2020. július 8., szerda

Magyarnyelvtanulás karantén alatt

Bonikámnak szinte várakozáson felül nagyon jól megy a magyar. Pedig még mindig úgy érzem, hogy ebben a szakaszban csupa hátránya származik a kétnyelvűségből: nehezen tudja megfeleltetni a két nyelven tanultakat egymással. Nem tudom, mit gondolhatnak róla az iskolában, ahol nem ismerte azt a (franciául egy) szót, hogy téli álmot alszik, talán azt gondolták róla, hogy 6,5 évesen nem tudja, hogy mit csinál a medve télen? Sorolhatnám a példákat (pl. vándormadár – hiába ismerte magyarul, nem tudta franciául megfogalmazni). De mindegy, hát ez van, ezen senki nem tud (vagy akar) változtatni.

Továbbra is gond nélkül keveri a két nyelvet, hatalmas akcentusa van (/a/, /r/ és /h/), nem szereti, ha franciául beszélek, és nagyon vicceseket téveszt:  „Nem szeretem a barackban a sejteket!” (rostokat akart mondani) „Gyerekmunka!” – kiáltott fel a gyerekjáték helyett. Lekapál – a lekapar helyett, vagy kitörött a vulkán stb., stb. Rajzfilmekből hallott kifejezésekre rákérdez: mit jelent az, hogy kegyelmet kérek? szerződés? harci helyzet?

Az utóbbi hetekben ezeket jegyeztem föl magamnak (és mennyi vicces mondatot felejtettem el, mert nem írtam le azonnal!):

Mama, miért búsulsz?

A botokkal mulatunk. (abban az értelemben, hogy játszunk)

Súlyosan beütöttem a lábamat.

Sajog a kezem!

Szerinted a papa már álomba merült? (egyszer vacsora után mentünk haza)

Nem kérek többet... betelt a hasam!

Mama, néha úgy csinálom, mintha nem aludok... álcázom! Hogy a papa meg nem büntessen!

Emlékszel? (egy fára mutatott) Itt lapultunk meg, amikor esett az eső!

Rábukkantál? És most el akarod venni, mama?

Finom volt... négy harapással termett a gyomromban!

Fogok rajzolni egy nagyobbacska kört!

2020. június 30., kedd

Maszkfesztivál

Papír, textil, egyszínű, mintás, hajtogatott, elöl varrt, kacsacsőrű, a nadrág (táska stb.) színéhez illeszkedő, vicces, franciazászlós, FFP2, hátul megkötős, fülön függős stb. – az ember csak kapkodja a fejét! Mennyire hamar megszokja az ember, a látványát, a viselését, ki gondolta volna. Hasraütésre azt mondanám, az utcán emberek 20–30%-án van maszk. Az iskola előtt szobrozó szülők kb. 10%-a hordja. Buszon és bizonyos boltokban kötelező. De valamit észrevettem, és ahhoz, hogy érthetően elmondjam, vissza kell mennünk az időbe egy hasonlatért.

Egyszer Isztambulban nyaraltunk, és a reggelinél észrevettünk egy muszlim nőkből (és gyerekekből) álló társaságot; volt, aki hordott fejkendőt, volt, aki nem. Másnap reggel megállapítottuk, hogy akin előző nap volt kendő, az most szabadon hagyta a haját. És így tovább. Azt figyeltük meg, hogy simán váltogatták a kendős és a nemkendős viseletet, gondolom mindenféle időjárási, hőmérsékleti, öltözködési, hajmosási és egyéb megfontolások alapján. Az ember azt hinné, hogy a kendőviselet meggyőződés, hit és világnézet kérdése, erre kiderült, hogy valójában a praktikum mindent felülír (legalábbis ebben a társaságban!).

Na és ezt látom én most a maszkviselén során is. Azt feltételeztem, hogy az iskola előtt maszkban megjelenő anyuka elővigyázatosságból, óvatosságból és a polgártársai iránti tiszteletből hordja – erre beszéd közben hirtelen az állára húzta! Vagy az a másik anyuka, akin nem volt maszk, és akiről ebből kifolyólag azt gondoltam, hogy laza, nem parázik feleslegesen, sőt, talán már át is esett a betegségen – egy mozdulattal fölvette a maszkot, amit ezek szerint végig a kezében tartott!

Itt véget is ér a hasonlat, aminek csak annyi a tanulsága, hogy egy ilyen kis ruhadarabból (amelynek viselését ilyen-olyan körülmények diktálják) nem lehet túlságosan messzemenő következtetést levonni az emberre nézve.

2020. június 26., péntek

Megnézni- és véleményeznivaló

– Mamaaaa! Nézd!! Gyere ide, nézd meg, mit csináltam! Szép? Milyen naaagy, hatalmas! Most csináltam. Két méter hosszú és négy méter széles. Elhiszel? Áááá, nem, viccelek. Igazából nagyon pici, mini.... de olyan, mint egy gyík. A gyík, ami a falon van. De ez nem a falról jön ám! Nem, inkább olyan, mint egy bika... szép, nem? Ugye? Ügyes vagyok? Nem látszik teljesen, mert eltakarja a papír... oda becsúszott mögé. Elhiszel? Becsúszott a tengerbe, mert olyan kígyóforma... nem látszik innen, csak ez a pici. Mini. Ugye milyen ügyes vagyok? És ugye milyen jó szagú? Hihi... nem is, inkább büdi. Nagyon büdi, mama? Igen? De azért, mondd... ugye szép lett ez a kaki?!

2020. június 24., szerda

Tesztelni, tesztelni, tesztelni

Olvasom a hírekben, hogy:

– Németország azért is teljesített jól, mert a legelső tünet után is tesztelték az embereket, volt, hogy parkolókban, meg ilyen más fura helyeken is.
– Koronavírusos kismamát császároztak valamelyik kórházban, az anyuka csak webkamerán láthatja a kisbabát egészen addig, ameddig több PCR-tesztje is negatív lesz.
– Bezártak egy osztályt Párizs egyik iskolájában, mert a tanító koronavírusos, most az összes gyereket le fogják tesztelni.

Olyan érdekes, hogy ennyit lehet olvasni erről a híres tesztről, de azt csak nagyon ritkán teszik hozzá, hogy (mint ismerősöktől borzongva megtudtam) ez az orrba bedugós és egészen a garatig lelógatós teszt kurvára FÁJ!

Parkolóban csinálják? Egymás utáni napon többször is, ugyanazt az embert? Gyerekeket? Holott még csak tünetük sincs?

Bevallom, számomra szörnyen hangzik. Kábé olyannak képzelem, mint amikor egy pénteki napon egyszer az SZTK-ban fölszúrták az arcüregemet, az egyik orrolyukamon keresztül (a húgom kint várt rám, nemes egyszerűséggel elájult, mert állítólag annyit sikítoztam). Rettenetesen fájt. Hétfőn újra kellett menni, hogy a másik orrlyukba is beleszúrjanak, és én azon a hétvégén nem tudtam úgy rágondolni a hétfői beavatkozásra, hogy ne fakadjak sírva.

Hetek óta azon gondolkodom, hogy nekem tulképp lenne-e bátorságom egy ilyen népszerűsített (és hónapokon keresztül várva várt) tesztre önként elmenni. Bónusz: mi van, ha az én orromba egy ilyen bigyót föl se lehetne nyomni? Rettegve gondolok arra, hogy estetleg Bonikámmal csinálják ugyanezt (egy olyan pici orrba??).

2020. június 23., kedd

Kiegészítés és illusztráció az előzőhöz

Ezt a fényképet a múlt héten készítettem, a poszt megírása után:


Észreveszitek rajta az ODA NEM ILLŐ elemet?!


2020. június 19., péntek

Télapóról júniusban

Mama, a Télapó igazából létezik? – tette fel a keresztkérdést nemrég Boni. (És én még azt hittem, hogy ez a Télapó-ügy csak decemberben aktuális! A Télapó nálunk egész évben téma.)

Hááát, izééé.... én még nem láttam... (próbáltam lavírozni) Te mit gondolsz?! (szegeztem neki azt a kérdést, ami minden szakirodalom szerint a legideálisabb)

De TE mit gondolsz??? (egyértelmű, hogy Boni nem olvas szakirodalmat)

Hát szerintem... nem is tudom... (fogalmam sincs, hogyan kellene kihátrálni ebből a Télapóügyből, ezt az elejétől fogva rosszul csinálom. Hat éves, és nem hülye. Viszont Petra barátnőm gyerekei nyolcéves korukig hittek a Télapóban, és ők sem hülyék. Hm. Mit tegyek.)

Mama, szerintem a Télapó nem létezik! – folytatta meggyőződéssel

Ááá, gondolod? (tudom, hogy most kellene megmondani! Most! A szakirodalom csak nem téved!! Ha rákérdez, az igazat kell mondani! Igen, de mi van, ha csalódott lesz? Most, koronavírus idején? Még olyan pici.)

Igen, mama. (na, tessék, már tudja is. Istenem. Kikövetkeztette. Basszus) Csak azt nem tudom... hogy akkor ki hozza az ajándékokat?! – gondolkodott el hangosan (jajaj. olyan logikusan jár a kis agya. A múltkor azon filózott, hogy milyen nyelven beszél a Télapó.)

Hát nem is tudom.. igan, az ajándékok... ki hozhatja őket... – próbálok időt nyerni

Én tudom! – jelentette ki mosolyogva

Igen? És ki? (nincs mese, itt a vég. A gyerekkor vége!)

– Hát, a HÚSVÉTI NYUSZI, mama!!!

(Jó lett volna, ha ezzel vége is lenne a sztorinak, de nem. Utána azon gondolkodott, hogy hogyan tud a nyuszi mindenhová bemenni stb. Szerencsére azt is állítja, hogy ő egyszer látta a nyuszit. Folyt köv.)

2020. június 17., szerda

A gyerekeinknek örökségként továbbadott mondatokról (szótagokról), továbbá egyéb életfilozófiákról

Döbbenetes élmény, amikor hallom magamat, amint a saját anyám szavaival szólok Bonihoz: ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly. Legszívesebben leharapnám a nyelvem. Anno gyűlöltem, most meg a könnyebbség, a megszokás és talán a lustaság kimondatja velem ezeket a készen kapott sablonokat („Szégyeld magad!” „Nem majd, hanem most rögtön!”). Van viszont egy olyan felszólítás, amelyet soha, semmi pénzért nem tudnék kimondani, és amit viszont  derűre-borúra használtak a szüleim, felváltva, egyszerre, külön-külön, kórusban, kánonban, ez pedig:

„Nem mi, hanem tessék!

Azaz, hogy ne olyan alpárian kérdezzek vissza, hogy Mi?, hanem finoman és udvariasan, hogy Tessék?. Utólag egyértelmű, hogy nem nevelési szándékkal mondták; szemrehányás volt. Egyszerűen idegesítette őket a szó. Látszott rajtuk, miközben ingerülten megakasztották a beszélgetést (MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL.), hogy képtelenek elviselni ennek az elnyújtott szótagnak (Miiiiiii???) a hallását is. Emlékszem az elsötétülő ábrázatukra, látom magam előtt, ahogy a mamám még egy cigire is rágyújt, annyire felidegesíti magát. Nem fogad szót ez a gyerek. Pedig beprogramoztuk a tessék-re, és mégis miiii-t mond. Bosszantó.

Mert a szüleim nem adták át nekünk a nyelv szeretetét, a kifejezés gazdagságát, se pedig az udvarias és kifinomult társalgás kulcsát. Nem arról volt szó, hogy két, magát árnyaltan kifejező ember szerette volna megtanítani a lányának a szép beszédet: a mamám soha életében nem szeretett beszélgetni, a papám viszont állandóan a pontos, az odaillő szót keresi (és soha nem találja meg). Mindkettőjükkel nehéz és körülményes a társalgás, egyikükkel a szókincs szegénysége, másikukkal a szüntelen aggályoskodás miatt. Ez a Mi? játszmává züllött közöttünk. Nem akartak (volna) nyugodni, amíg a fejembe nem verik a helyes kifejezést. Pedig a beszólogatás nem hullott termékeny talajra: én soha, egyetlen alkalommal még csak el sem gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e a tessék mint a mi. Úgy hessegettem el magamtól ennek a felszólításnak az értelmét, mint egy legyet; egy idő után már meg sem hallottam.

A szüleim ragasztkodnak a szerepükhöz; most Boninak mondják ugyanezt. Szerencsétlen gyereket, akinek anyanyelve (bizonyos definíció szerint) nem is a magyar, folyton kijavítják. A gyerekkorom elevenedik meg ilyenkor! Engem jobban zavar, mint Bonit, aki ilyenkor sietősen, gondolkodás nélkül kijavítja magát és folytatja a mondandóját. De majd el akarom neki mondani, hogy a saját fejében nem turkálhat senki, hogy azt gondol, amit akar, és ebből azt mond ki, amit akar – noha értelemszerűen nem célszerű mindent a világ elé tárni. Én például abban hiszek, hogy ha valaki nem tud pozitívat mondani, akkor inkább maradjon csendben, de mindenképpen vigyázzunk a kritikákkal, a panaszáradatokkal és a rosszmájú okoskodásokkal (továbbá a saját testi nyavalyák részletezésével, az önsajnálattal és az öndicsérettel).

De elkanyarodtam, vissza a szótagomhoz. Múltkor már nem bírtam tovább, visszaszóltam a mamámnak, hogy ne nyaggassa már a gyereket ezzel a tessékkel. Ő erre epésen megjegyezte erre, hogy biztosan tőlem tanulta, én mondom így mindig. De hát –  vontam le az egyelten logikus következtetést – volt akkor értelme, hogy naponta százszor is kijavították?!

2020. június 15., hétfő

Éljen a köztársaság! Éljen Franciaország!

Hétvégén játszótéren és piacon is voltam. Megvettem az idei első eprünket, amit Bonival jóízűen meg is ettünk. Z. nem rejtette véka alá, hogy úgy az epret, mint a kétszer tízperces (egy ismerős anyukával, illetve apukával folytatott) beszélgetést nagyon korainak és elhamarkodottnak tartja. Várjuk meg, mit mond Macron ma este, érvelt vasárnap reggel. A piacot egyébként teljesen átalakították, sokkal szellősebb lett, nem lehet visszafelé menni, tehát ha mégiscsak meg akarja venni az ember azt az előzőleg látott (szebb és olcsóbb stb.) póréhagymát, akkor újra kell menni egy kört.

Macron vasárnap este 20 órakor beszélt; mivel gondoltam, hogy optimista hangvételű lesz a beszéd, javasoltam Boninak, hogy az elejét nézze velünk. Arra számítottam, hogy tetszeni fog neki a himnusz meg az egész ünnepélyes csinnadratta (Ott lakik?!? – hülledezett elismerően az Elysée-palota láttán). Egyébként, nem tudom, Orbán Viktor szokott-e így a néphez szólni, de mit szólnátok, ha úgy fejezné be a beszédét, hogy éljen a köztársaság, éljen Magyarország? Otthon ez kifejezetten sokkolna azt hiszem, itt viszont csak teátrálisnak érzem (de nagyon).

De képzeljétek, ez első két percben teljesen ledöbbentünk, ugyanis kerek perec bejelentette, hogy jövő hétfőtől ismét kötelező lesz az iskola! Hiába hallgatom a híreket naponta, erre nem számítottam. Érdetted? – kérdeztem Bonit, aki megszeppenve bólintott (szegénykém, mint később kiderült, azt hitte, már másnap, azaz ma mennie kell). Z. szótlanságba burkolózott, és szerintem azóta is emésztgeti a fejleményeket.

Én viszont baromira örülök. Marad két hét az iskolából, kicsit vissza tud zökkenni a gyerek az osztályba, fel tudja mérni, hogy mennyit haladt itthon, el tud búcsúzni a tanítónénitől, le tudja zárni ezt az évet. Tulajdonképpen én PONT egy ilyen utasításról beszéltem a múltkori posztomban: ha nekem kellett volna döntenem, akkor se biztos, hogy meg tudtam volna hozni ezt a döntést. Így viszont? Egy pillanatig sem kell gondolkodnom rajta, hiszen kötelező. Nem lesz belőle köztünk sem feszült vita, sem ingerült veszekedés, sem elhúzódó érvelés, nem kell mérlegenünk a kockázatokat és az előnyöket... egyszerűen nem lesz téma az, amiről itthon úgysem tudtunk volna kompromisszumot kötni (én inkább iskolapárti voltam, de meggyőzhető arról is – ahogy egy kolléganőm írta –, hogy inkább maradjon a gyerek osztálytársak, mintsem szülők nélkül).

Belegondolni is csodás, hogy lesz két hét nyugalom itthon, újra fogok tudni dolgozni, és remélhetőleg Boni le fog fáradni annyira a suliban, hogy nem lesz ereje 20:30-tól (lámpaoltás) 22:30-ig randalírozni, amikor végre el tud aludni. Mert az utóbbi hetekben az elalvás is kifejezetten rémálom volt, folyamatos veszekedésekkel, ki-bejárkálásokkal. Boni sportot űzött abból, hogy válogatott hülyeségekkel ingerelje föl az apját: egyszer kiöntötte a vizet az ágyra, másszor játékokat dobált ki az ablakon. Tegnap tintával bekente magát tetőtől-talpig (zuhanyoztathattam le 21 órakor), egyszer pedig elcsórta a mobilomat, és csak másnap vettem észre azokat a fényképeket és videókat, amelyeket titokban készített 22 órakor (szétröhögtem magam!!).

A járvány meg... reménykedjünk abban, amit valahol hallottam, hogy talán ez is olyan, mint az óvodai tetű meg bárányhimlő: egyszer úgyis magától elmúlik, noha a tetvek, kórokozók nem halnak ki. Bár szerintem több helyen is sántít a hasonlat. És továbbra is érthetetlen, hogy februárban még a Lombardiából hazatérő emberektől egyenként azt kérték, maradjanak otthon, most meg a határnyitással emberek százezrei fognak megindulni egyik helyről a másikra (remélhetőleg mi is köztük leszünk).

Más: tegnap ezeket a statisztikákat nézegettük, és nem érjük. Egyrészt mi ez a 15,09%, nem arról volt szó, hogy a halálozási ráta 2–3%? Másrész hogyan lehetséges, hogy ugyanez az arány a szomszédos Luxemburgban 2,7%? Ezt a jelentős különbséget magyarázhatja-e a nagyobb arányú tesztelés vagy a halál okának másfajta megállapítása? (mert csak nem halnak meg annyival többen Fro-ban?)

(Esetszám – halálozási arány – gyógyultak aránya)

2020. június 11., csütörtök

Patthelyzet

Közös gyerek, egyforma értékrend, hasonló világnézet. És mégis, a legföldhözragadtabb hülyeségeken csatározunk nap mint nap. Én úgy érzem magam, akár egy börtönben, hiszen sok mindent akaratom és vágyaim ellenére nem tehetek meg, mivel közös gyerek ügyében a másik félnek vétójoga van. Sok mindenben viszont én is bizonytalan és meggyőzhető vagyok. Nem tudom, ahogy a múltkor is írtam, milyen jogaim és lehetőségeim vannak, mik a kockázatok. Nem tudom, nem is tisztségem szétválasztani a bosszantó szokásokat a kóros személyiségzavartól, a jogos aggodalmat a beteges rettegéstől. És nem is igen értem, hogyan csinálják ezt más családokban; vagy mindenki mindenben egyetért? Gyanítom inkább, hogy a pasik a nőkre hagyják a gyereknevelési ügyeket, és nem szólnak bele a családi egészségügyi/higiéniai intézkedésekbe.

Hát az én férjem beleszól, de néha már annyira, hogy szó szerint úgy érzem, megfulladok. Ha szembeszállok, akkor pedig garantált a veszekedés és a sértődés – amit viszont talán még rosszabbul viselek, mint a szabadságom korlátozását. Egyszer azt mondtam Z-nek, hogy annyi jogot minimum kell biztosítania nekem, mint egy elvált nőnek, mert ha el lennénk válva, akkor értelmeszerűen már nem szólhatna bele abba, hogy az én időmben kikacsolom-e a wifit éjszakára, hogy csapvizet adok-e Boninak, hogy mindenhol bekentem-e naptejjel, hogy fogyasztás előtt karanténoztatom-e a lekvárosüveget hetekig, hogy hagyom-e mobiltelefonon beszélni Bonit a szüleimmel, hogy mehetünk-e olyankor a botanikus kertbe, amikor kevesen/sokan vannak, hogy ellenőrzöm-e folyamatosan, hogy van-e rajta sapka, hogy megeszem-e az almát héjjastul, ehetek-e egyáltalán idén epret stb.

Ez nyilvánvalóan burkolt fenyegetés volt a részemről: ha korlátozol, ha nem hagysz élni, elválok. Az elvált nőknek nem a volt férj, hanem a bíróság parancsol – és melyik francia bíró fogja nekem megtiltani, hogy kinyissak egy lekvárosüveget? (stb, stb). Minősíthetetlen módon fenyegetőzöm és zsarolok, hiszen eszem ágában sincs elválni. Itt a bíróság 50–50%-ban osztja meg a gyereket a szülők között, és elképzelni sem tudom, hogy ne lássam Bonikámat napokig (azt viszont per pillanat nagyon is el tudnám képzelni, hogy a férjemet ne lássam napokig).

Azt hiszem, rátaláltam egy 22-es csapdájára, de a valódira, amelyben az őrületnek is helye van, és amely a lehető legjobban hasonlít a könyvben szereplőre: Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését. De ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető.

Ezek alapján: Z. megkeseríti a mindannapjaimat a szabályaival és óvintézkedéseivel, tehát el kell válnunk. Csak annyit kell tennem, hogy elmegyek egy ügyvédhez, kiveszek egy másik lakást. De ha megtehetem, hogy ügyvédhez, ingatlanoshoz stb. járkáljak (megjegyzés: három hónap óta tegnap voltam először boltban), az azt jelenti, hogy szabad vagyok, tehát nincs miért elválnom!

2020. június 8., hétfő

Én, a Mekk mester

Miután három hónapja autodidakta módon próbálom magam hol virológussá, hol epidemiológussá kiképezni, a fodrászat gyerekjátéknak tűnt! Olyan sokszor megfigyeltem már, hogyan kell a fésűvel ügyesen felfelé húzni egy-egy tincset, majd az ollóval előszőr vízszintesen lenyisszantani a kívánt mennyiséget, aztán függőlegesen belevagdosni a továbbra is a két ujj között tartott, de már rövidebb hajba. Aztán ugyanezt türelmesen megismételni minden oldalon, és kész!

Az eredmény vicces lett. Csak elöl tudtam levágni neki, ahol már sürgős volt, mert a szemébe hullott, - hamar rájöttem, hogy az elmélet itt is sokkal könnyebb, mint a gyakorlat. Mert hová teszem az ollót, amíg vagdosok? Hoppá, ezt nem figyeltem ki. A zsebedbe! - mutogatta Boni nagy lendülettel, közben félrefordulva, így a megragadott hajmennyiséget azonnal el kellett engednem, pedig jó erősen fogtam, mert a vizes haj csúszik meg tapad (ezt sem mértem föl előre).

Szerencsére a göndör hajnál nem annyira látszik az asszimetria. Viszont összeugrik, jobban, mint számítgattam. Nem baj, így ilyan cuki, kisbabás: elöl rövid, hátul hosszú, a fülénél viszont béna, de azt ezek után azt már nem mertem bolygatni...


2020. június 4., csütörtök

Natasa Rosztova én vagyok

Március végén panaszkodtam a barátnőmnek, hogy számunkra ez a járvány soha nem fog véget érni. Aztán hamar rájöttem (ezredszerre), hogy hülyeség előre parázni még be nem következett eseményeken, erre tessék, most pont ott tartunk, amitől féltem. Egész Franciaország teraszokon kvaterkázik, mi meg még mindig joghurtosdobozokat fertőtlenítünk. Z. szerint olyan nincs, hogy egy járvány csak úgy magától elmúljon (csillapodjon, enyhüljön, visszavonulót fújjon, visszahúzódjon stb.), hiszen a vírus még itt van, és ellenszere továbbra sincs.

2020. május 10. (egy nappal a kijárási korlátozás feloldása előtt)

Végül is meg tudom érteni az ő álláspontját is – heteken át hallgattuk, hogy egyetlen ember képes megfertőzni egy egész országot, hogy az orrunkat se tegyük ki a lakásból stb. stb. Csak azt szeretném tudni, hogy mikor jön el az az időpont, amikor újra járunk majd boltokba, játszótérre stb.! És hogy mi lesz az a konkrét infó, statisztikai adat, esemény, amelynek köszönhetően ő is enyhíteni fog kis családunk óvintézkedésein – és hogyan. Tudtam, hogy ez az egész nem lesz egyszerű menet; nyár közeledtével mindig előjönnek a naptejjel és a kullancsokkal kapcsolatos vitáink, amelyek pedig most mind semmiségnek tűnnek egy világjárvány árnyékában.

Egyszer valaki azt kérdezte, milyen egy hipochonderrel együtt élni (pedig nem is ez a jó szó rá, inkább egészségügyi és higiéniai ügyekben maximalista) és akkor azt válaszoltam, hogy ez is csak egy olyan jellemhiba, mint akármelyik más, és meg lehet tanulni a konfliktusokat kezelni. De ez a járvány jól föladta a leckét mindkettőnknek. Nekem is jobban ki kellene jelölnöm a határaimat: meddig tudok elmenni? Mekkora kockázatot szeretnék vállalni? Meddig tart az egészséges odafigyelés, és hol kezdődik a paranoiás magatartás?

Az a baj, hogy magam sem tudom a válaszokat. Néha arra gondolok, hogy miért ne tegyük zárójelbe a boltbajárási, teraszonkávézási ügyeinket, ha azok amúgy sem fontosak annyira, másszor meg bosszant ez az egész óvatoskodás, ami lehet hogy nem is megalapozott. És a kettő véglet között, árapályként ingázva gyakran ott tartunk, hogy méltánytalan módon millimétereken és másodperceken vitatkozunk (milyen messze voltam a szembejövő járókelőtől, mennyi ideig mostam a kezemet stb.), és már Boninak is azt tanácsolom (szégyen ide vagy oda), hogy inkább ne mondja meg az apjának, hogy egy pokrócon ülve töltöttük a délutánunkat a parkban, olvasgatva, rajzolgatva, mert csak aggódna.

(Olyan ez, mint a gyereknevelés: az ember azt hiszi, hogy a gyereknevelés elvekről meg meggyőződésekről szól, aztán kiderül, hogy dehogy! Olyan pitiáner ügyekben kell állást foglalni, hogy most akkor összeszedjem én magam a gyerek után a padlóra hányt koszos zoknijait, vagy vitatkozzam vele felpaprikázott stílusban, hogy szedje össze saját maga – vagy ha van erőm kedvesen, asszertívan összeszedetni vele, akkor mit csináljak a többi oltári nagy rumlival a szoba közepén? Egy pár zokni még elmegy, de húsz doboz legó szanaszét cincálva már nem? HOL A HATÁR?! Na, de ez csak zárójel volt.)

Ezt a gyönyörű tavaszt elnézve pedig gyakran jut eszembe Natasa Rosztova, aki azon szomorkodott, hogy míg a pasik mind a fronton harcolnak, ő kénytelen Szentpétervárott (vagy Moszkvában?) senyvedve múlatnia az idejét, miközben oda a fiatalsága. Remélem, érthető a párhuzam; egy gyönyörű tavaszt kótyavetyéltünk el (persze okkal) a négy fal között (na de akkor is). Azt hiszem, nagyon nehéz lenne ezt az évet magyarországi nyaralás nélkül végigcsinálni..!

2020. június 3. (ugyanaz a helyszín, egy nappal az éttermek, kávézók stb. megnyitása után)

2020. május 31., vasárnap

A maszkügy

Annyi szó esett már a maszkokról: kinek kell hordania, milyet és mikor? Kit véd vele? Van- e belőle elég, és miért nem? Eldobhatót vagy moshatót? Hol legyen a varrás a textilmaszkon? Ér-e valamit az otthon készített? Stb., stb. Egészen május közepéig  nem is hordtam maszkot (mi az utcára minek-nézőpontot képviseljük, máshova nem megyünk, itt amúgy a tömegközlekedésen kötelező). Egy hete viszont berobbant a durva tavaszi allergiám, és gondoltam: teszek egy próbát, szűri-e a pollent. Mi is megvettük a patikában a lakosságnak szánt, többször mosható darabokat (fejenként asszem ötöt lehetett venni).

Több tesztet is végeztem, sétáltam gesztenyefasoron, megálltam platánfák alatt, szimatoltam hársfákat, még egy fűnyíró mellett is elmentem direkt, és asszem kijelenthetem, hogy ez a kis darab textil, amin amúgy az elején csak röhögtem, mert úgy néz ki, mint egy bugyi, és azon csodálkoztam, hogy jééé, erről a kis darab rongyról cikkeztek, vitatkoztak annyit az emberek?! szóval bevált, és nagyságrendileg kevesebbet tüsszögök és kevesebbet folyik az orrom.

Micsoda hozzáadott-értéke van egy ilyen járványnak! Azóta már elkezdtem ITTHON is viselni, inkább, mint hogy folyton rohanjak kezet mosni egy-egy orrfújás után.





2020. május 28., csütörtök

A szuperképesség

A szuperképesség, amely belőlem teljesen hiányzik, és amelyet pedig annyira el szeretnék sajátítani az az, amikor egy értekezlet vagy egy ünnepség holtpontján az elnök vagy az ünnepelt váratlanul odafordul az emberhez, és felszólítja, hogy ugye mondanál te is pár szót, és amikor az összes szem rászegeződik akkor az illető, aki meg van áldva ezzel a szuperképességgel, csak úgy hirtelenjében rögtönözve levág egy 1) összeszedett, 2) odaillő és 3) frappáns kis beszédet!

Mert mit csinálok én? Én sajna süthetem a diplomámat, az ismereteimet, a széles látókörömet, az olvasmányaimat, az élet különböző területein szerzett tapasztalataimat, a jó alaposan átgondolt véleményeimet, a fogalmazási készségemet mert én ilyen helyzetekben – noha már megtanultuam, hogy ezeken az értekezletes meg ünnepséges holpontokon az ilyen felkérésre számítani lehet, sőt kell (de mindenképpen érdemes) – szóval az ilyen, váratlannak már nem is nevezhető helyzetekben én egyszerűen LEBÉNULOK (1) attól, hogy hülyeséget találnék mondani, és HETET-HAVAT összehordok (2).

Amiből mindenkinek kiviláglik, hogy itt egy hozzá nem értő, felszínes nőszemély puffogtat szerencsétlen közhelyeket valami olyasmiről, amiről láthatóan gőze sincs.

2020. május 27., szerda

Hang, zavar

Olyan fura; Boni normális esetben is úgy beszél, amit mi már kiabálásnak minősítünk. Boni hangos gyerek. De nem csak a sok csatakiáltás és egyéb üvöltözések miatt, mint amikor pl. ki van akadva valamin és felháborodva ránk támad (verbálisan és máhogy) hanem alapból és ösztönből. Hangosan mesél, kiabálva magyaráz, üvöltve viccelődik, fejhangon énekel. Néha étkezés közben egymásra nézünk Z-vel, hogy ezt a hangerőt hogyan lehet bírni? Halkabban! – szólunk rá naponta ötszázszor, és emlékszem, a játszótéren előfordult, hogy idegen apukák is rászóltak, mert elviselhetetlen volt a kiabálása.

Ha nem tudnánk, hogy jól hall, azt hinnénk, hogy baj van a hallásával. De este a szobájából kihallja a férjemnek a konyhában suttogva odavetett félmondatomat, és lassan már azt is meg tudja különböztetni, hogy Viber- vagy WhatsApp-üzenet jött a telefonomra (és kihallja azt is, hogy melyik szobában hagytam). Amúgy az én családomban (hogy is mondják? halmozottan) vannak nagyothalló gyerekek, úgyhogy önként és dalolva, az első gyanú után vittük volna Bonit is hallásvizsgálatra, de már pár hetesen egyértelművé vált, hogy nincs vele gond, fordította a fejét a zajokra stb.

Boni nem csupán kiabál, hanem mindenkit túlkiabál; gyakran féltékenyen őrködik a társalgás menetén, nehogy én vagy az apja is szóhoz jussak (jusson), de főleg, nehogy mi egymással pár szót tudjunk is váltani – ilyenkor emelt hangon megismétli a mondanivalóját, szünetet sem tartva, ellehetetlenítve mindenfajta konverzációt. Stratégiája: ha ő folyamatosan és jó hangosan beszél, akkor biztos senki más nem fogja megakasztani, de ha ez mégis megtörténik, felemeli a hangját. Ha telefonálok, és nemzetközi kézjelzésekkel, azaz kézzel-lábbal mutogatom neki, hogy nehogy beleszóljon, akkor ezzel csak azt érem el, hogy még hangosabban fog beleszólni.

Teljesen olyan a viselkedése, mintha hatodik gyereknek született volna egy elfoglalt családba, ahol senkinek semmi ideje rá, és így, ezzel a hangoskodással kellene kivívnia egy kis figyelmet. Pedig, basszus, kis sarkítással 7/24 órában áll haptákban két felnőtt, aki minden kis ötletét, gondolatát, érvelését tapsolva és elragadtatva fogadja, elemzi, számon tartja és véleményezi!

Persze pont a múltkor elkalandoztak a gondolataim, amikor Boni mesélt nekem – már ott tartunk, hogy ő talál ki meséket nekünk, hurrá! – és visszakérdeztem, hogy És volt nálunk elemlámpa? Boni megütközve válaszolt (kiabált rám), hogy de hát most mondtam, mama!! Miért nem figyelsz SOHA?!

2020. május 26., kedd

Tintin, a riporter



Bonikámat beszippantották a képregények. Teljesen érthető: az illusztrációk sokasága miatt nagyon könnyen olvashatók, megérthetők. Nem én, hanem az apja mutatta meg neki először a Hupikék törpikéket, majd más francia és belga sorozatokat, és most, a karantén alatt kapott rá a franciák egyik kultikus, közismert és szeretett képregényére, a Tintinre.

Azt hiszem a legtöbb francia gyerek életében eljön ez a pillanat. Generációk nőttek föl rajta, része a frakofón kultúrának; többször is hallottam már éltes embereket komoly társalgás során a Tintinre hivatkozni. Egyszóval, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan gyerekkori klasszikus, nem is tudom, milyen párhuzamot vonjak a magyar irodalommal – gyakran olyan nehéz összehasonlítani a két kultúrát, a szokásokat! Kb. húsz albumból áll a sorozat, amelyet egy belga képregényszerző készített a két világháború között, majd később tökéletesített, csiszolt. Főszereplője a címben említett, meghatározhatatlan korú fiú: külsőre gyerek (alacsonyabb is a legtöbb szereplőnél), viszont tud repülőgépet és autót vezetni, fegyverrel bánni stb., szóval mégsem gyerek. Fontos, és zseniálisan megrajzolt szereplő még a Milou nevű kutya – a gondolatait tudjuk olvasni, de ezeket csak az olvasó érti, Tintin nem (ennek a logikájával Boninak volt egy kis baja az elején). További szereplők még: egy kapitány, aki cifrán tud káromkodni (ennek megfelelően Bonikám is ilyen cifrán tud káromkodni), két esetlen, burleszkszerű detektív, egy tudós, egy idős énekesnő és persze egy csomó gonosz csirkefogó – de természetesen Tintin minden gyanús ügyletet és bűntényt földerít, kibogoz, miközben sziklákról lelökik, autóval elgázolják, megkötözik, dutyiba dobják, még kivégzőosztag elé is állítják párszor. Tintin soha nem fél, soha nem alkuszik meg, még egy korty alkoholt sem fogad el senkitől. Munkája során az összes kontinenst bejárja, tevére ül, amerikai esőerdőben száll csónakra, Sanghaj utcáin nyomoz ópiumbanda után stb.

Érdekes, hogy míg Franciaországban még ma is ennyire népszerű, addig Magyarországon nem futott be nagy karriert. Fel nem foghatom miért; hiszen a francia és a magyar gyerekek nem különbözhetnek ennyire. Bár az is lehet, hogy a fordítás rossz (rémlik, mintha a cifra káromkodás egyike magyarul úgy hangozna, hogy vegetáriánus!).

Új hobbijának megfelelően Boni mostanában képregényeket rajzol (azaz: térdig gázolunk a képregényekben). Visszatérő motívumai a börtön és a kalózhajók, hiszen az érdeklődési területébe érthetetlen módon eddig is a háborúk, kardok és a lovagi várak tartoztak. Egyszer a szobájában csapdát szeretett volna állítani nekem, és mikor elmagyaráztam neki, hogy ez nem túl kedves ötlet, csalódottan kérdezte, hogy de akkor mégis kinek állítson csapdát?! Szóval az ilyen kalandorlelkű kisfiúknak nagyszerű olvasmány a Tintin.


2020. május 25., hétfő

A hülye házi feladatok prototípusa

Hallom a dolgozószobából, hogy Z. veszekszik Bonival, aki nem érti és nem akarja megcsinálni az egyik házi feladatot. Hegyezem a fülem, miről lehet is szó, lassan kiveszem, hogy basszus, megint egy képeslapot kell szerencsétlen gyereknek írnia! A múltkor is volt egy ilyen házi, pont rám maradt, hogy megcsináltassam vele. Azt szerencsére ki lehetett váltani egy fakultatív feladattal, de valami olyasmi volt, hogy írjál képeslapot a barátodnak arról, hogy mit csinálsz a karantén idején.

Két bajom van ezekkel a már az én időmben is nagyon népszerű házikkal: egyrészt, hogy teljesen életszerűtlen helyzetet modellál: Boninak ugyanis esze ágában sincs képeslapot írnia senkinek – nincs is barátja! A másik pedig: ha találnánk is arra alkalmas (francia) célszemélyt, miért írjon személyre szóló képeslapot neki, amikor azt utána a tanítónőnek kell elküldenie?!

Nekem évekig volt ez a problémám a saját tanulmányaim során. Magyarórákon panaszlevelekben fordultam elképzelt problémáimmal kitalált hatóságokhoz. Angolórán azt játszottuk a padtársammal, hogy nem tudunk egymással magyarul beszélni, ezért angolul makogva érveltünk lagymatagon az abortusz mellett/ellen. Gimis technikaórákon képzeletbeli replőteret terveztünk, amelyről persze már az elején tudtuk, hogy nemhogy megépülni sem fog soha, de komolyan sem fogja venni soha, senki (nem is lehetett).

Persze betörtem, begyakorolt önuralommal megcsináltam, még jó jegyeket is kaptam, de a kreativitásom és a motivációm nem fejlődött egy kicsit sem; mindig is úgy tekintettem ezekre a hülyeségekre, amiket jobb mielőbb letudni. Értem én, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia a címzést, a megszólítást, az elköszönést stb., és azt is leveszem, hogy ez a módi modern és gyerekközpontú szeretne lenni, hiszen nem frontálisan (szitokszó! jujj!) tanítják meg azt, hogyan kell megcímezni egy borítékot és milyen megszólítást használjunk stb. De mégis visszaüt valahol a mesterkéltség, mert elveszi a kedvet és – miután megnéztem az osztály honlapján közzétett képeslapokat – az elkészült művek pedig laposak, közhelyesek, együgyűek. De hát milyenek legyenek ezek a kínszenvedés árán kicsiszolt műlevélkék?

2020. május 21., csütörtök

Kincsesbánya

Felfedeztünk Bonival egy tök jó sorozatot, amelyet valószínűleg minden tévénéző francia ismert már, mert több mint húsz évig futott (címe: C'est pas sorcier). Mi nem szoktunk TV-t nézni, nem ismertük, de most minden nap nézünk belőle egy-egy részt a You Tube-on. Gyerekeknek szóló, félórás tudományos ismeretterjesztő filmekről van szó, két pasi csinálta de olyan jól, hogy még egy hatéves is élvezi (az összes magyarázatot viszont én sem értem, vannak bonyolult dolgok is, szóval az idősebb gyerekek is szívesen nézik szerintem). Én magam is annyi mindent tanultam belőlük! Például:

– Az Eiffel-torony lefestéséhez ugyanannyak a színnek három árnyalatát használják (hogy messziről egyszínűnek látszódjon).
– A varangyosbéka mászik, a kecskebéka ugrál.
– A csikóhalaknál a hím szüli meg az ikrákat.
– A Plútó már nem számít a bolygók közé.
– A lábasfejűeknek (polipok, kalmárok, tintahalak) a nyelvükön vannak a fogaik.
– A méhek pollent és nektárt gyűjtenek.
– A középkori várak csigalépcsője jobbra kanyarodik, hogy fölfelé menvén ne lehessen előrántani a kardot.
– A La Manche-csatornában közlekedő, autókat szállító ingavonatok az alagút egyik végén jobbra, a másikon balra kanyarodnak (hogy egyenletesen kopjanak a kerekek).

Rendszeresen szótárazok, olyan szavakat, hogy begy, nyílpuska meg szegecselés. Eddig láttunk kb. 10–12 részt, és összesen 560 epizód létezik, szóval felkészülten várjuk a második, harmadik stb. hullámot (ja, és még: egy francia bányász egyszer 205 napot töltött a föld alatt, fénytől, emberektől stb. elzárva, teljesen egyedül, önszántából. Ez az emberkísérlet vezetett a biológiai óra felfedezéséhez.)

Mióta iskolás gyerekem van, olyan tájékozott lettem...!!

2020. május 19., kedd

Bolhazsák

Nemrég észrevettem, hogy ha felveszem vagy megölelem Bonit, már nem olyan babaszerű, puha a teste mint régebben; most csupa kemény izom, főleg a háta! Nem csoda – ez a gyerek annyit mozog, még a lakásban is, hogy alig bírunk vele. Néha nézni is fárasztó. Az asztalnál jobb esetben izeg-mozog, a széken fél fenékkel ül, de rosszabb esteben le sem ül rá, vagy leül, de félpercenként föláll. Kajával a szájában rohangál az asztal és a hűtő között azzak az ürüggyel, hogy meg kell néznie, mit lehet enni. Verset csak is nyargalva tanul, verset fölmondani csak is mozogva tud; jár a keze-lába, forgolódik. Folyton ugrál: álló helyzetből két lábbal felugrik vagy bútorokról (fellépőről, székről, kanapéról) leugrik. Kedvenc szórakozása, hogy a földön fetreng, forog. Amitől rosszul vagyok: berohan a nappaliba, hogy a kanapéra vetődjön. Amely kanapét amúgy mászókának használ.

Meseolvasáshoz nagyon türelmesnek kell lennünk; Boni nem tud megülni az ember mellett, hanem, a fent vázolt viharos mozgások valamelyikét (dülöngélés, ficergés, fölugrálás stb.) produkálva szép lassan az őrületbe kergeti az embert. Ilyenkor megkérem, üljön távolabb. Átül a hintaszékbe, és eszeveszett hintázásba kezd, a látványra is fölkavarodik a gyomrom. Rajzfilmet is úgy néz, hogy ki-be rohangál, van, hogy fejjel lefelé nézni a kanapéról!

Puszit gyakran úgy ad, hogy majd föllöki az embert. Mikor már épp magamhoz térek, már kapaszkodik is föl a nyakamba (26 kiló), mintha fára mászna, úgy szorít. A fogát megmosni külön művészet, hiszen folyton táncol, forog, ugrál, tapsol közben. Szerintem a fürdés életveszélyes tevékenység, nem is tudom, hogyan tartottuk életben idáig a csúszós, vizes fürdőkádban.

Mindeközben szívesen énekel, jó hangosan, esetleg csatakiáltást hallatt (A la guerre! kb. Harcra fel!), miközben végigtrappol a lakáson (zászlóval, karddal). Előadásokat tart, ahol egyszerre énekel és táncol (azaz szökdécsel, bukfencezik, vetődik). Elbújik a lakásban (két teljes másodpercig mozdulatlan és hangtalan), majd üvöltve a nyakunkba ugrik valamelyik ajtó mögül.

Az alsó szomszédaink nagyon jó fejek, még soha sem szóltak, mi kérünk sűrű elnézéseket, ha összefutunk velük (mondjuk nekik is van két hangos – és nagyon szimpi – gyerekük). Ha kimegyünk sétálni (még zárva vannak a játszóterek), Boni szeme felcsillan, és nekem, aki gótikus épületeket és kétszáz éves tölgyfákat ígérek neki megcsodálásra, azzal fordul hozzám, hogy: Fogócskázunk?!

2020. május 18., hétfő

Újra hétfő

A mi életünk május tizenegy óta nem sokat változott: Boni továbbra is itthon van (három gyerek ment vissza a 23-ból!), én továbbra is félmunkaidőben dolgozom. Az első héten nem nagyon mentünk sehova, csak az autókat ellenőriztük (működnek-e egyáltalán két hónap állás után?).

Ha később vissza fogok gondolni erre az időszakra, amire emlékezni fogok, valszeg ez a gyönyörű, verőfényes tavaszi idő lesz, ami két hónapig velünk volt, vagy a skanzenszerű város, ahol olyan jó volt sétálni (már sajna nem az). És gondolom nem fogom elfelejteni, hogy ez volt az a két hónap, amikor semmire nem volt időnk.

Pedig nem tömegközlekedek, pedig félmunkaidőben dolgozom, pedig nem járunk vásárolni, pedig hatkor kelek hétköznaponként; mégis, gyakran csak este eszmélek rá, hogy ez vagy azt elfelejtettem kinyomtatni, hogy ennek vagy annak elfelejtettem válaszolni, hogy a ruha a mosogatógépben maradt, és hogy végülis semmi értelmeset nem játszottunk Bonival. Minden egyes nap reménytelen küzdelmet folytatunk az elvárásainkkal, és ha egy fél napig nem figyelünk oda, ha nem őrködünk kicsinyesen az órák múlására felett, máris halomban áll a mosni és főznivaló... Mert minél több az időnk, annál (ha nem is gazdálkodunk vele kevésbé jól, hanem) több mindnent szeretnénk belepasszírozni a napba (fotók válogatása! gardróbrendezés! gyerekszoba kiganajozása! valódi vajas kifli esztétikus kisütése!). Esténként minden nap leülünk Z-vel römizni, és minden nap összenézünk: már megint itt vagyunk, már megint eltelt 24 óra! Ijesztő, hogy amikor ennyire egyformák, mennyire gyorsan telnek a napok.

Írtam a múltkor, hogy ez a karantén ízelítőt adott abból, hogy milyen lesz majd, ha nyugdíjas leszek. A szüleimtől, akik vidéken élnek, és nem nagyon járnak be a városba, mindig is csodálkozva kérdezgettem, hogy de hát nem unatkoztok?? – most már értem, hogy miért felelték folyton azt, hogy hát nincs arra nekünk időnk! (ami viszont nem szinonimája a tartalmas időtöltésnek, sajnos)

2020. május 16., szombat

Egy választékos francia úriember szótárjából



– Bonikám, hogy haladtál ma a könyveddel?
– Ma egy cseppet sem csináltam!

***

Mama, fáj a szúnyogcsípés... nem lehetne valahogy eltávolítani?

***

Mama, mama, nézd*...itt (a lábára mutat) megsérültem!

*** 

Nézd! Ezt a legót idehelyezem...ezt a másikat pedig ideillesztem...

*** 

(vakargatom a fejét, odahúzza a kezemet a nyakára) Itt csináld, itt érdemes!

*** 

Uramfia! Nézd csak mit találtam!!

***  

(megjöttem a sétámról) Mama! Máris hazatértél?

***   

(házi feladat föltött, bosszankodva) De mama, most nincs kedvem ezen törni a fejem!



* Bezzeg, NÉZD! :)) Annyira átérzem, amiről írsz... én is egész nap csak NÉZEK...


2020. május 13., szerda

A vita hevében

Ez a döntő dramaturgiai pillantra időzített, bölcsnek szánt, tiszteletet és józanságot követelő felszólítás valahogy soha nem hangzik elég HITELESNEK:


2020. május 11., hétfő

Szorongás

Mama, te mikor fogsz meghalni?
– És a papa?
– Mama, ha 100 évig élsz, akkor még ugye... mennyit is... 56 évet azért fogsz élni?
– Ha kiszúrom a szemem, akkor meghalok?
– Ha valaki este hal meg, akkor alszik közben?
– Mama, ha én meghalok, te mit fogsz csinálni? (azt válaszoltam, hogy belehalok a szomorúságba)
De ha te halsz meg, akkor én ugye nem fogok belehalni a szomorúságba...? 
– Felhívtam a mamit! (mutatja a játéktelefonját) De már meg volt halva! Nem létezett többé. És a papi is meg fog halni, egy hét múlva!
– Mama, hány éves a legöregebb ember?
– De Mama, ha te meghalsz... én mit fogok csinálni nélküled?!
– Mama, szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem fogsz létezni?

2020. május 9., szombat

Az egyénről

Hétfőn véget ér a nyolc hete tartó kijárási korlátozás. Az elején írtam, és azóta is fenntartom azt a véleményenet, hogy egészen fantasztikus, ahogy a társadalmak egyértelműen amellett döntöttek, hogy minden emberi élet egyenlő. Azaz ahelyett, hogy a hulljon a férgese elve alapján a nyájimmunitást próbálták volna elérni (egy csapásra megszabadulva a lakosság inaktív és/vagy beteg részétől) az országok inkább mindenkit otthonülésre, az iskolákat bezárásra, a gazdaságot pedig parkolópályára kényszerítették.

Az egyénről, az egyéni videlkedésről már nem tudok ilyen szépeket mondani. Amit sok helyen láttam/hallottam, az inkább csalódásra adott okot. Februárban például azok a hangok voltak erősek, akik azt hajtogatták, hogy túlreagáljuk ezt a vírushelyzetet, bezzeg a szezonális influenzával (afikai éhíséggel stb.) nem foglalkozik senki. Voltak, akik azt sasolták a boltokban, hogy ki hány kiló lisztet/élesztőt visz haza, és vajon tud-e abból kenyeret sütni. Márciusban a lakosság háromnegyede irigykedett felháborodott, hogy a maradék egynegyed vidéki rezidenciájára utazott átvészelni a karantént. Áprilisban aztán sokan rendőrséget játszottak, és azt figyelték, miért korzóznak az idős nénikék az utcán, ahelyett, hogy otthon ülnének – voltak viszont, akik pont a többedmagukkal sétáló fiatalokat nézték rossz szemmel.

Szerencse, hogy a társadalom nem úgy működik, mint az egyének összessége! Én soha a két hónap alatt nem éreztem azt a nagy segítőkészéget és szolidaritást, amiről gyakran lehetett olvasni (és állítólag a második világháború óta soha ennyi névtelen bejelentés nem érkezett még a rendőrséghez, szomszédokat feljelenteni).

Olvastam egy olyan elemzést, amely szerint ha Franciaországban bezárnánk a rizikócsoportot, és hagynánk a fiatalokat és az egészségeseket cirkulálni, akkor 2020 végére minimális áldozattal el lehetne érni azt a híres 60%-ot, és a vírus nem tudna továbbterjedni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, és hogy tényleg be lehetne-e zárni mindenkit az otthonába (ez a két hónap durva volt), de én és a férjem, azt hiszem készek lennénk rá. És logikusnak is éreznék egy ilyen intézkedést; egyre inkább úgy gondolom, hogy nagyon türelmetlenül viseli a lakosság szerencsésebbik fele, hogy olyanok miatt szívjanak, mint mi. A múltkor pl. elsétáltam egy nyitva tartó játszótér előtt, ahol gyerekek-szülők szinte ugyanúgy viselkedtek, mint annakelőtte (a szülők talán kicsit távolabb áltak egymástól, de ennyi). Na most ugyanezek a gyerekek, akik vígan szaladgáltak a füvön, hétfőtől csak drákói szigor mellett tanulhatnak az iskolában – de miért, ha a tanítás után viszont ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy régebben? A társadalom döntését (egyméteres távolságtartás, kötelező haladási irány és szakadatlan kézmosás az iskolákban) a (fiatal, egészséges) egyén egyre kevésbé hajlandó a nyár és a szünidő közeledtével betartani – érthető módon.

2020. május 6., szerda

Sibeth Ndiaye

Tudjátok kit/mit takar a poszt címe? Hogy hogyan kell ezt a két szót kimondani?

Ez a francia kormányszóvivő, egy negyvenéves, színesbőrű politikus utó- és vezetékneve. Eredetileg szenegáli a nő, ott született, Franciaországban tanult, és pár éve kapta meg a francia állampolgárságot (gondolom az anyanyelve a francia). Nagyon megosztó személyiség, nekem nem szimpi, én kategóriákban gondolkodom: az ilyen nőket törtetőnek, durvának, mindenkin átgázolónak képzelem (hosszú sztorik főszereplője, most nem részletezem).

De milyen érdekes, sőt, merész, hogy annak ellenére, hogy politikai karrierbe vágott, nem változtatta meg a nevét, és még a férje nevét sem vette fel; a francia közéletben ugyanis nagyon ritka a külföldi név. Eleve (fiatal) nőként és színesbőrűként nehezebb boldogulni; hát még úgy, hogy az emberek azt sem tudják, hogyan kell kimondani az illető nevét! De nem csak kimondani; megjegyezni is nehezebb az idegen hangzású neveket. Nekem magamnak már elegem van abból, hogy itt senki nem tudja megjegyezni a keresztnevemet, hezitálnak, rosszul vagy félig rosszul mondják, összekeverik a vezetéknevemmel, vagy hibásan írják le. Elviekben egyetértek azzal, hogy az ember ne váltogassa a neveit, mert azok is hozzátartoznak az identitásához, és különben is, várjuk el egy minimális intelligenciát és erőfeszítést polgártársainktól.

A gyakorlatban viszont nekem inkább teher ez a két név, és ha a körülményeim indokolnák, szerintem nem hezitálnék megváltoztatni. Nekem Boninál is fontos volt, hogy olyan utónevet adjunk neki, ami kérdés nélkül beazonosítható francia fiúnévként – és azt látom, a vegyesházasságoknál minden szülő ezt a szisztémát követi. Sőt, a külföldön élő magyar párok is általában nemzetközi, ékezet nélküli neveket választanak a gyerekeiknek. Ez a nő meg a három gyerekét így nevezte el: (vajon hogy vette rá a francia férjét, hogy belemenjen?): Youmali, Ingissolyn és Djimane.

Azt írtam az elején, hogy nem rokonszenves a nő, de most javítom: ez az önbizalom, elvhűség és úttörőjelleg mégiscsak szimpi benne (tényleg mindenkiben van valami pozitív). Szerintem úgy állt hozzá a kérdéshez, hogy mit módosítgasson ő a saját nevén, inkább egy ország tanulja meg kimondani azt! (és így is lett). Amúgy még a megjelenése is extravagáns (az a haj! azok a színek!).

2020. május 5., kedd

Szociális távolságtartás

Ma volt egy online konzultációnk a gyerekorvossal, mert Bonit megint összecsípték a szúnyogok; minden évben történik egy ilyen, utána általában már okosabbak vagyunk és nagyon vigyázunk. A két doktornőből az undok “rendelt”, aki sem Bonit, sem a férjemet nem szereti, cserében ők sem szívlelik (én egyenesen félek tőle), szóval nem örülünk, amikor hozzá kerülünk (a másik nő egy tündér). Ennek nyers, száraz a modora, noha mint orvos alaposnak tűnik. De basszus a távkonzultáció végén - ahol Boni tényleg lehetetlenül viselkedett - nem bírta megállni, hogy oda ne szóljon nekünk valami olyasmit, hogy azért jó lenne, ha hamarosan visszakerülne az iskolába!

Amúgy tényleg jó lenne, nagyon sokat számított a suli, Boni rengeteget változott. Nagyon sajnálom, hogy nem megy vissza, a tanítónő és a közösség is jó hatással volt rá, és bőven van még hová fejlődnie szociálisan. Belegondolni sem szeretnék, hogy esetleg a második osztályt is itthontanulva kezdi, elszeparálva mindenkitől.

De amikor ma meghallottam a doktornő beszólását, akkor eszembe jutott, hogy azért ez mennyire szuper már: két hónapja nem kritizált minket senki, nem ráncolta a homlokát senki, nem adott tanácsot senki, és még pszichológusi elérhetőséget sem kaptunk senkitől Boni viselkedése miatt...! El is felejtettem szinte, milyen egy furcsa kisfiú anyukájának lenni. Olyan, mintha... normálisak lennénk! Bele sem gondoltam, hogy mi a cseszegetést és az okoskodást is távol tartjuk most magunktól (a problémákat sajnos nem).

2020. május 4., hétfő

Korrajz (sör, bor, szivar és pipa)


Kitaláljátok, melyik könyvből idézek?


„...beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört.”

„Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.”

„...szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte.”

.
.
.
.
.

Elárolum, hogy az egyik szereplőt Slukk Ödönnek hívják.
.
.
.
.
.


És hogy gyerekekhez szól!
.
.
.
.
.
Na jó, elárulom: Csukás István: Mirr-Murr, a kandúr c. meséjében szerepelnek ezek a mondatok. Meglepően liberálisan, szinte kedvet csinálva írt az alkoholról, meg a Piros Ló nevű talponállóról 1969-ben!

A könyvet már befejeztük, és elővettük gyerekkorom kedvenc olvasmányát, a Rémusz bácsi meséit (19. század vége!), amelyben az öreg néger „szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve” mesélt mesét a mesebéli kisfiúnak (amúgy nagyon aranyos mesék).

Boninak nem kellett ezek után kétszer mondani: kartonpapírból szivart vágott ki magának, amit a lakásban járva-kelve elemlámpával gyújt meg. Mindig megállapítom, hogy mennyire igaz, hogy a gyerekek utánozva tanulnak – Boni is olyan, mint a szivacs! Egyszer lefekvés előtt nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Mama... HOLNAP IS FOGOK SZIVAROZNI!”

2020. május 1., péntek

Otthoni (itthoni) tanulás

Röviden annyit mondhatok, hogy Boni délelőttönként 1–2 órát tanul az apjával (a legtöbb 2,5 óra volt, a kéthetes szünetben pedig napi félóra). Hogy hány feladatot csinálnak meg ezalatt, azt nem tudom pontosan: van, hogy a matekkönyvben kell kitöltögetnie a feladatokat, van tollbamondás, meseolvasás, utána kérdésekre (írásban) válaszolás, mértani formák ragasztgatása és mindenféle más, első osztályosoknak való szöveges vagy egyéb feladat. Van, hogy rövidfilmet kell megnéznie a YouTube-on (a méhecskékről, az Eiffel-toronyról stb.). A hat hét alatt két verset kellett megtanulnia. Dolgozatok nincsenek, de azt hiszem az első osztályban amúgy sincs értékelés. Online óra nincs, szülőkkel köremailezés nincs, Facebook-csoport nincs. A (fő)tanítónőnek néha befotózunk egy-egy oldalt, azt megnézi, és teleszmájlizott, színes levélben válaszol Boninak (egyszer magyarul beleírta: BAJNOK). Boni ezekre soha nem válaszol, nem keresi a kapcsolatot se a tanítónőkkel, se az osztálytársakkal. Két rajzolós feladat is volt eddig, egyszer a szavannát kellett lerajzolnia (egy kisfilm megnézése után) - ezt Boni a mai napig nem csinálta meg, másszor pedig halakat kellett rajzolni (végül papírból vágtunk ki formákat).

Szóval azt hiszem, szerencsénk van, nem terhelik le nagyon a gyerekeket. Így is csodálkozom, hogy a tanítónőnek, aki háromgyerekes özvegyasszony, hogyan van ennyi ideje! Azért is jó ez a laza rendszer, mert Boni érdeklődését nagyon nehéz fenntartani, az ő olvasatában március közepén nagy vakáció kezdődött el. Szerinte hagyjuk békén olyan dolgokkal, amelyeket a tanítónő amúgy is sokkal jobban tud. Azt kell, hogy mondjam, hogy a férjem türelme is elfogyott március közepe óta; minden kis probléma, fennakadás, követelőzés vagy pökhendiség irtó hamar felbosszantja, és délelőttönként, amíg dolgozom, szakadatlanul veszekednek. Felváltva hallom Boni magas hangját, amint méltatlankodva kiabál, hogy az nem úgy van! aztán a dübörgést, ami azt jelzi, hogy föláll és fut egy kört a nappaliban, majd Z. leordítja a fejét, hogy azonnal leülsz a fenekedre, egy-kettő-három, különben nincs délután tévénézés! (ebből kifolyólag hetek óta nincs délután tévénézés) Az ajtócsapkodás, a sírás, a hiszti, a fenyegetés és a zsarolás mindennapos.

Példa, hogy mennyire összecsapja az itthoni tollbamondást – nem hibázik, de rondán ír, holott tud szebben is.

Én azzal az öntelt gondolattam kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy kit érdekelnek a kötelező feladatok, egy elsős gyereknek nem kell a tananyagot követnie, majd én stimulálom intellektuálisan, az nem csupán jó, de joBB is lesz, mint holmi iskolai oktatás (emlékeztek, én úgy gondoltam, hogy az első osztály amúgy is a sikerélmények, a csoportszellem, a betagozódás és a patriotizmus miatt fontos elsősorban, ezeket viszont itthon nem tudjuk neki nyújtani). Elképzeltem, hogy délutánonként majd megtanítom neki az órát, a római számokat, a részhalmazképzést, magyar versekkel ismerkedünk, kottát olvasunk, szövegelemzést végzünk, zászlókat színezünk, készségeket és kompetenciákat fejlesztgetünk, mindezt szépen rendszerezve, logikusan, személyre szabva, valamiféle vezérelv mentén.

Aztán kiderült, hogy minderre semmi időm sincs, de a kereslet is gyenge: amit Boni nem akar megtanulni itthon (és ami nem kötelező) azt nem is fogja megtanulni, magasról tesz a magyar versekre, népdalokra, ötleteimre, szívesen tesz föl viszont olyan kérdéseket, amelyekre nem tudom a választ (pár példa: mit jelent az, hogy zsindely, mindig az óceánba érkeznek-e vissza az űrhajósok, hogyan kell levágni a szövőkeretről a szőttest stb.). Hamar feladtam tehát ambiciózus törekvéseimet, és most már csak abban reménykedhetek, hogy a társasjátékok és a mesék is kellőképpen fejlesztik a gyereket. (Van még egyébként két alkalmazás, amin szokott játszani 15-20 percet háromnaponta kábé, az egyikben olvasni kell, a másikban számolni, mindkettő nagyon játékos, motiváló, jól meg van csinálva. De valahogy ezt sem vesszük elő gyakran.)

Az étkezőnkben kiplakátozott szavak a legújabb tudnivalókkal (/g/ és /k/ hang kiolvasása ), hátha így nem fogja keverni (eddig is bevált módszer nálunk)


És arra is hamar rájöttem, hogy igenis szükség van a délelőtti egy-két óra tanulásra, mert rajtakapom, hogy egy-egy nehezebb szót egyszerűen átugrik, vagy hibásan olvas ki, de a szövegösszefüggésből kitalálja, nem zavarja. Tartok tőle, hogy ez melegágya lehet egy későbbi olvasászavarnak (lásd signe vs. singe). A szorzótáblát meg nem csak megérteni kell, be is kell magolni, ugyanez hatványozottan vonatkozik a helyesírásra (eddig kb. 50-60 szót, plussz a számokat asszem 100-ig kell tudniuk leírni hibátlanul). Úgyhogy nagyon örülök, hogy Z. – noha nagy harcok árán, de – leül vele tanulni, adminisztrálja az egész procedúrát és nyomon követi a követelményeket, a fejlődését stb. De még így is, sehol sem vagyunk a többi családtól! A tanítónő felteszi a használt webes felületre a többi gyerek munkáját - elképesztően szép alkotások, blogok (!), hangfelvételek (zenei kísérettel!) stb. születtek Boni osztályában!

Mindez szeptemberig folytatódni fog, mert a május 11-i iskolanyitás nagy kérdőjel még az egész francia társadalom előtt, de ahogy én kiveszem a hírekből, azt szeretnék, ha aki csak tudná, otthon tartaná a gyerekeit, tehermentesítve ezzel a pedagógusokat. Szóval Boni szinte napra pontosan 100 napot járt az első osztályba.

2020. április 28., kedd

Kis filozófus

Mielőtt megírnám az otthontanulásos tapasztalatainkat, gyorsan elmesélem, hogy milyen érdekes metafizikai hajlamai vannak Boninak. Nem újkeletű a dolog, de most hirtelen két példám is van:

Ma reggel véget ért a két hónapja tartó, szokatlanul meleg, száraz és napsütéses idő: esett. Már azelött tudtam, hogy kinéztem volna, bent a lakásban is érdődött az ázott föld illata. Amikor Boni is felébredt, mondtam neki is, hogy szagoljon ki a finom esőszagba. Az új illat régi emlékeket idézett föl számára, mondta is, hogy milyen jó sok emléke van, és hogy milyen jó ezekre gondolni! Sőt: azon sajnálkozott, hogy miyen kár, hogy ezek a jó dolgok, amelyek a fejében vannak elraktározva, soha nem tudnak egyszerre megtörténni. És már sorolta is: ő egyidőben, nem pedig külön-külön szeretné mindazt a jót érezni, amit a szobában legózás, a budapesti villamosozás vagy a nagyszüleinél töltött idő alatt érez.

(Később majd javasolni fogom, hgy olvasson Proust-ot.)

Tegnap pedig séta közben rengeteg bóbitás pitypangokat találtunk egy parkban, olyanokat, amelyeket el lehet fújni (már nem sárgák tehát). Ilyenkor mindig kiválaszt a földön egy helyet, és oda fújja őket, hogy majd ott nőjjenek ki a további pitypangok. Kommentálta: ide fújom a bóbitákat, itt lesznek majd belőlük újabb pitypangok. Mert a magból nőnek a virágok. Majd elgondolkodott, és feltette a tipikus tyúk-és-a-tojás dilemmát megfogalmazó kérdést:

– De mama, akkor hogyan lett a legelső pitypang?!

2020. április 26., vasárnap

Nyugdíjas éveim

Jaj, eddig nem értékeltük eléggé a mindennapjainkat! – panaszkodott Z. nemrég – Nem tudtuk, hogy milyen jó dolgunk van!

Kétféleképp is ellent tudok mondani az ilyenfajta kijelentéseknek. Én a régi világban is nagyon tudtam élvezni egy-egy teljesen átlagos napot, órát, pillanatot; egy példa a sok közül: nem kellett nekem világvégi nyaralás, olyan jó volt egyszerűen csak hazautazni Magyarországra. Másrészt pedig, akár milyen kilátástalan, bizonytalan és monoton is a mostani életünk, még ezekben a napokban is vannak szuper pillanatok. Sőt: új szokásaim alakultak ki, olyanok, amelyeket majd átmentek későbbre, akkorra, amikor már helyreáll a rend. Ezeket az új szokásokat a szükség hozta létre, és a gyakorlat bebizonyította, hogy jók és értelmesek – a jövő pedig azt fogja megmutatni, hogy fenntarthatóak-e, és nem csupán fellángolásról van szó. Nem forradalmiak egyébként, de mégis újítások:

Évek óta próbálunk tenni az élelmiszerpazarlás ellen, és évek óta fulladnak próbálkozásaink kudarcba (itt írtam róla egyszer). Most meg hat hete nem dobdtunk ki kaját! Igaz, mindhárman itthon eszünk minden nap és minden étkezéskor, továbbá alaposan nyomon követjük a mennyiségeket, a lejárati dátumokat stb. de a dolog mégis kivitelezhető! Ehhez szorosan kapcsolódik a kenyérsütés is, amit valószínűleg akkor is folytatni fogok, ha már lesz az embernek mersze/gusztusa/kedve péknél vásárolni. Mennyi kenyeret dobtunk ki annak előtte, te jó ég.

Szegény Bonikám, aki még reménykedik, hogy nyáron meg tudjuk a szüleimnél látogatni, annyira ki van éhezve a náluk töltött időre, hogy Facetime-on mutatják neki a kutyát, a kertet, a papám szerszámosműhelyét, holmi csapágyakat (!) és a felszerelt fregolit (!) stb. Soha eddig nem beszéltünk a szüleimmel a Facetime-on, pedig milyen jó módja a kapcsolattartásnak!

A sulibezárás idején tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy most honnan fogok én informálódni. Évek óta a francia rádió az elsődleges információforrásom, amit munkába menet vagy az iskolából hazajövet (miután elkísértem Bonit) szoktam hallgatni. Itthon nem akarom a többieket a rádióval zavarni – egy hatéves gyereknek nem kell azt hallania, hogy a rádióban a halottakat számolgatják, Z. pedig olyan ingerült és ideges a téma miatt, hogy egyáltalán nem is követi a híreket. Szóval előfizettem a Le Monde napilapra, gondolván, hogy az írott sajtóban nem jelennek meg olyan hülyeségek, mint mondjuk egy hírportálon. Nagyon bevált ez is, mindennap akad valami érdekes olvasnivaló benne.

Végül pedig a sétáim – továbbra sem tudok betelni a város szépségével. Én, aki öt éve a játszótér–kisközért–pályaudvar között mozogtam, most nap mint nap fedezek fel új érdekességeket, legyen az egy templom, egy kis utca vagy egy szép panoráma. És milyen jó a kihalt városban úgy sétálni, hogy közben a barátnőmmel beszélek telefonon vagy valamilyen rádióműsort/podcastot hallgatok!

Elmondhatom tehát, hogy leraktam nyugdíjas éveim szilárd alapjait. Hiszen mi másra hasonlítanának egy idős dáma mindennapjai? Délelőtt fordítás, ebéd után a napilap átolvasása, este séta, közben traccsolás a barátnőkkel, esetleg Facetime az unokákkal, kétnaponta kenyérsütés és minimális eltervezése a jövőnek (cserébe elbizonytalanodás olyan kardinális kérdésekben, hogy most akkor kedd van vagy szerda).

Nagyon remélem azonban, hogy a kettő között – azaz a mostani és a nyugdíjas éveim között – lesz még pár izgalmas év, színes utazás, váratlan találkozás, érdekes társasági esemény, közös szülinap, uszodába- és mozibajárás, barátnőknél alvás, kollégákkal kávézgatás, piacozás, játszótéri padon ülve más szülőkkel beszélgetés...!

2020. április 23., csütörtök

Karanténmetafora

A suli bezárásakor vettünk egy könyvet Boninak, tele házilag is megvalósítható kísérletekkel (köszi Bori az ajánlást!!). Az egyik kísérlet során répát kellett vízbe helyezni, majd megfigyelni, hogy pár nap múlva kis hajszálgyökerek jelennek meg a vízben, illetve a répa felül zöld hajtásokat ereszt. Ilyen volt az első napon:



A hajszálgyökerek pár nap múlva megjelentek, Boni legnagyobb örömére. A zöld leveleknek viszont hetekig semmi nyoma nem volt, már le is mondtunk róluk, gondolván, hogy ezek a műanyagba csomagolt, szabványméretű biorépák ilyet nem tudnak (a szüleim kerti répái teljesen máshogy néznek ki). Félre is tettük az üveget, csak lustaságból és kíváncsiságból nem dobtam ki... és egy hónap (!) múlva, mikor már egyáltalán nem számítottunk rá, megjelent valami zöld rügy a tetején, amiből napokon belül kifejlődőtt ez:


A fotón talán nem látszik, de a répának az a része, ami nincs vízben, teljesen elhalt. Gusztustalan, összeasszott valami lett belőle, itt-ott penészfoltokkal. És ez a nekrotikus csonk most úgy döntött, hogy bénán, üszkösen, ráadásul táplálék nélkül szép, friss hajtásokat ereszt!

(idáig jutottam délután az írásban, amikor Boni egy nyisszantással levágta az összes zöldet, jaj!!)

2020. április 21., kedd

Járvány – terminológia

felüti a fejét, kialakul, kitör, kirobban, fellobban, elharapódzik, elszabadul, átterjed, át- és lecsap, elér, elragad, lekaszál, dúl, dühöng, tombol, őrjöng, pusztít, lesújt, tetőzik, tetőfokára hág, eléri a csúcspontját, áldozatot szed, megkímél, elhúzódik, alábbhagy, enyhül, veszít az erejéből, lassul, csillapodik, csitul, lecseng, megszűnik, eltűnik, véget ér, visszatér

2020. április 18., szombat

Jó dolgok

Ilonka felhívására most csak is arról fogok írni, hogy milyen dolgoknak örülök ezekben a napokban, és ennek megfelelően nem fogok arról panaszkodni, hogy milyen nehéz egy hipochonderrel világjárvány idején együttélni. Pontokba szedve:

  • Május tizenegy. A hét elején a köztársasági elnök egy mindenki által nagyon várt beszédében bejelentette a kijárási korlátozások végét. Kétféle hipotézis létezett előtte, azaz hogy ebben a tanévben már nem lesz iskola, illetve hogy felzárkózunk a környező országokhoz, ahol már április végén enyhítenek. Macron a kettő közé céloz, és nagyon sok kérdőjellel, valamint több feltételhez kötve, illetve semmi konkrétumot meg nem adva május 11-ét nyitná meg fokozatosan az iskolákat. Érdekes módon amennyire féltem eddig a karantén végétől – hiszen itthon teljes biztonságban vagyunk – annyira megkönnyebbültem a konkrét dátumtól. Pedig továbbra is fenntartom az állításomat, hogy én nem fogok egy ideig (az oltóanyagig? a hatékony gygógymódig?) tömött vonatokon utazgatni, és a helyzet függvényében még az is lehet, hogy nem adjuk Bonit iskolába, mégis, ez a május 11-e reménysugár.
  • Munka. Nekünk a járvánnyal nem hogy kevesebb, de több munkánk lett. És eddig is nagyon szerettem a fordítást, de ezekben a napokban különösen jól esik, hogy konkrét (mérhető, számszerűsíthető) feladatokat kell időre teljesítenem, ahelyett, hogy elúszna a nap. Ráadásul a véletlenek különféle együttállásának folytán pár hete az egyik legjobb barátnőm lett a három közvetlen kollégám közül az egyik. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz, ha összefolyik a munka és a magánélet, de eddig semmi gond nincs, sőt, zökkenőmentesen dolgozunk együtt és ízléssel vegyítjük a munkahelyi és a privát dolgainkat. És te jó ég, már el is felejtettem, hogy a barátnőm ilyen jó fordító, és hogy ennyire okos!
  • Irodalom. Mit is mondjak? Az, hogy olvasni jó, nem igaz, mert kevés: olvasni SZÜKSÉGSZERŰ. Az a napi egy óra este az aktuális könyvemmel az olyan, mintha megszűnt volna a világ körülöttem. Pedig A londoni pestist olvasom Daniel Defoe-tól, Z. hülyének is néz, ő még a híreket sem hajlandó meghallgatni. Olyan érdekes, hogy a több mint 300 évvel ezelőtti pestisjárvány idején a maiakoz mennyire hasonló intézkedéseket hoztak: karantén, csoportosulások betiltása stb. Ma már viszont teljesen hiányzik a vallásos magyarázat (a járvány Isten büntetése, imával lehet védekezni), ugyanakkor az emberek ma is az ok-okozati összefüggéseket, sőt a sorsszerűség magyarázatát keresik – és találják is meg gyakran a globalizáció és a neoliberalizmus eszméiben.
  • Ezért mi már egyre kevesebb filmet vagy sorozatot nézünk – nem visz rá a lélek, hogy az értékes olvasásidőmben közepes filmeket nézzek. Tegnap viszont végre láttuk ezt, olyan régóta és annyian dicsérik, és hát nem csalódtunk! Ilyen filmekre szívesen feláldozom azt a két órát! Agatha Christie-féle krimi, a közepén ÉS a végén óriási csavarral. Van benne egy szürreális elem is, nekem nagyon tetszett, jó ötlet volt, hogy miért nem tud az ápolónő soha hazudni.
  • Azért sokat röhögünk is itthon. Bonival együtt lenni a világ legjobb dolga (amikor épp nem pukkancs). Az ember azt hinné, hogy egy hatéves nagyfiú, aki már írni-olvasni tud, és akivel a szorzótáblát (!!!) tanulják a (digitális) iskolában, az már majdnem férfi, komoly úriember. De ugyanez a komoly úriember, amikor Activity-t játszunk, és a tigrist mutogatom el, megijed, és nevetve elszalad, amikor úgy teszek, mintha meg akarnám harapni. Majd kéri, hogy játsszam el megint a tigrist, és próbáljam elkapni. És már nem ijed ugyan meg, de röhögve menekül. Vagy: a keksz csomagolásán egy maci horgászik. Érdeklődve kérdezi (ugyanúgy, mint amikor olyan tudományos kérdésekre várja a választ, hogy hány méter mély az óceán stb.) hogy szerintem a maci el fogja kapni a halat?!
  • A férjemmel (néha: a férjemen) is lehet nevetni. Mostanában mindig azzal tér haza, hogy ő bizony nem érti, miért hordanak az emberek az utcán maszkot, erre csak két magyarázat van: vagy 1) a vírust tényleg el lehet kapni a levegőből (ergo akkor neki van igaza, hogy ilyen komolyan veszi az intézkedéseket) vagy pedig 2) ezek az emberek még nála is jobban félnek (ergo akkor is neki van igaza, az ő fertőtlenítési procedúrája biztos semmiség a többiekéhez képest). Annyiszor jött haza ezeken a maszkokon bosszankodva és olyan sokszor felvetette a témát, hogy egyszer VICCBŐl azt találtam mondani neki, hogy most mit van úgy oda, a múltkor még egy kutyán is láttam maszkot... hát képzeljétek, totálisan elhitte, és ezt csak akkor tudtam meg, amikor egyszer hallottam, amint telefonon újságolta valakinek, hogy most mit szól, itt már a kutyák is maszkot hordanak...

2020. április 16., csütörtök

Sétáim

Az a rossz ezekben a napokban, hogy mindegyik annyira egyforma! – panaszkodtam Z-nek nemrég.

Boni erre csodálkozva, kicsit talán felháborodva is, de mindenképp egy cseppnyi csalódással a hangjában odafordult hozzám:

Mama, szerinted NEM JÓK EZEK A NAPOK?!

Ez a megjegyzés jól jelzi azt a különbséget, ahogy a gyerekek és a felnőttek látják/élik ezt a bezárkózást. Tény, hogy 98%-os valószínűséggel meg tudom jósolni, hogy mit fogunk holnap 9:52-kor, 14:37-kor vagy 20:15-kor csinálni. A fennmaradó 2%-k az olyan pici eltéréseket jelzik, hogy mondjuk UNO helyett memóriázunk, vagy esetleg tonhalas tészta helyett kenyeret sütök, vagy nem az X-szel beszélek telefonon, hanem Y-nal. Illetve vannak olyan szenzációs események is, hogy kajarendelés érkezik...

Próbáltam változatossá tenni a napokat azzal, hogy délután helyett délelőtt megyek sétálni. Teljesen mások a fények, a hőmérséklet, az illatok, az elején elvarázsolt ez a sok másmilyen inger (most már erre is ráuntam). Az engedélyezett körzetet keresztül-kasul bejártam, és érdekes felfedezéseket tettem. Április elején volt öt éve, hogy itt lakunk, és csak most figyeltem meg jobban a tőlünk 900 méterre (!) található épületet:


Ezt a palotát II. Vilmos német császár építtette, amikor a város még a Német Birodalomhoz tartozott. Ma a francia hadsereg tulajdonában áll. 31 terem és egy kitömött medve található benne! A másik oldalán gyönyörű park és veranda látható, sajna előtte húzódik a városba vezető autópálya, valszeg ezért sem láttam az épületet még soha, egyszerűen nem esett útba; arról nem is beszélve, hogy soha nem sétálgattam még itt ilyen céltalanul. Még a közéri szobrokat is körüljárom, feliratait elolvasom, őrület!


A város legrégebbi katolikus temploma. Ez is, mint a többi épület, a régióban bányászott ún. lotaringiai mészkőből készült, ezért az egész belvárosnak ilyen sárgás színezete van.


Ugyanaz a templom, messzebbről. A város a római korban is lakott volt, nem tudom, ezek a romok abból a korból, vagy későbből származnak (utána kellene néznem), mindenesetre sok van belőlük mindenfelé.


Ez egy utcakép, jellegzetes belvárosi épületekkel, amelyek sokkal szebbek kívülről, mint amennyire kényelmesek lehetnek belülről. Egy egész kis körsétát teszek a városban, betartva az 1 km-es határt, bár pont ma írta az egyik kollégám, hogy vlaszeg nem büntetnének meg akkor sem, ha messzebbre merészkednék, úgyhogy ezen felbuzdulva holnap elsétálok talán a város túloldalára is. Minden második nap fordítva teszem meg ugyanazt az utat (a változatosság miatt). Gyönyörű szecessziós ajtókat és ablakokat is szoktam látni, de nem merem a lakóházakat csak úgy lefotózni, tudván, hogy úgyis van valaki benne.

2020. április 12., vasárnap

Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Ez a kijárási korlátozás mi mindenre lesz jó!





Más: nem szeretem ezt a karantén kifejezést, mert a legtöbbünk számára nem erről van szó, szerencsére, hiszen nem potenciális fertőzöttek vagyunk, hanem a külvilágban cirkuláló vírusokkal szemben védjük magunkat az otthonüléssel. A franciában erre külön szó van: confinement.

Ugyanakkor a quarantaine-t is használják (amikor ténylegesen fennál az eset). Ez szó szerint negyven napot jelent, őket meg valszeg ez zavarja, hiszen jelenleg 14 napról van szó. Úgyhogy elkezdték használni a quinzaine és a quatorzaine szavakat is (15, ill. 14). De pont ma hallottam: une quarantaine de 14 jours.

2020. április 10., péntek

A franciaországi helyzet (2.)

A jelenlegi 22-es csapdája: az embereket akkor lehet majd kiengedni, ha a görbe laposodik, azaz egyre kevesebb lesz a megbetegedés; ha viszont a görbe ellaposodik és lecsökken a megbetegedések száma (nagyon közel vagyunk hozzá) és ennek örömére kiengedik a népet, a görbe azonnal megemelkedik és tele lesznek a kórházak.

Ennek a paradoxonnak a feloldására több tényezőt is vizsgálnak. Nagyon sokat beszélnek a szerológiai vizsgálatokról, állítólag pár héten belül lesz használható teszt, és akkor a lakosság egy részét (mekkorát?) szűrni lehetne, hogy lépett-e már kapcsolatba az új koronavírussal. Ha igen, nagy eséllyel immunis, vagy legalábbis nem lesz még egyszer olyan nagyon beteg tőle. Becslések szerint most a franciák 3%-a lehet pozitív – borzasztóan kevés!

A teszt alapján lehetne több lépcsőben kiengedni az embereket, a veszélyeztetetteket a leghosszabb ideig otthon tartva. Ekkor nálunk fönnálhat egy olyan helyzet, hogy Bonit nem tudná ki iskolába kísérni, hiszen a rizikócsoportnak otthon kell csücsülnie... Már a magántanulást vizionáljuk (bár soha nem voltam híve).

Szó van arról is, hogy maszkot kellene viselni házon kívül, de mivel nincs elég maszk, ez csak munkahipotézis. Vizsgálnak továbbá egy mobiltelefonos alkalmazást, amely, ha elég sokan telepítenék (nem lenne kötelező), és feltéve, hogy mindenhová mobillal megy az ember, értesítést küldene, ha az illető koronavírusos személlyel érintkezett. Azaz, a franciákat most nem csupán mozgásukban korlátozzák, de szó van arról is, hogy az emberek fél arcát el kell takarni (ennek elkerülése volt az egyik fő érv amellett, hogy tilos legyen az egész arcot eltakaró női muszlim viselet) és mobilon nyomon követhető legyen bárki.

2020. április 9., csütörtök

Új időszámítás

Tegnap óta új ritmusa van a napjainknak: szabin vagyok. Boninak pénteken kezdődik a kéthetes iskolai szünet. Ha nem jött volna ez a járvány, már javában pakolnánk, vásárolnánk, és készülnénk a magyarországi utazásra, ami két napig tart, és ami baromi fárasztó. Már lenne pár jegyünk a bábszínház előadásaira, le lenne foglalva egy időpont a fogorvoshoz Boninak, meg lenne beszélve pár barátnős találkozó, le lenne fixálva a találkozás a bérlőinkkel, és el lenne tervezve, hogy mikor alszunk a szüleimnél, mikor látjuk Jonatánt.

Kint elképesztően meleg van és ragyogó napsütés – látom, amikor kinézek a (megtisztított) ablakon, a nappaliból, ahol a nap nagy részét töltjük, hol tanulással, hol játszással, hol olvasással. Napi egy órát lehet kint tölteni, a lakástól egy kilométeres körzetben.

Te jó ég, valóra vált a tavaly áprilisban megfogalmazott kívánságom...!


Edward Hopper

2020. április 8., szerda

Az alma

Legújabb konfliktusforrásunk a férjemmel az, hogy mennyi ideig kell várni, miután a megrendelt kaját fölhasználhatjuk. Aki régóta követi a blogot (sőt, aki személyesen is ismeri!) jól tudja, hogy Z. biztonsági, egészségügyi és higiéniai kérdésekben totálisan szélsőséges (más fordításban: teljesen bolond). Képes Budapesten felszállni a négyeshatosra a Harminckettesek terén, majd leszállni a Margitszigeten úgy, hogy a fél keze végig a zsebében van, hogy még véletlenül se nyúljon semmihez, abból a célból, hogy csakis azzal a tiszta kezével kenje rá (jó vastagon) Boni arcára a naptejet. És akkor még nem volt járvány. Képzeljétek el, mi megy nálunk most!

A múltkor lementem a pincébe, hogy megnézzem a legutóbb házhoz szállított élelmiszereket – ugyanis a kihozott kaját a kocsi csomagtartójában és/vagy a pincében karanténoztatja. Amivel amúgy egyetértek, de a kérdés megint az, hogy mennyi ideig? A bolt hivatalos ajánlása: három órán keresztül, a francia napilap szerint ez hülyeség, a felszín típusától függ, azaz pár órától három hétig, de ha őszinték akarunk lenni, akkor nem nagyon lehet tudni. Na mindegy, megkaptam (nagy nehezen) a pincekulcsot (azt is lefertőtleníti), és az egyik sétám előtt lementem a pincébe. Észrevettem, hogy a három kiló alma még mindig nylonzacskóban van, már napok óta, úgyhogy azokat gyorsan kiszabadítottam, és beleöntöttem abba a papírzacskóba, amelyben a nylonzacskók voltak. Visszazártam a pinceajtót, és amikor hazaértem, beszámoltam tettemről.

Z. teljesen ki volt akadva, hogy milyen hülyeséget csináltam: a garantáltam vírustalan (mert bezacskózott) almákat átöntöttem az esetlegesen vírusos papírzacsiba! Mert mint kiderült, a papírzacsi a legutóbbi, tehát még elég friss (és talán vírusos) házhozszállítás során került hozzánk, nem az almák jöttek abban (hanem a kocsiból vette elő). Ezért újabb kétnapos karantént szabott ki az almákra, amelyekről pedig azt hittem, hogy már ehetőek is! Z. egyébként egyszer azt is a fejemhez vágta, hogy ha ő ebbe a betegségbe belehal (!!), akkor az az én hibám lesz, mert én hozom haza a vírust napi egészségügyi sétáimról. Bonitól pedig egyszer mérgében azt kérdezte, amikor az megfogta a korlátot, hogy azt akarod, hogy az apád meghaljon?! (no komment, szánta-bánta utána)

Az a baj, hogy ő február óta vizionálja az apokalipszist, és jobban csinálta, mint a politikusok: nekünk van elég maszkunk, fertőtlenítőnk, lisztünk stb. mert ő időben mindenről aggályosan gondoskodott. Ő nem akarta Bonit a februári síszünet után iskolába adni (az első nap nem is vitte), és neki volt igaza. Csak attól még, hogy néha igaza van, nincs (és nem is lehet) mindig neki igaza, azaz néhány helyes döntés nem legitimálhatja az összes radikális lépését.

Számomra egyértelmű, hogy nem a koronavírusban fogunk meghalni, hanem az óvintézkedések miatt fogunk meghülyülni. Úgyhogy elhatároztam (együttélésünk során már többedszer), a női furfang évezredes hagyományaihoz folyamodva fogom áthidalni a problémát, és nem fogok tiszta lappal, transzparensen játszani. Nem fogok hazudni sem, de amiről egy férfinak nem kell tudnia, arról nem fog tudni! Amit pedig nem tud, azon nem fog aggódni. Kizárt, hogy azokon az almákon a vírus ott csücsülne, ennyi nap után! Ezért tegnap jól megmostam belőlük egyet, betettem a táskámba, és a sétám során szépen, titokban megettem, héjastul. Isteni volt, három hete nem haraptam almába, és ez az egyik kedvenc gyümölcsöm!

Éjszaka viszont ráébredtem (szó szerint) cselekedetem bibliai aspektusára: te jó ég, tiltott almába haraptam. Mint az a bizonyos nő, aki miatt Ádám, sőt, az egész emberiség pórul járt! Még ha körte lett volna... de nem, ALMA volt! Hát hogy nem láttam a bűnbeesés motívumát rögtön?!

2020. április 4., szombat

A társadalomról

Azért optimizmusra ad okot az, hogy az emberiség ezekben a napokban mennyire komolyan veszi az egyenlőség és a testvériség felvilágosodás kori eszméit, valamint a megkülönböztetésmentesség alapelvét. Ugyanúgy, ugyanakkora erőfeszítéssel küzdenek a francia kórházakban mindenkiért, legyen szó negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalanról, mint egy tizenhat éves lányról. Épp tegnap olvastam, hogy Párizs környékéről megint evakuáltak kétszáz beteget (gyorsvonaton, helikopteren, repülőn), és hogy valamelyik politikai döntéshozó a betegek elszállítása kapcsán kijelentette, hogy „a pénz nem számít”. Mert valszeg elképesztő összegekről lehet szó.

Ugyanez a társadalom, béke idején, hagyja az utcán élni (tengődni) ugyanezt a negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalant!

2020. április 2., csütörtök

A franciaországi helyzet és egyebek

A legmegdöbbentőbb fotó, amit a járvány kapcsán eddig láttam, az nem a vuhani kórházat rohamtempóban felépítő markolókról vagy a koporsókat szállító olaszországi konvojról, hanem a betegeket Franciaország keleti részéből a nyugati részbe transzportáló francia gyorsvonatról készült. A betegek nem is látszódtak, csak a tetőtől-talpig beöltözött, maszkos egészségügyisek, amint az ülésekre helyeztett ágyak fölé hajolnak. Az ismert helyszín (francia gyorsvonat) és az ismeretlen szituáció ilyenfajta keveredése egyeten képen belül teljesen sokkoló volt. Azokra a lila ülésekre, amelyeken az ember egy könyvvel szokott üldögélni, most valahogy ágyakat erősítettek fel (elképzelni sem tudom, hogyan) és ott, ahová a gurulós bőröndjét teszi az ember abból a célból, hogy egy jó kis hosszúhétvégét töltsön a célállomáson, most oxigénpalackok sorakoztak!

A kép más okból is ijesztő volt. A hírek régiónként adnak infókat a járványról, és a régiók hatalmasak. Ami a mi régiónk déli részében történik, az olyan, mintha minket nem is érintene, annyira messze van. Ha a rádiót hallgatja az ember, fogalma sincs róla, hogy mi történik a saját városában. Ha kinézünk az ablakon, csak annyit látunk, hogy leállt az élet, és hogy járkálnak az után maszkos emberek. Baljóslatú és fura látvány, de nem félelmetes. Viszont ez a gyorsvonatos fotó nálunk készült! Abból a kórházból szállították a betegeket el, ahová adott esetben mi kerülnénk. A cikkben megszólalt a helyi kórház igazgatónője is, és elmondta, hogy vagy adnak nekik több erőforrást vagy pedig további betegeket kell elszállíttatni. Ezután direkt rákerestem a helyi adatokra: a megyénkben 1021 ember van kórházban a COVID-19-cel, ebből 181 intenzív osztályon (gondolom lélegesztetőgépen?). Ezek szerint ez már túl sok – pedig 181 nagyon beteg ember (megyénként) nem tűnik rengetegnek egy mindent átszövő, gazdaságokat leállító, emberiséget térdre kényszerítő vírustól.

Sokat beszélnek arról, hogy mikor és hogyan lesz vége a kijárási korlátozásnak (erre praktikusan egyetlen szó van: déconfinement) és mikor kezdődik újra az iskola. Szó van róla, hogy mindez nem egyszerre fog történni, hanem régiónként más és más időpontban, esetleg életkori bontásban (hát akkor mi megnézhetjük magunkat!). Az április végi időpont sokak szerint sehol sem tűnik tarthatónak, de az érettségire elvileg még sor kerülhet. (Gyakorlatilag valószínűleg mindenki csak találgat.)

Itthoni összezártságunk alatt többször is eszembe jutott a Room c. film, amikor is egy nő kénytelen a kisfiával évekig egy kis szobában élni, mert fogva tartották őket. Mennyire megkönnyíti a helyzetet (a filmbélit is, meg ezt a járványt is) (persze mindegyiket a maga nagyságrendjében vizsgálva), hogy a kisgyerekek mennyire nem problémáznak a dolgokon. Milyen magától értetődőnek vesznek szürreális helyzeteket! Nem lehet közel menni az utcán senkihez? Csak igazolással lehet kilépni az ajtón? Bezárt a suli? Nem tudunk hósgombócot főzni, mert két hete nem voltunk boltban? Bonikám csak a vállát rándítja, mint akinek teljesen normális, hogy a világ pár hét alatt teljesen megváltozott. Olyan lelkesen, akkora örömmel segített nekem a kajakészlet leltározásában a járvány elején! Szerintem az meg sem fordult a fejében, hogy a helyzet esetleg aggasztó is lehet.

Amivel persze nem azt mondom, hogy egy hatéves gyerekkel egész nap itthon lenni könnyű lenne, mert nem mindig az (és baromi fáradtak vagyunk), de kétségkívül jobb így, hogy van a lakásban valaki, aki ezt teljes szívvel élvezi. És itt jegyzem meg azt is, hogy baromira hálás vagyok azoknak, akiknek köszönhetően megtehetjük ezt az itthonról dolgozást és home schoolingot, és kivárhatjuk, hogy elmúljon a fejünk fölül a vész. Nem csak az orvosoknak, az ápolóknak, hanem azoknak a szakembereknek is, akik a teszteken, vakcinákon és gyógymódokon dolgoznak, továbbá a rendőröknek, a bolti eladóknak, a kamionosoknak, a postásoknak... akik kijárnak mindazok helyett, akik, mint mi, itthon sütögetjük a kenyereket egymás után.

2020. március 28., szombat

Ünnepi csemege


Ez az a barackkonzerv, amire február végén csak megvető pillantást vetettem, mondván, hogy se nem friss, se nem helyi, se nem bio, viszont tele van cukorral és tartósítószerrel. Hát most nagyon örültünk neki! Áldom Z. előrelátását, hogy bevásárolt. Viszont fogynak a készleteink, egy hete nem voltunk boltban.

2020. március 26., csütörtök

Maradj otthon!

Nem a bezártságot viselem rosszul: fordító vagyok, ami eleve egy befelé fordulós szakma. Eddig is sokat távmunkáztam, szeretek itthon lenni azokkal, akiket szeretek. Emlékszem, Boni születése után (október vége) hónapokig alig jártam valahova – de azért mégiscsak jártam, plusz hozzánk is jöttek, vagy ha épp egyik sem, akkor is megvolt a lehetősége, hogy kimegyek/jönnek.

De nem is az a baj, hogy jól tudjuk: hetekig nem mehetünk sehova, nem találkozhatunk senkivel. Simán kibírná az ember, még úgy is, hogy ez gyerekkel, tananyaggal és távmunkával, viszont kert és elegendő élelmiszer híján nem egy sétagalopp. Ha tudnám: egy, két, három hónap múlva vége, nem lenne gond.

Viszont: számunkra – a mi életkorunkkal, betegségeinkkel, habitusunkkal – ennek nem lesz vége. Egyelőre úgy látom: soha. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a férjem valaha az életben még egyszer bemegy egy közértbe, és csupasz kézzel megfog egy bevásárlókosarat, azaz azt tenné, amit eddig mindig is tett. Eleve hipochonder és tisztasági mániás volt, mi lesz ezután? Magamat sem látom, amint tömött vonaton, tüsszögő emberek között utazok 50 percen keresztül mondjuk 2020 júniusában. Hiába lesz vége a kijárási tilalomnak és hiába kezdődik majd újra az iskola, a világ és benne mi már nem leszünk ugyanazok. Gyászolom a régi életünket. Addig nem lehet bezárni az embereket, amíg meglesz az oltóanyag, akkor pedig a vírus továbbra is cirkulálni fog, mi pedig ebben a vírusos világban hogyan fogunk létezni? Rettegve? Hogy elkapjuk, de sebaj, mert van hely az intenzív osztályon? Hogy elkapják a szüleim, de nem is tudom meglátogatni őket? Joghurtosdobozokat fogunk folyamatosan fertőtleníteni, mint most?!

Ilyen sötét gondolatok kavarognak gyakran a fejemben (és gondolom sok más fejekben is) (kivéve azokat a barátnőméket, akik ezt a hirtelen szabadságot és megváltozott családi konfigurációt élvezik). Már a harmadik kenyeret sütöttem meg, családtagokkal cseten küldözgetjük egymásnak a receptet, a fotókat, sőt, a húgomnak épp most postáztam egy zacskó szárított élesztőt (remélem, megérkezik). Megvolt az első online zongoraórám, végül is nem volt olyan rossz. Van két átvevőpontos rendelésünk hétfőre és keddre (két különböző boltból), hát, meglátjuk mi lesz raktáron nekik és mi nem. Rengeteg időt töltöttünk a neten a rendelés összeállításával, és iszonyúan megkívántam a görög joghurtot, napok óta erről álmodozom (és fura módon ellenállhatatlan vágyat érzek a Bűn és bűnhődés újraolvasására, hiába, fura dolgok ezek a válsághelyzetek, nem lehet tudni, mit hoz ki az emberből).

Szóval próbáljuk a bosszantót elválasztani a tragédiától. Persze inkább fertőtlenítek joghurtosdobozokat életem végéig, mint hogy rosszabb történjen, és nagyon szeretném például azt is, hogy Boni ribilliós foga se most kezdjen el fájni, hogy egy esetleges vakbélgyulladásról már ne is beszéljek... De hogy a végére valami pozitívat hagyjak, Bonikám irtó cukikat mond, alig győzöm jegyzetelni, ma például kijelentette, hogy ő udvarpályát fog építeni legóból, és csodálkozva látta, hogy nem tudom, mi az az udvarpálya. Többször is hitetlenkedve rákérdezett, miuán leesett, hogy mire gondol: pályaudvar! Vagy amikor végigsétált egy korláton, szólt, hogy majdnem elvesztettem a súlyom! Játszás közben meg: Mama, azt hitted, hogy az eszemen jársz? (=túljársz az eszemen)