Fikció

Boni elképedésének ad hangot, hogy mi minden oltári nagy hülyeség olvasható a könyvekben:

– Mama, mama! Képzeld, az Anatole Latuile* húga nem hisz a Télapóban...!

* Képregénysorozat címe és főhőse, a húga kb. hároméves.

Egy telefonbeszélgetés

Megpróbálom elmesélni a mai érzéseimet, melyek széles skálán mozognak: a meglepődéstől kezdve a büszkeségen keresztül a megbánásig és a bosszúságig terjednek, ilyen sorrendben. A kiindulópont egy nővel folytatott telefonbeszélgetés volt. Ezt a nőt pár éve ismertem meg, az elején szimpi volt. Nem kerültünk soha közeli kapcsolatba, és egy idő után rá is jöttem, hogy csak akkor keres engem (telefonon, e-mailben), ha kérni akar tőlem valamit – és ezt rendszeresen meg is teszi. Legutóbb január elsején lepett meg egy újévi üzenettel, és mivel soha nem szoktunk írni egymásnak újévkor, rögtön arra gondoltam, hogy megint van valami kérése. Azt írta, hogy jó lenne beszélni – pedig nem szoktunk csak úgy beszélgetni.

Tegnapig várt a telefonhívással. Összesen háromszor keresett, de mivel nem tudtam felvenni, ma visszahívtam. Gondoltam, hogy valamilyen konkrét okból hívott, nem arra kiváncsi, hogy vagyok (ez soha nem érdekli), és ezért szerencsére lélekben felkészültem arra, hogy adott esetben nemet kell mondanom. Büszkeséggel tölt el, hogy ezt határozottan meg is tettem, miközben azt hiszem, udvarias maradtam.

Most illóolajokat és tápanyagkiegészítőket árul, és be akart szervezni egy egyórás foglalkozásra, amelyen bemutatja a termékeit, amelyek, mint mondta, mindenfajta egészégügyi problémát megelőznek és gyógyítanak. És itt jön mindjárt az első meglepődésem: hogyan gondolhatja bárki is, hogy egészségügyi problémával nem orvoshoz vagy gyógyszerészhez fordulok, hanem egy hibbant javasasszonyhoz?? Aki nem önszántából és hivatástudatból, hanem egyszerűen saját pénzügyi érdekeit szem előtt tartva (gondolom kap valami járulékot) árulja a csodabogyóit.

De ha lehet, ennél mégjobban meglep az, hogy ezt mindenfajta szégyenérzet nélkül, nyíltan felvállalja valaki. Én asszem elsüllyednék szégyenemben, ha végig kellene hívogatnom a kontakjaimat, hogy rájuk sózzak valamit, amiből nekem hasznom származik (ez a bloggeri felület is mindig felkínál reklámozási lehetőségeket, de ezt sem veszi be a gyomrom, hogy abból legyen bevételem, hogy az olvasónál felugorjon egy-egy hirdetés).

Elmondtam, hogy nem érdekel a dolog, mert egyrészt nincs szükségem ilyesmire (ekkor mindentudóan hümmögött, mint aki tudja, hogy mindenkinek szüksége van az ő termékeire), és hogy ha felmerülnének ilyen problémák, arra, azt hiszem, megvannak a magam erőforrásai és leküzdési technikái, illetve tudnám, hová forduljak. Továbbá elmondtam, hogy egy órát én erre tuti nem szánok az életemből, mert ha lenne is szabad egy órám (nincs), akkor biztos, hogy azt olvasással tölteném.

Kicsit bánom már, hogy nem voltam még egyértelműbb, és nem mondtam meg neki, mit is gondolok erről az egész nyomulós, ködösítő, megalázó házalásról, amivel csak hülyét csinál magából, nekem pedig felesleges perceket és bosszúságot okoz. Úgy érzem, ez a nő palira vett, pedig szeretem magamról azt gondolni, hogy nem tűnök bepalizható személynek. Gimis és naív koromban, amikor a rendszerváltás után virágzott Budapesten az Amway-biznisz, valaki engem is beszervezett egy találkozóra: ott ültem valami kávézóban egy unszimpi ügynökkel, aki rá akart venni, hogy áruljak samponokat a barátnőimnek, és azon gondolkodtam, hogy basszus, hogyan keveredhettem ilyen helyzetbe?

Most, huszonöt év múlva, még mindig nem értem, hogyan lehetek egy olyan beszélgetés résztvevője, ahol azon kell gondolkodnom, eléggé udvariasan hárítok-e el egy meghívást, ahová nem szeretnék elmenni, illetve kellőképpen tapintatosan mondok-e nemet olyan dolgokra, amiket nem szeretnék megvenni, mindezt egy olyan nőnek, akik láthatóan az én egészségemért aggódik (!!), holott nyilvánvalóan bevételforrást keres. Nem azt sajnálom, hogy nem fogalmaztam keményebben. Tudtam volna keményebben fogalmazni, de az a tapasztalatom, hogy ez sokszor felesleges, ráadásul nem akart rosszat a nőt (igaz, jót sem). Azt sajnáltam, hogy az egész beszélgetés alatt még ÉN éreztem magam kellemetlenül, hogy vissza kellett utasítanom.

Korona (avagy nem beszélnénk már végre valami másról?!)

Franciául a korona szót máshogy mondják (couronne), így a franciák nem feltétlenül hallják ki a koronavírus szóból (coronavirus) a koronát; inkább valamiféle latin szót érzékelnek, aminek semmi köze a koronához. Persze mióta mindenki kiképezte magát virológiából, és dobálózik a tüskefehérjéhez (protéine Spike) hasonló szavakkal, ez nem feltétlenül van így.

Bonival ma épp a Kingdomino nevű játékkal játszottunk. Ez egy stratégiai játék, amelyben dominókat kell egymáshoz illeszteni, hogy azokból egy királyi birtokot hozzunk létre, mindenki a sajátját: a birtok erdőkből, mezőkből, folyókból, hegyekből áll. A cél nem az, hogy minél nagyobb területet foglaljunk el, hanem hogy minél többet érjen egy-egy terület. A pontozáshoz a domniók lapjain lévő koronákat (👑) kell használni. A férjem csak azt hallotta, hogy Bonival számoljuk a pontjainkat, és mivel nem ért ennyire jól magyarul, csak ennyit hallhatott:

– Blablabla, blabla, blabla KORONA blablabla. Blabla, blablabla, KORONA, KORONA, blabla...blablabla, blablabla KORONA! Blabla KORONA blablabla...blablabla...

Félig viccesen, félig bosszankodva odaszólt nekünk:

– Hé! Nem beszélnétek már végre valami másról?!

A Világ Egyik Legfurább Kérdése (a „Technikai jellegű tudnivalók” kategóriában)

 

 – Mama, ha egy vache (=tehén) meghal... akkor ki lehet még fejni belőle a tejet, ami benne ragadt??

 

Ennek már itt volt az ideje!

Tegnap Bonikámnak végre! kiesett az egyik fölső metszőfoga. Hét és fél éves elmúlt, a tejfogai mégsem akarnak kipotyogni: ez is hetekig mozgott; egy hónapja minden nap azt gondoltuk, hogy aznap fog kiesni. Neki még csak két alsó foga esett ki, de úgy, hogy akkor már mögötte látszódtak az újak, tehát Boni soha nem volt még cuki foghíjas. Annyira vártam már! Persze a maszktól sajna nem látszik.. olyan érdekes, hogy míg én ezt sajnálom, a zongoratanárnő szerint pont ellenkezőleg: micsoda szerencse, hogy eltakarja a maszk, így legalább „esztétikus”!

Lassan tehát megtudjuk, milyenek lesznek a maradandó fogai. Az ismerős gyerekek körében úgy látom, hogy a fogváltás mindig hatalmas választóvonal. Van, akinek az egész arca megváltozik, miután kiestek ezek a kis gyöngyfogak és helyébe a nagy fogak kerültek. Kicsit arra emlékeztet a helyzet, amikor Boninak nyolc hónapos kora körül kinőtt (végre!) a haja, és akkor jöttünk rá: göndör hajú gyerekünk van.

Harmincöt, harminchat

 

Eljött az idő: most már alig lehet megkülönböztetni Boni zoknijait az enyéimtől! Egyetlen szám választ el minket. Eddig soha nem nosztalgiáztam az elmúlt életkorokon, mert mindig jött egy újabb, szuper korszak, de mostanában nagyon elkezdett hiányozni az ovis Bonikám, aki még – bátran leírom a klisét – olyan ártatlan volt. Az elmúlt egy évben kinőtt ebből az ártatlanságból, mostanában folyamatosan poénkodik, ironizál, sőt: szemtelenkedik, felesel, provokál, és persze mindenről úgy hiszi, hogy jobban tudja nálunk.

Az elmúlt napokban ismét nehéz volt vele. És ha belegondolok, hogy évről évre egyre nehezebb, akkor el sem merem képzelni: milyen lesz a kamaszkor?! Ha így megy tovább, borítékolhatók a problémák. Mert most legalább még cuki amikor hisztizik („De a papaaa nem tuuuud nekem nyulacskáháhás mesét meséhélnihi!!”) és nagyon ragaszkodó, na de ugyanezt egy negyvenhármas lábú kamasszal?!

Kezdek arra a következtetésre jutni, hogy az ember semmit sem konyít a gyermekneveléshez mindaddig, amíg nincs kamasz gyereke.

Jókor elhangzott, okos mondatok

Még évekkel ezelőtt történt, hogy amikor három bútort akartam csináltatni a pesti lakásomba, az asztalos meglépett az előlegbe adott pénzemmel. Soha nem kaptam vissza. Nagyon nagy összeg volt. Minden követ megmozgattam: rendőrségi feljelentés, fizetési meghagyás stb. egy egész mappám van az ügyről. Még a búroros saját kézzel írt papírja is megvan, hogy átvett ennyi meg ennyi összeget (átutalással fizettem). Nem is tudom, mi volt nagyobb trauma: az összeg elvesztése vagy az a csalódás, hogy a magyar hatóságok nem tudták (vagy nem akarták) elérni, hogy visszakapjam a pénzt. Az egész sztori rányomta a bélyegét azokra az időkre, még az adófizetés létjogosultságát is megkérdőjeleztem, egy ilyen államnak? Amely, ha elfelejtem érvényesíteni a jegyemet a villamoson, szigorú bírságot szab ki, ellenben egy teljesen világos ügyben hagyja futni az illetőt, aki meglógott a pénzemmel?!

Azért elevenítem fel ezt a történetet, mert emlékszem, hogy mennyire nem tudott senki akkoriban semmi vigasztalót mondani. Nem lehetett. Igazságtalanság történt a javából, nyalogattam a sebeimet. Az ilyen kiömlött tej fölött nem érdemes idegeskedni-típusú gondolatok nem segítettek; a felháborodás nem elhatározás dolga. Végül Z. húgának a férje mondott valamit, ami segített abban, hogy lehiggadjak és túl tudjam tenni magamat a történteken. Azt mondta, hogy Tamko, mindenkivel előfordul az életben, hogy pénzt veszít. Azaz, hogy a fizetést és a megtakarított pénzt nem mindig lehet a legideálisabban felhasználni; akinek pénze van, annak értelemszerűen vesztesége is van, amit elméletben el lehetett volna kerülni, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy nem (gondoljunk csak akár a sok, feleslegesen megvett kacatra, lekésett repülőjáratra, rossz szállásért fizetett összegekre, hülye ajándékokra, amelyeket ötlethiány miatt vásároltunk, vagy akár az évek során kifizetett lakás-, felelősség- vagy egészségbiztosításra, aminek épp az a lényege, hogy NE kelljen soha felhasználni).

Szóval sokat segített ez a mondat abban, hogy helyén tudjam kezelni a dolgot: megloptak, az állami gépezet nem állt mellém – de ha úgy veszem, ez sem más, mint egy egyszerű vesztség, az élet velejárója.

Szeretem és gyűjtöm az ilyen mondatokat, amelyek rávilágítanak arra, hogy más nézőpontból is lehet vizsgálni egy adott helyzetet. Amikor terhes voltam Bonival, és kijött a Down-kór vizsgálatának az eredménye, ami tulajdonképpen abban az időben egy statisztikai érték volt, egy valószínűségszámítás, és azt mondta ki, hogy valószínűleg a gyerek egészséges. Tutit csak invazív magzatvízvizsgálattal lehett volna tudni, annak viszont fennált a vetélés esélye, és így ott álltam egy dilemmával, hogy mi legyen: akarjam megtudni a biztosat, annak a kockázatával, hogy meghal a magzat, vagy higgyek a jó szerencsémnak, hogy ezerből nem én leszek az az egy, akinek a gyereke beteg? 

Ekkor Petra barátnőm mondott valamit, amire a mai napig emlékszem: Tamko, a vizsgálat azt mutatta, hogy minden valószínűség szerint nincs semmi baj. Szetintem hidd ezt el. Ha mégis beteg gyereked születik, akkor majd kezeled a helyzetet. Nem azt mondta, hogy hipotetikus problémával ne foglalkozzunk előre feleslegesen. Ennél sokkal többet mondott, azt, hogy lesz erőm a problémával megbirkózni. Egy egész életprogramot vázolt fel hirtelen: csinálj mindent a legjobb tudásod szerint, a véletleneket úgysem lehet elkerülni, és ha bekövetkezik a legrosszabb, azt is kezelt a legjobb tudásod szerint. Emlékszem, épp egy lépcsőn mentem a vonatpályaudvar felé, amikor ezt így végiggondoltam, és teljesen lenyugodtam (az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy pont abban az időben lett elérhető az a veszélytelen vizsgálat, ami tutira kizárta a Down-kórt).

Nemrég Marival beszélgettem, már nem is tudom, hogy Boniról vagy saját magamról (nagy a részhalmaz), a téma a kreativitás volt. A mindennapi életben nagyon megfoghatatlan a fogalom, a híres zsenik kreativitását persze mindenki elismeri. Maga a kreativitás vonzó készség, anélkül, hogy pontosan meg tudnánk mondani, mit jelent (ha petrezselyem helyett medvehagymát teszek a rizottóba, kreatív vagyok-e? Vagy csak üres a hűtőm?). Én magam nem érzem magam kiemelkedően kreatívnak, és Bonin is azt látom, hogy rengeteget másol. Mari erre azt mondta, hogy Nem baj, a másolás a kreativitás előszobája. És akkor leesett, hogy nem kellene a kettőt szembeállítani, a kreatívak nem a másolók ellentétei, nem kizárólagos a viszony. Lehet, hogy egyetlen kreatív gondolatot (rajzot, műalkotást, matematikai bizonyítást, sakklépést, fordítást stb. a sor folytatható) sok-sok másolás előzi meg. Sőt, nemcsak megelőzi: az utóbbi az előzőnek az előfeltétele is. Lehet, hogy másolás nélkül nincs is kreativitás – nem kell tehát lenézni az utánzást, rutint ad.

Egyik ámulatból a másikba esve

 

Csütörtök reggel

6.30-kor szól az ébresztő a telefonomon

Döbbenten néztem a kijelzőt, és az első értelmes gondolatom az volt, hogy ilyen hülye hogy lehetek, hogy hétvégén ébresztem magam?? A második, ha lehet még nagyobb döbbenetem: basszus, nem is szombat van, hanem csütörtök! El tudjátok képzelni a csalódottságomat, hogy ki kell kászálódnom az ágyból és le kell ülnöm a gép elé – gondolom, mindenkivel előfordult. 

De ez a két, egymás után érkező, hirtelen felismerés és döbbenet (hogy nem kellett volna korán ébrednem, hogy de bizony, korán kell ébrednem) annyira élénken élt bennem egész nap, hogy Boninak és Z-nek többször is, részletesen elmeséltem e többrendbeli meglepődésemet. Mert milyen fura is ez az egész: a spalettákon besütő reggeli napfény, az imént álmodott történet (azonnal elfelejtettem) meg egyéb fizilológiai események együttesen azt a tudást táplálják az ébredező agyba egy csütörtök reggel: szombat van. Azért ez velem nem esik meg olyan gyakran. Már-már a barátnőmnek is elmeséltem délután a sztorit, holott tudom, semmi hírértéke nincs, de végül nem beszéltünk sokat (csak negyven percet - éppen megvitattuk a legszükségesebbeket).

Péntek reggel

6.30-kor talán(?) szólt az ébresztő a telefonomon

7:10-kor bejött a frissen megborotválkozott férjem a szobába: Mi van, miért nem kelsz föl?? Hét óra tíz van!

Azonnal felébredtem. Aztán majdnem hozzávágtam valamit. Első gondolatom az volt: ez a rossz poén tök jellemző rá. A tegnapi, agyonmesélt sztori után most, szombaton, hajnalok hajnalám felébreszt. Egy poén kedvéért! Hagyj már légyszi, nem fogok tudni visszaaludni!! – fogtam könyörgőre. De Tamko, péntek van, ma dolgozol! – már röhögött. Gondolkodni kezdtem: tegnap befejeztem az összes fordítást, leadtam minden anyagomat, megválaszoltam az összes e-mailt. Kétséget kizáróan szombat van. A férjem nevetve győzködött, hogy péntek, és hogy elaludtam. Nem túlzok, amikor azt mondom, percekig (!!) hittem, hogy nekem van igazam. Még most is vissza tudom idézni a szilárd meggyőződést, annak fokozatos szertefoszlását, a hihetetlennek a valósággá válását, és az értelemszerűen rákövetkező döbbenetet (haha, nemcsak, hogy nem fejeztem be minden munkámat, az egyiket szó szerint a közepénél hagytam abba, hogy majd ma reggel befejezem).

Tény, hogy ma Boninak nincs sulija*, biztos ez is megkavart... na de hogy kétszer megtörténjen velem ugyanez..! Hát mindennek van határa! 

(kíváncsian várom a holnap reggelt)

* Reggelire tükörtojást kért, és egy Asterixszel letelepedve az asztalhoz, olvasás közben öntudatosan kijelentette: Je veux profiter de ma journnée! Ez egy tipikusan francia mondat, azt jelenti kb., hogy most alaposan ki akarom használni a szabadnapomat.

Idegbaj®️

Mi elég későn vettünk Boninak igazi Legót, a barátnőim szerintem már teljesen hülyének néztek, amikor ovisként is még a bébiknek való Duplóval játszott. De megvolt rá az okom! Tudtam természetesen, hogy egy mai gyerek nem élhet Legó nélkül. Elég körbenézni gyerekes családokban, vagy visszaemlékezni a saját gyerekkorra, az ember rögtön leveszi (emlékszik), hogy a Lego szinte nélkülözhetetlen eleme (építőkockája!) a gyerekkornak. Tényleg szimpatikus a koncepció: kreativitás-, finommotorika-, figyelem-, kézügyesség-fejlesztés... csakhogy a játékkal értelemszerűen együtt jár valami, amit én nem tudok elviselni, Bonit viszont nem zavarja: a KUPI! Én már az elején tudtam, hogy nálunk ez nehéz ügy lesz. Boni egyszerűen nem az a gyerek, aki elpakol, én meg nem az az anyuka vagyok, aki a szanaszét fekvő, miniatűr darabokat elviseli a lakásában, vagy akár: a gyerek helyett elpakolja.

Az így vizionált probléma valóra is vált, amint Boni megkapta az első doboz legóját. Az azóta tartó időszakban próbálok rájönni, hogy mások ezt hogy csinálhatják jól (több példám is van) és hogy nekünk miért nem sikerül. Ismerek olyan családot, ahol huszonnyolcfélképp (!!) kategorizálják a legoelemeket, és a kisfiú az egyes darabokat külön-külön, a megfelelően felcímkézett műanyag dobozba pakolja (hát kiből legyen mérnök, ha nem egy ilyen gyerekből?!). Interneten olvastam, hogy egy anyuka órákig tartó guberálás után szétválogatta az egyes darabokat, mindegyiket az adott dobozba visszatéve, hogy újra meg lehessen építeni.

Szóval én tudtam: mi nem ilyenek vagyunk. Boni trehány, én pedig sóher módon őrködöm a szabadidőm felett. Nálunk ezek a nyolcmilliméteres bigyók homokszemek a fogaskerékben. Csak azért nem fotóztam le a legóembersisak átlátszó, felnyitható részét, amely formáját és méretét tekintve leginkább egy emberi körömre hasonlít, mert a nagy rumliban nem találom! Ha az ember ajtót nyitott nekik, nincs menekvés: egy idő után mindenhol, de MINDENHOL legódarabkákat talál a lakásban, akár egy kiadós takarítás után is.

Boni a következőképp játszik a legókkal: első alkalommal rendeltetésszerűen összerakja az adott játékot, ehhez (még) van türelme és energiája. Az egyik repülőt például három (!) órán keresztül építette. Ilyenkor szépen, csöndesen molyol, öröm nézni. Miután megépült az a valami (hajó, robot, repülő stb.) soha nem játszik velük: nem tologat, nem háborúzik, nem rakosgatja az emberkéket. Félrerakja, hányódik egy darabig, majd szétesik vagy szétszedi, de mindenképpen elvész belőlük ez-az. Egyszer az összes fejecskéből tornyot épített, majd valahová eltette, azóta sem találja (következésképp egyik emberkének sincs feje). Az említett repülőhöz vettünk lámpákat, nagyon izgatott volt, mikor megkapta. Én szereltem bele őket a gépbe: picike drótokat kellett futtatni egy-egy építókocka között, mini transzformátorokat becsippenteni apró bigyókba (lásd a fotón) pfff... két órámba telt, az idegeim rojtokban lógtak. De még ezt a világító-villogó repülőgépet is szétszedte, kibelezte, a darabjait elhányta; soha nem lehet már újraépíteni.

A megmaradt darabokkal viszont szokott játszani: „kilövőt”, „irányítóközpontot” vagy adott esetben kardot, pisztolyt épít. Nagy becsben tartott egy ideig egy lámpás építőkockát; már az sincs meg. Pedig általában tudni szokta, hogy melyik elem melyik játékból származott, de mégsem vigyáz rájuk. Bennem pedig minden porszívózáskor felmerül a klasszikus kérdés: lehajoljak-e az útközben fekvő darabokért??... 

A hiány

Pár napja egy francia űrhajós három társával megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra, ahol a következő hat hónapot töltik. Az űrállomáson már várták őket más űrhajósok (most asszem tizenegyen vannak fönt), akik pár nap múlva visszajönnek.

Nem is a gravitáció hiánya a legmeglepőbb a találkozásról készült videóban...!