2024. január 31., szerda

Kedvenc francia közmondásaim és szólásaim

Aki minden hülye érvet és elrugaszkodott bizonyítékot felhasznál állításának igazolására, az bármilyen fából képes tüzet rakni.

Amikor úgy oldunk meg egy problémát vagy szüntetünk meg egy hibát, hogy a megoldással egy új problémát vagy hibát teremtünk, azaz csupán „átvisszük” a gondot az egyik szituról a másikra, akkor levetkőztetjük Pierre-t, hogy felöltöztessük Paul-t.

Aki katonásan és gondolkodás nélkül engedelmeskedik valakinek, az az illető szemének és ujjának fogad szót (magyarán egy kézmozdulat és egy szemvillanás elég ahhoz, hogy rendet teremtsünk, tisztára mint a mai világban a szülők :)).

Hm, ebben a dologban valami rejtett probléma lehet, angolna van a kő alatt!

Ha rá akarok világítani valaminek az enyhén negatív oldalára, azaz fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy nem minden pozitív (az amúgy mindenki által kedvezőnek ítélt dologban), akkor egy bé előjegyzést teszek a kottába.

Amikor megígérem valakinek, hogy titkot tartok, akkor biztosítom róla, hogy összevarrom a számat.

Ha valaki zöldségeket beszél, akkor a magyarral ellentétben zöld és éretlen gyümölcsöket beszél.

Aki gyorsan bekap valamit ebédre, állva, mert siet, az a hüvelykujján eszik.

Olyan ártatlan(nak) és romlatlan(nak néz ki) egy illető, hogy gyónás nélkül is odaadnánk neki a Jóistent!

Ha bármi áron kész vagyok véghezvinni valamit, akkor a széllel és az árapállyal dacolva is megcsinálom.

Aki feleslegesen problémázik, az a 12 órát a 14 óránál keresi a faliórán.

Ha valakit félholtra vernek, akkor úgy összeverik, mint a dohánylevelet (rendszeresen hallani, főleg a hírekben!).

Jó tanácsként gyakran elhangzik, hogy hiába futsz, ha nem indulsz el idején (idézet egy La Fontaine-meséből).

Általában mindenki a saját szemszögéből vizsgálja a világot és a saját értékrendszere szerint ítélkezik, azaz delet (12 órát) lát a saját házának ajtajából. Ennek így magyarul nincs semmi értelme, ugye? Hát franciául sem, és amikor rákérdeztem Z-nél, majdnem összevesztünk a magyarázaton. 

Veszélyesek ezek a nyelvi viták, a férjem egészen kék színű lett a haragtól!

2024. január 29., hétfő

Vagány

Az egyik hétvégén átjött hozzánk egy barátnőm az ötéves kislányával. Hát én még ilyen laza és nagydumás ötévest nem pipáltam! Még soha nem járt nálunk, Z-t nem is ismerte személyesen, és ennek ellenére miután belépett a lakásba olyan otthonosan mozgott, olyan bátran viselkedett, hogy teljesen levett minket a lábunkról. Z. először is megdicsérte a ruháját, amit azzal nyugtázott, hogy a szemébe nézett, és komolyan megmagyarázta, hogy „ez az ünneplőruhám”.

Ez így semmiségnek hangzik, de ha valakinek volt már ötéves gyereke, vagy ő maga is volt már ötéves, tudja, hogy még a legmerészebb ovisnak is kell egy-két perc, hogy feloldódjon idegenek társaságában, idegen helyszínen.

A legviccesebb az volt, amikor Boni zongorázott. Minden vendégünknek el szokott játszani egy-két (-három) darabot. Ez elsőre furcsának tűnhet, az unokatesóm meg is jegyezte a nyáron, hogy miért szerepeltetjük a gyereket, mint valami bazári majmot. De mi nem így látjuk, egyrészt Boni szeret fürdeni a dicsőségben, másrészt jó gyakorlás ez hogy mások előtt játsszon, harmadrész ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy mások nincsenek úgy elájulva tőle, mint a saját szülei. És pont ez történt most is. A kislány türelmetlenül végighallgatta ugyan, de az utolsó szonáta végén hátat fordított Boninak, és jó hangosan kijelentette:

– Na most akkor mindenki átjön a nappaliba, és megmutatom, milyen szépen tudom leírni a nevemet!

Dőltünk a nevetéstől. Átmentünk a nappaliba (otthagyta az írószereit), a kislány komótosan leült a földre és ákombákom betűkkel szépen leírta, hogy HÉLOЇSE. A két pöttyöt az „i” két oldalára tette, az „s”-et fordítva kanyarította, nagyon aranyos volt. Kíváncsian fogom nyomon követni ennek a kislánynak az élettörténetét. Ekkora önbizalommal és lazasággal még sokra viheti!

2024. január 25., csütörtök

Jaj, nem vagyok normális!

Kb. az ukrán háború kitörése óta estefelé már egyáltalán nem olvasok híreket, mert különben nem tudok aludni. A múltkor mesélte egy anyuka, hogy ő még a híradót is megnézi a tízéves fiával, hát, erre nem lennék képes. Erre most tudjátok mit csinálok? Önszántamból egy rákos nő podcastsorozatát hallgatom – komolyan, nem vagyok normális!

Először asszem nyáron hallottam erről a fiatal lányról. Meghívták az egyik reggeli rádióműsorba vendégként, mert az (akkor még csak hatrészes) podcastsorozata már nagyon sikeres volt. Amúgy ő maga is a rádiónál volt újságíró. Elmesélte, hogy 29 évesen diagnosztizáltak nála egy olyan agresszív rákot, amelyben idős, kövér, dohányos férfiak szoktak megbetegedni (a lány vékony, sportos és fiatal volt, nem dohányzott). Nagyon szimpatikusan beszélt a betegségéről, rá is kerestem a lányra utána az interneten, és teljesen elképedve állapítottam meg, hogy nemcsak a hangja szép, de az egész lány gyönyörű. Érdekes és igazságtalan, hogy mennyire empatikusabb lettem, miután megláttam a fotóját. Azzal fejeződött be a műsor, hogy az interjút készítő újságírónő szinte remegő hangon kívánt neki sikeres felépülést.

Pont karácsony reggelén olvastam a Le Monde-ban, hogy a fiatal lány másfél éves küzdelem után meghalt.

Nemrég ugyanabba a reggeli rádióműsorba meghívták az elhunyt lány férjét, aki szintén értelmesen, szimpatikusan és meghatóan mesélt a fiatal lány küzdelméről, utolsó heteiről stb. Nem is tudom, hogyan volt képes viszonylag kevés sírással végigcsinálni a húszperces adást. Ráadásul annyira őszinte volt: elmesélte, hogy akkor költöztek össze, amikor a lány már beteg volt, és hogy természetesen egy pillanatig sem hezitált, de hogy azért benne volt a félelelem: mi lesz, ha a lány meghal és ő pedig nem fogja tudni fizetni egyedül a lakbért?

Ezek után kíváncsi lettem a podcastsorozatra, és elkezdtem hallgatni. Most közzétették a fennmaradó hat részt is. Sajnos nem tudom abbahagyni. Nem lehet abbahagyni. Teljesen a hatása alá kerültem. A lány annyira szimpatikusan beszél a diagnózisáról, a terápiákról, az érzéseiről.. huh. Világosan és összeszedetten fejezi ki magát szóban (pedig ez még írásban is nehéz) például a környezete reakciójáról és arról, hogy milyen érzés halálraítéltnek lenni (4. rész). Szívszorító az egész. Csak nem biztos, hogy fogok tudni éjszaka aludni.

Az elmúlt időkben annyit mérgelődtem és idegeskedtem felesleges hülyeségeken. Már akkor is tudtam, hogy ezek mind felesleges hülyeségek: krónikus időhiány, unszimpi kolléganő, kupi a gyerekszobában, idióta troll, szüleim hülye szomszédja, napok óta a nappaliban hagyott vasalódeszka, a megválaszolandó e-mailek sora, január, IT-problémák, a mindennapos „mit főzzek”-luxusprobléma stb. de az ember ilyen podcastot hallgatva még jobban rádöbben arra, hogy minden percben külön kell választani a lényeget a feleslegestől.

2024. január 22., hétfő

Magán, állami

A nemrég kirobbant közéleti botrányok közül leginkább az új oktatásügyi miniszter kinevezése érdekelt leginkább, mert az ügy megint rávilágított a francia iskolarendszer egyik jellegzetességére (magán- és állami sulik – mi is most szembesülünk egyébként azzal a kérdéssel, hogy a jövőre középiskolába kerülő Bonit magán- vagy állami középiskolába irassuk-e be), illetve arra, hogy mit lehet ebben a társadalomban kimondani, és mit kell elhallgatni.

Az új oktatásügyi miniszter kinevezése után nyilvánosságra került az a tény, hogy mindhárom fia végig magániskolákba járt. Óriási felháborodást váltott ki a hír! Franciaországban ugyanis szitokszónak számít a szegregáció, és nagyon is elvárt jelenség a társadalmi keveredés, a magániskolákba viszont nagyrészt (és sarkítva) gazdagok járatják a gyereküket. Nem olyan árakat kell amúgy elképzelni, mint Amerikában: itt a tandíj kb. 2–3 ezer euró, viszont a menza drágább mint az államiban.

Azt kell még tudni a magániskolákról, hogy az ott tanító tanárok az állami egyetemeken végeztek, és a tananyag is tök ugyanaz, mint az állami iskolákban. Miért járatják a szülők akkor magániskolába a gyerekeiket? Erre többféle PC válasz is adható, és ez a szerencsétlen nő (az új oktatásügyi miniszter) azt válaszolta a nagy felháborodásra, hogy elege volt abból, hogy a hiányzó tanárokat nem pótolták az állami rendszerben.

A valóság azonban az, hogy a magánsulit választó családok el szeretnék kerülni, hogy a gyerekeik bizonyos típusú gyerekekkel járjanak egy iskolába, mindjárt mondom is, hogy milyenekkel: migráns hátterű gyerekekkel. Ezt mindenki tudja, de így kimondani Franciaországban, főleg egy oktatásügyi miniszternek, nem lehet. Egy magánsuli és egy állami suli között a legfontosabb különbség nem a felszereltségben vagy a tanári karban rejlik, hanem abban, hogy milyen gyerekek járnak oda. Mindenkire rossz szemmel néznek, aki ezt így ki meri mondani, pedig (szerintem) a gyakorlatban mindenki oda járatja a gyerekét, ahol a saját társadalmi rétegével megegyező gyerekek járnak. Amúgy ehhez mindenkinek joga is van, úgyhogy nem értem, miért magyarázkodott a nő, főleg, hogy abban az időben, amikor beiskolázta a gyerekeit, még nem is ő volt az oktatásügyi miniszter.

Az újságírók fél nap alatt kiderítették, hogy a nő magyarázata hazugság. Fél évig járt az egyik kétéves (!) gyereke az állami rendszerbe, és az óvónő be tudta bizonyítani, hogy egyáltalán nem hiányzott ezalatt a félév alatt. Nem lehet valami nagy koponya egy az új miniszter, ha 1) olyankor magyarázkodik, amikor nem kellene, 2) olyan mesével áll elő, amiről egy-kettőre kiderül, hogy hazugság, és 3) mindezek tetejébe ezek után még el is látogatott ebbe a régi állami iskolába – ahol a tanárok kifütyülték, teljesen érthető módon.

Jaj, nem is tudom, annyira leszerepelt ez a nő, hogy nem is értem, ezek után hogyan tud egy napnál is többet megmaradni a miniszteri székében. Gáz!

Amúgy tök érdekes, hogy a magánsulik költségvetését az állam asszem 73%-ban állja – hozzájárulván így ahhoz a szegregációhoz, ami ellen, úgymond, küzd.

2024. január 19., péntek

Új év, új külső! (Új egészségügyi problémák!)

 

 
Szerencsére már van olyan szemüveglencse, amellyel nem romlik tovább a gyerekek szeme. Reméljük, még idejében meg lehet állítani a hanyatlást!

2024. január 13., szombat

Titkos nyelv

Kezdem azt gondolni, hogy a kizárólag szóbeli interakciók révén elsajátított nyelvtudás megreked egy bizonyos szinten, és hogy a magas fokú nyelvtudás elengedhetetlen feltétele az olvasás. Legalábbis ezt látom Bonin. Az elmúlt napokban az alábbi kifejezéseknek nem tudta a jelentését:

TUCAT
BEGY
EL VOLT RAGADTATVA
MÉNES
KONTÁR

De hát honnan is tudta volna? Egyiket sem használom a mindennapokban, tőlem (vagy a szüleimtől) élőszóban nem hallhatta. Amúgy nem is igen tudom, hogy egy egynyelvű környezetben felnövő tízéves gyerek ismeri-e ezeket a kifejezéseket, de gyanítom, hogy igen, mert mindegyiket Bonikorú gyerekeknek szóló könyvekből olvastam fel neki. Francia szavakra is rendszereksen rákérdez (mine patibulaire stb.) olvasás közben. Ha nem olvasna, akkor ezekkel a szavakkal talán soha nem is találkozna – épp ezért én nagyon szorgalmazom (=kötelezővé teszem), hogy tanuljon meg magyarul írni és olvasni. Mindig azt mondom neki egyébként, hogy ha én felnőttfejjel meg tudtam tanulni írni és olvasni egy olyan nyelven, mint a francia, akkor ő gyerekként sokkal könnyebben megtanulhatja ugyanezt magyarul. Úgyhogy nincs kifogás! Az olvasás természetesen sokkal könnyebben megy, mint a helyesírás; a kettő szinte nem is hasonlítható össze. Szívesen bogarássza ki a magyar mondatok értelmét, de látványosan szenved, amikor magyar tollbamondást vagy fogalmazást kell írnia.

Itt mesélem ez azt, amit már sokszor el akartam mondani, hogy miéppen reagálnak az emberek arra, ha hallják, hogy Bonival idegen nyelven beszélünk egymással. Mert ez a reakció mindig ugyanaz. Tíz éve hallom random emberektől újra és újra:

– Milyen nagy szerencse a kétnyelvűség!

A gyerekek pedig mindig ez mondják:

– Milyen praktikus ez a titkos nyelv!

2024. január 10., szerda

Tizenkét kép

 

Anszki ismét megihletett! Én is közzéteszek 12 fényképet az elmúlt évből, de nem próbálom meg összefoglalni az elmúlt évet, inkább elmesélek mindegyikről valamit. Játékszabály: olyan képet rakok csak fel, amelyet még nem tettem közzé és amelyik az adott hónapban a legjobban sikerült (felismerhető emberek nélkül). 

 
Az utcánk. A jobboldali épület egy gimi, a németek építették akkor, amikor a város német kézben volt. (január)
 
Karamellizált póréhagyma, mandulával-tökmaggal. Annyira ízlett, hogy otthon ezt többször is rekonstruáltam. (február)
 
 Futás után készítettem, este, amikor már kezdenek hosszabbodni a nappalok és szépek a fények. (március)
 

Borjú, amint éppen a tehén tőgyét szopja. Úgy bámultuk meg a látványt, mint ahogy az rendes városlakókhoz illik, amikor kiszabadulnak a természetbe! (április)
 
 A belgiumi Tintin-múzeumban; ezen a képen nagyon tetszik a fény-árnyék játéka a szürke felületen.(május)

Üzenet a hűtőben: „Nem szeretem a zöldségeket, adj valami finomat!”. (június)
 
 
  Dunakanyar. Az a csónak úgy volt odarakva, mintha azt várta volna, hogy valaki fotózza már le. (július)


Ehhez a képhez hozzá kell képzelni a klór és a fenyőfák illatát, a felkelő nap melegét, a kávét, amit a büfében adnak, és azt az érzést, hogy úszás után miénk az egész nap. (augusztus)


Céllövölde. Figyeljétek meg, milyen szépen hozzáöltöztem a sok műanyag bóvlihoz! (szeptember)
 
Séta munka után egy volt kolléganőmmel (de azok ott nem mi vagyunk). Utána egy teraszon, napsütésben kávéztunk; két hétre rá már télikabátban jártam! (október)
 
Plakát egy párizsi park bejáratánál, amely a patkányokra hívja fel a figyelmet. Párizsban hatalmas probléma, én is találkoztam már patkánnyal, metróban is. (november)
 
 
Idén másodszor sikerült szuperul a bejgli, mert egy új recceptből csinálom. Ehhez három tojássárgája kell, a fehérjékből habcsókot sütök. (december)

2024. január 7., vasárnap

Kommunikációs csatornák és szokások

A szüleimet általában mobilon hívom (Boni mindig a vezetetékesen, kihangosítva). A mamámmal átlagban 8–11 perc egy beszélgetés, gyakran nincs sok közös témánk, és így amikor a kajáról kezd kérdezősködni (Ilonka :))), elköszönök. A papámmal több időt telefonálunk (átlag 20–25 perc), mert ő nagyon aggályoskodva keresi a szavait, és elképesztően hosszasan tud magyarázni rövid eseményeket. Akkor is felveszi a mobilját, ha épp tankol vagy bevásárol, ilyenkor idegesen belekiabálja, hogy Most nem jó, hívj máskor!! Nem merem megmondani neki, hogy nyugodtan nyomjon ki, mindkettőnknek kényelmesebb lenne. Nem szereti, ha otthonról hívom, mert Boni be-bekiabál, én kaját készítek közben (ami behallatszik), hamar ingerültté válik, ezért gyakran útközben hívom (ekkor meg én válok ingerültté, hogy miért kérdezi meg folyton, hová megyek). Próbálkoztam azzal is, hogy abban az időintervallumban hívom, amíg futni megyek, kb. hat perc az odavezető út, de az sajna nem elég, „lerázni” meg nem akarom.

Z. olyankor szokott hívni, ha a közértben ácsorog és nem tudja, hogy mit kell vennie. Neki is van egy hülye szokása: ahelyett, hogy írna egy üzit, hogy hívjam fel (ahogy pl. ezt a papám nagyon helyesen szokta tenni*), megcsörget. Nekem általában le van hallkítva a telóm, így nem látom. Idegbetegen hív felválltva a vonalason és a mobilon, én próbálom visszahívni, foglaltat jelez, áááá.

Ha az otthoni vonalasról hív valaki a mobilomon, az csak Boni lehet, kétféle okból: hív, hogy menjek haza mert hiányzom neki (elolvadok) vagy ki akar valamit könyörögni (olykor zokogva). Imád hangüzeneteket hagyni a telefonomon, napokkal később veszem csak észre.

Petra barátnőmmel a legkényelmesebb a beszélgetés: akkor hívjuk/rakjuk le egymást, amikor van egy perc időnk (illetve amikor ennek vége). Ennek ellenére, vagy pont emiatt viszont írásbeli üziket vele alig váltok. Nemrég olvastam, hogy az üzenetváltásokban a mondatvégi pont az arrogancia vagy nemtetszés jele lehet, és vele pont így vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy egy eldöntendő kérdésre ehelyett:

Oké (plusz esetleg szmájli)

miért ezt írja:

Oké.

Ugye, hogy van különbség? Száz szónak is egy a vége, vele jobban szeretek élőszóban beszélgetni. Ellentétben más barátnőimmel, akikkel már csak elvétve dumálunk, inkább üzeneteket váltunk. Négy csoportra oszlanak ezek a barátnők vagy rokonok, az alábbiak szerint: SMS, WhatsApp, Viber, iMessage. Egyik nagy rejtélye az életnek, hogy miképpen lehetséges az, márpedig két-három ilyen embert is ismerek, akik az üzenetem elküldése után max. két percen belül válaszolnak. Milyen életet kell élni ehhez? Még nem tudom, hová soroljam ezt a Jelenséget: az abszolút fegyelmezettség és hatékonyság körébe, vagy, épp ellenkezőleg, ez annak a jele, hogy az illető mást sem csinál, mint a telefonján lóg? Én képes vagyok napokig azon őrlődni, hogy válaszolnom kell valakinek (ördögi kör: főleg, ha tudom, hogy az illető azonnal válaszolni fog).

Aztán vannak azok az emberek, akik szeretik mondanivalójukat egy-két linkkel megtámogatni. A linkek többperces You Tube-videóhoz vagy hosszú cikkekhez vezetnek, amint nekem illene megnézni/elolvasni. Képzeljétek, egyszer hónapokig nem válaszoltam egy barátnőmnek, mert úgy gondoltam, válaszadás előtt meg kellene néznem a videót, amit legutóbb küldött, viszont ezt csak halogattam-halogattam (ötperces filmről beszélünk), és így megint egy ördögi csapdába kerültem.

Amúgy itt mesélem el, hogy nekem még egy régi típusú (SE) iPhone-om van, amit imádok, mert kicsi, és fel nem foghatom, hogyan tudnak az emberek ilyen vágódeszkányi telefonokkal szaladgálni a világban. Viszont már nem jó az akksija és a kamerája, lassan váltanom kellene, és hiába győzködnek, hogy hozzá fogok szokni a vágódeszkához, eddig még nem vettem rá magam, hogy felsorakozzam mindazok mögé, akiket eddig kinevettem.

És ha már telefon, két dolgot még elmesélek: hetente-kéthetetne szokott hívni egy idős nő (Nénike néven mentettem el), mert elrontja a tárcsázást (??) és a fia helyett engem hív. Onnan tudom, hogy a fiát keresi, hogy egyszer még üzenetet is hagyott (akkor megnyugodtam, hogy nem magyányos nénikéről van szó, azóta nem gondolom azt, hogy el kellene beszélgetnem vele). A másik pedig, hogy naponta-kétnaponta kapok marketinges hívásokat. Random módon reagálok rájuk: vagy leüvöltöm a fejüket, hogy tilos, amit csinálnak (mert tilos, amit csinálnak), vagy megvárom, hogy az első mondatot félig elmondják, és szó nélkül leteszem. Fel nem foghatom, hogyan tud valaki ilyen alantas, felesleges, sunyi munkát végezni. Z. egyébként tök udvarias velük, magyarázkodik, sajnálkozik, de még így is előfordul, hogy nem lehet őket lerázni. Érdekes, hogy ha ez a fajta tevékenység még létezik, az azt jelenti, hogy a dolognak működnie kell.

Ja, és még szoktak telefonbetyárok is hívni. Általában röhögő gyerekhangok, pizzát kérnek, ilyenek. Ilyenkor belekiabálom, hogy

Vigyázat, VOLDEMORT vagyok, és tudom, hol vagytok!!


* Tavaly nyári sztori: papám azt írta, hogy sürgősen hívjam fel. Megfordult velem a világ és leizzadtam, vajon mi baj történhetett és kivel?! Rácsörögtem, felvette; a Lidl-ben akciósan lehet kapni autóporszívót (vagy elektromos ágymelegítőt? már nem emlékszem, de valami ilyesmi felesleges cucc volt), vagyen-e nekem egyet?

2024. január 4., csütörtök

Origamikalap

– válaszolta Boni arra a kérdésemre, tudja-e, hogyan hívják magyarul a képen látható tárgyat. Jót nevettem! Végül is, tényleg origamikalap. Ha jól látom a szótárban, nincs is rá külön francia szó. Noha látni már tuti látott ilyet, ezek szerint a magyar kifejezést nem ismerte (a magyar etimológiai szótár szerint bizonytalan eredetű, esetleg származékszó, amelynek alapszava önállóan nem adatolható).

Kitaláltátok, mi volt a képen?


2024. január 3., szerda

On the 8th day of Christmas


Basszus, ez pont olyan volt, amilyenre számítottam: időigényes, abbahagyhatatlan, totál felesleges, de szuper! Én ilyet többet tuti nem csinálok megint, max. karácsonykor, mert ennyi időm nincs. Boni néha-néha szállt csak be, de tényleg jókat lehetett beszélgetni közben (olyan felkiálltásokkal megtüzdelve a mondanivalónkat, hogy láttad valahol a piros sapkás nő lábát?! meg: itt egy szakáll, ez hová való?). További megfigyeléseim: lámpafénynél nehezebb, mert csillog a felület, és a sötét részeket sokkal macerásabb kirakni, mint a világosakat, sokkal nagyobb felület kell az elején, mint maga a kép (50x70 cm), hogy legyen elég hely a guberáláshoz, Z-t tényleg nem érdekli az ilyesmi, összesen ha öt darabot berakott. Elsején fejeztük be. Még gyönyörködünk benne egy kicsit, majd szétszedjük és elrakjuk...

2024. január 1., hétfő

2023 – számokban

Elolvasott könyvek száma: 60 (sok klasszikus el- vagy újraolvasása)
Félbehagyott könyvek száma: 1 (de talán nem a könyv hibája...)
Naponta megtett kilométerek száma: 7,9 (futva vagy gyalog)
Havonta leúszott kilométerek száma: 6,83 (utána kellene néznem, nem lenne-e érdemes bérletet venni?)
Lefordított oldalak száma: 1052,45 (semmi jelentősége, a minőség számít)
Testsúly (éves átlag): 51,16 kg (ez 2022-ben is pont ennyi volt)
Közzétett blogbejegyzések száma: 133 (a november abszolút rekord!)
Kapott kommentek száma: 1010 (a névteleneket és/vagy a trollokat értelemszerűen nem tettem közzé)

Egy átlagos, szerethető és nyugis év volt ez a 2023, remélem, a 2024 is legalább ilyen jó lesz (sokkal jobb politikai eseményekkel, szélsőségmentes európai és amerikai választásokkal). Mindenkinek 

BOLDOG ÚJ ÉVET

kívánok!