Ágyúval verébre

Tele van a város ilyen reklámokkal, mindegyiknek más a szövege. Ezt tegnap fotóztam:

 

 

„Gemini, öten vagyunk a családban, plusz egy kutyus, és rendet kellene kicsit raknunk otthon. Készíts egy táblázatot, hogy ki milyen feladatot végezzen el.” 

Instagram

Követem a francia rádiót, a polgármesterünket, követek néhány magyar és francia írót, kiadót, lakberendezőt, illusztrátort, humoristát, zongoristát és kajás oldalakat – az Instagam az egyetlen közösségi média, amit rendszeresen nézek (napi 15 perc). A legkedvencebb fiókjaim:

Az awkwardfamilyphotos-t ismeritek? Van, hogy hangosan röhögök nem csak a képeken, de a kommenteken is. Leginkább a 80-as, 90-es évekből tesznek közzé fényképeket amerikaiak, kanadaiak. Azok a hajak, azok a beállítások, őrület! Előfordulnak elkapott pillanatok is, pl. családi képen az egyik gyerek két kézzel nekiesik a másik torkának... vagy máshol nagy egyetértésben a WC-ben dobolnak egy kis sámlin... így leírva persze nem vicces, ezt tényleg látni kell, meg olvasni a találó hozzászólásokat.

Csak a franciásoknak vicces, gondolom, ez a fiók. Mesterséges intelligenciával generált képeket mutat a politikai eliről hétköznapi és eléggé tré helyzetekben, pl. edzőteremben, buliban. A legnagyobb egyetértésben és barátságban láthatók a való életben amúgy esküdt ellenségek (lásd fotón). A legjobb az egészben a helyszín, a testtartás és az öltözet megválasztása.

Nem tudom, hogyan keveredtem ennek svédországi csajnak az oldalára (Anszki talán ismeri), akinek tizenegy gyereke van (1–18 évesek). A publikációk középpontjában értelemszerűen a gyerekek állnak, gyönyörű mindegyik, és olyan kedvesnek tűnnek (egymással is). A csaj meg nagyon laza, és egyáltalán nem így képzeli az ember a trad wife-okat: szőkített hajú, műszempillás, szűkruhás.

Nagyon érdekes ez az oldal, kizárólag térképeket és statisztikai adatokat ábrázol, bár a kommentek alapján néha hibákkal. Boninak is meg szoktam mutatni, tanulságos dolgokat lehet megtudni belőle, pl. hogy melyik európai országban olvasnak a legtöbben (Svájc), merre ment pontosan a Titanic, hogyan mondják a különböző nyelveken azt, hogy tea, vagy ezt itt lent:

 

A reklámokat az Instagramon elviselem, és azokban az esetekben utálom, amikor egy amúgy szimpi személy úgy próbálja eladni a terméket, mintha az amúgy nem reklám lenne. Tehát pl. a lakásában tesz-vesz, közben minden másodpercben belóg az adott üdítőital. Vagy kijelenti, hogy szarul aludt (ami elképzelhető) és már jönnek is a skincare cuccok. De persze tudom, hogy meg kell élni valamiből, csak sajnálom ezeket a pillanatokat, amikor a kapitalizmus belopakodik a mindennapokba. Kicsit átverve érzem ilyenkor magam.

Ennek örömére jelentem, hogy feliratkozhattok heti hírlevelemre, amit minden péntek délben fogok küldeni azoknak az olvasóimnak, akik támogtaják a munkámat...

... ja, nem, természetesen VICCELEK!! :)  

WhatsApp

• Stresszel az, amikor épp válaszolok egy üzenetre, több mondatban, és látom, hogy az illető már olvasta is a válaszom első felét, sőt, már ír is! Ilyenkor mint az őrült próbálom befejezni a gondolatmenetemet, hogy a teljes válaszomra reagálhasson. Gyakran hiába.
• Baromira fárasztanak a különböző, különféle emberekből verbuválódó ad hoc csoportok, és hogy mindenki olyan hosszan ír! Most épp Boni egyik osztálytársának a szülinapjára alkalomszerűen összeállt csoport aktivizálódik, óránként ír valaki tegnap este óta.
• Egyébként én csak pár éve tudok annak a funkciónak a létezéséről, hogy le lehet némítani egy-egy csoportot. Azóta kisimultak a ráncaim, mert addig, képzeljétek, mág szabi alatt is azonnal megkaptam a mh-i értesítéseket (kétféle van nagy vonalakban: Nem tudok belépni az Outlookba, help! és: Orvosnál vagyok, kések!)
• Kétszer történt velem az a malőr, ami az egyszerre-több-emberrel-csetelők rémálma: egyszer egy teljesen idegen csoportba küldtem egy videót Boniról (barátnőmnek szántam), sikerült rögtön törölnöm, egyszer pedig egy magyar barátnőm helyett egy francia barátnőmnek küldtem el valamit, rögtön vissza is írt, hogy egy kukkot sem ért belőle!
• Amúgy pont emiatt iszonyúan cenzúrázom magam, sokkal jobban, mint az e-maileknél, és igyekszem senkiről semmi negatívat nem írni, mert nagyon könnyen félremehet... 
• Amúgy persze imádom, nem tudnék élni nélküle és engem az sem nagyon foglalkoztat, hogy mi lesz az adataimmal (nem olyan egetverően fontosak). De van pl. egy barátnőm, aki a saját kislányáról csak olyan képet küld a közös csetbe, ahol nem látszik a gyerek arca.

Személyeskedés

Kértem a ChatGTP-t, hogy adjon egy bizonyos valamire konkrét ötleteket. Kiadott pár dolgot, voltak köztük jók is, meg rosszak is, majd a legutolsót így vezette fel: Személyes kedvencem: xxx.

Ha! Felhúztam a szemöldököm. Még mit nem?! Már eleve azt nem értem, hogy a pusztán statisztikai alapon működő rendszer hogyan tud mégis értelmesen kommunikálni, Oké, azt felfogtam, hogy nem gondolkodik, nem érez, nincs teste – de hogy ennek ellenére hogyan tud mégis létrehozni szenzációs megoldásokat és hibátlan hülyeségeket (néha rögtön egymás után) már maga ez is rejtély.

De honnan jön vajon az (honnan veszi a bátorságot, akartam írni), hogy a hat-hét ötletből az egyikre ráfogja, hogy személyes, ráadásul kedvenc?! Azt hittem, kapcsolatunk tisztán professzionális. Az algoritmusok bugyrai kifürkészhetetlenek. Még egy dolog a repülőgép, a telefon és az euró-forint árfolyam mellett, amit rendszeresen használok anélkül, hogy érteném a működését. Frusztráló.

Az önbizalomhiány egy iskolapéldája

Olvastam Áginál, hogy megújítják az Ügyfélkaput, új rendszerrel kell ezek után majd bejelentkezni, és hogy mennyire nehéz áttérni az új felületre. Megijedtem, mert ilyennekben nagyon béna vagyok! Ezeket a feladatokat rendszerint az utolsó percig halogatom, közben persze nyomasztanak. Elhatároztam, hogy márpedig ez most nem így lesz, és hogy ezt a feladatot, akármilyen megugorhatatlannak tűnik is, most időre és hibátlanul teljesítem. Ha kell, minden nap foglalkozom vele egy kicsit, de beletanulok, átrágom magam rajta, legyen bármilyen nehéz is.

Először is felhívtam a papámat. Rémes dolgokat mesélt. Elmondta, hogy már ő is próbálkozott bejelentkezni, még egy oktatóvideót is megnézett a témában, és hogy neki sem sikerült, és hogy milyen aljas húzás ez a kormánytól, és hogy a mamám már nem is fogja ezt az új és bonyolult rendszert használni, mert ő aztán biztosan nem fogja tudni megtanulni stb., stb. Csüggedten raktam le a telefont.

Tegnap volt egy kis időm, hogy elmélyedjek a témában. Eredetileg pár percet akartam szánni rá, csak hogy felmérjem a feladatot, ami súlyosnak és embert próbálónak tűnt, lásd fent. Felszerelkeztem a régi jelszómmal, egy jegyzetfüzettel, telepítettem egy alkalmazást a telefonomra. Új jelszót kellett megadni, kétszer nem is fogadta el, na, gondoltam, kezdődnek a problémák. Aztán egy ponton nem tudtam továbblépni: be kellett olvasni egy QR-kódot a telefonomról, a telefonommal (??), a helyette megadott kód nem működött. Ekkor már harminc perce ezzel tököltem.

Oké, akkor megnézem majd egy másik nap azt az oktatóvideót. Nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy nehéz menet lesz, ezért is kezdtem hozzá időben.  Addig is írtam egy kollégámnak, hátha ő érti (mert olyannak tűnik, aki érti).

Ma hihetetlen üzenetet kaptam tőle: ő már rég áttért az új Ügyfélkapura. Semmit sem írt a megelőző nehézségekről, az Orbán Viktorról, az Orván Viktor anyjáról, semmit! Hitetlenkedve néztem be az irodájába, és félve kérdeztem meg, esetleg lenne-e ideje segíteni. Na mármost innen számolva kb. öt percen belül be voltam jelentkezve az új rendszerbe. A kávéja még ki se hűlt, mialatt megmutatta. Gyerekjáték volt.

Utólag már tudom, hogy mit és hol rontottam el. Nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy miért nem tudtam egyedül megcsinálni, noha annyira igyekeztem. Egyértelműen azért nem, mert eleve arra kondicionáltam magam, hogy 1) ez az egész baromi nehéz és hosszú folyamat lesz, és hogy 2) én ebben amúgy is béna vagyok, végkövetkeztetés: nekem ez úgysem sikerülhet. Hihetetlen, hogy ennyire befolyásolnak a külső körülmények, a mások véleménye és a saját véleményem. Félelmetes belegondolni, hogy mi mindent tudna az ember véghezvinni az életben, ha nem kötnék gúzsba a saját félelmei és előítéletei, a rossz minták, a rossz beidegződések, a pesszimista gondolatok. 

El kellene hitetnem a gyerekemmel, hogy szinte bármi sikerülthet neki, amit csak a fejébe vesz, és hogy az ember legnagyobb ellensége néha saját maga. Boni holnap kapja meg a (valószínűleg dicséretes) bizonyítványát, és holnapután prezentálja a zenesuliban a nehéz zongoradarabját. Pedig nem nagy kunszt egyik teljesítmény sem: a kisujjából kirázta. 

Az elképesztő teljesítmény az a barátjáé (Gabriel), akivel négykezest fognak játszani. Boni pár nap alatt megtanulta lejátszani az ő részét, már azon röhögtünk, hogy a zongoratanárnő hónapok óta azzal a két mondattal búcsúzott tőle (borítékolható volt mindkettő egy-egy zongoraóra után), hogy úgy megy beléd a tananyag, mint kés a vajba és hogy Boni, te rendkívül gyorsan szolmizálsz.

Gabriel ellenben vért izzadt a saját részével. Hetekig gyakorolta, a zongoratanárnő elmondása szerint nincs benne meg a Bonira oly jellemző intuíció és zenei érzék. Van benne viszont valami más: a hit, hogy ennek ellenére meg fogja tudni csinálni. És meg is csinálta. Most mindkét gyerek ugyanolyan szinvonalon játszik, és meg nem mondaná az ember, hogy az egyiknek van érzéke hozzá, a másiknak viszont nincs – ellenben szívós és kitartó.

Trollok

Nem tudjátok, de most megírom: szinte minden posztomhoz kommentál egy-két(-három) troll. Különböző IP-címekről, névtelenül, bár van olyan is, akit régi (névvel ellátott) kommentjéről be tudok azonosítani.

Közkeletű elképzelés szerint a trollok frusztráltak, ezért járkálnak különböző blogokba undok megjegyzéseket hagyni. Én ezt a való élet alapján nem tudom megerősíteni; sőt, úgy képzelem, hogy az ilyen gonoszkodó és epés emberek tök jól érzik magukat a bőrükben. Hiszen ez adja meg nekik azt a magabiztosságot, amellyel megmondják a tutit másoknak, többször is, anélkül, hogy a blogger egyáltalán reagálna rájuk. Én úgy látom magam körül, hogy ez ilyen emberek megtalálják a hozzájuk hasonló alakokat, és csoportokba verődve osztják az észt. Egyáltalán nem frusztráltak, sőt: baromi boldogok, megkockáztatom, kiegyensúlyozottak. Értelme van az életüknek! Egy bizonyos értékrend (az övék) alapján konzisztens életet élnek. Szinte már irigylésre méltó ez az önbizalom és az a kitartás, amivel évek óta idehányják kusza és rosszmájú gondolataikat, amiket ők jogosnak, értelmesnek és megfontolásra méltónak vélnek.

Két blogger(ina)

Volt egyszer két blogger. Az egyik A. országban, a másik B. országban élt (írt). Olvasni kezdték egymást.

Egy évtized múlva - a blogolástól és a virtuális ismeretségtől teljesen függetnenül - ugyanabban az országban (C.), ugyanannál a cégnél, ugyanannak a kb. húsztagú csoportnak a héttagú munkacsoportjában, ugyanannak a folyosónak két, egymással szemben lévő irodájában dolgoznak! Kommentelés helyett át tudnak egymásnak kiabálni!

Ennek mi volt az esélye?!

Az egyik blogger én vagyok.

A másikat is ismeritek! :)

Trash hobbik

Egyszer valamelyik blogban olvastam, hogy az illető szeret hajvágós videók nézegetésével időt tölteni, valaki pedig már nem is tudom mit válaszolt, valami másfajta fura szokásról számolt be. Én akkor nagyon bólogattam magamban, mert abban az időben folyton zongoristák kezét bámultam – nem zenét hallgattam, hanem olyan videókat néztem, amin a zongoristák keze látszódott zongorázás közben (nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz ilyeneket találni).

Mostanában pedig könyvtárépületekről nézegetek fotókat ezen a honlapon – tiszta hülye vagyok, alig bírom megállni, hogy ha van egy pár percem, ne böngésszek közöttük. El is mentem őket. Pedig amúgy nem szeretek könyvtárba járni, ezek a fotók mégis lenyűgöznek.

Könyvtár asszem Ausztráliában

És akkor itt mesélem el egy másik trash hobbimat, amiért Z. például konkrétan hülyének néz. Futás közben általában értelmes beszélgetős (irodalmi vagy politikai) műsorokat szoktam hallgatni, kivéve, amikor a rákos megbetegedésekről, a kóros elhízásról, a szívkoszorúér-betegségekről stb. hallgatok műsort. A múltkor a vastagbélrákot hallgattam egy órán keresztül. Z. szerint nem vagyok normális, engem valahogy ezek a műsorok megnyugtatnak (főleg futás közben).

Jaj, nem vagyok normális!

Kb. az ukrán háború kitörése óta estefelé már egyáltalán nem olvasok híreket, mert különben nem tudok aludni. A múltkor mesélte egy anyuka, hogy ő még a híradót is megnézi a tízéves fiával, hát, erre nem lennék képes. Erre most tudjátok mit csinálok? Önszántamból egy rákos nő podcastsorozatát hallgatom – komolyan, nem vagyok normális!

Először asszem nyáron hallottam erről a fiatal lányról. Meghívták az egyik reggeli rádióműsorba vendégként, mert az (akkor még csak hatrészes) podcastsorozata már nagyon sikeres volt. Amúgy ő maga is a rádiónál volt újságíró. Elmesélte, hogy 29 évesen diagnosztizáltak nála egy olyan agresszív rákot, amelyben idős, kövér, dohányos férfiak szoktak megbetegedni (a lány vékony, sportos és fiatal volt, nem dohányzott). Nagyon szimpatikusan beszélt a betegségéről, rá is kerestem a lányra utána az interneten, és teljesen elképedve állapítottam meg, hogy nemcsak a hangja szép, de az egész lány gyönyörű. Érdekes és igazságtalan, hogy mennyire empatikusabb lettem, miután megláttam a fotóját. Azzal fejeződött be a műsor, hogy az interjút készítő újságírónő szinte remegő hangon kívánt neki sikeres felépülést.

Pont karácsony reggelén olvastam a Le Monde-ban, hogy a fiatal lány másfél éves küzdelem után meghalt.

Nemrég ugyanabba a reggeli rádióműsorba meghívták az elhunyt lány férjét, aki szintén értelmesen, szimpatikusan és meghatóan mesélt a fiatal lány küzdelméről, utolsó heteiről stb. Nem is tudom, hogyan volt képes viszonylag kevés sírással végigcsinálni a húszperces adást. Ráadásul annyira őszinte volt: elmesélte, hogy akkor költöztek össze, amikor a lány már beteg volt, és hogy természetesen egy pillanatig sem hezitált, de hogy azért benne volt a félelelem: mi lesz, ha a lány meghal és ő pedig nem fogja tudni fizetni egyedül a lakbért?

Ezek után kíváncsi lettem a podcastsorozatra, és elkezdtem hallgatni. Most közzétették a fennmaradó hat részt is. Sajnos nem tudom abbahagyni. Nem lehet abbahagyni. Teljesen a hatása alá kerültem. A lány annyira szimpatikusan beszél a diagnózisáról, a terápiákról, az érzéseiről.. huh. Világosan és összeszedetten fejezi ki magát szóban (pedig ez még írásban is nehéz) például a környezete reakciójáról és arról, hogy milyen érzés halálraítéltnek lenni (4. rész). Szívszorító az egész. Csak nem biztos, hogy fogok tudni éjszaka aludni.

Az elmúlt időkben annyit mérgelődtem és idegeskedtem felesleges hülyeségeken. Már akkor is tudtam, hogy ezek mind felesleges hülyeségek: krónikus időhiány, unszimpi kolléganő, kupi a gyerekszobában, idióta troll, szüleim hülye szomszédja, napok óta a nappaliban hagyott vasalódeszka, a megválaszolandó e-mailek sora, január, IT-problémák, a mindennapos „mit főzzek”-luxusprobléma stb. de az ember ilyen podcastot hallgatva még jobban rádöbben arra, hogy minden percben külön kell választani a lényeget a feleslegestől.

Az internetes vásárlásról

40 euró

Szoktatok olyat csinálni, hogy elmentek egy üzletbe, kinézitek a megvásárolandó cuccot, majd hazamentek, és otthon internetről megrendelitek? Én igen. Hülyén érzitek magatokat ilyenkor? Én igen, bár változó mértékben. Régebben sokszor csináltam ezt könyvekkel – elmentem beleolvasni! –, egyszerűen azért, hogy ne kelljen cipekednem 15 percet. Aztán miután egy barátnőm mesélte, hogy ő mindig a könyvesboltban veszi a könyveket, elhatároztam, hogy én is így fogok tenni (kivéve persze a magyar nyelvűeket, amelyeket Mo-ról rendelek). Főleg, hogy nyílt egy kis könyvesbolt a közelünkben, így tényleg nem kell cipekednem – bár előfordult már, hogy az eladó pasi rosszul adta le a megrendelést, és egy hetet vártam a könyvekre (az Amazon másnapra kihozza).

Na de most az történt, hogy péntek délután elindultam dugattyús kávéfőzőt venni, mert a régi eltört. Azért nem eleve a neten kezdtem el keresgélni, mert a régit egy ún. pontgyűjtő akció révén szereztük be kb. három euróért. Nem szoktunk ilyen pontokat gyűjteni, de mióta megvan Boni, aki imádja ezeket beragasztgatni, vásárolunk ezt-azt így. Mindig is azt hittem amúgy, hogy ez nem más, mint parasztvakítás, erre most kiderült, hogy nem. A kávéfőzőboltban ugyanis kiderült: egy ilyen 49 euróba kerül.

(Azért szeretem ezt a típusú kávéfőzőt, mert kis helyet foglal, könnyű elmosni, nem kell kapszulákat vásárolnom, hamar megvan a kávé, de főleg: ÉN MAGAM szabadon dönthetek a folyadék mennyiségéről, nem holmi gép adagol!)

30 euró

Szóvá tettem az eladónak, hogy szerintem ez drága, erre megnéztük együtt a netet. Hamar kiderült, hogy három euróért ugyan nem, de harmincért már meg lehet kapni. Erre a nő felajánlotta, hogy negyvenért elvihetem az övét, olcsóbban viszont nem tudja adni. De most komolyan, ki az, aki megveszi negyven euróért azt, amit az Amazon harminc euróért árul? Ki ad ki egyharmaddal többet? Nekiszegeztem a nőnek a kérdést. Elismerte, hogy ő maga is inkább az Amazonról rendelné meg, de hozzátette, hogy így viszont a kis kávémérések be fognak zárni. Patthelyzet! 

(Amúgy ebben a pillanatban fiatal német turisták léptek a boltba, és megkérdezték, hogy elmehetnek-e WC-re. Egy üzletben! A nő tök jó fej volt, és valami kis csigalépcsőn felkülte őket pisilni. Szóval ez egy ilyen emberséges bolt, emberbarát és őszinte eladóval, a Buddenbrook ház jutott eszembe).

Lefotóztam a bolti kávéfőzőt, otthon megrendeltem az amazonost.

Nicolas Mathieu

Követek egy francia írót az Instagramon; velem egyidős, a fia kb. Bonival egyidős, és tök jól ír, tök jókat nyilatkozik (a tök szép hangján). Elég sok a politika a felületén. Nagggyon balos, Macron- és nyugdíjreform-ellenes, a Harry Pottert utálja. Rengeteg kommentet kap, ezeknek csak egy részét olvasom el. Az egyik legutóbbi bejegyzése annyira tetszett, hogy el is mentettem, sőt, most a saját fordításomban ide is másolom, mert minden szavával egyetértek:

„Egy ideje észrevettem, hogy bizonyos emberek félreértik ennek az online felületnek a jellegét. Elmagyarázom tehát, hogy mi a helyzet.

– Nem  vagyok KERESKEDŐ. Az ügyfélnek nincs mindig igaza. Nem feladatom, hogy panaszokra válaszoljak vagy hogy bocsánatot kérjek, mert a fogyasztó elégedetlen.

– Nem vagyok KÖZSZOLGÁLTATÁS. Semmiféle felelősségem nincs senkivel szemben. Nem kell az összes kérdésre válaszolnom. Nem szavatolom az itt jelenlévők szólásszabadságát, ezért jogomban áll letörölni mindazokat a kommenteket, amelyek nem tetszenek. Nyíltan megmondhatom bárkinek, ha idiótának, agresszívnek vagy rosszindulatúnak tartom. Indoklás nélkül blokkolhatom bármelyik felhasználót.

– Nem vagyok megválasztott POLITIKUS. Nem kaptam sehonnan sem megbízatást, nem kampányoltam szavazatokért, nincs programom. Teljesen felesleges tehát tudatni, ha valaki csalódott bennem.

– Nem vagyok MODERÁTOR. Nem feladatom lecsillapítani a kedélyeket, figyelembe venni az összes véleményt, garantálni a pluralizmust vagy a szólásszabadságot (kivéve az enyémet).

Ezen a felületen a saját véleményemet nyilvánítom ki. Szövegeket teszek közzé. Ez az én otthonom. Azt csinálok, amit akarok, és van az a szint, amikor már nem tudok egyszerre szabadon szólni és mindenkinek a kedvére lenni. Ha valakinek nem tetszik a hangvétel, a tartalom, ha rosszul esik neki valami, ha nem tetszik például, hogy a kommentjét töröltem, nos, akkor menjen a saját felületére panaszkodni, ahelyett, hogy itt okád förtelmes szavakat.”

Nagyon vicces kommentek érkeztek, jókat nevettem rajtuk („Ah, igen, akkor nem itt kell meghosszabbítanom az útlevelemet?”). Egyetlen normális hangvételű és megfontolásra érdemes ellenvéleményt olvastam a bejegyzés alatt: egy pasi azt írta, hogy „OK, tehát akkor maga itt egy FAN CLUBOT akar létesíteni.” (a franciáknál gyakran előfordul, hogy magázódnak a közösségi oldalakon).

Szerintem egy Instafiókot/blogot stb. működtető magánszemély nem rajongói klubot akar maga köré szervezni, hanem – magamból kiindulva –, elsősorban a saját szórakozására és a kreativitását kiélve tartalmat szeretne létrehozni, eszmefuttatásokat szeretne rögzíteni. Másodsorban gondol csak az olvasókra és a reakciójukra. Nem mondom, hogy ez nem fontos, de nem elsődleges. Vagy más megfogalmazásban: a blogíró inkább tart számot az érdeklődésre, mint sem a tetszésre vagy szimpátiára, ami nem jelenti azt, hogy a szimpátia ne lenne fontos. Amúgy pedig, énblog szerzőjeként én például soha nem tudtam mit kezdeni a nyilvánvalóan jóindulatú olvasók tollából származó dicsérő kommentekkel (ennek is két alfajával, a 1) jó anyukája vagy Boninak és a 2) miért nem rajzolsz egy képregényt).

Tegyük fel, ha a pasinak (vagy nekem) valóban az a célja (célom) tudatosan vagy akár tudat alatt, hogy a fenti elvek mentén rajongói klubot hozzon (hozzak) létre – ez még mindig szimpatikusabb tevékenység mint mondjuk agresszív, buta és/vagy névtelen kommenteket hagyni. Persze tisztázni kellene a rajongói klub fogalmát. De ha ez azt jelenti, hogy az ember jóindulatú, sőt: a helyesírási, stilisztikai hibáival, az ellentmodásaival és a fixa ideáival szemben elnéző emberekkel veszi körül magát, akkor szerintem mindenki erre törekszik, a való életben ugyanúgy mint a neten.

Köszönöm, hogy olvastok! (vagy sem)

– Köszönöm, hogy olvastok! – szoktam olvasni itt-ott blogokon elkerekedett szemmel. Megköszönni? Az olvasást? De miért? - merül fel bennem ilyenkor. Persze szögezzük le gyorsan: inkább köszönjünk meg tíz dolgot feleslegesen, minthogy elmulasszunk egyetlen valós hálaadást, szóval semmi bajom a túlzott udvariaskodással (hacsak nem fajuk alázatoskodásig). De elgondolkodtat a dolog.

Magamból indulok ki: én azért olvasok blogokat, hogy a mocskos kis kíváncsiságomat emígyen kielégítsem. Tehát színtiszta önzésből. Olvasok bloggereket, akik tök jól írnak. Olvasok bloggereket, akiknek az életük kaland. Olvasok bloggereket, akik ízléses képeket posztolnak. Olvasok olyan blogokat, ahol e három feltétel egyidejűleg teljesül. Még olyan blogokat is olvasok, amelyeknek egyetlen vonzereje a szememben csak az, hogy az illető Budapesten él. Semmelyik esetben sem gondolom, hogy a bloggerek köszönettel tartoznának nekem (talán én nekik, nem? főleg, ha zárt blogok). És fordítva: én sem érzem azt, hogy feltétlenül hűségesnek kellene lennem ezekhez a bloggerekhez, azaz bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül beszüntethetem a követésüket. Ha a blogger hálás lenne nekem, akkor én azzal minimum tartoznék neki, hogy tovább olvasom... ennek semmi teteje nem lenne.

Ugyanígy vagyok a saját blogommal: olvassa bárki, egészen addig, amíg érdekli. Megköszönni nem fogom, hiszen abból indulok ki, hogy örömet talál benne. De ha elveszítette érdeklődését, unja, idegesíti, felháborítja stb., egy pillanatig se olvasson tovább! Még csak az kéne! Ez a bloggerség ilyen kapcarongy-műfaj, érdekből olvasunk, érdekből írunk, de én teljesen jól elvagyok ezzel, olvasóként is, íróként is.

Köszönettel viszont mégiscsak tartozom bizonyos olvasóknak. Először is, köszönöm a szimpatikus kommenteket. Ezt mondjuk szó szerint meg is szoktam tenni, de talán nem elégszer. Köszönöm azoknak, akikkel el lehet társalogni, és azoknak, akik megtalálják a helyzethez illő humort vagy biztatást.

Köszönöm azokat a kommenteket is, amelyek nem születtek meg. Azoknak az olvasóknak a tollából, akik baromira nem értenek egyet az általam írottakkal, de van annyi józan eszük és arányérzékük, hogy ahelyett, hogy klaviatúrát ragadnának és azon nyomban ellentmondanának nekem (és megmondják a tutit, amit viszont gondolnom vagy tennem kellene), ahelyett nem írnak... semmit. Naponta többször idekattintanak, minden ébredés után, munkába menet a vonaton, délután a munkahelyről, évek óta, látom a statisztikákban; és mégsem írnak soha semmit: micsoda példamutató önfegyelem! Vajon hányszor gondolta azt egy ilyen illető, hogy én egy teljesen beszámíthatatlan, magamutogató, nagyképű, és a sarkos (de hibás!) véleményét fennhangon hirdető tyúk vagyok, egy elkényeztetett és félrenevelt kisfiúval? (nem kellett volna sírni hagyni!) Nyilván többször – de egyszer sem írta meg.

Köszönöm!

Megint magamból indulok ki: szerintem még nem történt olyan, hogy idegen blogra mentem volna kötekedni, okoskodni, vagy a bloggert saját ellentmondásával szembesíteni. Nem mondom, hogy a világnak így kellene működnie, benne ilyen laza, cinikus, konfliktuskerülő és másokat félvállról vevő emberekkel, mint én vagyok, de mégiscsak azt szeretném, hogy az én blogom így működjön. Hogy nyoma se legyen ismertetlen emberek közötti kommentháborúknak vagy -vitáknak, se gyerekneveléssel, se koronavírusos óvintézkedésekkel kapcsolatban.

Köszönöm.

És végezetül, egy félreértést is el szeretnék oszlatni. Az évek során felállítottam magamnak pár szabályt. Először is, minden, amit leírok, az utolsó betűig igaz (ami viszont nem jelenti azt, hogy az életem minden szegletét be is mutatnám itt: tudjátok, a minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár szisztémájára). Célul tűztem ki azt is, hogy hetente szülessen minimum egy,  jobb esetben két bejegyzés. Végezetül pedig, nem használok a posztokban szmájlikat.

De nektek, olvasóknak, nem ígértem semmit. Nem ígértem, hogy jó képet vágok ahhoz, ha a posztomban írottakat bárki is megcáfolja. Nem ígértem, hogy nyilvános fórumot működtetek életem és gondolataim megvitatása céljából. Nem ígértem, hogy kedves és türelmes leszek az engem valamilyen mértékig minősítgető emberekkel. Nem ígértem, hogy lesz időm és kedvem magyarázkodni, az álláspontomat védeni. Nem ígértem, hogy nem törlök kommentet. Nem ígértem, hogy a jó szándékot vélelmezem minden egyes komment mögött. Nem ígértem, hogy beváltom a blogomhoz fűzött reményeket és a vele szemben támasztott (??) követeléseket. Nem ígértem, hogy az ebben a bekezdésben írottakról vitát nyitok. Ígéreteimet be is tartom.

 

Iránymutatásnak szerintem elég annyi, hogy ha valaki nem tud pozitívat írni, akkor inkább ne írjon semmit. Most már csak arra kérlek titeket, hogy ha valakinek ez nem tetszik és nem tudja megállni a kommentelést, hogy NE olvasson tovább.

 

Köszönöm...

„No one talks about the low moments”

Serena Williams, akinek 3 hónapos a kislánya, állítólag úgy nyilatkozott (ma reggel hallottam a rádióban), hogy ez a szülés-babázás dolog sokkal nehezebb, mint ahogy ő azt képzelte. Hogy neki soha senki nem beszélt a nehézségekről, a folyamatos sírásról és készenlétről, a párkapcsolat átalakulásáról, a depis időszakokról, az aggódásról.

Ebből is látszik, hogy Serena Williams nem magyar, és nem olvas magyar portálokat, netes cikkeket, blogokat. Hiszen itt már évek óta mindenki azt nyomja, HOGY MEKKORA SZÍVÁS EGY KISBABA!! Sőt, minden cikk, amelybe belefutok (pedig kerülöm őket) azt állítja magáról (és itt jön a csavar), hogy írója egyes-egyedül mondja meg a tutit és leplezi le az anyaság nehézségeit. Ennek eredményeképpen tele van az internet negatív, pesszimista, de magát progresszívnak valló, lehúzó cikkekkel.

Annyira, hogy én terhesen az egész kisbabázást-gyerekezést valamiféle maratoni kínszenvedésnek, pokoli hétpróbának képzeltem, amit nyilvánvalóan épp ésszel nem lehet kibírni, és az ember félig belerokkanva, állandó bűntudattól gyötörve, a fáradságtól magánkívül az egészet a fenébe kívánja, és csak azt várja, mikor mehet már vissza felnőtt társaságba, felnőttekkel értelmes dolgokról beszélgetni.

Pedig, basszus, a szülés lehet tök jó élmény is. Erről miért beszél alig valaki? Azt miért nem mondja senki, hogy noha egy csecsemő az első hónapokban sokszor kel éjjel, de rengeteget alszik napközben és ami a lényeg: az anyuka nem rohan a munkahelyére reggel.

Nagyon sajnálom ezt a negatív narratívumot, ami a gyerekvállalás és -nevelés témájában manapság kialakult, és amivel szerintem teljesen átestünk a ló túloldalára. Nem azt mondom persze, hogy az ember nem érezheti magát időnként tanácstalannak, fáradnak vagy ingerültnek. Az a bajom, hogy a köztudatban túlságosan is feketére sikerült festeni a szülőkről kialakított képet, mintha az életük kizárólag tanácstalanságból, fáradságból vagy veszekedésből állna.

Senki sem beszél a nehézségekről? De hiszen MINDENKI csak arról beszél! Mindenki a jövendőbeli kismamák figyelmét szeretné felhívni a nehézségekre (amiből úgy látszik Serena Williams semmit sem vett észre), és alig van szó a lényegről: arról, hogy a gyerekek cukik, viccesek, szeretnivalóak IS, nem csupán újabb problémák forrásai és okai. Bár lehet, hogy én ezeknek a pánikkeltő cikkeknek köszönhetően éltem meg nagyon jól az első pár évet, hiszen a legrosszabbra számítottam. Ez első év folyamán többször is gondoltam arra, hogy te jó ég, ilyen könnyű ez a gyerekezés?? De hát én ezt... ÉLVEZEM!!

Az emberek három típusa

Vannak azok, akikbe lépten-nyomon belebotlik az ember, mihelyst felmegy a netre. Ott vannak a FB-n, az Instagramon, a Skype-on, a Messengeren, blogot írnak, rendszeresen frissítik probilképüket, buzgón lájkolnak, megosztanak, közzétesznek, kör e-mailt írnak, egyszóval: a virtuális tér kikerülhetetlen szereplői.

Aztán vannak azok, akik nem élnek ugyan ilyen intenzív életet, de bármikor könnyen elérhetők, e-mailen, sms-ben, Viberen, WhatsAppon stb.

Na de a legfurcsább teremtmények azok, akik a számos kommunikációs csatorna ellenére napokig (hetekig, hónapokig) elérhetetlenek. Nincs FB-fiókjuk. Oké. Van viszont e-mail címük, de az elküldött e-mailre nem érkezik válasz – kiderül, hogy 1) azt az e-mail címet nem használják, vagy 2) akartak ugyan válaszolni, csak folyton halogatták, vagy 3) meg sem kapták az e-mailt. Mobiltelefonjuk most éppen nem működik, mert a) eltörött, b) a gyerek összenyálazta, c) nincs rajta egység. Egy régi vezetékes telefonszám van még a nevük mellé írva a kis kockás füzetben, de azóta többször elköltöztek, ki se csöng. Közös ismerősök a vállukat vonogatják: tavaly nyáron látta valaki az illetőt, állítólag jól van, minden rendben, miért lenne baj? Nincs vele semmi, éli világát. Csak éppen elérhetetlen. És 2016-ról beszélünk, kéremszépen! 

El sem hiszem, hogy régebben ez volt a megszokott, a rendes, a normális.

Melyik?

Sajnos kiderült, hogy két családtagom, X. és Y. közül az egyik nagyon gáz. Szomorú. De ami a még szomorúbb: nem tudom, hogy melyikük!

Az történt, hogy X-nek el kellett utaznia pár hétre egy kis faluba, nevezzük mondjuk Pétaouchnok-nak. Y felajánlotta, hogy kölcsönadja neki arra az időre a laptopját. Előtte gondosan leszedett róla minden egyes személyes doksit, fotót, videót, és törölte a böngészési előzményeket is. X informatikus.

A probléma: Y később elmesélte nekem, hogy amíg kölcsön volt adva a gép, zárt blogjába valaki be akart létni Pétaouchnokból. Azt állítja, hogy a blog címét a gépében csak hosszas kutakodás-keresgélés után lehetett valahogyan kideríteni, szerinte valami olyan helyről, ahonnan nem tudta törölni (Y nem informatikus). Nem fogja szembesíteni X-et a történtekkel, mert noha Pétaouchnok csak 5000 fős helyiség, előfordulhat, hogy mégis valaki más volt az.

Most az a két lehetőség áll fenn, hogy

a) X személyes infók után kutat egy kölcsön kapott számítógépen, vagy
b) Y teljesen paranoiás.

Nem is tudom, melyik a jobb? rosszabb? Kíváncsinak vagy rosszindulatúnak lenni? Ugyanakkor: személyes infók törélse nélkül tutibiztos - már csak a blog miatt is - hogy én sem adnám senkinek kölcsön a laptopomat (férj kivételével).

Tolerancia

Jelenleg különböző, a kommentekben is említett elaltatási stratégiákat tesztelünk* kisebb-nagyobb sikerekkel, később majd beszámolok róluk.  Ami biztos: egy újabb – szorongásos, pánikolós – korszak kezdődött Boni életében. Amíg pár hete azon gondolkodtam, hogy elég lesz-e neki a bölcsiben  az ott biztosított egyszeri alvás (több gyerekkel, egy teremben), most azon filózom, hogy el fog-e tudni egyáltalán aludni. 

Nem reagáltam csomó kommentre, aminek az időhiányon kívül más oka is van. Jóllehet a legtöbbjét a jó szándék és a tanácsadás vezérelte, meg kell hogy jegyezzem: szerintem küzdenünk kellene (nekem is, nyilván) a kisgyerekes anyukáknál fellépő bezzeganya-szindróma ellen. Én így hívom, miután (régen) bele-beleolvastam ebbe a blogba (nem is tudom, létezik-e még), és elhűlve láttam, hogy acsarkodó anyukák képesek pár kommenten belül ölre menni egymással.

Aki az interneten teregeti ki gyereknevelési elveit, az aztán kap hideget és meleget is, úgy lemondó sajnálatot, mint tanácsadásnak álcázott kioktatást. Bevallom, én magam is járok bizonyos blogokra fölényesen katasztrofaturistáskodni, és mindentudóan ámuldozni azon, hogy milyen csodabogarakat hord hátán a Föld**. 

Van, aki nem szül gyereket. Van, aki öt lombikprogramot csinál végig. Van, aki még a beteg magzatot is megszüli. Van olyan, aki viszont elveteti és különféle túlélési stratégiával küzd meg az így keletkezett lelkiismereti helyzettel. Van, aki melegként vállal babát. Van, aki programozott császárt kér, mások elvetetik még az epidurál lehetőségét is. Előfordulnak olyan helyzetek is, hogy a megszületett babát örökbe adják. És vannak olyan párok, akik évek óta várnak arra, hogy végre örökbe fogadhassanak, kivéve, ha a baba cigány származású. Vannak nők, akik évekig szoptatnak, mások pár próbálkozás után feladják, megint mások pedig meg sem próbálják. Vannak anyák, akik hamar visszamennek dolgozni, és vannak olyanok is, akik a bölcsit ördögi intézménynek tartják. Léteznek együttalvás-, hordozókendő-  és biokölesgolyó-pártiak, és létezik olyan, aki tudatosan nem próbálta egyiket sem. Van, aki esküszik a légzésfigyelőre és van, aki felesleges aggodalmaskodásnak tartja. Van, aki a másfél éves gyerekét angolra tanítja és olyan is, aki ráver a gyereke kezére, ha az a konnektorba nyúl. Egyesek sokáig nem adnak édességet a babájuknak, mások hagyják, hogy a kutya bemásszon a gyerek ágyába. Vannak túlféltő szülők, és van olyan is, aki könnyű szívvel engedi el több napos kirándulásra a négy éves kisfiát.

Számos közös pontja van az ezeknek az egymással feleselő hitvallásoknak helyzeteknek: először is valószínűleg mindenki a legjobbat akarja. Másodsorban pedig a felsorolt tevékenységekhez (amelyek a környezetemben látott vagy a neten olvasott konkrét esetek) mindenkinek joga van, viszont a választásba kívülállóknak beleszólni nem lehet (tudom, fáj, de ez van). Ugye nem kell ragoznom, hogy mindenki a saját helyzete, gyereke, temperamentuma, párkapcsolata, tűrőképessége, pénzügyi helyzete, kulturális háttere stb. függvényében választja ezt vagy azt a számára legitim megoldást – és igen, a sírni hagyást is. 

Mi még a közös bennük? Hát az, hogy noha a közmegegyezés bizonyos módszerek esetén gyakran halvány, abban viszont  sajnos kánonban egyetértünk, hogy a mások gyereknevelési módszere ha nem is rossz, de a miénknél feltétlenül rosszabb. Néha viszont biztosak vagyunk benne, hogy éppen most cseszik el gyerekeik életét, anélkül, hogy ezt tudnák. Bezzeg mi! Na majd megmutatjuk, bebizonyítjuk. Sőt: megmondjuk, hogyan lenne helyes!

 

** Nyugi, még nem próbáltuk az ágyát szögesdróttal körbekeríteni.

* Nem akarok senkit megsérteni, ezeknek a blogoknak az írói nincsenek itt.

A kezdetekről

Jól emlékszem Csernobilra, Antall József halálára (a Kacsameséket nem néztem, de a hétfői törióra megvan), szeptember 11-re. Sajnos egyáltalán nem emlékszem viszont arra, mikor és hogyan léptem legelőször kapcsolatba az internettel. Kár, mert milyen jó lett volna kuriózumként elmesélni ezt később az unokáimnak Boninak, akinek fogalma sem lesz arról, hogyan lehetett a világháló nélkül élni (de tényleg... hogyan?).

A legelső emlékem az, hogy még otthon laktam, amikor kiderült hogy egyik barátnőmnek van e-mail címe. Hűűű! Egy városban laktunk, simán tudtunk volna hetente találkozni, de én kitaláltam, hogy e-mailezzünk. Tök izgatott voltam. Tudtam, hogy nálunk a főiskolán is van net. Az kissé elkerülte a figyelmemet, hogy nekem még nem volt e-mail címem, szóval a cset nem jött össze.

Következő emlék az pontosan ennek az e-mailcímnek a megnyitása volt Olaszországban, 2000-ben. Azóta is ezt a yahoo-s címet használom. Egy internetkávézóban ültünk (az embereknek még nem volt az otthonukban internet - fogom mesélni a hitetlenkedő Boninak) és a fiúnak, akivel voltam, meg kellett kérdeznie a mellettünk ülőket, hogy pontosan mire is kell kattintgatni, annyira bénák voltunk.

2003-ban lett számítógépem, addig az egyetemre kellett bejárnom ha internetezni akartam, ami leginkább az emailezésben merült ki. Voltak gondolom internetkávézók akkor már sok helyen, de az egyetemen ingyenes volt, cserébe viszont fel kellett iratkozni, nem lehetett csak úgy bármikor odamenni. 2003-ban asszem már nekem is lett internetem, de ez nem hagyott mély nyomokat. Az rémlik még, hogy Z. a munkája miatt szerette volna, hogy ha az autójában lett volna net, és beszéltünk róla, hogy esetleg bizonyos mobiltelefonnal lehetne néhány percet netezni aranyáron - Z. lelkes volt és naggggyon szkeptikus. Internet, a kocsiban! Hahaha!

Amire nagyon emlkszem az az, hogy 2004-ben gyakornokként dolgoztam, és annyira nem volt munka, hogy rákaptam a fórumokra (elképedés, döbbenet: az emberek a neten teregetik ki a magánéletüket??). Aztán felgyorsultak az események, 2005-ben már fordítóként dolgoztam és nem tudtam volna elképzelni, hogy internet nélkül el tudtam volna végezni ezt a munkát. Akkortájt kezdtem el blogokat olvasni - a legelső, akit követtem, már bezárt, és néha még mindig gondolok a lányra, hogy vajon mi lehet velük?

Internet- és számítástechnika-ügyben közepesen béna vagyok: ha nagyon akarok valamit, idővel utána tudok járni, kiokoskodom, megérdeklődöm, kilogikázom. Na nem kell nagy dolgokra gondolni, zip-fájlok megnyitása, vírusölő feltöltése, Dropbox, magyar klaviatúra, ilyenek. De alapesetben nem hoz lázba a téma és nem követem az újdonságokat. Így viszont felgyülemlenek a hiányosságok és nem tudok követni olyan dolgokat, amelyekről később kiderülhet, hogy fontosak lehetnek (pl. Linux telepítése, a nyomtató furán nyomtatásának megszüntetése stb.). Nem tudok valóban átálni a virtuális világra: mindig itt van a kis kockás füzetem, hogy felírjam, hová mit mentettem el, a fontos doksikat és fotókat kinyomtatom, nem használok online naptárakat és postán küldöm a karácsonyi képeslapokat.

Ilyen exponenciális növekedéssel számolva (lásd az elmúlt 20 évet) hol fogunk tartani mondjuk újabb 20 év múlva? Remélem, nem leszek nagyon lemaradva...

Ismeretlen ismerősök és ismerős ismeretlenek

Az élet néhány izgalmas találkozással ajándékozott meg az utóbbi időkben, hogy ilyen fellengzősen nyilatkozzak már így az elején.

A minap egy olyan valakivel vacsoráztam, akinek az életéről egészen a múlt hétig szinte semmit sem tudtam, viszont tökéletesen ismertem jó és rossz tulajdonságait, képességeit, habitusát, jellemét. Ismertem a szüleit is és többször jártam náluk, legutóbb 24 éve, mert akkor találkoztunk utoljára: egy általános iskolai osztályba jártunk. Hogy is írjam le legmegfelelőbben ezt a találkozást. Szóval ültem ezzel a lánnyal szemben, akit tutira nem ismertem volna fel az utcán (viszont telefonon igen - a hang nem változik), felváltva és zanzásítva - a szaftosabb és viccesebb részeket kiemelve - elmeséltük egymásnak felnőtt életünk eseményeit. Annyi történetet ismertem meg pár óra leforgása alatt, amennyiből egy regényíró éveken át sikeresen gazdálkodhatna. Azt hittem, nosztalgiázni fogunk ezerrel, de egyáltalán nem: ilyen távlatból az általános iskola valamiféle álomnak tűnt, mintha nem is ebben az életben jártunk volna oda. Inkább az ismerősnek és az ismeretlennek ez a szokatlan keveréke volt fura. Mintha egy soha nem látott családtaggal beszélgettem volna, akivel nem csak az a közös, hogy ő is Budapesten felnőtt, értelmiségi 38 éves nő, hanem közösek még a kiindulópontjaink is.

Magyarországon pedig két újabb bloggert ismertem meg: Molly-t és Martine-t, és mindkettejük gyerekeit (plusz egy férjet). (Ilonkával is találkoztam, akit még tavalyról ismertem). Ezek a bloggertalik is nagyon izgalmasak! Mindkettőjükkel telefonon beszéltem először, ami nekem a mélyvíz, mert ismeretleneket felhívni telefonon: a rémálmom. (Még jó, hogy mindketten sokkal talpraesettebb beszélgetőtársak, mint én, aki csak kapkod, őőő-zik, hallózik és vihog.) Ezek a találkozások meg olyasmik, mint amikor az ember olvas egy izgalmas regényt, és a végén ahelyett, hogy letenné és azon szomorkodna, hogy mit olvasson legközelebb, ami minimum feleannyira izgalmas, mint amit most fejezett be, egyszerre csak ott találja magát a főszereplővel egy lakásban (vagy a Margitszigeten). Olyan érzés, mintha Natasával beszélgetnénk a borogyinói ütközetről, vagy mintha Aureliano Buendíával bejárnánk Macondót (mutatis mutandis, vagy hogy is van ez). Az ember azt sem tudja hirtelen, mit is kérdezzen, hiszen annyi mindent tud már erről az ismeretnel emberről! És a furcsaság netovábbja: még pletykálgatni is tudunk, közös ismerősökről közösen olvasott bloggerekről. Aztán a beszélgetések, nevetgélések után az ember arra is rájön, hogy már nem is tudja, milyennek képzelte azelőtt az illetőt: blog és valós személy eggyé válik.

Tanulság? Éljen a FB!

Mese

Volt egyszer egy szerencsétlen ember, akinek semmi sem jött össze: a felesége elhagyta, a munkájában nem lelte örömét, a főnöke szívatta, még a gyerekei is szemtelenkedtek vele. Kiégett, rosszindulatú ember vált belőle, aki irigykedve kémlelt mindent és mindenkit maga körül. A nők messze elkerülték, benne pedig egyre jobban lobogott a vágy. Egy szép napon elhatározta, hogy móresre tanítja a fehérnépséget: ha a nők nem akarják észrevenni, észrevéteti magát majd máshogy.

Alighogy leszállt az éj, egy szál ballonkabátban elballagott egy elhagyatott helyre, és az arra járó nőket meztelen nemi szervével riogatta. A fiatalabb, tapasztalatlan lányok egytől-egyik megrémültek tőle, sikítoztak majd hanyatt-homlok elmenekültek. Troll Bélát – mert így hívták a jóembert - teljes mértékben kielégítette ez a reakció, erre várt már évek óta. Végre hatással van a nőkre!

Az idősebb nők azonban bölcsebben viselkedtek. Tudták, hogy Troll beteg ember, aki csak arra vár, hogy felfordulást okozzon – jobb híján ez okoz neki örömet. Ezek a nők végigmérték a szerencsétlen alakot, és csendben továbbálltak. Úgy gondolták, hogy az egyetlen helyénvaló válasz a beteges viselkedésre a hallgatás, amely magában foglalja a megvetés és a sajnálat különleges elegyét.

Gyerekek, Bloggerek, ti se tegyetek másként, ha trollal álltok szemben!

Pedofília

Ma délelőtt megnyitottam a Facebook-ot és értetlenül láttam, hogy milyen fényképet posztolt ki Lili, aki eddig csak kutyákról meg macskákról tett fel képeket. Odahívtam Z-t is, és csak hüledeztünk. Mi ez? Hogyan kell  ezt nézni? Tudjátok, vannak olyan képek, amelyek pl. egy fejet ábrázolnak, de ha sokáig nézi az ember kiderül, hogy igazából meztelen nő, pontosabban mind a két kép egyszerre, ügyesen megrajzolva. Ez is valami ilyen lenne? Vagy ez egy rossz vicc?

Mert a képen egy kislány nemi szerve volt látható, amibe valami hőmérőszerűséget dugtak (később kiderült, hajsütőt). Minél hosszabban bámultuk ütődötten, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a fotónak nincs más olvasata. Fel sem tűnt rögtön, hogy a kép nem megosztással, hanem közzététellel került oda, mégpedig kora reggel, amikor viszont Lili pont nálunk reggelizett.

Egy gyors telefonnal kiderült, hogy a kislány nem is tudta, miről van szó. Nem ő tette fel a képet, és igen, az a fénykép (bár azóta nagyon reménykedem abban, hogy esetleg montázs lehetett) egy pedofil illetőtől került valahogy oda. De hogy? És honnan tudta, hogy Lili 13 éves kislány? Biztosan nem osztotta meg senkivel interneten a jelszavát; noha igaz, hogy a fél életét a neten tölti, ennél azért sokkal okosabb. És vajon hányan látták a fotót, mielőtt leszedte volna?

Vajon kapunk-e választ valaha ezekre a kérdésekre? A rendőrségen állítólag nem voltak túl profik, pl. a mi IP-címünket akarták elkérni, ami érthetetlen, mert a kép minden olyan számítógépen megnyílt, ahol Lili ismerősei a FB-ot használták. Remélem, átveszi az ügyet az ebben illetékes részleg, bár fogalmam sincs, hogyan lehetne kideríteni bármit is, miután a kép eltűnt.

Döbbenetes, nem? Hogy fel lehet törni egy FB-profilt, de főleg: hogy egy nyilvánvalóan mocskos, undorító alak(ok?) pedofil képekkel bombáz(zák?) a gyerekeket. És ijesztő belegondolni abba is, hogy egy kislány esetleg alanya lehetett ennek a fotónak - egy olyan fotónak, amire semmi szín alatt nem lettünk volna kíváncsiak, és ami viszont a történtek miatt egy időre jól belevésődött a memóriánkba.