2020. december 30., szerda

Koronakronológia

Az év elején Franciaországon egy szexbortány hulláma söpört át: egy idős íróról kiderült, hogy fiatalon 13 éves lányokkal „járt” (feküdt), de nem is igazán ez volt az újdonság. A meglepő az volt, ahogy akkor, a hatvanas években a pedofíliát bizonyos körökben teljesen normálisnak tekintették. Fejbe kólintva néztünk végig régi irodalmi műsorokat, ahol ezek a nagy nevek azon rötyörésztek, hogy az író úr a fiatal húsokat (fiúk, lányok) szereti. 2020 januárjában egész Franciaország erről beszélt. Ha a botrányt kirobbantó könyv két hónap múlva jelenik meg, a skandalum tuti elmarad.

Február közepén a francia Alpok egy kis falujában kialakult egy minigócpont, brit síelők betegedtek meg, ha jól emlékszem. A rá következő héten mi is az Alpokba készültünk síelni, a kérdés fel sem merült, hogy nem megyünk. Bár ha Z-től függött volna, nem utazunk, ő már akkor sötét jövőt jósolt az emberiségnek. Én pedig, noha ismerem az exponenciális görbét, sőt, Boni is tudja, hogy ha a sakktábla első mezőjére lerakunk egy búzaszemet, majd a következő mezőre a dupláját, és így tovább, akkor a hatvannegyedik mezőn annyi búza lesz, amennyi nincs is a Földön, szóval ennek ellenére nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ha Kínában február elején meghal kétszáz beteg, az hogyan is fog engem személyesen érinteni.

Síszünet alatt ért a hír, hogy Olaszországban lezárták az egész északi régiót. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy abban a hegyi faluban, a bérelt lakás ágyán olvasom. Mint nagyon sokaknak, nekem is akkor esett le, hogy ez komoly. Azon a héten borzasztóan náthásak voltunk Z-vel, Boni viszont megúszta. Az összes síelős képeken az orromat fújom. Hazafelé megálltunk Genfben, rokonoknál, és emlékszem, hogy valakinek feltettem a kérdést, hogy fél-e a koronavírustól. Tehát 2020 február vége felé ez a kérdés – családon belüli csevegés közben – jogos és kimondható volt. Ahogy félig náthásan is teljesen illő volt betoppanni vendégségbe (persze megkérdeztük őket előtte, de csak legyintettek – egy kis vírus, ugyan!).

Február utolsó hetében Z. feltöltötte a kaja- és fertőtlenítőkészletünket. Én röhögtem. Ő a végén már meg sem mondta, hogy miket vett, csak eldugta a lakásban itt-ott, mert amint megláttam, hogy megint hazahozott valamit, már fotóztam is le, és küldtem a húgomnak sok szmájlival jól megtámogatva.  Február 29-e szombatra esett, jól emlékszem erre a napra. Elhatároztam: bemegyek a munkahelyemre a laptompot frissíteni. Egész márciusra távmunkát kértem a biztonság kedvéért. A mh-emen végül március 12-én írták elő a kötelező távmunkát (ami nagyon későnek számított, itt a sulik bezárását rendelték el akkor). Augusztusban mentem be az irodába legközelebb.

A februári síszünetet követő első napon (március 2-a) a férjem nem vitte el Bonit a suliba. Arra várt, hogy bezárják az iskolát, de én ezt elképzelhetetlennek és nevetségesnek találtam. Másnap Boni elment, harmadnap lefújták az úszást. A koronavírus miatt? kérdeztem a tanítónőtől, aki csodálkozva nézett rám: Nem, a sztrájk miatt. Tiszta hülyének éreztem magamat. Hülyén éreztem magam akkor is, amikor Z. noszogatására felhívtam a dokim titkárságát (nem mertem közvetlenül az orvost zavarni), hogy mi a teendőm most, hogy a koronavírus megfogható közelségbe került. Ha valamilyen emberi tulajdonságtól irtózom, az a fontoskodás, és akkor nekem úgy tűnt, ez is az (hogy érintene minket közvetlen közelről az, amiről a média nyilván eltúlozva ad számot?). Nyáron tudtam meg, hogy a városunkban (amely az első hullámban durván érintett volt) pont ebből a kórházból terjedt el a vírus; amikor március elején beszéltem velük, az az  idős beteg már ott feküdt a reumatológián, akihez  a lánya pár nap múlva betegen bement látogatóba, és aki átadta a vírust a teljes személyzetnek (dokik, ápolók, titkárok). Az idős bácsi belehalt, az orvosom, akivel nyáron beszéltem telefonon, még akkor sem érzett ízeket és illatokat.

A botanikus kert is bezárt
Március 7-én
a szomszéd városból átjött a barátnőm, együtt ebédeltünk, majd a belvárosban nézelődtünk, kávéztunk, vásároltunk (vett magának egy biciklit). Z.a koronavírus miatt nem engedte el velünk Bonit, én elég mérges voltam, ilyen hülyeséget! Március 15-én helyhatósági választások voltak az egész országban, arra már nem mentünk el. Másnap, hétfőn bejelentették a kijárási korlátozásokat is, március 17-i kezdettel. Majdnem két hónapig, május 11-ig tartott, és nagyon szigorú volt: a séták időtartamát és távolságát is durván szabályozták. Napi egy órát lehetett távol lenni otthonról, egy kilométeres körzetben, előre megírt igazolással. Ezt az emberek be is tartották, ellentétben az őszi karanténnal, amikor mindenki abból fog majd sportot űzni (én is), hogyan lehet a szabályokat kijátszani. Ezalatt a két hónapos karantén alatt hallottam először (és utoljára) a tőlünk légvonalban 700 méterre fekvő pályaudvarról a vonatok érkezését jelző hangot – ennyire lecsökkent az autóforgalom.

Amit eddig a fentiekben precízen és dátumozva leírtam, arról teljesen más szubjektív emlékeim vannak. Úgy éltem meg az eseményeket, ahogy a Melancholia c. filmben a szereplők. A hasonlatot egy blogban olvastam (Biolujzánál?) és azóta sem találok jobbat a helyzetre: adott volt egy vírus, minden jel arra mutatott, hogy durva járvány lesz belőle, és még március elején sem vettük nagyon komolyan. Egyre nőttek a számok, közeledett a csapás, és mi tervezgettük a tavaszi-nyári programjainkat. Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva csupa olyan doksit fogok fordítani, ami a koronavírusról és a gazdasági helyreállítási tervről szól.

A két hónapos karantént, ellentétben rengeteg emberrel, rosszul éltem meg. Én nem tartoztam azok közé, akik túl sokat ingáznak és nem látják eleget a gyerekeiket, és nagyon szívesen maradtak otthon, hogy végre minden nap együtt ebédeljen a család. Nekünk az előző életünk tök jó volt; szerettem a távmunka-ingázás kombinációmat, sokszor voltunk együtt, sokat utaztunk. A karantén semmilyen plusz jót nem hozott az életünkben, nem iratkoztam be online tanfolyamra, nem néztem interneten színházi előadást stb. Nagyon hamar belefutottam azokba a cikkekbe, amelyek szerint meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, és én ebből egy olyan jövőképet vontam le, amely ősszel abszolút nem igazolódott be, majd látni fogjuk.

„Számodra milyen volt a karanán?” (példa a múlt időre egy gyerekkönyvben)
A május közepétől július közepéig tartó időszakban olyan mértékű kollektív optimizmus lett úrrá az embereken, amit leginkább azzal tudok illusztrálni, hogy még mi is elutaztunk Magyaországra nyaralni, szüleimmel találkozni, holott Z. a mai napig lemossa a joghurtosdobozokat, bankkártyát. Májustól a francia médiában elkezdték a múlt időt használni a járványra, meg tanulságokat levonni, eseményeket összefoglalni. Mindig nagyon erőteljes, amikor a nyelvben megy végbe a változás; ez is az volt. A BLM-mozgalom volt az első olyan napi hír, amelyet a korona mellett ugyanolyan mélységben és terjedelemben taglaltak. Boni két hétre visszament a suliba, nagyon szigorú óvintézkedések mellett. Noha júniusban, amikor az egyik kolléganőm repülőjegyet vett, csak hüledeztem, július közepén mi is elutaztunk. Igaz, autóval, megállás nélkül és egyhuzamban. Előtte még elmenem egy szerológiai tesztre, mert emlékeztem arra a furcsaságra, hogy februárban Boni nem kapta el a náthát tőlünk, pedig egy hétig össze voltunk zárva egy faházba; negatív lett.

Augusztusban jöttünk vissza, akkor már kezdett körvonalazódni a második hullám. A szeptember eleji szülőin a tanítónő mindig kitért arra az eshetőségre, hogy a sulit esetleg ismét bezárják. Ha eddig nem lett volna ellentmondásos a járvány (az volt), ősszel végérvényesen azzá vált, amikor sokkal lazább körülmények között éltünk, dolgoztunk és jártunk iskolába, mint tavasszal – holott körülöttünk sokkal, de sokkal többen betegedtek meg, mint tavasszal. 

Figyelmeztető tábla a párizsi metróban
Igaz, szeptembertől kötelező lett a maszkviselés a belvárosban, októbertől mindenhol. A novemberi karantént szinte észre sem vettem, sőt, egyszer még a munkahelyemre is be kellett mennem, így a lezárások miatt bátran nekivágtam autóval (szomorú látvány volt a sok kihalt iroda, viszont szuper volt a viszonylag dugómentes autópálya). Az őszi hullámot értetlenkedések és elégedetlenségek kísérték (szemben a tavaszi nagy egyetértéssel), hatalmas vihart kavart például az a kormányzati döntés, hogy melyik üzlet maradhat nyitva és melyik nem. Az ellentmondáshalmazhoz tartozik az is, hogy Svájcban azon a napon került Luxembourg a piros listára, amikor Franciaországot levették onnan; és ez pont az a nap volt, amikor az igazolásommal (egy bezárkózott országban) beültem az autóba és bementem dolgozni a (szabad) Luxiba, ahol még egy kolléganőmmel kávéztunk is egy bevásárlóközpontban (ez kb. olyan jól esett, mint egy falat kenyér). Továbbá: nálunk decemberben pont aznap nyitott meg a karácsonyi lampionos (szabadtéri) kiállítás, amikor Németország bezárta az üzleteit és az iskoláit. De nem csak európai szinten, de az országban is teljes (volt) az ellentmondás: a karácsonyi szünetet megelőző két napban nem volt kötelező az iskola a gyerekeknek – a zenesulik viszont pont ebben a két napban nyithattak ki.

Decemberben sokan panaszkodtak depresszióra, kedvetlenségre, az újságok hozták a híreket, hogy tele a pszichiátria, orvosok cikkeztek arról, hogy a franciáknak elegük van – én viszont százszor jobban viseltem (és viselem) ezt az időszakot. Most már fél lábbal is kibírjuk a vakcináig, gondoltam, gondolom. Nem éreztem továbbá azt a kognitív disszonanciát sem, mint márciusban, amikor kitavaszodott anélkül, hogy az orrunkat kitettük volna az engedélyezett egykilométeres körzetből. A novemberi szürkeség sokkal jobban illik egy világjárványhoz. A karácsonyt nem szeretem különösebben, a karácsonyi vásárokat utálom, a giccsparádétól a guta kerülget, és önszántamból nem szívesen hallgatok karácsonyi dalokat (tömegben pláne nem), az egész kérdéskör kiváltotta hisztériát, hogy merjünk-e találkozni a családunkkal az év egy bizonyos, önkényesen meghatározott napján, a fülem mellett engedtem el. Tavasszal ráadásul azt hittem, ősszel már csak minket, rizikófaktoros embereket fog érinteni az egész, míg mások vígan folytatják ott az életüket, ahol 2020. márciusa előtt abbahagyták, és ebben nagyot tévedtem.

Én hiszek abban, hogy visszatér a régi világ, sőt, hogy még jobb lesz, hiszen megtanult az emberiség kezet mosni, jobban odafigyelni a higiéniára. A visszatérést úgy definiálom a saját életemre vetítve, hogy amikor majd elmerészkedünk étterembe, sőt, hogy még jobban elrugaszkodjak a mostani lelkiállapotunktól: büféreggelit eszünk egy szállodában. És meglátogatjuk Z. húgáékat, akik nagyon hiányoznak. Hogy vajon 2021-ben lesz-e mindez, azt nem tudom...

Szeptember elején, fodrásznál

2020. december 28., hétfő

Anomália

Azért nem olvasok krimit, sci-fit vagy thrillert, mert mindegyiknek csalódás a vége (ha értem – a kémsztorik végét rendre nem értem); hiába van jól felépítve a cselekmény, hiába hitelesek a karakterek, jók a párbeszédek – a történet vége az elvárásaimhoz képest mégis mindig lapos. Hogyan is lehetne hatásosan befejezni egy olyan sztorit, amelyben titokzatos hullát fedeznek fel a Louvre-ban, és a nyomok egyenesen a Szent Grálhoz vezetnek? Sehogy, az ember mindig többet, hatalmasabbat vár.

Vannak olyan könyvek is, amelyek egy gyilkossággal vagy kémsztorival kezdődnek, és a közepén az író meggondolja magá: hoppá, inkább szatírát ír vagy egy apa-fiú kapcsolatot mutat be, és az olvasó ott áll egy titokzatos holttesttel, meg egy disznóval Brüsszel utcáin, vagy kínai kémekkel és rejtélyes blokklánc-tranzakciókkal ugyanebben a városban, és a történetet fel sem göngyölítik neki! Elégedjünk meg a társadalomábrázolással, meg a a főszereplő könnyeivel a halott apja mellett. Hát engem igenis érdekel, hogy ki volt az a titokzatos hulla és hogy mit akartak a kínaiak. Ha már egyszer van valami misztikus vagy talányos egy könyvben, magyarázatot is szeretnék rájuk kapni (és jót!).

Ezért vonakodtam elolvasni a legnagyobb francia irodalmi díj idei nyertesét. Azt ugyanis tudni lehetett róla, hogy egy józan ésszel megmagyarázhatatlan esemény a témája: egy repülőgép (ugyanazokkal az utasokkal, ugyanazzal a legénységgel) három hónapos késéssel kétszer egymás után száll le Amerikában. Ááááá, megint valami tudományos-fantasztikus, jövőben játszódó, hatásvadász földönkívüli dolog, gondoltam, amit nem lehet rendesen lezárni. De annyian dicsérték a regényt, hogy mégis elolvastam. Remélem, valamelyik magyar kiadó hamarosan megveszi a jogokat és kiadja, és ti is elolvassátok! Zse-ni-á-lis.

Tényleg kétszer száll le a repülő: először 2021. márciusában, másodszor 2021. júniusában. Ugyanazokkal az emberekkel, akik tehát kétszer léteznek a Földön, mintha copy-pastelték volna őket. A regény közepén egy hangárban összegyűltek az FBI, a CIA, a légiügy, a védelmi minisztérium, az elnökség stb. képviselői, más tudományos szakemberekkel együtt, hogy választ találjanak a jelenségre, míg egy másik teremben a legnagyobb vallás vezetői vitatják meg, hogy mi legyen az új (megkettőzött) emberek jogállása. Ez volt az a pont a könyvben, amikor cinikusan felsóhajtottam, hogy na, vajon ebből a helyzetből hogyan fog kijönni az író? Oké, hogy idáig nem tudtam letenni a könyvet, na de majd most ellaposodik. 

De tökre nem ezt történt: a könyv közepén a szereplők magyarázatot találtak a Jelenségre, és annak  következményei miatt a történet második felében pedig ilyen-olyan filozófiai kérdések, illetve egzisztenciális választások elé kerültek. Még az is eszembe jutott, hogy a regénynek egy koronavírusos olvasata is van (és talán az esemény időpontja – március 10. – is erre utal). Az utolsó oldalakon volt egy hatalmas csavar (nemhiába matematikus az író, nem veszítette el a fonalat), végig valamiféle fanyar humor lengi át a könyvet, és olyan metafizikai kérdéseket feszeget, mint amilyet egy hétéves kisfiú is („Mama, ugye biztosan lesz még egyszer koronavírus-járvány, ugye? Az örökkévalóságba belefér, az mindig fog tartani.. lesz rá idő.”).

2020. december 26., szombat

Utolsó karácsony

Nekem, aki soha nem hittem Jézuskában vagy Télapóban (sem Nyusziban meg Fogtündérben), mert a mérnök apám szerint nem hazudunk a gyereknek (holott az egész élete, ha nem is hazugság, de ferdítés és színlelés) nagyon érdekes azt megfigyelnem, hogy a logikusan gondolkodó, okosan érvelő és jó megfigyelő gyerekem hétévesen is megingathatatlanul hisz a Télapóban. 

Elhiszi, hogy egy ember az égből alászáll, és bejön (zárt ajtón keresztül) a saját lakásunkba, és először egy karácsonyfát, pár nappal később pedig ajándékokat tesz le a nappalinkba, amíg mi alszunk. Elhiszi, hogy a Télapó előtte napokig figyelte, hogy ő (Boni) jól viselkedik-e. Elhiszi továbbá, hogy a Télapó kitalálja a gyerekek gondolatait és vágyait, de ha nem, csak írni kell egy levelet.

Miközben pedig Boni észrevette, hogy a Télapó idén a konyhai szőnyeget vitte be a nappaliba, és arra tette a karácsonyfát. A díszeket nézegetve feltűnt neki, hogy egyes díszek már tavaly is megvoltak, és elutasította azt az ötletemet, hogy az ő karácsonyfadíszét is tegyük rá a fára („Nem akarom, hogy a Télapó majd azt is visszavigye”). Sőt, mikor még huszadikán sem állt a fa, mérgesen követelte, hogy vegyünk mi magunk fenyőfát, ő jól tudja, hol lehet kapni. Szentestén nem tudott aludni az izgatottságtól, még a hasa is fájt (azon az éjjel jött a Télapó, Boni reggel ötkor már ébren volt, de nem mert az ajándékokhoz nyúlni). Az ajándékba kapott egyik újságon (2020. decemberi szám) kikereste az szerzők nevét, és azon gondolkodott, hogy azok a Télapót segítő manók nevei-e.

Nem tudom, mi járhat a kis fejében! Az apja szerint már kezdi kapizsgálni az igazságot, de szerintem meg nem, különben hogyan hihette volna, hogy a karácsonyfát akkor hozza a Télapó, amikor mi mind a hárman egyszerre vagyunk távol? Ez egy olyan szombati nap volt, amikor Z-nek Párizsba kellett mennie, mi meg elmentünk sétálni Bonival. Hazatérve iszonyúan csalódott volt, hogy nem áll  még a karácsonyfa, tehát azt hitte, hogy míg mi nem vagyunk ott, leteszi.

Úgy élem meg ezt az évet, hogy talán (gondolom) ez lesz az utolsó, amikor ilyen irracionálisan hisz a hihetetlenben. Észszerű döntés volt az elején a részemről, hogy legyen egy Télapó (Z. a másik három gyerekének nem ezt mondta), és talán megint így döntenék, nem tudom. Sokszor kicsit megbántam, mert tényleg hazugságot vagyok kénytelen mondani („Mama, milyen nyelven beszél a Télapó?”), az nálunk nem működik, hogy visszakérdezek („Kicsim, mit gondolsz TE, vajon milyen nyelven beszél szerinted?”).

 Ezt a levelet a szobájában találtam, a Télepónak írta (pedig erre aztán végképp nem biztattam soha): Kedves Télapó, karácsonyra szeretnék egy háromszínű tollat (vékonyat, 03), egy kincsesládát, egy lakatot, és hogy 25-én reggel Marlowe* itt teremjen!

* A kislány, aki tetszik neki

2020. december 22., kedd

Kireped? Nem reped ki?

Mama, mit jelent az, hogy kireped? – kérdezte Boni, amikor a mamámmal egy utolsót telefonáltam a tészta összegyúrása előtt.
Hát, hogy is mondjam... amikor egy süti teteje úgy... izé... hát, majd MEGLÁTOD! – válaszoltam a próféták előrelátásával, és nulla belglisütési tapasztalattal.

De tulajdonképpen én sem tudom, mit jelent. Örültem volna, ha csak kireped; de ennél több történt, olyan, ami kívül esik a megfogalmazhatóság körén: megrusnyult és felnyílt a hasa! (erre van egy jó francia szó, férjem használta: s'est éventrer).

Összesen asszem négy órát töltöttem a konyhában a belglivel, ami kb. négyszázszor több, mintha a reptéren megvettem volna a négy rudat, de hát... Szerencsére nem egyszerre négy órát: a tölteléket előre elkészítettem, azok 24 órát pihentek a hűtőben. Annamari tanácsára csak egy-egy deci tejet használtam, pont jó volt így. Mazsolát (dióhoz), meggyet (mákhoz) csak a feltekerés előtt raktam rá, tényleg sokkal praktikusabb.

A tésztához kicsit több (25 g) cukorott tettem az előírtnál, különben mindent az utasításoknak megfelelően csináltam. Hat órát állt a négy buci a hűtőben. Utána kezdődtek a nehézségek: a téglalap alakúra nyújtás – hát ez macera.


 
Sajnos a tökéletesre törekvés jegyében először ragaszkodtam a 20x30 centihez, és csak a negyedik bejgli után esett le, hogy hát ez afféle iránymutatás lehet, nem kőbe vésett szabály, így különböző méretű rudak készültek:

 
Negyven percig pihentettem az erkélyen, miután rákentem a két tojás sárgáját (megjegyzés: egy elég lenne, borzalmas omlettszag terjengett a házban, és sajna az ízén is érzem a tojásrántottát) (további megjegyzés: kell vennem valami kenőfelszerelést, siralmasan ronda lett). Utána harminc percet pihentek a melegben (nem nőttek meg), megszúrkáltam hármas horgolótűvel, majd 35 percig voltak a sütőben (légkeverés, 170 fok).

Tanulság: legközelebb nem szabad a négy rudat ugyanarra a tepsire rakni, mint ahogy a mamám tanácsolta, mert akkor olyan ronda lesz, mint az övé minden évben. Kettesével kell őket sütni, ráadásul a sütőm nem egyenletes, hátul hamar elkezdtek megégni, rá kellett rakni alufóliát. Még melegen szétválasztó műtétet hajtottam végre rajtuk, majd egész éjszakára kitettem őket tepsistől az erkélyre. Reggel vágtam fel, ilyen lett:

A hátsó sorban sült rúdban keletkezett az a bizonyos levegőréteg, amelyről kommentben szó volt, úgy látszik, a gyors kelés miatt történik. Amúgy az íze jó, talán kicsit túl kemény a tésztája, és az én ízlésemnek túl vastag, szóval nem tökéletes, de el fog fogyni. Jövőre a Covid21 idején talán újra megpróbálom.

2020. december 16., szerda

A beszédhang

Magas, mély, rekedtes, csilingelős, vékony, lágy, erős, érces, reszketeg, recsegős, energikus, búgó, tompa, reszelős, öblös, remegő, meleg... olyan nehéz leírni az emberi beszédhangot, amely pedig egyedi és összetéveszthetetlen. Legalább annyira más és más a hangunk, mint ahogy az arcunk is különböző. Igaz, a hangszínen kívül a hangsúlyok és a beszéd ritmusa is hozzájárul az összhatáshoz: tétova, daloló, gyönge, affektáló stb. hangon beszélünk. Orrhangon vagy torokhangon. Rikácsolva, hezitálva vagy folyékonyan. Pattogós a-kkal, elnyújtott é-kkel vagy összetorlódó mássalhangzókkal. De hiába próbálom, nem tudom érzékeltetni a hang és hang közötti különbséget, nem tudom szavakba önteni, mennyire más két ember hangja az olyan koordinátákon kívül, mint hogy magas vagy mély, illetve férfi vagy női.

Kérdezhetnétek, hogy miért téma épp most a beszédhang, és erre azt válaszolnám, hogy mert a járvány óta mindennapjaimat emberek híján hangok népesítik be (rádióból, telefonon), azaz: hangokat hallok. És közben folyton elcsodálkozom azon, hogy két hangszalag, meg a szájüreg, a nyelv és a fogak képesek ennyire különböző beszédhangokat produkálni. Hétmilliárd különböző hang, holott a kiáramló levegő tök ugyanaz.

Releváns az is, hogy milyen nyelven szólalnak meg ezek a hangok; ezt onnan gondolom, hogy gyakran fordul elő, hogy két hang hasonlít egymáshoz; például a rádióban időnként nyilatkozó illető hangja teljesen olyan, mint a dokimé, egy podcastban megszólaló szakértő hangja meg egy kollégáméra emlékeztetett, megszólalásig, de olyat még soha nem éreztem, hogy egy franciául beszélő illető hangja egy magyarul beszélőére hasonlított volna. Innen gondolom, hogy a szavak kiejtése, az intonáció stb. legalább olyan fontos, mint a frekvencia.

Nem mondok újat: vannak szimpi és gyönyörű hangok, amelyekkel bármilyen elméletet jobban és eredményesebben el lehet adni, mint másféle hangokkal. Könnyen befolyásolható vagyok, egy szép hang meggyőzőbb. A bankomból szokott hívogatni egy nő, befektetési lehetőséget javasol. Nem tudom, a bankoktól való viszolygásom, vagy a nő (borzalmas) hangja miatt, de csípőből és automatikusan mindig mindent visszautasítok. Ugyanakkor két rádiós műsorvezetőt is szoktam hallgatni, mert jók a műsoraik (pontosabban érdekesek a beszélgetések), viszont mindkettőjüknek ronda hangja van, annyira, hogy a legedzettebb fantázia sem tudná elképzelni, hogyan keveredhettek erre a pályára. Élőben szerintem nem ugyanaz a helyzet: a benyomásnak, amelyet egy ember tesz ránk, csak kis összetevőjét adja az illető hangja; temperálja a kinézet, a ruha, a gesztusok, az arc. Bár a kivételesen szép és a feltűnően ronda hangot megjegyzi azért az ember.

Szoktam olyat játszani, hogy meghallgatok egy műsort, és utána megnézem a nyilatkozó illetőt. Hát néha elhűlök, annyira más fejet képzelek egy hanghoz. Kövér pasi magas hanggal, jónőhang lompos nőcihez. Azt hihetnénk, hogy egy hangból vissza lehet következtetni az illető kinézetére, de nem, vagy legalábbis sokszor nem. De még az életkort sem tudom gyakran belőni! Húsz, harmic éveket simán tévedek, főleg egy irányba: egyes hatvanas-hetvenes emberek hangját velem egyidősnek gondolnám (pl. épp ma reggel az orvos Alain Fischer beszélt a rádióban, azt hittem max. ötvenéves, utólag lecsekkoltam: 71, de sorolhatnám a példákat). Az ritkább, hogy valakit a hangja alapján idősebbnek gondolnék, bár erre is akad példa. Az is érdekes, hogy miképpen öregedik meg egy olyan megfoghatatlan jelenség, mint a hang?

Erről meg a szomszéd kisfiú jut eszembe, aki most kezdett mutálni, és hát, belegondoltam, Boni is egyszer elveszíti majd ezt a cuki cérnahangját! És dörmögős kamasz lesz!

2020. december 15., kedd

Bejgli

Tud itt valaki finom bejglit sütni bevált recept alapján? Segítsetek! Idén csak akkor lesz, ha én megsütöm, de még soha nem csináltam (bejgli karácsonykor mindig volt, vagy lett). Mákot már sikerült vennem, meg is daráltam. A mamám receptjét kértem el, ebből szeretnék kiindulni, viszont nincs időm a netet bújni meg oktatóvideókat megnézni. Szerintetek jó lesz így? (a mamám szokott változtatni ezt-azt, de már nem emlékszik mit és hogyan). Mire figyeljek? A zsír helyett vajat fogok használni. De 15 gramm élesztő nem kevés ennyi liszhez? A hűtős rész is fura nekem, ennyi kelesztés vajon elég? Továbbá: a diót is megdaráltam még a hétvégén, nem fog az a hűtőben megromlani? Szombaton tervezem sütni, addig minden jó tanácsot, bevált gyakorlatot szívesen veszek!



2020. december 13., vasárnap

Mennyit eszünk?



Nekem eleve az az érzésem, hogy feleannyit eszek, mint a férjem (aki folyamatosan nassol). Na de Boni! Komolyan azt hiszem, hogy kettőnknél többet eszik, úgy kalóriailag, mint volumenben mérve. Egy kiadós uzsonna (16 h) után vacsorára (19h) megeszik egy teljes tányér főételt, kenyeret, sajtot, desszertet. Holott én mondjuk csak levest terveztem estére, mert szerintem bőven elég (lenne, nekem) egy otthon töltött nap után.

És eléggé válogatós, még mindig, amivel nem lenne amúgy bajom, ha nem változtatná naponta az ízlését. Egyszer megkérdeztem, kér-e lekváros kiflit, mire elgondolkodva azt felelte: Nem tudom, mama. Majd meglátjuk, hogy MA SZERETEM-E a lekvárt!

2020. december 9., szerda

Ki kapja a következő orvostudományi Nobel-díjat?

Végül is összeállt a tündérmesém, ahogyan én a vakcinagyártást elképzelni szerettem volna, és a sok gyártó neve mellett egyre többet beszélnek egy konkrét nőről, akinek a zsenialitásához köthetők az első vakcinák. Mondtam is a férjemnek, hogy én pont a Pfizer és BioNTech védőoltását szeretném megkapni, hiszen az illető nő magyar, ergo jobban bízom benne (tudom, teljesen hülye logika). Úgy tűnik azonban, nem lehet válogatni, azt kapjuk, és akkor, amit lehet – ami azért fura, mert az egyszeri ember hónapok óta követi a híreket a befutó oltóanyagokról, hát önkéntelenül is elkezdi preferálni az egyiket vagy a másikat, nem? Az AstraZeneca vakcinája például megrémít; mi az, hogy véletlenül fél dózist adtak be az egyik csoportnak?!

A mai híreket olvasgatva viszont arra gondoltam, hogy a jövő évi Nobel-díjat nem is egyetlen személynek vagy kutatók egy csoportjának kellene kapnia, hanem annak a többszázezer embernek, aki önkéntesként vesz részt ezekben a vakcinafejlesztési programokban. Felmérések szerint a franciák fele hezitál, hogy beadasson-e magának egy olyan oltást, amit hónapokig teszteltek és komoly engedélyezési eljáráson ment keresztül. Ezek az önkéntesek pedig szabad akaratukból vállalták, hogy egy fejlesztési fázisban lévő anyagot saját magukon teszteljék le. És még azt sem mondhatják el megnyugtatásul, hogy esetleg védve lesznek a koronavírussal szemben, hiszen az is lehet, hogy a placebót kapták. Elképzelni nem tudom, hogyan tudtak ennyi bátor és altruista embert összegyűjteni!

2020. december 8., kedd

Mézescsuporjára

Tegnap, amikor Z. már befejezte a (francia) esti mesét Boninak, én viszont még fogat mostam, a férjem elkezdte neki felolvasni az odakészített magyar mesét, hamisítatlan, tőrölmetszett francia akcentussal. Aztán azt hallottam, hogy a minden lében kanál Bonikám meg folyton kijavítja a hibáit – szintén hatalmas francia dialekttel. Ez a két okostóni ott ügyeskedett a magyar mesekönyv fölött, és egymást segítve-javítva olvasták föl hibásan a magyar szöveget! Alig bírtam befejezni a fogmosást a röhögéstől. (Valószínűleg ugyanígy röhöghetnek ők rajtam, amikor próbálom eltalálni a francia szavak nemét, jelentős hibaszázalékkal.)

Gyorsan odaszaladtam a telefonommal, hogy fölvegyem ezt a kakofóniát, de ahogy Boni meglátott, átvette a könyvet és ő folytatta az olvasást. Ami azért is meglepő, mert őt – a férjemmel ellentétben – soha nem tanítottam a magyar betűkre. Az alábbi felvételen azért hallatszik, amint próbálják kisilabizálni a tudta szót: Boninak először sikerül is, de Z. valami okból ragaszkodik a tudRa változathoz egészen addig, míg rá nem jön a hibára. Másodszor azonban Boni már simán csak tudást olvas helyette. Amin viszont mindketten elhasalnak, az a címben említett összetett, ragozott szó:

 



2020. december 4., péntek

Leselejtezett papírok újrahasznosítása régen és ma

Gyerekkoromban szinte mindig olyan papírok hátuljára rajzolgattam, amelyeket a papám hozott haza a munkahelyéről. Számokkal, betűkkel, táblázatokkal volt teli az egyik oldaluk, már nem kellettek senkinek; a másikra oldalra rajzolhattunk. Emlékszem az érzésre, hogy hát azért ez így nem olyan jó, kerüljön is ki bármilyen gyönyörű alkotás a filctollam alól. De hát nem volt más.

Bonikám százgrammos, hófehér papírokra rajzol, napjában rengeteget. Iszonyú gyorsasággal fogyasztja az ötszázas csomagokat. Ha az első tollvonás nincs összhangban a fejében megalkotott tervvel, már dobja is el a papírt, ahelyett, hogy kijavítaná a rajzot, netalántán a másik oldalon folytatná. Ha gyűrött, szamárfüles stb. undorodva hajítja el, még ha ő gyűrte is össze. Veszi elő a másikat.

Egyszer gondoltam egyet, és a szobájában hányódó félkész vagy gyűrött papírlapokat idehozom a dolgozószobámba, feltornyoztam őket a számítógép mellé. Jegyzeteléshez vagy teendőlisták írásához jók lesznek még nekem!

Nagyot fordult a világ és ezt jól illusztrálja ez a példa: megváltoztak a szülők, a gyerekek, a tárgyakhoz való viszonyunk, a pénz (másik örök példám a narancs – meg nem enné!). Míg gyerekként kénytelen voltam megalkudni az érthetetlen krikszkrakszokkal teleaggatott papírok hátuljával, ma már a szülő dolgozik uraságtól levetett fecniken.

2020. december 1., kedd

Téli napfény

Szeretem az év-, napszak és az időjárás bizonyos – ritkább vagy gyakoribb – együttállásait. Például a kánikulai napot követő meleg, tücsökciripelős estéket, amikor ki lehet ülni a teraszra. Vagy a szeptemberi kora hajnali csípős ködöket, amelyek egy szép őszi nap hírnökei. De szeretem a későőszi-koratéli estéket is, amikor a Rózsadombról legyalogol az ember, és egyszerre érzi a kipufogógáz szagát és az égetett avar illatát. A fiam és a férjem imádják az eső kopogását az ablakon, én erre teljesen érzéketlen vagyok – kivéve azokat a tavaszi reggeleket, amikor még az ágyból hallom, hogy zuhog a tavaszi eső odakint. Hogy a virágillatú, friss tavaszi reggelekről ne is beszéljek! Vagy azokról a nyári estékről, amikor egy szürke nap után este 20 órakor süt ki a nap, kárpótolva ezzel az óceáni éghajlat okozta hűvös időjárást.

Ugyanennyire szeretem azokat a csikorgóan hideg, téli napokat, amikor a nap alacsonyan jár az azúrkék égbolton, és hosszúak az árnyékok. Ilyenkor a napsütés, a nyárival ellentétben, nem elvárás vagy juss, hanem ajándék!