Koronakronológia

Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át: egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt. Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti elmarad.

Február közepén a francia Alpok egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább, akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.

Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).

Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival jól megtámogatva.  Február 29-e szombatra esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem „a biztonság kedvéért”. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor). Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.

A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? – kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg, hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az  idős beteg már ott feküdt a reumatológián, akihez  a lánya pár nap múlva betegen bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik, ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.

Március 7-én a szomszéd városból átjött a barátnőm, együtt ebédeltünk, majd a belvárosban nézelődtünk, kávéztunk, vásároltunk (vett magának egy biciklit). Z.a koronavírus miatt nem engedte el velünk Bonit, én elég mérges voltam, ilyen hülyeséget! Március 15-én helyhatósági választások voltak az egész országban, arra már nem mentünk el. Másnap, hétfőn bejelentették a kijárási korlátozásokat is, március 17-i kezdettel. Majdnem két hónapig, május 11-ig tartott, és nagyon szigorú volt: a séták időtartamát és távolságát is durván szabályozták. Napi egy órát lehetett távol lenni otthonról, egy kilométeres körzetben, előre megírt igazolással. Ezt az emberek be is tartották, ellentétben az őszi karanténnal, amikor mindenki abból fog majd sportot űzni (én is), hogyan lehet a szabályokat kijátszani. Ezalatt a két hónapos karantén alatt hallottam először (és utoljára) a tőlünk légvonalban 700 méterre fekvő pályaudvarról a vonatok érkezését jelző hangot – ennyire lecsökkent az autóforgalom.

Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat. Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.

A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt; szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb. Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.

A május közepétől július közepéig tartó időszakban olyan mértékű kollektív optimizmus lett úrrá az embereken, amit leginkább azzal tudok illusztrálni, hogy még mi is elutaztunk Magyaországra nyaralni, szüleimmel találkozni, holott Z. a mai napig lemossa a joghurtosdobozokat, bankkártyát. Májustól a francia médiában elkezdték a múlt időt használni a járványra, meg tanulságokat levonni, eseményeket összefoglalni. Mindig nagyon erőteljes, amikor a nyelvben megy végbe a változás; ez is az volt. A BLM-mozgalom volt az első olyan napi hír, amelyet a korona mellett ugyanolyan mélységben és terjedelemben taglaltak. Boni két hétre visszament a suliba, nagyon szigorú óvintézkedések mellett. Noha júniusban, amikor az egyik kolléganőm repülőjegyet vett, csak hüledeztem, július közepén mi is elutaztunk. Igaz, autóval, megállás nélkül és egyhuzamban. Előtte még elmenem egy szerológiai tesztre, mert emlékeztem arra a furcsaságra, hogy februárban Boni nem kapta el a náthát tőlünk, pedig egy hétig össze voltunk zárva egy faházba; negatív lett.

Augusztusban jöttünk vissza, akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint tavasszal. 

Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba, ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.

Decemberben sokan panaszkodtak depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat (tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján, a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben nagyot tévedtem.

Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz, hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...

Szeptember elején, fodrásznál

Anomália

Azért nem olvasok krimit, sci-fit vagy thrillert, mert mindegyiknek csalódás a vége (ha értem – a kémsztorik végét rendre nem értem); hiába van jól felépítve a cselekmény, hiába hitelesek a karakterek, jók a párbeszédek – a történet vége az elvárásaimhoz képest mégis mindig lapos. Hogyan is lehetne hatásosan befejezni egy olyan sztorit, amelyben titokzatos hullát fedeznek fel a Louvre-ban, és a nyomok egyenesen a Szent Grálhoz vezetnek? Sehogy, az ember mindig többet, hatalmasabbat vár.

Vannak olyan könyvek is, amelyek egy gyilkossággal vagy kémsztorival kezdődnek, és a közepén az író meggondolja magá: hoppá, inkább szatírát ír vagy egy apa-fiú kapcsolatot mutat be, és az olvasó ott áll egy titokzatos holttesttel, meg egy disznóval Brüsszel utcáin, vagy kínai kémekkel és rejtélyes blokklánc-tranzakciókkal ugyanebben a városban, és a történetet fel sem göngyölítik neki! Elégedjünk meg a társadalomábrázolással, meg a a főszereplő könnyeivel a halott apja mellett. Hát engem igenis érdekel, hogy ki volt az a titokzatos hulla és hogy mit akartak a kínaiak. Ha már egyszer van valami misztikus vagy talányos egy könyvben, magyarázatot is szeretnék rájuk kapni (és jót!).

Ezért vonakodtam elolvasni a legnagyobb francia irodalmi díj idei nyertesét. Azt ugyanis tudni lehetett róla, hogy egy józan ésszel megmagyarázhatatlan esemény a témája: egy repülőgép (ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a legénységgel) három hónapos késéssel kétszer egymás után száll le Amerikában. Ááááá, megint valami tudományos-fantasztikus, jövőben játszódó, hatásvadász földönkívüli dolog, gondoltam, amit nem lehet rendesen lezárni. De annyian dicsérték a regényt, hogy mégis elolvastam. Remélem, valamelyik magyar kiadó hamarosan megveszi a jogokat és kiadja, és ti is elolvassátok! Zse-ni-á-lis.

Tényleg kétszer száll le a repülő: először 2021. márciusában, másodszor 2021. júniusában. Ugyanazokkal az emberekkel, akik tehát kétszer léteznek a Földön, mintha copy-pastelték volna őket. A regény közepén egy hangárban összegyűltek az FBI, a CIA, a légiügy, a védelmi minisztérium, az elnökség stb. képviselői, más tudományos szakemberekkel együtt, hogy választ találjanak a jelenségre, míg egy másik teremben a legnagyobb vallás vezetői vitatják meg, hogy mi legyen az új (megkettőzött) emberek jogállása. Ez volt az a pont a könyvben, amikor cinikusan felsóhajtottam, hogy na, vajon ebből a helyzetből hogyan fog kijönni az író? Oké, hogy idáig nem tudtam letenni a könyvet, na de majd most ellaposodik. 

De tökre nem ezt történt: a könyv közepén a szereplők magyarázatot találtak a Jelenségre, és annak  következményei miatt a történet második felében pedig ilyen-olyan filozófiai kérdések, illetve egzisztenciális választások elé kerültek. Még az is eszembe jutott, hogy a regénynek egy koronavírusos olvasata is van (és talán az esemény időpontja – március 10. – is erre utal). Az utolsó oldalakon volt egy hatalmas csavar (nemhiába matematikus az író, nem veszítette el a fonalat), végig valamiféle fanyar humor lengi át a könyvet, és olyan metafizikai kérdéseket feszeget, mint amilyet egy hétéves kisfiú is („Mama, ugye biztosan lesz még egyszer koronavírus-járvány, ugye? Az örökkévalóságba belefér, az mindig fog tartani.. lesz rá idő.”).

Utolsó karácsony

Nekem, aki soha nem hittem Jézuskában vagy Télapóban (sem Nyusziban meg Fogtündérben), mert a mérnök apám szerint nem hazudunk a gyereknek (holott az egész élete, ha nem is hazugság, de ferdítés és színlelés) nagyon érdekes azt megfigyelnem, hogy a logikusan gondolkodó, okosan érvelő és jó megfigyelő gyerekem hétévesen is megingathatatlanul hisz a Télapóban. 

Elhiszi, hogy egy ember az égből alászáll, és bejön (zárt ajtón keresztül) a saját lakásunkba, és először egy karácsonyfát, pár nappal később pedig ajándékokat tesz le a nappalinkba, amíg mi alszunk. Elhiszi, hogy a Télapó előtte napokig figyelte, hogy ő (Boni) jól viselkedik-e. Elhiszi továbbá, hogy a Télapó kitalálja a gyerekek gondolatait és vágyait, de ha nem, csak írni kell egy levelet.

Miközben pedig Boni észrevette, hogy a Télapó idén a konyhai szőnyeget vitte be a nappaliba, és arra tette a karácsonyfát. A díszeket nézegetve feltűnt neki, hogy egyes díszek már tavaly is megvoltak, és elutasította azt az ötletemet, hogy az ő karácsonyfadíszét is tegyük rá a fára („Nem akarom, hogy a Télapó majd azt is visszavigye”). Sőt, mikor még huszadikán sem állt a fa, mérgesen követelte, hogy vegyünk mi magunk fenyőfát, ő jól tudja, hol lehet kapni. Szentestén nem tudott aludni az izgatottságtól, még a hasa is fájt (azon az éjjel jött a Télapó, Boni reggel ötkor már ébren volt, de nem mert az ajándékokhoz nyúlni). Az ajándékba kapott egyik újságon (2020. decemberi szám) kikereste az szerzők nevét, és azon gondolkodott, hogy azok a Télapót segítő manók nevei-e.

Nem tudom, mi járhat a kis fejében! Az apja szerint már kezdi kapizsgálni az igazságot, de szerintem meg nem, különben hogyan hihette volna, hogy a karácsonyfát akkor hozza a Télapó, amikor mi mind a hárman egyszerre vagyunk távol? Ez egy olyan szombati nap volt, amikor Z-nek Párizsba kellett mennie, mi meg elmentünk sétálni Bonival. Hazatérve iszonyúan csalódott volt, hogy nem áll  még a karácsonyfa, tehát azt hitte, hogy míg mi nem vagyunk ott, leteszi.

Úgy élem meg ezt az évet, hogy talán (gondolom) ez lesz az utolsó, amikor ilyen irracionálisan hisz a hihetetlenben. Észszerű döntés volt az elején a részemről, hogy legyen egy Télapó (Z. a másik három gyerekének nem ezt mondta), és talán megint így döntenék, nem tudom. Sokszor kicsit megbántam, mert tényleg hazugságot vagyok kénytelen mondani („Mama, milyen nyelven beszél a Télapó?”), az nálunk nem működik, hogy visszakérdezek („Kicsim, mit gondolsz TE, vajon milyen nyelven beszél szerinted?”).

 Ezt a levelet a szobájában találtam, a Télepónak írta (pedig erre aztán végképp nem biztattam soha): Kedves Télapó, karácsonyra szeretnék egy háromszínű tollat (vékonyat, 03), egy kincsesládát, egy lakatot, és hogy 25-én reggel Marlowe* itt teremjen!

* A kislány, aki tetszik neki

Kireped? Nem reped ki?

– Mama, mit jelent az, hogy kireped? – kérdezte Boni, amikor a mamámmal egy utolsót telefonáltam a tészta összegyúrása előtt.

– Hát, hogy is mondjam... amikor egy süti teteje úgy... izé... hát, majd MEGLÁTOD! – válaszoltam a próféták előrelátásával, és nulla belglisütési tapasztalattal.

De tulajdonképpen én sem tudom, mit jelent. Örültem volna, ha csak kireped; de ennél több történt, olyan, ami kívül esik a megfogalmazhatóság körén: megrusnyult és felnyílt a hasa! (erre van egy jó francia szó, férjem használta: s'est éventrer).

Összesen asszem négy órát töltöttem a konyhában a belglivel, ami kb. négyszázszor több, mintha a reptéren megvettem volna a négy rudat, de hát... Szerencsére nem egyszerre négy órát: a tölteléket előre elkészítettem, azok 24 órát pihentek a hűtőben. Annamari tanácsára csak egy-egy deci tejet használtam, pont jó volt így. Mazsolát (dióhoz), meggyet (mákhoz) csak a feltekerés előtt raktam rá, tényleg sokkal praktikusabb.

A tésztához kicsit több (25 g) cukorott tettem az előírtnál, különben mindent az utasításoknak megfelelően csináltam. Hat órát állt a négy buci a hűtőben. Utána kezdődtek a nehézségek: a téglalap alakúra nyújtás – hát ez macera.

 

Sajnos a tökéletesre törekvés jegyében először ragaszkodtam a 20x30 centihez, és csak a negyedik bejgli után esett le, hogy hát ez afféle iránymutatás lehet, nem kőbe vésett szabály, így különböző méretű rudak készültek:

 

Negyven percig pihentettem az erkélyen, miután rákentem a két tojás sárgáját (megjegyzés: egy elég lenne, borzalmas omlettszag terjengett a házban, és sajna az ízén is érzem a tojásrántottát) (további megjegyzés: kell vennem valami kenőfelszerelést, siralmasan ronda lett). Utána harminc percet pihentek a melegben (nem nőttek meg), megszúrkáltam hármas horgolótűvel, majd 35 percig voltak a sütőben (légkeverés, 170 fok).

Tanulság: legközelebb nem szabad a négy rudat ugyanarra a tepsire rakni, mint ahogy a mamám tanácsolta, mert akkor olyan ronda lesz, mint az övé minden évben. Kettesével kell őket sütni, ráadásul a sütőm nem egyenletes, hátul hamar elkezdtek megégni, rá kellett rakni alufóliát. Még melegen szétválasztó műtétet hajtottam végre rajtuk, majd egész éjszakára kitettem őket tepsistől az erkélyre. Reggel vágtam fel, ilyen lett:

A hátsó sorban sült rúdban keletkezett az a bizonyos levegőréteg, amelyről kommentben szó volt, úgy látszik, a gyors kelés miatt történik. Amúgy az íze jó, talán kicsit túl kemény a tésztája, és az én ízlésemnek túl vastag, szóval nem tökéletes, de el fog fogyni. Jövőre a Covid21 idején talán újra megpróbálom.

A beszédhang

Magas, mély, rekedtes, csilingelős, vékony, lágy, erős, érces, reszketeg, recsegős, energikus, búgó, tompa, reszelős, öblös, remegő, meleg... olyan nehéz leírni az emberi beszédhangot, amely pedig egyedi és összetéveszthetetlen. Legalább annyira más és más a hangunk, mint ahogy az arcunk is különböző. Igaz, a hangszínen kívül a hangsúlyok és a beszéd ritmusa is hozzájárul az összhatáshoz: tétova, daloló, gyönge, affektáló stb. hangon beszélünk. Orrhangon vagy torokhangon. Rikácsolva, hezitálva vagy folyékonyan. Pattogós a-kkal, elnyújtott é-kkel vagy összetorlódó mássalhangzókkal. De hiába próbálom, nem tudom érzékeltetni a hang és hang közötti különbséget, nem tudom szavakba önteni, mennyire más két ember hangja az olyan koordinátákon kívül, mint hogy magas vagy mély, illetve férfi vagy női.

Kérdezhetnétek, hogy miért téma épp most a beszédhang, és erre azt válaszolnám, hogy mert a járvány óta mindennapjaimat emberek híján hangok népesítik be (rádióból, telefonon), azaz: hangokat hallok. És közben folyton elcsodálkozom azon, hogy két hangszalag, meg a szájüreg, a nyelv és a fogak képesek ennyire különböző beszédhangokat produkálni. Hétmilliárd különböző hang, holott a kiáramló levegő tök ugyanaz.

Releváns az is, hogy milyen nyelven szólalnak meg ezek a hangok; ezt onnan gondolom, hogy gyakran fordul elő, hogy két hang hasonlít egymáshoz; például a rádióban időnként nyilatkozó illető hangja teljesen olyan, mint a dokimé, egy podcastban megszólaló szakértő hangja meg egy kollégáméra emlékeztetett, megszólalásig, de olyat még soha nem éreztem, hogy egy franciául beszélő illető hangja egy magyarul beszélőére hasonlított volna. Innen gondolom, hogy a szavak kiejtése, az intonáció stb. legalább olyan fontos, mint a frekvencia.

Nem mondok újat: vannak szimpi és gyönyörű hangok, amelyekkel bármilyen elméletet jobban és eredményesebben el lehet adni, mint másféle hangokkal. Könnyen befolyásolható vagyok, egy szép hang meggyőzőbb. A bankomból szokott hívogatni egy nő, befektetési lehetőséget javasol. Nem tudom, a bankoktól való viszolygásom, vagy a nő (borzalmas) hangja miatt, de csípőből és automatikusan mindig mindent visszautasítok. Ugyanakkor két rádiós műsorvezetőt is szoktam hallgatni, mert jók a műsoraik (pontosabban érdekesek a beszélgetések), viszont mindkettőjüknek ronda hangja van, annyira, hogy a legedzettebb fantázia sem tudná elképzelni, hogyan keveredhettek erre a pályára. Élőben szerintem nem ugyanaz a helyzet: a benyomásnak, amelyet egy ember tesz ránk, csak kis összetevőjét adja az illető hangja; temperálja a kinézet, a ruha, a gesztusok, az arc. Bár a kivételesen szép és a feltűnően ronda hangot megjegyzi azért az ember.

Szoktam olyat játszani, hogy meghallgatok egy műsort, és utána megnézem a nyilatkozó illetőt. Hát néha elhűlök, annyira más fejet képzelek egy hanghoz. Kövér pasi magas hanggal, jónőhang lompos nőcihez. Azt hihetnénk, hogy egy hangból vissza lehet következtetni az illető kinézetére, de nem, vagy legalábbis sokszor nem. De még az életkort sem tudom gyakran belőni! Húsz, harmic éveket simán tévedek, főleg egy irányba: egyes hatvanas-hetvenes emberek hangját velem egyidősnek gondolnám (pl. épp ma reggel az orvos Alain Fischer beszélt a rádióban, azt hittem max. ötvenéves, utólag lecsekkoltam: 71, de sorolhatnám a példákat). Az ritkább, hogy valakit a hangja alapján idősebbnek gondolnék, bár erre is akad példa. Az is érdekes, hogy miképpen öregedik meg egy olyan megfoghatatlan jelenség, mint a hang?

Erről meg a szomszéd kisfiú jut eszembe, aki most kezdett mutálni, és hát, belegondoltam, Boni is egyszer elveszíti majd ezt a cuki cérnahangját! És dörmögős kamasz lesz!

Bejgli

Tud itt valaki finom bejglit sütni bevált recept alapján? Segítsetek! Idén csak akkor lesz, ha én megsütöm, de még soha nem csináltam (bejgli karácsonykor mindig volt, vagy lett). Mákot már sikerült vennem, meg is daráltam. A mamám receptjét kértem el, ebből szeretnék kiindulni, viszont nincs időm a netet bújni meg oktatóvideókat megnézni. Szerintetek jó lesz így? (a mamám szokott változtatni ezt-azt, de már nem emlékszik mit és hogyan). Mire figyeljek? A zsír helyett vajat fogok használni. De 15 gramm élesztő nem kevés ennyi liszhez? A hűtős rész is fura nekem, ennyi kelesztés vajon elég? Továbbá: a diót is megdaráltam még a hétvégén, nem fog az a hűtőben megromlani? Szombaton tervezem sütni, addig minden jó tanácsot, bevált gyakorlatot szívesen veszek!

Mennyit eszünk?

Nekem eleve az az érzésem, hogy feleannyit eszek, mint a férjem (aki folyamatosan nassol). Na de Boni! Komolyan azt hiszem, hogy kettőnknél többet eszik, úgy kalóriailag, mint volumenben mérve. Egy kiadós uzsonna (16 h) után vacsorára (19h) megeszik egy teljes tányér főételt, kenyeret, sajtot, desszertet. Holott én mondjuk csak levest terveztem estére, mert szerintem bőven elég (lenne, nekem) egy otthon töltött nap után.

És eléggé válogatós, még mindig, amivel nem lenne amúgy bajom, ha nem változtatná naponta az ízlését. Egyszer megkérdeztem, kér-e lekváros kiflit, mire elgondolkodva azt felelte: Nem tudom, mama. Majd meglátjuk, hogy MA SZERETEM-E a lekvárt!

Ki kapja a következő orvostudományi Nobel-díjat?

Végül is összeállt a tündérmesém, ahogyan én a vakcinagyártást elképzelni szerettem volna, és a sok gyártó neve mellett egyre többet beszélnek egy konkrét nőről, akinek a zsenialitásához köthetők az első vakcinák. Mondtam is a férjemnek, hogy én pont a Pfizer és BioNTech védőoltását szeretném megkapni, hiszen az illető nő magyar, ergo jobban bízom benne (tudom, teljesen hülye logika). Úgy tűnik azonban, nem lehet válogatni, azt kapjuk, és akkor, amit lehet – ami azért fura, mert az egyszeri ember hónapok óta követi a híreket a befutó oltóanyagokról, hát önkéntelenül is elkezdi preferálni az egyiket vagy a másikat, nem? Az AstraZeneca vakcinája például megrémít; mi az, hogy véletlenül fél dózist adtak be az egyik csoportnak?!

A mai híreket olvasgatva viszont arra gondoltam, hogy a jövő évi Nobel-díjat nem is egyetlen személynek vagy kutatók egy csoportjának kellene kapnia, hanem annak a többszázezer embernek, aki önkéntesként vesz részt ezekben a vakcinafejlesztési programokban. Felmérések szerint a franciák fele hezitál, hogy beadasson-e magának egy olyan oltást, amit hónapokig teszteltek és komoly engedélyezési eljáráson ment keresztül. Ezek az önkéntesek pedig szabad akaratukból vállalták, hogy egy fejlesztési fázisban lévő anyagot saját magukon teszteljék le. És még azt sem mondhatják el megnyugtatásul, hogy esetleg védve lesznek a koronavírussal szemben, hiszen az is lehet, hogy a placebót kapták. Elképzelni nem tudom, hogyan tudtak ennyi bátor és altruista embert összegyűjteni!

Mézescsuporjára

Tegnap, amikor Z. már befejezte a (francia) esti mesét Boninak, én viszont még fogat mostam, a férjem elkezdte neki felolvasni az odakészített magyar mesét, hamisítatlan, tőrölmetszett francia akcentussal. Aztán azt hallottam, hogy a minden lében kanál Bonikám meg folyton kijavítja a hibáit – szintén hatalmas francia dialekttel. Ez a két okostóni ott ügyeskedett a magyar mesekönyv fölött, és egymást segítve-javítva olvasták föl hibásan a magyar szöveget! Alig bírtam befejezni a fogmosást a röhögéstől. (Valószínűleg ugyanígy röhöghetnek ők rajtam, amikor próbálom eltalálni a francia szavak nemét, jelentős hibaszázalékkal.)

Gyorsan odaszaladtam a telefonommal, hogy fölvegyem ezt a kakofóniát, de ahogy Boni meglátott, átvette a könyvet és ő folytatta az olvasást. Ami azért is meglepő, mert őt – a férjemmel ellentétben – soha nem tanítottam a magyar betűkre. Az alábbi felvételen azért hallatszik, amint próbálják kisilabizálni a tudta szót: Boninak először sikerül is, de Z. valami okból ragaszkodik a tudRa változathoz egészen addig, míg rá nem jön a hibára. Másodszor azonban Boni már simán csak tudást olvas helyette. Amin viszont mindketten elhasalnak, az a címben említett összetett, ragozott szó:

 

Tamko · 2020 Mici

Leselejtezett papírok újrahasznosítása régen és ma

Gyerekkoromban szinte mindig olyan papírok hátuljára rajzolgattam, amelyeket a papám hozott haza a munkahelyéről. Számokkal, betűkkel, táblázatokkal volt teli az egyik oldaluk, már nem kellettek senkinek; a másikra oldalra rajzolhattunk. Emlékszem az érzésre, hogy hát azért ez így nem olyan jó, kerüljön is ki bármilyen gyönyörű alkotás a filctollam alól. De hát nem volt más.

Bonikám százgrammos, hófehér papírokra rajzol, napjában rengeteget. Iszonyú gyorsasággal fogyasztja az ötszázas csomagokat. Ha az első tollvonás nincs összhangban a fejében megalkotott tervvel, már dobja is el a papírt, ahelyett, hogy kijavítaná a rajzot, netalántán a másik oldalon folytatná. Ha gyűrött, szamárfüles stb. undorodva hajítja el, még ha ő gyűrte is össze. Veszi elő a másikat.

Egyszer gondoltam egyet, és a szobájában hányódó félkész vagy gyűrött papírlapokat idehozom a dolgozószobámba, feltornyoztam őket a számítógép mellé. Jegyzeteléshez vagy teendőlisták írásához jók lesznek még nekem!

Nagyot fordult a világ és ezt jól illusztrálja ez a példa: megváltoztak a szülők, a gyerekek, a tárgyakhoz való viszonyunk, a pénz (másik örök példám a narancs – meg nem enné!). Míg gyerekként kénytelen voltam megalkudni az érthetetlen krikszkrakszokkal teleaggatott papírok hátuljával, ma már a szülő dolgozik uraságtól levetett fecniken.

Téli napfény

Szeretem az év-, napszak és az időjárás bizonyos – ritkább vagy gyakoribb – együttállásait. Például a kánikulai napot követő meleg, tücsökciripelős estéket, amikor ki lehet ülni a teraszra. Vagy a szeptemberi kora hajnali csípős ködöket, amelyek egy szép őszi nap hírnökei. De szeretem a későőszi-koratéli estéket is, amikor a Rózsadombról legyalogol az ember, és egyszerre érzi a kipufogógáz szagát és az égetett avar illatát. A fiam és a férjem imádják az eső kopogását az ablakon, én erre teljesen érzéketlen vagyok – kivéve azokat a tavaszi reggeleket, amikor még az ágyból hallom, hogy zuhog a tavaszi eső odakint. Hogy a virágillatú, friss tavaszi reggelekről ne is beszéljek! Vagy azokról a nyári estékről, amikor egy szürke nap után este 20 órakor süt ki a nap, kárpótolva ezzel az óceáni éghajlat okozta hűvös időjárást.

Ugyanennyire szeretem azokat a csikorgóan hideg, téli napokat, amikor a nap alacsonyan jár az azúrkék égbolton, és hosszúak az árnyékok. Ilyenkor a napsütés, a nyárival ellentétben, nem elvárás vagy juss, hanem ajándék!

Egy kisfiú világa

Boni a háborúk, csapdák, fegyverek és autósüldözések világában (is) él. (Szerencsére más is érdekli, még mindig meg van veszve az írószerekért és a madzagokért, továbbá a teljes karácsonyi dekorációt is nyugodt szívvel rábízhatnám, olyan jó ízlése van).

Tegnap este a szemben lévő gimiben valaki égve hagyott egy villogó lámpát, amely egész éjjel föl-le kapcsolódott a tornateremben, kétmásodpercenként megvilágítva az utcafront felőli, hatalmas ablakokat. Kétmásodperc fény, kétmásodperc sötétség, egészen ma reggelig. A teljes utcában látni lehetett, hát még tőlünk, pont szemben vannak az ablakaink! Boni megütközve nézte, együtt találgattuk, mi lehet, majd izgatottan kérdezte:

– Mama! Csak nem valami SZABOTÁZS?!

Mindennapi telefonbeszélgetéseink

Nem tudom, az ember hány másik emberrel áll szoros, mindennapi kapcsolatban azokon kívül, akikkel együtt él. Én a korona előtt, mivel már évek óta távmunkázom, szerintem senkivel. Két-háromnaponta beszéltem Petra barátnőmmel rendszeresen, pár másikkal hetente cseteltünk. Szüleimet egy héten egyszer hívom, kivéve, ha valami ok miatt (pl. lakás) gyakrabban kellett, és leszámítva a fotókat-videókat, amelyeket sűrűbben küldök. A kollégáimmal napi szintű ugyan a kapcsolat, de semmiképp sem bensőséges. Más barátnőimmel félévente, évente telefonálunk, jó előre lefixált időpontokban.

De a márciusi lezárások óta szerintem egy (na jó, két) kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan nap volt, amikor nem beszéltünk Petrával. Kialakítottunk egy ritmust, és nem ritka az sem, amikor naponta kétszer beszélünk: egyszer dél körül, főzés közben, egyszer pedig amikor sétálok. Előfordul az is, hogy egyszerre indulunk el sétálni, én itt, ő ötszáz kilométerrel arrébb – közben „beszélgetünk”, akár olyan dolgokról is, hogy na, hogy aludtál vagy hogy figyi, eszembe jutott valami arról, amit tegnap mondtál. Az a jó, hogy bármikor le tudjuk tenni a telefont, akár mondat közben is, mert úgy is tudjuk, hogy 24 órán belül úgyis beszélünk megint. Ha sürgős az ügy, csak elküldünk a másiknak egy üzit: el kell mesélnem valamit.

Kicsit ahhoz hasonlít ez a kapcsolat, mint amikor gimis az ember, és minden nap találkozik a barátnőivel, akik az élet zivatarában (töridolgozat! matekházi!) a biztos pontot és menedéket jelentik. Ugyanígy, Petra telefonhívásai számomra a valóságból történő kiszakadás: egy, a mindennapi dolgokra vetett másik nézőpont, új gondolatok, ötletek, érdeklődés, együttérzés, néha: felrázás az apátiából, rossz kedvből.

Nem tudom, meddig fog ez tartani, visszaállunk-e a ritkább beszélgetésekre, ha majd elmúlik ez a csapás. Én el tudnám képzelni az életemet így, naponta dumálva erről-arról az egyik legjobb barátnőmmel, aki okos, kedves és toleráns. Ugyanakkor belém hasított az a gondolat is, hogy milyen szuper lehet, ha az embernek egész életében van ilyen támasza: az anyja vagy a testvére. Tehát olyan valaki, aki „adott”, egy családtag, aki egy közeli barátnőhöz képest is jobban ismeri az embert. Nem ez lenne a „család” funkciója? Lehet, hogy idealista vagyok, de nekem mindig ez hiányzott a saját családomból: az érdeklődés, a humor, az intelligens és toleráns hallgatóság.

Utopisztikus beszélgetés 2060-ból

...

– Tényleg nem emlékszel?

 – Nem. Látom a fotókon, de emlékeim már nincsenek róla... tényleg bárhová el mertünk menni maszk nélkül?? Hihetetlen.

– Igen, bárhová! És képzeld, erre te már biztosan nem emlékezhetsz: volt egy olyan szokás, hogy az emberek összeérintették a kezüket, ezt hívták kézfogásnak...

– Fúúj! Kesztyű nélkül??

– ... és várj, volt egy olyan is, hogy köszönéskor mindenki puszit adott a másiknak!

– Ezt tudom, láttam múltkor egy filmben. Gusztustalan. Egymáshoz dörgölték az arcukat, és közben csücsörítettek! Nem tudom elképzelni, hogyan lehettek az emberek ennyire felelőtlenek!

– Régen volt már ez, kicsim... Hatéves voltál az első világjárvány idején, akkor kezdett el megváltozni a világ. Az a koronavírus volt, lehet, hogy már elfelejtetted a nevét. Ma már ártalmatlan dolog, olyan, mint a rák. Van ellene költelező védőoltás. De a 2025-ös Nagy Antibiotikumrezisztencia-Járvány, na, az durva volt...

– Tudom, mama. Amikor azt a fura foglalkotzást űzted... hogy is mondtad?

– Fordító voltam!

– Ja, tényleg, Szegény, szerencsétlen mama. Örültél, amikor a gépek átvették a munkádat?

– Nem! Szerettem fordítani, képzeld. Ma már persze ez elképzelhetetlen, hogy hús-vér emberek egész napjukat töltötték azzal, amit ma egy okostelefon pár perc alatt elvégez, ráadásul jobban...

– Igen, hihetetlen. Azért szerencsére a világ mindig egyre csak jobb lesz... Bár nem tudom, az azért szuper lehetett, hogy akkor és oda utaztatok, ahova akartatok, nem?

– Hát igen, azt az időt picit visszasírom... az még akkor volt, amikor Magyarország és Lengyelország is az EU tagja volt. Még Trump második elnöksége idején is lehetett kvóták és engedély nélkül utazgatni, bár akkor már a járványok miatt nem volt nagy kevde az embernek hozzá. Mindenesetre még nem számolták az egyéni karbonfelhasználást. Beültünk az autóba, és mentünk, ahova csak akartunk.

– Jaj, tudom, és láttam még egy fura dolgot is abban a filmben: voltak olyan emberek, akik állattal éltek együtt! Kutyával, macskával.

– Igen. Nevük is volt az állatoknak! De egyszer gyertek majd át, hetente végül is lehet találkozni. Akkor majd mesélek többet. Mióta kigyógyultam ebből az Alzheimerből, olyan élesen emlékszem mindenre...

– Persze, mama!

– De most megyek, mindig megfájdul a nyakam, amikor hosszabb ideig nézem a képernyőt. Meg hozzák is lassan az ebédet. Jaj, soha nem fogok hozzászokni a rovarpörkölthöz... pedig finom....

...

Ellentmondás

A múltkor egy egész honlapot fordítottam környezettudatosság témájában: információkat a globális felmelegedésről, az éghajlatváltozásról; ötleteket, tanácsokat arról, hogyan védhetjük bolygónkat (energiafogyasztás, közlekedés, táplálkozás, hulladékhasznosítás), hogyan számolhatjuk ki a szénlábnyomunkat, továbbá statisztikákat, kimutatásokat, előrejelzéseket, fenyegetéseket.

Ma ugyanennek a cégnek, ugyanarra a honlapra fordítottam egy másik vaskos dossziét az EU kereskedelmi megállapodásairól. Mint kiderült, számos kétoldalú megállapodás van érvényben például az amerikai kontinens országaival, amelynek köszönhetően preferenciális vámtarifákkal kereskedhetünk velük. Az Unió országai például előszeretettel (és a politikai döntéshozók explicit beleegyezésével) importálnak Kolumbiából vágott virágot.

Egy elmérgesedett viszony

Minden oké volt? – kérdeztem ma reggel Z-től, miután elkísérte Bonit a suliba és hazajött. NEM! – dörögte, én pedig meglepve kaptam föl a fejem, mert erre a sablonkérdésre (szeptember óta ő viszi Bonit) eddig mindig igenlő választ adott. Mind kiderült, összeszólalkozott egy anyukával a suli előtt!! Ez az a nő, akinek a kisfiát tavaly Bonikám állítólagosan „zaklatta”. Ezt a szülők nem is nekünk, hanem egyenesen az igazgatónőnek címzett levélben jelentették ki, pont egy éve. Amikor erre valahogy rájöttünk, megkérdeztük az akkori tanítónőt, aki elintézte annyival az ügyet, hogy 1) nincs a gyerekek között semmi probléma (a biztonság kedvéért elültette őket egymástól), és hogy 2) ezek a szülők folyton ilyen levéllel bombázzák a tanárokat, már ovi óta.

Amúgy simán el tudom képzelni, hogy Boni undok (volt?) ezzel a kisfiúval, mert sajna tényleg tud undok és udvariatlan lenni, a kisfiú pedig az a típus, aki még pár hete is bepisilt az osztályban („Bonikám, ugye biztos nem nevetted ki?!” - kérdeztem aggódva, ismervén a történteket és a gyerek szüleit). De ezek a gyerekek, basszus, folyton együtt játszanak, legalábbis amennyire meg tudom állapítani a kerítésen kívülről. Konkrét problémáról tehát mi hivatalosan nem tudunk semmit: se a szülők, se a tanítónők (tavalyi vagy az idei) nem szóltak, hogy lenne itt ez vagy az, amit meg kellene beszélnünk.

A klán az apukából, az anyukából és a nagymamából áll, ez utóbbi hozza-viszi a kisfiút. Ez a nő már tavaly óta (a levél óta) tüntetőleg nem köszön nekünk, sőt, elfordul, ha egymás mellé keveredünk, pedig előtte még beszélgettünk is vele. A kisfiú viszont tök aranyos, Z. neki mindig szokott köszönni, és ez váltotta ki a ma reggeli vitát is. Az anyukája ugyanis felháborodottan rendreutasította Z-t:

– Megtiltom, hogy a fiamhoz szóljon!!

Ez a mondat annyira kívül esik a mi valóságunkon, ízlésünkön és értékeinken, hogy azt sem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Inkább sírni van kedvem: hogyan kerültünk mi ebbe a jelenetbe, ezekkel a borzalmas emberekkel? Azt, hogy Boni esetleg bántotta a fiukat, még el is tudom képzelni, ugyanakkor bizonyítást, tényeket várok. A problémát (ha beigazolódott volna, hogy létezik) nagyon szívesen és konstruktívan kezeltem volna, de ehhez az kell, hogy tudjunk róla és megbeszéljük (ne pedig leveleket küldözgessenek). És ha tegyük fel, nem sikerült volna megoldást találni, és Boni időnként elfogadhatatlan az ő gyerekükkel (sajnos ez a szcenárió is lehetséges), akkor ez igazolná-e ezt a durva, fenyegető és civilizálatlan felszólítást, hogy ne is köszönjünk neki? (nem) Vagy, tovább menve az elvi kérdések költői feszegetésében: mi lehet az a vétek, bűn (és mekkora), ami miatt valaki jogosan nem fogadhatja valaki köszönését?

A méltatlan vita valahogy úgy folytatódott, hogy a férjem megkérdezte a nőt, hogy ugyan már miért ne köszönhetne a gyereknek, a nő pedig azt felelte, hogy mert Boni bántotta. Szó szót követett, és a vita egészen a minősíthetetlen vádaskodásig fajujt (Nő: Maga hazudik!, Z: A maga fejével van a probléma!). Mintha nem lenne ezekben a hónapokban az embernek elég problémája... most itt állunk egy felhergelt és unszimpatikus családdal, akikkel napjában négyszer (!) összefutunk.

A sztorinak gondolom itt nincs vége, Z. őrjöng. Ő az, aki amúgy is nagyon kényes az udvariasságra, a jólnevelt viselkedésre, a megbízhatóságra, a transzparenciára, és hát elég hiú is ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy a suli előtt a földbe döngölni (sajnos viszont nagyon rosszul érvel, mint a fenti mondatából is kiderül). Délelőtt beszélt a suli igazgatónőjével, aki állítólag nagyon szimpi volt, de itt most ennél többre lesz szükség: talán egy többoldalú párbeszédre a mostani tanítónő jelenlétében. Bár biztos tudjátok, hogy nekem az a véleményem, hogy hülyékkel nem szabad (és nem is lehet) vitatkozni, úgyhogy kétségeim vannak az eredménnyel kapcsolatban, de legalább azt jó lenne megtudni, hogy mi váltott ki belőlük ilyen mértékű gyűlöletet. Addig is azt beszéltük meg Z-vel, hogy – nem akarunk olajat önteni a tűzre, és még jobban elmérgesíteni a helyzetet – ezentúl nem köszönünk a kisfiúnak.

“...szép lassan, lépésről lépésre, ahogy az ősember a vadonban, intelligensen megkülönböztetve az elakadásjelző háromszöget a kocsiemelőtől, megoldottuk a problémát“

Egy fájóan mély piaci résre találtunk ma Bonival megoldást: hogy hova rakjuk tabletet, amikor videocseten szeretnénk társasjátékozni Budapesttel:

A kottatartó hátuljára celluxszal odaragasztottuk az iPadet! Így mi teljesen benne vagyunk a képben (ha a szőnyegen játszunk), jól látjuk a harmadik, budapesti résztvevőt, aki a táblát is figyelemmel tudja kísérni (mondjuk kicsit megfájdult a nyakam). Felfedeztük az online játékot!

Az évek futása, rohanása, nyargalása, száguldása...

Egy barátom átküldött egy fekete-fehét aktfotót. Amint megnyitottam az e-mailt és megláttam, arra gondoltam: jéé, hát anno mégiscsak elkészültek azok a meztelen képek rólam? Már nem is emlékeztem. Gimisek voltunk. Szóval több mint huszonöt éve. Basz-szus. De honnan túrta most ezt föl? Megvolt neki, beszkennelte? Elolvastam az e-mailjét és rájöttem: azon a fotón nem én vagyok. Azt írta, hogy véletlenül akadt erre a képre a neten, és rögtön arra gondolt, hogy ha elkészültek volna azok az aktképek, akkor az egyik biztosan így nézett volna ki.

A fényképen egy fiatal, rövidhajú csaj ül egy ablak mellett, nincs rajta ruha. A bal combját fölhúzza, és a két karjára támaszkodva kicsit hátradől. Kifelé néz az ablakon. Igazából csak a melle látszik jól, mert minden mást eltakar a combja, a feje pedig el van fordulva, még a profilja sem látszik teljesen. A kép hangulata békés, egyáltalán nem megbotránkoztató, vagy ilyesmi. Első, második, sőt harmadik vizsgálatra is teljesen úgy néz ki, mintha én lennék a fotón tizenhét-tizennyolc évesen. Oké, jobban megnézve a melle kicsit nagyobb, a combja picit vékonyabb, de basszus, a hasonlóság elképesztő. Nem is raktom ide ki, mert az a csaj akár én is lehetnék. Z-nek meg sem mutattam (még).

Gimisként sokat fotóztam, fotótáborokba jártam, napokat töltöttem mindenféle kultútközpontok sötétkamrájában fényképek előhívása közben (később a saját fürdőszobánkat használtam erre a célra, amikor a szüleim a „telken” voltak). Most így visszagondolva (és Peti e-mailjét elolvasva) már beugrott, hogy valami fotóstárs tényleg szeretett volna aktfotókat készíteni rólam (ahogy egyszer a Széchenyi fürdőben pedig leszólított egy pasi, hogy nem lenne-e kedvem az artistaképzőbe járni... fogalma sem volt róla, hogy én az Írók Könyvesboltjában sem tudtam A-betűs szerzőktől vásárolni, mert szédültem a létrán....), de végül meztelen művészképek nem készültek (asszem másmilyenek igen, valami pántos ruha rémlik).

Mióta megkaptam Peti e-mailjét, azon gondolkodom, hogy milyen elképesztően naív is voltam tizenhét évesen...! Művészetről, meg önkifejezésről, meg fényekről-árnyékokról beszélgettünk naphosszat, és én egy pillanatig nem gondoltam, hogy ezeknek a fiúknak a fejében bármi más is megfordulhatott volna; például, hogy egyikük huszonöt év múlva, háromgyerekes apukaként még mindig emlékszik arra, hogy szerinte hogyan nézhettem ki meztelenül (tudomásom szerint soha nem láthatott, legalábbis ha jól emlékszem, de rémes, hogy az ember mennyi fontos dolgot elfelejt, amint azt az ábra is mutatja).

Aztán meg basszus... most már tökre bánom. Azoknak a képeknek el kellett volna készülniük! Az ember mennyi mindent megbán utólag, főleg, amiket elmulasztott/nem élt át/nem valósított meg, azaz ami: kimaradt. Én amúgy is hajlamos vagyok a nosztalgiára a nosztalgia foglya vagyok, vágyódom a fiatalságom, frissességem és naivitásom után, és sajnálom, hogy nem voltam vagányabb. (Bár, ha Peti most azt írta volna, hogy nézd, csatolok egy régi emléket, akkor most abban a hitben ülnék itt, hogy fiatalkoromban készült rólam egy jó aktkép...)

Vakcina

Olyan érdekes, hogy hetek, hónapok óta nem az a kérdés, hogy lesz-e vakcina, hanem hogy 1) mikor lesz vakcina, 2) hány különböző oltóanyag készül el, 3) milyen lesz azoknak a hatásfoka és 4) mennyi ideig nyújtanak védelmet. Továbbá logisztikáról, árakról, prioritási csoportokról, oltási stratégiáról (katonaság vagy háziorvosok?) beszélnek. Az egész narratíva olyan, mintha egy új széria Renault-t kellene megtervezni, legyártani és értékesíteni.

Pedig az ember azt gondolná, hogy egy ekkora jelentőségű oltóanyag kidolgozásához (hiszen az életünk fog visszaváltozni, remélhetőleg) egy Pasteur, egy Fleming vagy egy Semmelweis agyából kipattant isteni szikra lenne szükséges! Ezzel ellentétben úgy tűnik, idő és erőforrások kérdése az egész.

Értékek

Mostanában azon gondolkodom, hogy menyire tudja egy szülő objektíven megítélni a gyereke értékeit, jellemét és teljesítményeit, illetve kell-e egyáltalán tárgyilagosságra törekedni a témában. Mint már többször is írtam, Bonival sok a gond, ellenben vannak olyan területek, amelyekben egész jól teljesít, ahol otthonosan és szívesen mozog. Barátnőim szerint egy „kreatív csodapók”, színes egyéniség, aki fantasztikus és egyedülálló dolgokat „alkot”, és arra kell törekednünk, hogy e tehetsége révén, mintegy arra támaszkodva, azt segítségül hívva túljusson a problémákon.

Leszögezem egyébként, hogy én sem látok persze más megoldást, mint azt, hogy elfogadom a hibáit, és erősítem abban, amiben jó. De kétségeim vannak a módszerrel kapcsolatban; kezdve mindjárt azzal, hogy nem tudom, más gyerekekhez képest hol helyezkedik el a skálán, úgyhogy teljes szívvel én nem tudom neki azt mondani (sugallni), hogy ő valamiben a legjobb, vagy akár csak kiváló lenne. Én nem látom benne a zsenit. Látom, hogy csomó mindenben ügyes, de az én megítélésem szerint messze van a géniusztól.

Amúgy is irtózom azoktól a szülőktől, akik el vannak hasalva a gyereküktől. A múltkor egy olyan apuka mellé keveredtem a játszótéren, aki folyamatosan zengte az ódákat a kislányáról, a gyomrom forgott: hogy minden kisfiú szerelmes belé, rengeteget olvas, saját könyvet is ír, széles az érdeklődési köre, matekban is kiváló stb. stb. Én egy teljesen átlagos kislányt láttam, és csak az ismeretségi körömben legalább ötöt fel tudok sorolni, akire ez mind igaz. Nem szeretnék olyan szülő lenni, aki a hétéves gyerekének ákombákom rajzaira és (amúgy tényleg érdekes) kérdésfelvetéseire hisztérikusan lángészt kiállt. Amúgy meg, ha tényleg zseni az adott gyerek, akkor az úgysem szülői elmesélésből fog kiderülni, hanem majd az élet bebizonyítja.

Másrészt pedig úgy érzem: Boni nem hülye, szerintem ha én nem is, de ő be tudja kábéra lőni a tehetségét. Nem fogom tudni neki azt beadni, hogy szép „alkotásokkal” ellentételezheti a más téren jelentkező fogyatékosságait (mert sajnos ebben én magam sem hiszek, pedig jobban tenném). Harmadrészt: ha minden szülő ezt a tanácsot kapja, az azt jelenti, hogy minden gyerek kiváló valamiben. Ha pedig mindenkiben van valami fantasztikus (hm, ebben sem vagyok biztos, de munkahipotézisnek jó lesz), akkor viszont milyen alapon szeretném a tehetségével kiemelni a többiek közül?  Negyedrész: beskatulyázni sem szeretném, ráaggatni azt a jelzőt, hogy ő a „kreatív” gyerek (ezt egyébként Z. családjában veszem észre leginkább, ahol rengeteg a gyerek; mindenkinek vagy egy ilyen eposzi jelzője: a zenekedvelő, a konok, az építő, a jószívű stb.)

Összefoglalva: Nem, én nem érzem ezt járható útnak, megoldásnak, hogy koncentráljunk az erősségeire, és akkor azzal majd önbizalmat szerez, és esetleg más területen is jobban teljesít. Legalábbis eddig még nem vált be. Nem tudom, melyek a (valódi) erősségei, nem tudom, hogy ezzel lehet-e kompenzálni, és nem vagyok elvakult szülő. Bátorítjuk persze, amiben csak tudjuk, de ez sejtésem szerint nem fog megoldani semmit.

A világ haladásáról

Ma akkorát nevettem a játszótéren, amikor meghallván, hogy Boni idegen nyelven beszél hozzám, egy kisfiú érdeklődve megkérdezte tőlem:

Amit hallottam: egy hibátlan, logikus francia kérdőmondat. Amit láttam: egy kedves kisfiú, akinek a 80-as évek Magyarországán (amikor én voltam gyerek) én tehettem volna fel ugyanezt a kérdést.

Ha karantén, akkor jó idő

Milyen szerencse, hogy ez a gyönyörű (és népszerű! mindenki fotózza) páfrányfenyő még pont beleesik az engedélyezett egy kilométeres körzetbe. 

Micsoda idők

Már az utcára sincs kedve kimenni az embernek Franciaországban. Megint terrortámadás történt, két héten belül már másodszor. Az első borzalmasan megrázta a közvéleményt, a lefejezett tanár állami kitüntetést kapott, ünnepélyesen temették el, napokig másról sem szólt a rádió, az óvodákban és az iskolákban állítólag a szünet után (hétfőn) meg is fognak emlékezni róla. Képzelhetitek, mi van most, amikor egy ámokfutó megint embereket ölt. Ráadásul egy szomorú múltú városban, ahol még siratják a 2016. évi támadás halottjait. Macron a terrofenyegetettségi készültséget a maximálisra emelte, és különös figyelemmel fogják védeni a temlomokat, zsinagógákat, iskolákat (!!). Basszus, vajon hány ilyen őrült járkál szabadon ma az országban? A Covid szinte elfelejtette velünk az iszlamizmust.

És mivel a koronavírusos betegek száma minden előrejelzést meghaladó mértékben emelkedik, ma éjféltől ismét kijárási korlátozásokat vezetnek be. Minket ez annyiban érint (hiszen amúgy sem megyünk sehova), hogy Boninak is maszkot kell majd hordania a suliban, mert az iskolákat most nem zárják be. A zenesuliról, a játszótérről és a teniszről nem tudunk még egyelőre semmit. Az üzletek és az éttermek bezárnak. Hatalmas veszteség lesz ez nekik pont most, a karácsonyi periódusban (különösen a tőlünk nem messzire lévő, újonnan megnyílt szimpi ki könyvesboltot sajnálom – szegények, már zárhatnak is be!). Még jó, hogy nem kell semmi konkrétat vásárolnunk, állhattam volna sorba ma. Állítólag a bevásárlóközpontok és az éttermek is dugig voltak, az autópályákról nem is beszélve.

Tartok attól, hogy Boni hazahozza a vírust; egyáltalán nem tudja korrektül viselni a maszkot (ma kipróbáltuk), ugyanakkor pedig valószínűleg nagyon nehezen bírtam volna elviselni egy hetekig tartó újabb összezártságot. Bár minden jel arra mutat, hogy most könnyebb lesz: Z. már beletörődött abba, hogy járunk boltokba, és levonva a következtetést a tavaszi karanténból, amikor folyton veszekedett a gyerekkel (és utólag nagyon bánta). Érdekes az is, hogy egész tavasszal azt hajtogattam, micsoda mázli, hogy gyönyörű napos időnk volt végig, legalább annyival könnyebb dolgunk volt – most pedig, hogy ősz van és jön a hideg, egyáltalán nem érzem ezt rossznak. Tulajdonképpen tényleg nem vágyom sehová. Áldom az előrelátásomat, hogy nyáron elutaztunk.

Csak el ne kapjuk. Csak el ne kapjuk egyszerre.

Ütemterv

Miután túlestem ezen az altatásos beavatkozáson, voltam a háziorvosomnál influenzaoltásért. Ő felírt D-vitamint is, a március óta tartó fáradságom miatt – meg is ittam, párhuzamosan a vassal, amit vashiány miatt szedek néha, és amihez a felszívódás miatt C-vitamin is jár. Amikor ezt abbahagyom (havonta csak pár napig szedem) majd elkezdem a magnéziumot, amit viszont a patikus javasolt a fáradtságra. Ma volt a rendes heti reumainjekcióm napja is, és ideje lenne egy új mammográfiát csináltatni. Nőgyógyászati rákszűrésen pont a karantén előtti napon voltam, pár hete mentem el az eredményért. Szemészhez novemberre van időpontom. Kellene egy bőrgyógyászt is találni (éves csekkolás), plusz új időpontot kérni a fogorvostól, akihez a karantén első hetén kellett volna mennem. Mihez kezdenék én a nyugati orvoslás nélkül?!

Karanénhatás (3) – Párizs

Ez is csak a karantén meg a bezártság miatt történhetett: a kórházi tartózkodásomat már hetek óta türelmetlenül és izgatottan vártam, mert ehhez Párizsba kellett utaznom (a beavatkozást ugyanis csak ott lehetett a megfelelő időben elvégezni). Méghozzá kétszer utaztam: egyszer egy aneszteziológiai kozultációra, majd a műtét idejére, ami összesen három nap volt (két kórházban töltött éjszakával). Ki gondolta volna valaha, hogy a kórház egyszer szinonimája lesz a mindennapokból való kiszakadás és az utazás luxusának, mondhatni: örömének. Bár ismerem azt az érzést régebbről is, amikor az embernek annyi a munkája, hogy titokban szinte abban reménykedik, hátha leteríti egy kis infuenza, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül fetrenghessen az ágyban napokig. Ez a mostani érzés is ilyesmi volt, csak szorozva tízzel: önként és dalolva mentem a kés alá feküdni, egy zöld zónából az egyik legvörösebb zónába, csak hogy végre egyedül lehessek egy picit, és úgy tölthessek el időt, hogy ne legyen folyton valami tennivalóm, úgymint házimunka, fordítás vagy Bonival játszás. Még az is megfordult a fejemben, de ez később teljesen hibás reménynek bizonyult, hogy az egész dolgot akár szanatóriumnak, wellnessnek is felfoghatom! (nem volt jó a kaja, rosszul aludtam, borzasztóan fájt a fejem, túl hamar kiolvastam a könyvemet, ami nem is tetszett ráadásul stb.)

Az egynapos utam pont megelőzte azt a napot, amikor a bárokat bezárták, de már hetek (hónapok?) óta maszkkötelezettség volt érvényben Párizs utcáin. Utoljára – egy barátnőmmel való találkozás miatt – tavaly decemberben voltam Párizsban, amikor az a bizonyos denevér, amelynek egy barlang mélyén kellett volna leélnie az életét, egy kínai piacon már megfertőzte az első embert az új koronavírussal; talán volt is pár beteg. Ezt akkor csak pár tudós találta aggasztónak, az emberiség többi tagja mit sem sejtett arról, hogy márciusban fenekesül felfordul a világ.

Ugyanabban az étteremben (!) ebédeltem (!!), ahol decemberben, majd, hogy ne kelljen metróra szállnom, elgyalogoltam a kórházig (oda-vissza 18 km). Gyönyörű meleg, napos idő volt. Amikor nem a könyvemet olvastam (vonat, étterem), akkor rádióműsorokat hallgattam (előzőleg gondosan szelektáltam közöttük, letöltöttem őket), telefonáltam, és kirakatokat bámultam. Az utcai kötelező maszkviselet eléggé ellentmondásos, nem vonatkozik a biciklisekre és a teraszokon kvetarkázó tömegre, de vajon mi a helyzet az utcán sétáló és almát eszegető (vagy bagózó?) emberekkel? 

A többéjszakás ottlétem első napja arra a napra esett, amikor Macron bejelentette az éjszakai kijárási tilalmat (az adást a kórházból néztem végig*), és akkor ért véget, amikor ez hatályba is lépett. Szintén gyönyörű októberi idő volt, megint gyalog mentem a kórházba. Most elkanyarodtam a régi lakásom felé, átmentem a Pere Lachaise temetőn (igyekeztem nem előjelnek venni a sok sírt és mauzóleumot). Visszafelé metróra kellett szállnom, de nem is bántam. Nem hiszem, hogy a Covid alatt valaha még Párizsba fogok utazni, ezért gondolom először és utoljára részesültem abban a döbbenetes látványban, hogy a metrón tömegek utaznak maszkban.

Hazafelé leállt a vonatforgalom, két órát szobroztam a pályaudvaron, a hidegben és tömegben. Ha a párizsiak 10%-a fertőzött, akkor én ott tuti összeakadtam olyanokkal, akiktől megkaphattam a vírust, ezért úgy döntöttünk Z-vel, hogy karanténba vonulok. Ez azt jelentette, hogy három napig fölosztottuk egymás között a lakást, a kabátomat-táskámat stb. egy szemeteszsákba zártam, maszkban voltam végig, folyamatosan szellőztettünk, és még puszit sem adtam Boninak. Azért három napig, mert tegnap voltam ismét tesztelni, aminek az eredménye ma meg is jött (negatív), szóval vagy szerencsém volt, vagy pedig az óvintézkedések tényleg hatékonyak és el lehet velük kerülni a betegséget (vagy pedig, mint Z. állítja, többet kellett volna várnunk a teszttel, esetleg az eredmény hamis).

Tisztában vagyok vele, hogy rendes körülmények között egyetlen épeszű ember sem veszti el annyira az arányérzékét, hogy egy orvosi beavatkozás kapcsán, amely ráadásul országon belül zajlott, képes legyen olyan hosszan lelkendezni holmi másfél órás utazásokról és párnapos ott-tartózkodásokról, mintha életében először járt volna a tengeren túlon. De basszus, olyan jó volt. Tényleg nincs más magyarázatom (menstégem) rá, mint a járvány.

* Általában túl szájbarágósnak és általánosnak találom a beszédeit, de most a végén szerintem kimondta a Covid-idők kategorikus imperatívuszát, még részletezhette is volna jobban, mert sokan nem értik: azaz, hogy nem, nincs döntési szabadág abban a kérdésben, hogy az egyén megfertőződhet-e önként a koronavírussal, hiszen ha mindenki így tenne, egy-kettőre tele lenne velük a kórház. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem halnának meg (mert biztos nem rizikócsoportos emberek szeretnének mihamarabb túlesni rajta), meghalna viszont sok más ember – és nem  (csak) a Covidban, hanem vakbélgyulladásban, meg más, gyógyítható betegségben, mivel nem lenne elég kórházi kapacitás. Így még az is elképzelhető, hogy az az ember, aki megelégeli a hónapokig tartó óvatoskodást („unom már a koronavírust”, „túl nagy a felhajtás egy kis nátha miatt”) és inkább bevállalja, hogy átesik rajta, és tegyük fel tényleg megússza két tüsszentéssel, nos, simán lehet hogy ugyanez az ember a rákövetkező héten belehal egy gyulladt fog okozta szövődménybe, mert a sok covidos beteg miatt – egy részüket ő fertőzte meg a felelőtlen viselkedésével – nem lesz szájsebész, nem lesz orvosság stb.

Altatás

A héten volt egy altatásban végzett kórházi beavatkozásom, amelynek során érző, gondolkodó, emlékező lényből egy rövid időre átváltoztam egy negyvennégy éves, ötvenkilós testté: amikor letoltak a műtő várótermébe, és ameddig vissza nem vittek a kórterembe. A váró egy nagy tornateremre hasonlított, kék linóleummal, és a két oldalon ajtók vezettek különböző műtőkbe; még sorszámkijelző táblát is láttam. Ide toltak le, több másik emberrel együtt, egy barna takaróval letakarva, és itt kellett várakoznom kb. fél órán keresztül, amíg sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt mint egy etnológus figyeltem meg ezeket a kékruhás embereket, akik a barna pokrócos testek körül, ismeretlen koreográfia alapján sürögtek-forogtak.

Rendszeres időközönként odajöttek hozzám, mindig ugyanazt a kérdést nekem szegezve, miközben a rám tett papírt vizsgálták: ugye így és így hívnak, és ugye ekkor és ekkor születtem? A papíron szereplő és az általam bemondott adatok egyezését mindig bólintva vették tudomásul. Volt, aki csak a papírt nézte meg, bólintott, továbbált. Nők jelentek meg szennyeskosárral, majd tűntek el valamelyik kijáraton. Újabb ágyakat toltak le, újabb barna testekkel. Egy ajtón idegen kékruhás szereplő jelent meg, hosszan kezet mosott, más kékruhásokat üdvözölt, és a betanult szerep szerint ment a dolgára. Velem egy aneszteziológus foglalkozott egy ideig, gondolom a szokásos protokoll alapján. Kikérdezett a gyógyszereimről, beszúrta a kanült, elektródákat rakott rám, majd ő is továbbált. Az egyik barna testnek sürgősen WC-re kellett volna mennie, amit nem tehetett meg, ezért egy ágytálat hoztak oda neki, és paravánnal takarták el a látványt – bár akár ne is takarták volna el, annyira nem éreztem magamat (se másokat) embernek, hanem inkább élő szervezetnek, amelynek bizonyos dolgokat el kell végeznie, és a pisilés vagy kakilás nem különbözött semmiben például a lélegzetvételtől vagy pislogástól.

Aztán betoltak a műtőbe, és ilyenkor mindig úgy érzem, hiába vannak az embernek családtagjai, barátai, a műtő kapujában mégis tökéletesen egyedül van. És azt is érzem ilyenkor, hogy noha vannak fontos (és még fontosabb) emberek az életemben, az egyetlen valódi kapocs, ami az élettel összeköt, mégiscsak ezek az istenek és félistenek, akik hamarosan átveszik a teljes kontrollt szegény testem felett. A legnemesebb tudománynak egyedül az orvostudomány tetszik, és kultúra, szépirodalom, önkifejezés mind-mind felesleges luxusnak. Kit érdekel, hogy valaki süketen képes volt fennséges szimfóniákat komponálni, amikor a legfontosabb dolog az életben az, hogy túléljünk egy altatást?! (borzasztóan szoktam félni) Gondolkodtam, hogy azt mondjam-e nekik, az utolsó szó jogán, hogy van egy lassan hétéves kisfiam, azaz mindenképpen fel kell, hogy ébredjek, de rövid megfontolás után jobbnak láttam többször hangosan elismételni a beavatkozás nevét, nehogy már valami mást műtsenek meg rajtam.

Az egyik ápoló próbált megnyugtatni, és elmondta, hogy nem szabad meghallgatni a rémtörténeteket, mert az altatás nagyon ritkán sül el rosszul. Magamban borzasztóan zavart ez a logikátlanság (mindig zavar a logikátlanság!), ugyanakkor hálás voltam a kedves szavakért, ezért nem válaszoltam neki, sőt, inkább egyetértően mosolyogtam. Rendes körülmények között – amikor nem csupán egy test vagyok, hanem személyiség is – elmondtam volna neki, hogy ez nem így megy; az ember az élete során belefut ezekbe az orvosi műhibás rémtörténetekbe, megtalálják ezek a rémtörténetek, és ilyenkor már késő arra gondolni, hogy nem szabadna meghallgatni őket; az ember örökre emlékezni fog rájuk. 

A másik ápoló azt tudakolta, hogy a hegyeket vagy a tengert szeretem jobban. Szinte szégyenkezve válaszoltam, hogy a hegyeket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem a preferenciámra kíváncsi, hanem megnyugtatni szeretett volna azzal, hogy ha a hegyekre gondolok, akkor majd a hegyekről fogok álmodni. Négy ember hajolt fölém, és még láttam, hogy befecskendezik az altatóanyagot a kezembe, majd a következő kép az volt, hogy egy másik teremben ébredezem, mellettem egy fiatal pasi fekszik, a karomon pedig vérnyomásmérő.

A józan ésszel felfoghatatlan, ugyanakkor nyilván teljesen racionálisan megmagyarázható ez a varázslat, hogy vezényszóra egyszerűen elaltatják az embert, csinálnak rajta ezt-azt, majd felébresztik. Mikor felébredtem, már toltak is ki, át a várótermen (gondolom) föl a lifttel a szobámba. A tolóember megkérdezte, hogy hogy érzem magam, és erre, mint valami Csipkerózsika, aki most ébred tudatára annak, hogy neki gondolatai is vannak, fontosnak láttam elmondani, elmagyarázni, hogy mi jár az eszemben. Összeszedtem minden erőmet, mert nehezen mozgott a szám, és franciául, mivel tudtam, hogy a magyart nem értené, kijelentettem: IMPORT-EXPORT!

Hallottam, hogy röhög, és hogy a körülötte állóknak meséli, hogy ez a nő milyen hülyeséget mondott, erre öntudatosan, ugyanakkor tudván, hogy ezt sem fogja érteni, még odavágtam neki, hogy: C'EST LOGIQUE! (Logikus!), majd büszkén elaludtam. Azt akartam vele megértetni, hogy ledöbbent az a felelősség, ami az itt dolgozó egyes ember (orvos, ápoló) lelkét terheli. Hiszen ha én import helyett exportot fordítok (megtörtén eset, mint ahogy épp a múlt héten fordítottam a poklot mennyországnak), akkor maximum majd javítja a lektor; ha ő sem veszi észre, megjeleik a neten vagy nyomtatásban, és esetleg észreveszi egy-két olvasó, aki majd megvonja a vállát és annyit gondol, hogy már a fordításokban sem lehet bízni. Ha hivatalos szövegben jelenik meg rosszul, akkor arra az illetékes helyen corrigendumot kérnek, de semmi esetre sem lesz belőle politikai zűrzavar, mindenesetre emberi életek semmiképp sem függnek tőle (és valahol itt kezdődik számomra a bátorság, ha már a múltkor erről volt szó). De ezt nem tudtam senkinek sem elmondani, mert elnyomott az álom. Sajnos egyáltalán nem volt pihentető, hiába álmodozom folyamatosan arról, hogy egyszer napközben jól kialszom magam.

Jaj, ezek az idegen szavak!

– Jaj, bocs, Boni, asszem becsuktam a könyvedet!

– Köszi, mama!! (szünet) Hihihi... mama, ez most filozófia volt, hihi!

– Mi???

– Hát.. tudod, filozófia. Te mondod mindig. Amikor nem azt mondjuk, amit gondoljuk, hanem pont az ellenkezőjét!

– Ja.... IRÓNIÁRA gondolsz, ugye?

***

– Mama, nézd, csináltam egy naptárt... mindjárt kitöltöm. Melyik napon van az a... hogy is mondják... pszichológus?

– Pszichológus?! De hát az már volt, nem?

– Izé... szerdán, tudod, hová is megyek mindig?

– Ja! SZOLFÉZSRA.

 

***

– Hogy sikerült ma a tollbamondás?

– Ma nem kellett megcsinálnom, mert helyette a filozófushoz mentem.

– ??

– Hát tudod, a filozófushoz, akinél rajzolni kell...

– Á, értem. A PSZICHOLÓGUSNÁL voltál!

Állást foglalok (tízes fokú skálán) egy egyre elterjedtebb kérdésben

1) „Nagyon fáj! Ha mégegyszer le akarnak tesztelni a munkahelyemen, inkább felmondok!”

2) „Nagyon fáj! Nem is töltöm le a kontaktkövető alkalmazást, nehogy még egyszer meg kelljen csinálni!”

3) „Szar.”

4) „Kellemetlen.”

5) „Nem kellemes.”

6) „Kibírható.”

7) „A vérvétel talán jobban fáj.”

8) „Fájni? Egy picit csiklandós, ennyi.”

9) „Már nem is emlékszem.”

10) „Fájni? Ugyan, dehogy, meg sem érzi az ember.”

Én valahová a 7–8 közé teszem; olyan, mint amikor az usziban klóros víz megy az ember orrába, de tényleg semmi több. Így jár az, aki annyira NEGATÍV, hogy mindig a legrosszabbra készül.

Karanténhatás (2) – A sport

Tavaly ilyenkor mesélte egy barátnőm, hogy a Boninál egy évvel nagyobb kislánya annyira kezelhetetlen és kibírhatatlan volt, hogy kínjukban egyszer utánanéztek az interneten: létezik-e hat-hétéves gyerekeknek ottalvós iskola, hogy haza se kelljen hozni estére a szörnyeteget. Nem akarták beíratni; a TUDAT, hogy létezik ilyen suli, segített nekik átvészelni ezeket az időket. Amikor elmeséltem anno a férjemnek, meg volt döbbenve, hogyan gondolhat egyáltan erre egy szülő. Hiába állítottam, hogy a barátnőmék soha nem dugták volna ottalvós kollégiumba a kislányukat, Z. véleménye szerint már a gondolat is szörnyű, az internetes keresgélés meg aztán (a tettek mezeje!) egészen meghökkentő.

Mindezt azért írom le, mert eljött az az idő, amikor Boni annyira kiakasztott minket, hogy Z. kijelentette: végül is megérti a barátnőméket!

Ekkor úgy döntöttünk, gyerekpszichiáterhez fordulunk, de mint kiderült, ez nem is olyan könnyű; várólistára kerültünk. Kínomban eszembe jutott, hogy megkérdezhetem esetleg a tanítónőt, mivel a problémák megjelenése kb. egybeesett a sulikezdéssel. Kértem tőle időpontot, és amikor elmentem, a nő úgy fogadott, mintha már régóta várt volna! Bonival a suliban is problémák vannak, és ami a legmeglepőbb, az iskolai teljesítményével is.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Boni apja és a nagyszülei – ha nem is zseniként kezelik, de – hasra vannak esve Boni szellemi képességeitől, intelligenciájától, gyors észjárásától, mindenre kiterjedő kíváncsiságától és logikájától. Én maradok a valóság talaján, sokkal objektívabb vagyok, egyrészt mert én is ugyanilyen voltam (jó képességű, átlagosan okos), másrészt meg tudom, hogy az ész önmagában mennyire nem elég, és a motiváció, az önbizalom meg az akaraterő gyakran sokkal fontosabb. Viszont Boni annyira hamar megtanult szinte tökéletesen és értőn olvasni, és olyan jó a helyesírása, hogy tényleg meglepő volt hallani a tanárnő szájából, hogy sokat téveszt (ami mondjuk, lehet hogy nem is rossz tapasztalat egy gyereknek). Abban maradtunk, hogy elmegyünk az iskolapszichológushoz.

Érdekes volt! Kb. háromnegyed órát töltöttünk nála mind a hárman, további háromnegyed órát pedig Boni nélkül. Megkaptuk persze a híres közhelyeket, amelyek általánosságuknál fogva természetesen teljesen használhatatlanok: hogy a gyereknek „kellenek a határok”, hogy a gyerekek „átveszik a szülő félelmeit” és hogy a „nulla kockázat nem létezik”. Ennek ellenére több szempontból is jó volt, hogy elmentünk, az első mindjárt az, hogy most nekünk nincs semmi dolgunk. A nő vállalta, hogy elbeszélget egyszer Bonival (ez már megtörtént), és hogy egy másik alkalommal pedig beül egy órára és ott megfigyeli a gyereket, ezt követően pedig újra találkoznunk hármasban. Az is érdekes volt, hogy amikor a nő Boniról kérdezett minket, mennyire homlokegyenesen más dolgokat emelkünk ki róla a férjemmel, tényleg mintha két különböző bolygón élnénk.

Amire viszont nem számítottam, az Boni válasza volt arra a kérdésre, hogy mit szeret a legjobban a suliban: a TESIÓRÁKAT!

Ez tíz napja történt, azóta sokat gondolkodván a dolgom, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Boni március óta mozgásdeficitben van. Lehet, hogy itt van minden probléma forrása és megoldása: nem mozogja le a megfelelő kvótát/nap. Március óta átlagban egy órával kevesebbet alszik mint előtte (igaz, a karantén szinte egybeesett az óraátállítással), de hát mit tegyen, ha nem fárad el eléggé? Ha a testmozgással száz óra elmaradásban van?! És mi, naív intellektuel szülők zongorára meg szolfézsra irattuk be! Holott ez a gyerek egyszerűen nem mozog eleget!

Beltéri foci

 

Érdekes az is, hogy ebben mennyire nem hasonlít rám. Soha, egyetlen pillanata nem volt a tanulmányaimnak, amikor azt mondtam volna, hogy a tesiórákat szeretem a legjobban – azokat utáltam a legjobban. Soha edzőterembe, sportegyesületbe, tornaterembe önként be nem tettem a lábamat. Az egyetlen hely, amit szeretek, az uszoda – de az iskolai úszásórákat, a magukból kikelve rikácsoló Laci bákkal meg Gyuri bákkal, ki nem állhattam. Semmiféle versenyszellem nincs bennem, az olimpiánál és a foci VB-nél alacsonyabb rangú versenyeket mind totális felhajtásnak érzem (és fel nem foghatom, hogy miért  tartja számon az emberiség azt, hogy ki csinál valamit jobban és/vagy gyorsabban másnál, ha ebből senkinek semmi haszna nem származik, vagy hogy is írta ezt Joseph Heller), az osztályozás, a besorolás, a minősítés soha nem motivált, továbbá a csapatjáték sem a legjellemzőbb tulajdonságom; leginkább önállóan, legfeljebb párban szeretek dolgozni, tanulni, működni, létezni és valami isteni kegyelem folytán szerencsére az egyetelen csapat, ahol jól érzem magam és jól teljesítek, az a munkahelyi, négyfős csapatunk.

Úgyhogy... játszótéren gyerekpszichiáteri elérhetőség után kérdezősködöm, tanítónőkkel konzultálunk, különórákra fuvarozzuk a gyereket... csak idő kérdése volt, most megtörtént: mi is a 21. század szülők karikatúrájává váltunk.

Kézírás vs. billentyű

Vajon mennyire formálta át az agyunkat a technológia? Én hosszabb szöveget legszívesebben számítógépen, szövegszerkesztővel írok. Ide tartoznak pl. a komplikáltabb blogejegyzések is, ahol mondjuk több gondolatot szeretnék egymás után érthetően bemutatni, azokat valamiféle logika mentén megszerkeszteni, ügyelni az egyes bekezdések hosszára, a köztük lévő kapcsolatra, elkerülni a szóismétléseket stb. Ilyenkor az írás olyan, mintha az ember építőkockákkal játszana; gyakran visszamegyek, törlök, átírok, a szórendet módosítom, utólag kihúzom a töltelékszavakat, vagy épp ellenkezőleg, az érthetőség miatt beszúrok ezt-azt, javítom az elütéseket. A végtermék (a szöveg) folyamatosan változik, ahogy jutnak eszembe a különböző szempontok, ebből kifolyólag lehetetlen lenne visszakeresni az első, második stb. verziót. Az eredmény egy áttekinthető, letisztázott szöveg.

Ma, 2020-ban hihetetlennek tűnik például, hogy egy komplett regényt leheséges lenne kézzel megírni – ezt a mondatot most konkrétan négyszer módosítottam. Először egy általános alanyt akartam használni („az ember”), utána a „például” helyét átvariáltam, beraktam az elejére a „mát”, mert nem szeretem, ha számjeggyel kezdődik egy bekezdés, sőt, még olyan változat is volt, nem is tudom, miért, amelyben szerepelt az „évszázadokon keresztül” szókapcsolat is. Tulajdonképpen írva gondolkodom. Bár az is lehet, hogy én vagyok túlságosan aggályoskodó, és nem kellene ennyit szarakodni az alanyok és az állítmányok ideális pozíciója tekintetében. Mindenesetre mégiscsak százszor könnyebb így, hogy a végsőnek kikiáltott mondat mentes mindenfajta vizuális rendezetlenségtől, kihúzásoktól, betoldásoktól és átfirálásoktól. 

Most átolvasom az eddig leírt két bekezdést, amelyek így szemre kb. egyforma hosszúságúak, és lecsekkolom, követhető-e a logika. Igen, rendben van: kérdésfelvetés az elején, ennek kifejtése az első bekezdésben az írás folyamatának bemutatásával, a fő gondolat megfogalmazása a második bekezdés elején, a tézis további részletezése azt követően. Ha be szeretnék szúrni középre egy új bekezdést arról, hogy én fordítani is ugyanígy fordítok, szakadatlanul módosítva, akkor csak leütnék egy Entret és már lenne is szabad helyem.

Konklúzió: biztos vannak még kézzel író szerzők manapság is (ha jól tudom Esterházy is kézzel írt, na most elképzelni nem tudom, hogyan tudott bármit is visszakeresni a Harmonia Caelestis kéziratában), de én már annyira hozzá vagyok szokva ezekhez a modern eszközökhöz, hogy jól felépített szöveget csak számítógépen tudnék írni (a bevásárlólista még megy kézzel is...). Milyen kiábrándító! Jaj, az agyműködésemnek!

Mindjárt adok egy címet is a bejegyzésnek, csak még idemásolok egy oldalt Proust nagy regényciklusának (Az eltűnt idő nyomában) második kötetéből... hét kötet jelent meg, mindegyik minimum ötszáz oldal. Hát nem lett volna egyszerűbb Wordben?!

Karanténhatás (1) – A pofon

Az első pofont, amit Boninak adtam, szerencsétlen gyerek pont abszolút nem érdemelte meg, mert se nem volt didaktikus, se nem vonatkozott veszélyes helyzetre – egyszerűen elszakadt a cérnám. Sajnos ezt az ominózus elsőt még további három másik pofon követte a rá következő tíz napon belül, továbbá azt is elmondhatom, hogy egyiket sem sajnálom annyira, mint amit ezekben a napokban mérgemben mondtam neki, mert azt szívesen visszaszívnám, de erre értelemszerűen nincs lehetőség.

Már hetek óta szinte viszketett a tenyerem, mert Boni válogatott hülyeségeket csinált szemtelenül, gátlástalanul és a legrosszabbkor. Úgy is mondhatnám, hogy a pofon lehetősége már régóta benne volt a levegőben, már csak az volt a kérdés, mikor fog elcsattanni. Este történt, amikor az embernek a legkevesebb a türelme, és a fogmosás volt az apropója, ami az egyik legkényesebb ügy nálunk. Boninak már két gyökérkezelt tejfoga is van, de ehhez egészen Budapestig kellett utaznunk, itt ugyanis nincs egyetlen olyan fogorvos sem, aki elvállalta volna a félős és konok magyar gyerekemet. A francia fogorvosok már azt sem nagyon értik, hogy miért akar a szülő bemenni a rendelőbe a gyerekkel együtt – ehhez képest tavaly nyáron még beültem a fogorvosi székbe a rettegő gyerekemmel. Idén a kezelések miatt meg kellett hosszabbítanunk a nyári szabadságunkat. Van külön fogmosós alkalmazásunk, homokóránk, és néztünk már fogmosás közben videót arról, ahogy az űrhajósok mossák a fogukat a nemzetközi űrállomáson – csak hogy egy rövid áttekintést adjak arról, hogy milyen macera és felhajtás ez az egész, és hogy mennyire oda kellene figyelnünk a szájhigiéniára.

Boni ezen az estén is ahelyett, hogy odajött volna a fürdőszobába, elszaladt, és miután tízszer szóltam neki, énekelve mórikálta magát, amíg én a fogkefével a kezemben arra vártam, hogy kegyeskedjen kitátani a száját. Ehelyett belekezdett a fürdőszobai lámpa viharos föl-le kapcsolgatásába, és mikor mondtam neki (századszor, kedvesen, didaktikus cézattal, magyarázva), hogy el fog romolni a foga, akkor pökhendin csak oda nyilatkozott (szintén századszor), hogy az őt a legkevésbé sem érdekli!

Akkor még nem tudta, hogy egy másodperc múlva arra a vidám, pufók, védtelen kis arcocskájára hatalmas pofont fogok lekeverni de úgy, hogy megtántorodva dől neki a falnak.

A szori legeslegfurcsább, thrillerbe vagy pszichodrámába (vagy pszichothrillerbe?) illő szála: amióta ez megtörtént, az elektronikus zongoránkat hamisnak hallom. Egyrészt, az akkordok fülsiketítően hamisak, másrészt az egyes billentyűk hangszíne ronda. Mindez viszont lehetetlen, a zongora nem tud lehangolódni. Boni állandóan állítgatja, az igaz, de én az ötvenoldalas használati utasítás alapján már mindent visszaállítottam eredeti, alapértelmezett helyzetébe, és még mindig hamis. Illetve az ADDIG játszott darabokat hallom rettentő hamisnak, élvezhetetlennek, nincs is nagy kedvem hozzájuk. Az AZÓTA tanult darabokkal nincs bajom, azokban szépen szól minden. Erre egyszerűen nem találok értelmes magyarázatot: vagy van még valami, amit vissza kellene állítanom, vagy pedig... csak az én fülem hallja rosszul a hangokat, és akkor ez a paranormális jelenség szépen beleillene egy szürrealista irodalmi műalkotásba (ld. fehér zongorámat hangolom a patakban, Oh! Irgalom atyja ne hagyj el).