a kútig, akkor megnyugodtam: ha Boni nem lesz is kiváló tájékozódó, de az már biztos, hogy normális lesz. Szerencsére nem hiányzik belőle az, ami az apjából kimaradt.


Le tudja rajzolni például, hová dugtuk egyszer a koszos labdát, amit nem akartunk fölvinni a házba (Z. pedig ez alapján meg tudja találni!)

2020. február 25., kedd

Tegnap egy költő sírját

(Csukás István)

Tegnap egy költő sírját koszorúztuk,
utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben,
meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt,
majd egy másik költőt, majd valami furcsa
etikett kényszerére felkerestünk minden
ismerőst, habár mindegyiknél csak pár
percig voltunk, mégis későre járt, s töprengve
álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?

1985

2020. február 22., szombat

Tömegturizmus

Ha az ember egyszerűen csak egy hét természetre vágyik februárban - arra, hogy a nap nagy részét a szabadban töltse, esetleg a hegyek között, havas vidéken, ahol még egy kicsit szánkózni és síelni is tud, esténként pedig alpesi vendéglőben költi el a helyi specialitásokból álló estebédjét - akkor arra vágyik, amire a franciák 90%-a. És ha mindezt gyerekkel, ergo a téli szünetben szeretné megtenni, akkor ennek a neve: tömegturizmus. Megvolt minden, amit szerettünk volna (hó, szánkó, síelés, hóember, jó levegő, havas hegycsúcsok, igaz jópár fokkal magasabb hőmérséklet, mint amire számítottunk), de millió más emberrel csináltuk ugyanezt: kezdve az odaúttól, a kis alpesi falun keresztül, ahol a szállásunk volt, a sífelvonókig bezárólag mindenhol rengeteg, de tényleg rengeteg emberrel voltunk kénytelenek osztozni az élményeken. A helyi éttermekben (már amikor volt szabad hely!) a felszolgálók nem  tudtak útbaigazítani minket, mert csak a szezonra jöttek ide dolgozni, nem is ismerik a helyet. Ezen a héten CSAK ebben a faluban 400 síoktató dolgozott. Parkolót találni isteni szerencsével lehetett. Az utcán több angol szót hallottunk, mint franciát!

Úgyhogy ha valamit visszasírok a gyerek elötti életemből, az a főszezonon kívüli utazás. És annyira sajnálom, hogy Boninak csak ezt a túlnépesedett, idegenforgalmilag agyonhajszolt, természetellenes Franciaországot tudom megmutatni, és még jó ideig nem fogja látni a szeptemberi korzikai strandokat, vagy a júniusi Nizzát, de nem fog üres sípályán sem lecsúszni.

És innen a bakancslistám legelső, friss tétele: szeretnék még egyszer valamikor úgy elutazni a francia Alpokba, hogy ne legyenek sokan. Mondjuk január harmadik hetében, akkor talán semmelyik európai országban nincs iskolai szünet. És akkor a következőt csinálnám (akár egyedül mennék, akár nem): dèlelőtt egy síoktatóval tökéletesíteném a sítudásomat, a saját ritmusomban, délután pedig lecsusszannék az összes pályán, szép sorban, de úgy, hogy soha ne kelljen félnem attól, hogy valaki hátulról belémjön, és hogy soha ne kelljen sorbaállnom a felvonónál.

De hogy mennyire kétszínű az ember (én!), és mindenből a legjobbat akarja magának, azaz a nyugalmat is, az autentikusat is, és a kellemes infrastruktúrát is szeretné EGYSZERRE: volt a tömegturizmusnak egy olyan vetülete, amely totális lázba hozott, ez pedig a fotószolgálat. Most találkoztam először a jelenséggel, pedig minr megtudtam, régi mint az országút. Fényképészek járták a pályákat, és szólították le az embereket, nem szeretnének-e fényképet magukról. Z. hesegette őket, mint a legyeket. Én viszont az a bazári majom vagyok, aki boldogan pózol, mosolyog, sőt, örömmel elveszi a fotós névjegykártyáját, majd másnap, harmadnap is fölhívja, hogy mikor tudnánk összefutni egy-egy újabb képre! Így lett (baromi drágán) (de minden pénzt megér) három vállalható fényképem rólam és Boniról - annyira örülök, olyan régóta szerettem volna már. (A legutóbbi, szintén profi képek több mint két éve készültek rólunk)

Még két napot töltünk a sógornőméknél, aztán megyünk haza, talán kevesebb lesz a dugó hétfőn. Ez az a hétvége egyébként, amikor mind a három zónának iskolai szünete van - Franciaországot három különböző zónára osztották, eltolt iskolai szünetekkel, nehogy mindenki egyidőben induljon útnak. Ahogy a mai hírekben is mondták: a síszünetért meg kell szenvedni, hatalmas forgalom nélkûl senki sem ússza meg.


2020. február 18., kedd

A klasszikus kérdés

Az e héten kezdődő síszünet apropójából elutaztunk a hegyekbe. Az eddig eltelt három napban megfogalmazódott bennem két válasz két olyan kérdésre, amelyet már többször, több helyen feltettek nekem (és amelyre eddig soha nem tudtam mit mondani), azaz hogy mit sírok vissza a gyerek előtti életemből, és hogy mi van a bakancslistámon. Mindkét kérdésre kifejtős válasz fogok adni! Folyt köv.


A klasszikus vakációs dilemmát viszont még mindig nem oldottuk meg: hülyeség-e, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is célravezető-e, ha az ember egynapi autóút után, a drága szálláson, a jó hegyi levegőn EGÉSZ NAP A SZOBÁBAN KÁRTYÁZIK  a gyerekkel?! Azaz azt teszi, amit egy sima februári hétvégén csinálna... otthon. Drága szállás és egynapi dugó nélkül. De hát mit csináljanak a szülők, ha pont mostanra fáradtak el, és a gyerek is nyaggatja  őket a kártyával?

(Elmennek szánkózni, síelni és hóembert építeni. És közben alig várják az esti kártyacsatát)

2020. február 14., péntek

Mire való az általános iskola első osztálya?



1) Az iskola intézményének megszerettetésére, sikerélmények szerzésére

Ha valakinek a világon jó tesz az intézményesített, kissé poroszos stílusú, sok szabállyal teletűzdelt francia első osztály, akkor az Boni. Neki szüksége van egyrészt az állandóságra (hiszen tök sok idő, míg megszokja az embereket, helyzeteket), másrészt a szigorú keretekre (bizonyos dolgokat csak parancsszóra tesz meg), és arra, hogy mindenki egyenlő elbánásban részesüljön (tehát ő se húzhassa ki magát a feladatok alól, pl. versmondás az osztály előtt). Nyilván van (rengeteg) hibája az oktatási rendszernek, a tanítónőnek stb. de amíg Boni az egészet úgy ahogy van, szereti, szívesen jár, akkor csak nem lehet olyan nagy baj az iskolával.

Amit a tanítónő mond, az maga az oltári szentség; amióta pl. szólt nekik, hogy 30 mp-ig kell kezet mosni, azóta nem kell Boninak könyörögnünk, hogy járuljon a csaphoz és kegyeskedjen megmosni a kezét. (Ezen felbuzdulva megkértem a tanítónőt, hogy beszéljen már nekik a köszönés fontosságáról, Boni ugyanis még mindig bojkottálja a köszönést).

Mióta rájött, hogy a legjobbak közé tartozik, még az önbizalma is megnőtt – neki, aki nyáron még azért könyörgött, hogy tanítsam meg olvasni, mert szerinte nem fog sikerülni neki az iskolában!  Szóval ebből a szempontból egy 10-es skálán maximumot adok az első osztálynak.

2) Tanulni megtanulni

Szerintem ennek az alapvető készségnek a szempontból is elég jól teljesít az iskola: átláthatóak a követelmények, mindig van házi feladat (általában pénteken tudjuk meg őket, a következő hét egyes napjaira lebontva). A múzeumban, moziban stb. látott-hallott dolgokat később átbeszélik, nem felejtődik el. Van rendszer a tanulásban, egymásra épülnek az anyagok, az olvasmányok. Bár most, hogy Boni megkapta a féléves bizit, és kérte, hogy olvassam föl neki hangosan az ódákat, amelyeket a tanítónő zengett róla, majd pökkhendin kijelentette, hogy naná, hogy ő az egyik legjobb, akor azért fölhúztam a szemöldökömet. Fontos lenne, hogy megértse: ez egyáltalán nem biztosan lesz mindig így. Első osztályban jól teljesíteni nem nagy kunszt. Majd akkor legyen ilyen nagyképű, ha súlyos erőfeszítések árán éri el ugyanezt az eredményt! Szóval emiatt nem adok maximumot az iskolának, csak 8-at.

3) Konkrét tudás elsajátítása

Ez a francia módi egyértelműen a felzárkóztatásra, nem pedig a tehetséggondozásra helyezi a hangsúlyt. Boni lazán meg tudna tanulni kétszer ennyi anyagot is. De végül is, nem bánom, elég az, ha év végére megtanulja az alapvető dolgokat, senkiből nem lesz vegyészmérnök vagy társasági jogász már az alsó tagozatban – ráér később is, nem? (Feltéve, hogy az első és a második pont szerinti szempontok teljesülnek) Amúgy pedig elképesztő idő megy el a helyesírásra.

Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a hangszeren játszás és a jó színvonalú idegennyelv oktatás nem kötelező, mert ezzel pont olyan tudást és készségeket tudnának elsajátítani, amelyre később már nem lesz lehetőségük (ellentétben a vegyészmérnökök és társasági jogászok tudásával, ami később is megszerezhető). Szerencsére az úszástanulás benne van a programban, most kezdik márciusban. Ez Boninak külön jó lesz, mert nagyon szereti az uszodát, viszont még soha nem engedte, hogy úszásórára egyénileg beirassam (ahogy semmilyen más különórára sem akart még soha járni). Úgyhogy 10-ből 5 pont.


4) Nemzethez tartozás

Nekünk ez azért olyan fontos, mert egyrészt Boni itthoni világa eléggé olyan, mint egy kis Magyarország, másrészt pedig nagyon nem szeretném, hogy Bonikám amolyan országok között lebegő, gyökértelen kozmopolita legyen (mint amilyeneket látok azért a közvetlen környezetemben, és általában ezek problémás esetek). Vártam már, hogy kiütközzön benne a gall vér is – jól sikerült, partiotizmus szempontjából az iskola 9/10 pontot kapott. Francia történelem, a városunk története, a köztársasági mottó: ezeket mind-mind érintették az első félévben. Azért nem adtam 10 pontot, mert sajnálom, hogy a kötelezően megtanulandó versek nem egységeseg az országban – milyen jó már, hogy egy velem egykorú magyar bármikor be tudja fejezni azt a mondatot, hogy Ej mi a kő...!



Ezek persze csak a mi, saját szempontjaink egy átlagos gyerekre szabva, akinek inkább magatartás-, minstem tanulmányi problémái vannak. Egy csomó minden másra nem alkalmas ez a suli, pl. életreszóló barátságok kötésére, de nincs például egyénre szabott tanmenet, különleges figyelem sem.

2020. február 13., csütörtök

Mások titkai, és a jóértesültség ára

Valami lehet az ábrázatomban – talán annak visszatükröződése, hogy megbízható vagyok és tudom tartani a számat – ami miatt különböző emberek egyre-másra mindennemű titkokat bíznak rám. Munkahelyi pletykák, korai terhesség, vetélés, megcsalás, sőt, egyszer egy barátnőm azt is elárulta, hogy az unokatestvérének a legkisebb fia nem a férjétől van...!

De nem csak az őszinteség látszódhat rajtam, valószínűleg az is ki van írva az arcomra, hogy baromi kíváncsi is vagyok – egészen addig, amíg el nem mondják azt a bizonyos hétpecsétes titkot. Utána már bánom az egészet, nem is kellett volna megtudnom semmit. Ahhoz fogható érzés ez, mint amikor valaki fogyókúrázik, és egészen addig élvezi a csokitorta zabálását, amíg az utolsó morzsáig be nem falta – utána már szánja-bánja a dolgot, legszívesebben visszacsinálná.

A múltkor is gyanútlanul mentem végig a folyosón, le a kávézóba, amikor is találkoztam egy rég nem látott kolléganőmmel. Az első öt percben („Hellóó, hogy vaaaagy”) kiderült, hogy nincs jól, mert valamiféle munkahelyi zűrbe keveredett, amiről nem mondhat semmit. De persze ha tudok titkot tartani... valószínűleg ekkor ült ki az arcomra az a bizonyos „megbízható barátnő” ábrázat, és hallottam magamat hangosan tiltakozni, hogy de, basszus, én aztán nem mondok tovább senkinek semmit, nyugodtan öntse csak ki a lelkét!

És további öt perc múlva már mindent tudtam. Annyira nem volt azért izgi, amennyire nehézzé vált utána a dolgom. Mert tényleg nem mondok senkinek semmit, mindaddig, amíg erre az utasításra emlékszem. Egy-két év múlva már a fene sem emlékszik arra (főleg ilyen sok titok után, amenyek mind őrzője vagyok), hogy ki mit tud(ott). A barátnőm unokatestéréneki kisfiára vonatkozó tudás pedig annyira borzalmas (a tény is, és az is, hogy én ezt tudom, és hogy az apuka nem), hogy évekig minden erőmmel próbáltam elfelejteni, sikertelenül. A barátnőm viszont simán elfelejtette, hogy nekem megmondta. Én meg nem tudom, hogy ki más tudja még, hogy én tudom!

És amit legfőképpen utálok, amit megalázónak, már-már hazugságnak tartok: hogy úgy kell tennem (tettetnem magam), mintha nem tudnék valamit, amit pedig épp most árult el valaki („Tamkó, elmondom, de ne tudj róla, játsszd meg a meglepettet, ha kiderül!”). Épp a hét elején kellett ilyen művi meglepett arcot vágnom, amikor elmondott valaki valamit, amit már mástól jóval korábban megtudtam. Nagyon nem éreztem fairnek magamat azzal a személlyel szemben, aki a hírt közölte (és amiről már napokkal előbb tudtam, hogy közölni fogja). Ráadásul, mivel utólag úgyis mindig minden kiderül, valószínűleg egyszer a tudomására fog jutni, hogy én tudtam, amiről ő azt hitte, hogy nem.... és akkor hogyan fog visszagondolni az én tettetet meglepődésemre? Hogyan fog bennem ezek után megbízni? (sehogy)

Két tanulságot vonok le a jövőre nézve: először is, ha nem akarom, hogy valaki bármit is megtudjon rólam (pl. ennek a blognak a létezését), nem szabad senkinek sem elmondanom – mert a legtöbb ember basszus, iszonyú közlékeny. Ennek a tanulságnak további alpontja: e-mailben csak olyan infót szabad elküleni, amit az egész világ orrára nyugodtan ráköthetek. Számolatlan olyan továbbküldött e-mail lapul ugyanis a postaládámban, amit azoknak az embereknek a tudta nélkül küldött nekem valaki tovább, akik írták (még olyan is van, amiben kerek perec bele van írva: NE TERJESZD! – nekem továbbítva).

Másik tanulság: ellen kellene tudnom állni azoknak a helyzeteknek, amikor valaki éppen titkot kíván rámbízni. Ilyenkor mindig van (kell lennie) egy olyan pontnak, hogy azt mondhatom: bocsi, de én ezt majd akkor akarom megtudni, ha nyilvános lesz!!

2020. február 10., hétfő

Ciara

Nem vetekedhetek a napi sajtó kattintásvadász fotóival, de azért elmondom és megmutatom, hogy Bonikámék iskolájával szemben (az út túloldalán) egyszerűen kicsavart egy fát a szél!


Összetörte a kaput, és az ágak rázuhantak egy közelben parkoló autóra. Ez vasárnapról hétfőre virradóra történt, micsoda zaj lehetett! Hétfő reggel már fűrészelték a fát, mert keresztben hevert az utcán (ekkor csináltam a képet). Érthetetlen, hogy ezek után a gyerekeket a rendes ügymenet szerint ma is kivitték az udvarra, pedig leszakította az ember fejét a szél (átsüvölt a lakáson is).

Otthon a Google Maps-en megnéztem, milyen volt ez a fa, mert persze ki emlékszik már arra, és őrület, mert teljesen egészségesnek tűnik ezen a fotón:




2020. február 9., vasárnap

Mi, kapitalisták (meg az Anna és a Balázs)

Papíron olyan egyértelmű és könnyen kivitelezhetőnek tűnő volt a tervünk: veszünk egy lakást Budapesten és kiadjuk. Így a befektetett pénzünk valamennyire kamatozik (talán többet is, mint a bankban) és Boninak lesz egy saját kis lakása egyetemista korában. Több mint húsz éve bérelek (bérelünk) lakásokat különböző városokban, igazán nem lehet nagy kunszt a kiadás sem!

Aztán a valóságban nem így van, mert megjelent egy pár, Anna és Balázs, aki, mint mondják, szeretnék kibérelni a lakáskát. Amint név (nevek) kapcsolódnak a „kiadás” fogalomhoz, tökre megváltozik minden. Te jó ég, mi leszünk a kemény háziurak, akik bizonyos dolgokat megtilthatnak egy (lehet hogy nagyon szimpi) párnak, másokat meg kötelezővé tehetnek nekik! A mi lakásunkban fognak valakik élni, tanulni, szeretni, szeretkezni, veszekedni, kibékülni, vendégeket hívni stb., stb.! És átküldték a fizetési kimutatásaikat, nekem, egy tök vadidegennek! Úgy érzem magam, mint valami intézmény, szervezet, akikhez papírokat kell benyújtani, aki ez alapján kedvező vagy kedvezőtlen döntést hoz, hatást gyakorolva ezáltal két ember életére.

És egyezkedni kell – ők ezt meg ezt kérik (pontokba szedve), nekünk meg diplomatikusnak kell lennünk, udvariasan érdekérvényesítenünk, el kell találni azt a hangnemet, ami határozott, de kedves. Egyszerre kell jóhiszeműnek és bizalommal telinek lennünk, ugyanakkor kőkeményen, mindent szerződésbe kell foglalnunk. Nem is olyan könnyű ezen az oldalon állni!

És mi van, ha tönkreteszik, lelakják, zavarják a szomszédokat, ki sem költöznek? Minden főbérlő rémálma. De hát annak tudatával vágtunk bele, hogy ez is benne van a pakliban. Kockázat nélkül nincs nyereség stb. – ismerjük az elméletet.

Gondolom majd beletanulunk. Az adminisztrációba is, meg az érzésbe is, hogy tehetős tulajdonosok vagyunk, akik bérbe adnak (amúgy egy kicsit még irigylem is őket – én is úgy szeretnék ott lakni egy picit!). Ahhoz hasonlít az érzés, amikor 10 éve megvettem az első (és azóta is első) kocsimat: átutaltam azt a rengeteg pénzt, elhoztam a kocsit a márkakereskedőtől és leparkoltam a ház előtt. És napokig nem tértem magamhoz, hogy az a csomó pénzt most védtelenül ott hever kint az utcán.

2020. február 4., kedd

Félreértelmezett idegengyűlölet

A hétvégén (!) a férjem egy Párizs (!) közeli autópálya-pihenőn szeretett volna megállni tankolni és enni valamit, amikor is észrevett egy kínai turistákkal teli buszt a parkolóban. Mondanom sem kell, megállás nélkül hajtott tovább, pedig nem fél(ünk) különösebben (úgy értem: nem pánikolunk) a koronavírus hallatán, de azért mégiscsak jobb az óvatosság. Hétfőn lement itt a patikába, többek között maszkot szeretett volna venni (nem kapott), és a patikus nőnek nevetve mesélte a kínai turistás esetet (jól ismernek minket a gyógyszertárban), a végén a következő keresztkérdést inzézve a nőhöz:

– Most mondja meg őszintén, maga megállt volna a helyemben?!

Mint kiderült, a nő egyáltalán nem nevetett, hanem fagyos arccal válaszolta:

– Igen. A férjem kínai!

Szó szót követett, és Z. bosszúsan jött haza, azzal, hogy őt egészen egyszerűen rasszistának nézték a patikában. Ez a szó így konkrétan el is hangzott. Döbbenten néztünk egymásra. Hogy lehet ezt ennyire félreérteni? Hiszen Z.-nek semmi baja a kínaiakkal, se más ázsiaiakkal, nem tartja sem alacsonyabb rendűnek őket, se magasabb rendűnek saját magát, nem számolgatja a kromoszómákat semmiféle tudományosnak álcázott elmélet jegyében – egyszerűen csak nem akart olyan emberek közelébe kerülni, akik Kínából érkeznek, legyenek ők franciák, kínaiak vagy más állampolgárságúak (hogy a faj szót még véletlenül se említsem), de semmi baja mondjuk az itt élő kínaiakkal (ha épp nem fogadtak mondjuk Kínából érkező vendégeket a közelmúltban). Vagy egy másik példa: irodatársnőm nővére Kínában dolgozik, a napokban jön vissza Európába. Ha mondjuk az említett irodatársnőm Magyarországra utazna, hogy találkozzon vele, én két hétig tuti nem megyek be az irodába – pedig kifejezetten szimpi lány a kolléganőm!

Aztán elmeséltem a turistás sztorit (kommentár nélkül) a barátnőmnek, aki, még végig sem mondtam, szintén a rasszizmust emlegette. Rájöttem, hogy valószínűleg azért téved mindenki ilyen otrombán, mert noha a tartalom teljesen más (az emberek területi alapú megkülönböztetése: Kínából jön-e vagy sem, beleszámítva persze a több ezer kiloméretes tévedés lehetőségét), a forma viszont ugyanaz, mint a fajgyülőlet esetén: kínaiakat látván rátapos a gázra. Nem lehetne más a reakciója akkor sem, ha megrögzött szélsőjobbos lenne!

(Arról persze, hogy jogos-e a félelem, nem is szóltunk, hiszen semmi köze ehhez a rasszista-e a férjem-témához. Hogy hipochonder és egészségügyi kérdésekben aggódós, az tuti.)

Egy másik analóg példával próbáltam elmagyarázni a barátnőmnek az okfejtése hibás voltát: tegyük fel, Boniék osztályában az egyik kisfiú tetves, és én azzal az istrukcióval küldeném el iskolába, hogy ne nagyon menjen közel ahhoz a kisfiúhoz (és azokhoz a kisfiúkhoz, aki mondjuk a hétvégén nála voltak szülinapi bulin). Ha történetesen az adott gyerek(ek) muzulmán(ok), akkor rasszista vagyok? Dehogy.

Rasszista az a napközis tanítőnő volt, aki az én időmben azzal riogatott minket (!!!), hogy a csoportba járó két cigány kislány (ikrek voltak, emlékszem) koszos, büdös, és biztos tetves is, inkább ne is menjünk a közelükbe.

2020. január 27., hétfő

Proust

Így negyvenen túl most jutottam el oda, hogy nem csupán kedvet kaptam, de végre a kellő erőt is megéreztem magamban ahhoz, hogy nekiálljak Proust regényciklusának olvasásához. Marcel Proust olyasmi helyet foglal el a francia irodalomban, mint mondjuk Shakespeare, Goethe vagy Dante az angol, német és az olasz irodalomban, azaz nagysága és jelentőssége elvitathatatlan, státusza megkérdőjelezhetetlen. Olvasni az utca embere nem igen olvassa, egyrészt a nehéz nyelvezet, másrészt a hossz miatt (hét kötet), ellenben az irodalmárok folyamatosan utalnak rá, viszonyítanak hozzá (pl. Kertész Imre is idézi). Mint olvasni szerető és a francia kultúrában járatos egyén, úgy gondoltam, tovább nem élhetek ebben az ignoranciában, egyszerűen tudnom kell, hogy végülis MIRŐL IS VAN SZÓ.

Zárójelben: talán azért is halogattam ennyire, mert Z., aki az első kettőt olvasta, nagyon utálta, állítása szerint „nem szól semmiről”, hacsak nem a 20. század eleji gazdag és semmittevő polgári és arisztokrata világról. Most, hogy túl vagyok az első könyvön, már látom, hogy ez egy teljesen téves olvasat, olyan, mint amikor Ottlikról valaki (a saját anyám!) azt mondja, hogy de tulképp az Iskola a határon az csak egy iskolai kamaszregény.

De vissza Prousthoz: hamar rájöttem, hogy olyan jól én franciául soha nem fogok tudni, hogy Proustot eredetiben olvassam, ezért megvettem otthon az első kötet legújabb (gyönyörű!!) magyar fordítását. Ezt használtam Fő olvasmányomnak, ebben haladtam a szöveggel, és időnként, két-három-négy oldalanként megnéztem egy-egy kifejezés, mondat vagy akár bekezdés francia eredetijét. Lassú és nehézkes volt így két könyvvel olvasni (főleg a vonaton!), de megérte, hiszen így bizonyosodtam meg végleg arról, hogy a francia tényleg túl nehéz (és túl időigényes) lenne, és arról is, hogy a fordító (Jancsó Júlia) micsoda elemző munkát végzett.

Azt kell, hogy mondjam, egy új Proust-rajongóval gazdagodott a világ: az első regény baromira tetszik. Kellett ehhez azonban az előző, olvasással töltött negyven év is. Húszévesen én sem azért olvastam regényeket, hogy megtudjam, milyen szögben világította meg a gyertya a lépcsőházat, miközben jött valaki fölfelé a lépcsőn. Ma viszont már azért olvasok szépirodalmat, hogy megismerjem azokat a szavakat és mondatokat, amelyekkel mindaz leírható, amit én is gondolok, érzek vagy látok (csak amit, tehetség és zsenialitás híján én magam nem tudok szavakba foglalni). Nem zavar, ha olvasás közben kvázi dolgoznom kell az olvasmányélményért, azaz megfejteni, értelmezni a szöveget. Pedig ez a Proust-féle visszaemlékezés, ami az érzékekből (íz, illat, tapintás) hívja életre az emlékeket, teljesen távol áll tőlem, nincsenek ilyen típusú gondolattársításaim. Mégis, ahogy (amilyen részletesen és pontosan) ír egy-egy templomtoronyról, kék szemről, viharról, szerelmi csalódásról, az elképesztő. És amire végképp nem számítottam: a humora. Amúgy pedig döbbentem vettem tudomásul, hogy én Nádas Pétert Proust nélkül próbáltam meg megérteni – egyértelmű, hogy ő is ezt a benyomásokra, nyelvre, érzékekre támaszkodó visszaemlékezésből dolgozik.

A proust-i mondatok pedig nem azért olyan nehezen érthetők, mert hosszúak, mint ahogy hittem. Tényleg vannak oldalakon átívelő mondatai, de ezeket én inkább a folyamatos előre- és hátrautalások, az érvelés bonyolultsága vagy a többszörös tagadás miatt találom nehéznek. Tény, hogy vannak olyan mondatok, amelyeken több percet is eltöltöttünk Z-vel (én a magyaron, ő a francián), mire együttes erővel kihámoztuk, hogy pontosan miről is van szó. Emellett pedig az is nehéz, hogy nem értjük a korabeli művészi vagy politikai életre tett hivatkozásait. A középső fejezet tele van szóviccekkel, ami magyarul nem mindig érthető (a fordító zsenialitása ellenére sem). De mindet összevetve, ez egy aranybánya, ahol rengeteg fontos mondatra bukkan az olvasó (sok ismerősöm egy-egy élethelyzetére tudnék belőle idézetet találni!). Nem krimiként izgalmas, ez gondolom már az eddigiekből is kiderült, de van benne történet, van benne szerelem, féltékenység, szó van benne, ahogy a címből is kiderül: az időről, amelyik múlik, és ami ellen nincs mit tennünk, kivéve az elfogadást, az emlékezést (és az írást?).

2020. január 21., kedd

Beszélgetések (2.)

Az emelkedett metafizikai témák mellett Boni gyakran viccel. Poénkodik. Vagy legalábbis humorosnak szánt megjegyzéseket tesz, amelyek sajnos egy felnőttnek egyáltalán nem viccesek. Egy gyereknek gondolom annál inkább – valószínűleg az iskolában szétröhögik magukat az olyan kijelentéseken, hogy a Mama van a sütiben! vagy Tedd a fejedre a tányért! Nálunk ezeknek nincs sikerük, hiába várja a hatást. Egy idő múlva rá is kérdez: mama, ez vicces volt ugye? (neeem!)

Ha néha-néha tényleg beletrafál, és valami vicceset talál mondani, akkor viszont tuti, hogy aznap a biztonság kedvéért elismételi hatszor-hétszer, egészen addig, amíg kínszenvedéssé válik a hallgatónak.

Rajzfilmekből is gyarkan vesz át humoros mondatokat, hasonlatokat. Pl. amikor megázunk, szereti ismételgetni, hogy Úgy megáztam, hogy be fogok rozsdásodni! (a Mikrobiból) Vagy amikor melege van: Megsülök, mint egy krumpli! Vagy amikor azt sérelmezi, hogy semmelyikőnk sem foglalkozik vele épp, akkor azt ismételgeti, hogy itt hagytok egyedül, mint egy kukát! Ezt a két utóbbi mondatot szerintem a Pettsonból vette át, nagyon olyan, mintha a Findusz mondaná, bár nem ismerem pontosan az eredeti szöveghelyet.

Amikor viszont tényleg eredeti és humoros dolgot mond, az gyakran véletlen. Még mindig nem tud szépen, folyékonyan, választékosan beszélni, becsúsznak (főleg magyarul) nyelvtani, stilisztikai hibák – és ezek tényleg meg tudnak nevettetni. Például százemeletű házat, karcolós felhőt és tűirányítót mond annyira következetesen (százemeletes ház, felhőkarcoló, iránytű), hogy előfordul, már én sem tudom, melyik forma a helyes! Azt kérdezi, hogy elhiszEL? (elhiszed helyett) vagy: Na, kifogsz ENGEM? (rajtam)

Néha nem találja el a helyes regisztert: Mama, mikor fogsz hazaTÉRNI?, Nem akarom ezt a nadrágot VISELNI!, Mama, CSODÁLJUK meg a kirakatban a sütiket!, A krumplik a föld alatt LAPULNAK. Vagy vicces képzettársítást használ: amikor a telefonomra jött egy üzenet (és vele együtt a hang is), Boni előzékenyen kommentálta, hogy Mama, PUKIZOTT a telefonod!

Egyszer próbáltam neki elmagyarázni, mire valók a közmondások, hogyan foglalnak össze egyetlen mondatban, gyakran költői képekkel, leegyszerűsítéssel operálva, alapvető(nek tetsző) igazságokat. Utána javasoltam, hogy találja ki, egy-egy közmondás milyen bölcsességre utal. Azt kérdeztem tőle, tudja-e, vajon mit jelenthet az a közmondás, hogy Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát?

Értetlenül nézett rám. Hát te! – válaszolta.

2020. január 20., hétfő

Beszélgetések (1.)

Vannak Boninak visszatérő témái, amelyeken szívesen elmereng. Vagy csak mert soha nem adok a kérdéseire kimerítő választ? Ezért kérdezi meg mindig ugyanazt? Ilyen például, hogy hogyan lett a világ, és mikor. Igen ám, de mi volt előtte? Standard válaszom, hogy ezeket senki sem tudja pontosan, de van kétféle megközelítés: a hívőké (teremtés) és a tudósoké (ősrobbanás, evolúció). Úgy-ahogy összerakja a dolgokat a kis fejében; egyszer például felháborodottan mondta, hogy de hát ő nem akart volna majom lenni régebben!

Aggódva kérdezi, hogy el tud-e múlni a világ, majd válaszra sem várva folytatja: mivel van olyan szó, hogy örökké, ezért KELL, hogy folytatódjon valami. Tetszik, hogy a nyelv felől próbálja megfejteni a létezés titkait: múltkor azt tudakolván, hogy a villám belecsaphat-e valakinek a szívébe (és ennek mekkora az esélye, megtörtént-e már, meg fog-e történni stb.) rövidre akartam zárni, és azt mondtam, hogy velem például ez még SOHA nem történt meg. Logikus válasza az volt, hogy de a „sohának” még nincs vége...!

Azt találta ki, hogy a halottak föltámadnak, és az égben élnek tovább – ennek fényes bizonyítékai a dinoszaurusz alakú felhők, hiszen a dinoszauruszok már rég kihaltak és ezért, lám, ott vannak fönt. Újkeletű probléma (még nem talált válasz rá), hogy mi van azokkal az állatokkal, amelyeket felfalt, összerágott egy másik állat? Azok milyen alakban élnek tovább?

A múltkor, ebéd közben elgondolkodva megszólalt: Mama, mindez valójában történik, vagy csak álmodom?!

2020. január 16., csütörtök

Szabályok, sztereotípiák

– Hát persze, Pablo nem annyira szabálykövető, mint a franciák!

– kiáltottam föl, miután a zongoratanárnőm elmesélte, hogy a zenesuli értekezletein folyamatosan felmerül az a probléma, hogy Pablo (az argentin gitártanár) nem hozza magával órára a gitárját. A zenesuliban pedig ezek szerint az a szabály, hogy bizonyos hangszereket a tanároknak maguknak kell hozniuk. De Pablo hóban-esőben biciklivel jár (nincs is autója), nem tudná a hátán cipelni, és úgy vélekedik, hogy inkább adjon kölcsön a suli neki egy gitárt az óráira – amit amúgy az iskola meg is tesz. De állítólag minden évben harc van ebből, a suli nem akar gitárt biztosítani, Pablo meg nem akarja a sajátját behozni.

Én tökre megértem Pablót, a zongoratanárnőm meg a suli oldalára áll; a szabály az szabály. Ha a csellista meg tudja oldani, hogy becipeli a cuccot, akkor Pablo is tegyen erőfeszítéseket. Amikor viszont kimondtam a fenti mondatot, azaz hogy a franciák – más népséghez viszonyítva – eléggé szabálykövetőek, a zongoratanárnőm lepődött meg.

Itt most egy kitérőt teszek a sztereotípiákról, amelyekre egyszerre igaz az, hogy hülyeség, és hogy van bennük valami. Hülyeség, ha az egyént nézzük, és valamiféle igazságra mégiscsak rámutat, ha az ország lakóit, és azok szokásait egységként vizsgáljuk. Én akkor vetemedem ilyen sarkos kijelentésekre („a franciák szabálykövetőek”) ha legalább pár fajsúlyos példával alá tudom támasztani. De még példákkal megtámogatva is inkább csak érzem a dolog igazságát, hiszen amint elkezdjük boncolgatni, az egyén szintjén már mindenféle viselkedést találunk (még szabályNEMkövetést is, persze).

A zongoratanárnőm azt vetette fel, hogy hát a franciák folyton sztrájkolnak. Amúgy mostanában is: Boninak többször maradt el a tanítás, gyakran nincs menza, én meg szenvedek a bejárással, mert a vasutasok a legvéreskezűbb sztrájkolók égen és földön. És azt mondta: úgy képzelte, a kelet-európaiak kevesebbszer vétenek az előírások, szabályok a KRESZ stb. ellen, mint ezek a folyton elégedetlen franciák. Hogy nálunk kőbe vésett szabályok vannak, míg itt minden ellen lehet lázadni.

Az tény, hogy lázadni lehet, de ezt is szabályok teszik lehetővé – törvénybe iktatott joguk van hozzá, a törvény kereteit pedig úgy látom, nem nagyon lépik túl (a nagy többségről beszélek persze). Ezzel szemben nálunk a szabályok rendje mögött gyakran zűrzavar, mismásolás és kiskapuzás rejlik: áfás számla a nagybácsi nevére, aki el tudja számolni, lakáskiadás feketén, úgy, hogy mindenki jól járjon (kivéve az államot). Én magam is, amikor megelégelem a vonatok késését, vagy azt, hogy egy órán keresztül állnom kell, mert nincs elég vagon, bevallom, igazságot szolgáltatok saját magamnak azzal, hogy legközelebb egyszerűen nem váltok jegyet rá (még soha nem buktam le, mert a franciák, ideértve a francia kalauzokat is, szerintem nem csak hogy szabálykövetők, de eléggé lusták bonvivánok is, és inkább nyugisan ülnek az egyik fülkében, mintsem hogy ellenőrizgessék a jegyeket), hiszen, úgy gondolkodom, hogy nem azt a szolgáltatást kapom, amiért fizettem.

Ugyanígy, tökre megértem Pablót, hiszen az iskolának semmibe sem kerül gitárt kölcsönadni neki, nincsenek higiéniai megfontolások (mint pl. a fúvós hangszereknél), és tényleg, miért cipelje, ha nincs erre feltétlenül szükség? Hacsak nem a szabályok miatt?

2020. január 13., hétfő

Január eleje

Több ingatlanostól is hallottam, hogy januárban van a legnagyobb kereslet kiadó kislakásokra, mert, mint mondják, a karácsonyi összezártságban gyakran megromlik a viszony a párok között, ezért valamelyikük elköltözik. Noha novemberben még csak legyintettem erre, most azt mondom, ebben lehet valami igazság! Viszony megromlásáról ugyan szó sincs Z. és köztem, de azt kell, hogy mondjam, lassan öt éve lakunk itt, és mégis csak most január elején jutott eszembe szemet vetni a földszinten található stúdiók egyikére.

Na nem mintha lenne rá pénzünk, vagy mintha kiadó lenne bármelyik is. De eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, hogy kibérelnénk valamelyiket, és azt dolgozószobának (nekem) vagy a vendégeknek tartanánk fent. Még csak odáig mentem el az álmodozásban, hogy mindent pontosan kiterveltem, és talán meg is kérdezzük, mennyibe kerül.

Mert mivel sokszor dolgozom itthonról, egyszerűen belefáradtam abba, hogy próbálom sulykolni Boniba és Z-be: ne zavarjanak munka közben, még egy fél mondat erejéig sem. Továbbá már olyan rigolyás lettem, hogy a dolgozószobámba beszűrődő veszekedés vagy rajzfilm zaja is baromira zavar, sőt, a TUDAT, hogy bárki bármikor benyitHAT is idegesít.

Ráadásul január első munkahetére (amikor Boninak már volt suli) vendégül láttunk két kilencéves gyereket (szülők nélkül). Aranyosak voltak, de ez a lakás egyszerűen nincs ennyi emberre kalibrálva. A kislány aludt a dolgozószobámban (reggelente ki kellett dobnom), a kisfiú pedig a nappaliban (azaz a lakás központ helyén). Bőröndök itt-ott, cipők az előszobában eldobálva. A kislánynak naponta többször kellett Ventolinnal inhalálnia, és a bokáját egy sérülés miatt napi 3x borogatnia. A három gyerek még véletlenül sem ette ugyanazt, cserébe viszont Boni baromira féltékeny volt rájuk. Egyszóval: nagyon is kellemesnek tetszett az a gondolat, hogy én ilyenkor levonulnék a fölszinti stúdiómba (akár kabátot sem kellene vennem!), magamra zárnám az ajtót, és felőlem a világ felfordulhat.

A hét közepén Boni elkapta a hányós vírust, és ebben a nagy összezártságban talán egy hajszálon múlott, hogy nem lettünk mindannyian betegek – ezt a mai napig nem értem! Volt egy olyan délután, hogy egyszerre két gyereket vittünk orvoshoz: a teljesen legyengült Bonit és a Ventolinos inhalálását elhanyagoló asztmás kislányt. Egyszóval, sokat gondoltam a stúdióra úgy is, mint biztonságos karanténra, ahová a felgyülemlett vírusok és feszültségek elől el lehetne bújni.

2020. január 8., szerda

A kutya

Szüleim kutyáját a napokban meg kellett műteni. Már amikor ott voltunk náluk, láttam, micsoda kivételes elbánásban részesül a sánta lába miatt: a házban aludhatott, a szüleim extrán simogatták, kényeztették, folyton róla beszéltek – mi történhetett a lábával, hogyan vették észre, mit mondott az állatorvos. A műtét után a papám részletes helyzetjelentéseket és fotókat küldött naponta kétszer a családi WhatsAppon, olyan szófordulatokkal, hogy kínáltuk vízzel, de nem fogadta el stb. Azóta a mamám rendszeresen tornáztatja, aggódnak, hogy a fájós lábán fekszik (próbálták átfordítani), megnyugodva konstatálják azonban, hogy nem nyafog, nem panaszkodik.

Egyszóval, az életük a kutya körül forog.

Ilyen lehetett valószínűleg az, amikor kisgyerekük volt. Minden bizonnyal így viselkedtek velünk is azokban az években, amikor a gyerek (csecsemő) még totálisan a szülőkre van utalva és nem dumál vissza. Fura nézni, hogy valszeg minket is ekkora aggodalommal és szeretettel vettek körül, valószínűleg az ő életük is teljes mértékben a gyerekek körül forgott. Emlékszem, egyszer mesélte a mamám, hogyan szállt szembe a védőnővel, aki azt javasolta, hogy az újszülöttet a fájós nyakán kell altatni (hogy rendbejöjjön) vagy hogy mennyire fel volt háborodva azon, hogy a Spock vizezett tejet javasolt a gyerekeknek. De én ezekre persze már nem emlékszem, noha az eszemmel tudom, hogy pont olyan lehetett nekik is a gyerek születése, mint nekem Bonié (tehát: fantasztikus, mindent felülmúló beteljesülés). Én már csak a vitákra, a konfliktusokra, a duzzogásokra, az erőviszonyok változására emlékszem, vagy jobb esetben is a közös nevetésekre, tanulásra – arra már nem, hogy milyen maximális, feltétel nélküli szeretetet tápláltak irántunk egykor. Ezt láttam a mamám szemében most decemberben, amikor egyszercsak odajött hozzá a kutya, rárakta a fejét a mamám lábára, ő pedig jól megdögönyözte, szeretettel meghuzigálta a fülét, megvakarta a nyakát, még kedvesen beszélt is hozzá.

Milyen kár (és fura) hogy ez az odaadás ennyire elmúlik! Még az unokáik felé is elvárásokkal viseltetnek. De persze az unokák soha nem voltak rájuk utalva, szóval nem is jó a hasonlat. A hasonlat, ami megállja a helyét, az a kutya = csecsemő. Nem hiába hívja a férjem a szüleim kutyáját a másik húgomnak.

2020. január 6., hétfő

A mozdulatsor

Pár hónapja (éve?) beléptem azon idősödő dámák sorába, akik az évtizede hordott, rövidlátást korrigáló szemüvegükkel nem látnak jól KÖZELRE. Abban a keskeny, pár évre korlátozott idősávban élek, amikor a szemüvegemmel már nem tudok olvasni, bifokális lencsére viszont még nincs szükségem, mivel két egyszerű mozdulattal meg tudom oldani a problémát: vagy leveszem a szemüvegem vagy eltolom magamtól az olvasnivalót.

Hányszor láttam más nőket ilyen mozdulatokat tenni! És hányszor láttam ilyenkor az arcukon hirtelen átsuhanni a bosszúságot, már-már ingerültséget, sőt: a hitetlenkedést, hogy ami pár éve még olyan könnyedén ment (elolvasni egy címkét, beleolvasni egy könyvbe), az most már probléma.

És most én is ugyanilyen bosszús nő lettem. Bemegyek egy könyvesboltba, körülnézek, megtalálom a szépirodalmi kínálatot, odamegyek. Simán el tudom olvasni a regények címét. Viszont! Amikor a kezembe veszek egy-egy könyvet, hogy beleolvassak, homályba vésznek a sorok, és kiderül, hogy a rajtam lévő szemüveg tulajdonképpen akadály. Automatikus, ezerszer látott (másokon), ezerszer elvégzett (saját kezűleg) mozdulattal a fejem tetejére tolom a szemüveget, egyúttal közelebb húzom a könyvet, és olvasni kezdek. Arra csak később gondolok, hogy hogyan nézhetek is ki valójában, fejtetőre tolt szemüveggel, pillanatnyilag örülök, hogy látok. Elolvasom a vágyott részeket, becsukom a könyvet, fölemelem a fejem, körbepillantok – megint nem látok semmit. Hoppá, a szemüveg. Visszatolom az orromra. És ezt napjában százszor.

Ez a rutinszerű műveletsor jelképezi a legjobban ezt az egész elkerülhetetlen öregedést, aminek a jeleit mégis olyan meglepetten fogadja az ember. Ha tegyük fel, valaki az én koromban letagadhatna 10 évet (ez sajna nem én vagyok), ez a mozdulat mégis elárulná a valódi életkorát. A homlokára van írva (téve). Pár évig ezek a mozdulatok lesznek az ilyenkorú nők ismertetőjelei, aki se nem fiatalok már, de se nem vén nyanyák még – valahol a kettő között lebegünk, remélve, hogy a lehető legtovább kitolható az az idő, amíg még úgy-ahogy formában tudjuk tartani magunkat. De fiatalosnak ez a mozdulat, nos, semmiképp nem mondható.

2020. január 1., szerda

Szennyest teregetek

Soha nem sikerült olyan rosszul magyarországi tartózkodás, mint most. Eleve majdnem el sem indultunk, Boni az indulást megelőző két éjszaka köhögött (krupp), alig aludtunk, ő lázas is volt. Az indulás reggelén hezitáltunk, menjünk-e, vagy hagyjuk elúszni a repülőjegy és az autókölcsönzés árát, és dugába dőlni a percre pontosan leszervezett programokat. Végülis azért indultunk el, mert Boni iszonyúan akarta, bizonygatta, hogy ő „soha nem volt még ilyen jól” és tényleg nem látszott rajta a betegség, a rettenetes kutyaugatásszerű köhögésen kívül.

Ez volt szinte az egyetlen közösen, konszenzusban meghozott döntésünk, máskülönben négy napon kereszül folyamatosan veszekedtünk, más-más konfigurációban: én és a férjem; a férjem és Boni; én és Boni. A férjem és köztem a vita tárgyát általában olyan kardinális kérdések képezték, hogy hintázhat-e Boni 10 percet a napos, de csikorgó hidegben, ki tudja jobban az utat: a GPS vagy én, illetve hogy mi a különbség a között, hogy a bérelt autó kulcsát valaki (nem én!) elveszíti vagy csak éppen nem tudja, hová tette. Egy példa arra, hogy milyen idegállapotban volt az amúgy talpig úriember Z.: amikor a szüleimnél aludtunk, és megkértem, hogy vadássza le az undorító, fejünk felett repkedő házi poloskát, csak a másik oldalára fordult, és odavakkantotta szemrehányóan, hogy "Te akartál itt aludni, én nem nyúlok hozzá!"

Az első napon végülis elvittük Bonit gyerekorvoshoz, ezért úgy alakult, hogy három órát kellett eltöltenünk valahol, hazamenni már nem volt érdemes. Egy plázában kötöttünk ki, és a guta kerülgetett, annyira bosszús voltam, hiszen nem azért mentünk Magyarországra, mondogattam magamból kikelve, hogy túlfűtött plázákban sétafikáljunk egy felpörgött gyerekkel.

Pedig másnap már örültem volna egy plázának is, mert a betervezett program elmaradt (Boni fertőző betegnek nyilváníttatott) így elindultunk, hogy megkeressük a fényvillamost (a doki áldását adta arra, hogy kivigyük a köhögő gyereket, ami alkalmat adott nekem arra, hogy nem túl elegánsan jól odamondogassak a férjemnek, hogy én tudtam, hogy az a 10 perc hintázás sem fog ártani neki előző nap). A kedvenc éttermünkben már nem volt hely, a helyette választott másikban lassú volt a felszolgálás, a cukrászdába be sem fértünk a tömegtől, a fényvillamost pedig egész egyszerűen nem találtuk meg. Egyszerre idegesített az, hogy a neten nem tudtam kiigazodni, mikor indul és honnan, valamint hogy semmelyik villamosvezető sem volt készséges. Végül ott találtuk magunkat egy kihalt hűvösvölgyi megállóban, átfagyva, majd föladtuk az egészet és rosszkedvűen hazamentük (miközben Z. a fejemre olvasta, hogy a megint hülye ötleteim miatt mentünk egy kört feleslegesen).

Szerencsére volt két dolog, ami megmentette ezt a minivakációt. Az egyik az Operaház társulatának Diótörő előadása. Na nem mintha olyan gyakran járnánk balettra, szóval nincs igazán összehasonlítási alapom, de ez egyszerűen fantasztikus volt, mindhármunknak nagyon tetszett. Boni szájtátva nézte végig a három felvonást; egyrészt a zenéjét szereti, másrészt ő díjazni szokta a gyönyörű díszleteket és jelmezeket, harmadrész meg ugye van az a háborús-kardozós jelenet az egerekkel.*

A másik pedig a szüleim, akik jóindulatú csodálkozással fogadják ugyan minden alkalommal a hírt, hogy hazamegyünk, viszont akik mindig megpróbálnak nekünk maximálisan segíteni. Most is ott várt minket a felfűtött lakásban a bejgli és a karácsonyfa, alatta a szuperul eltalált ajándékok, a hűtőben pedig két napra elegendő kaja. És noha nekem mindig fura a viselkedésük – sokat panaszkodnak a húgomra, hasonlítgatják össze Bonit Jonatánnal – látom, hogy kiteszik magukat azért, hogy jól érezzük magunkat.

Úgyhogy összességében azt mondom, hogy nem volt teljesen rossz, de örülök, hogy vége. Terveket kovácsolok arra nézve, hogy miképpen lehetne legközelebb ezt jól csinálni (egyelőre csak odáig jutottam, hogy a kettőnk – férjem és én – vitái generálták valószínűleg, a betegséggel együtt Boni zaklatott viselkedését, szófogadatlanságát és kezelhetetlenségét. Egységfrontot kellene tehát alkotnunk. Az autóbérlés viszont nagyon jó ötlet volt: ebben a hidegben, amikor a férjem hintázni sem engedi a gyereket, nem is tudom, hogyan zarándokoltunk volna el a szüleimhez. Na meg a gyerekorvoshoz.)

* Mamám elmesélte, hogy mi is láttunk egy Diótörőt az Operában gyerekként. Semmi, de semmi emlékem róla, de nem ez a legfurább. Hanem az, hogy viszont az egész gyerekkorom úgy telt, hogy arra vágytam: bárcsak megnéznénk karácsonykor a Diótörőt az Operában!