2012. augusztus 22., szerda

Baleset


Otthon volt még az is, hogy a teherbeesési görcsölésemet, illetve a bútoros okozta bosszúságomat (erről majd még mesélek) egy csapásra a helyére tette az, hogy szemtanúi voltunk egy közlekedési balesetnek, amelyben egy férfi súlyosan megsérült. Még most is kísért a kép, ahogy az utcán a porban és az üvegszilánkok között fekszik eszméletlenül. Utólag kiderült, egy vétlen járókelő volt, éppen arra járt szegény, semmi köze nem volt a két autóhoz, amely egymásnak ütközött (és amely közül az egyik úgy beleszaladt a sarki üzletbe, mint vaj a késbe).

A reakciónk ég és föld volt: Z. lefékezett, majd kipattant a kocsiból, és Segítséget kell nyújtanunk! kiáltással már rohant is. Én nem tértem magamhoz, és (másod?)percekig teljesen használhatatlan voltam, megbénított a rémület és a látvány. Végül sikerült megtalálnom a táskámat, a táskámban a telefonomat, és valahogy a 112-t is tudtam tárcsázni, de csak mert Z. rámkiabált. Aztán hirtelen (a Föld alól?) mindenféle emberek kerültek oda, nagy lett a tömeg, jöttek a rendőrök is, és kihallottam valahonnan, hogy az üzletben nem volt senki. Akkor visszanyertem a teljes cselekvőképességemet, de azóta is sokat gondolok arra, hogy két sarokra van onnan egy kiülős kávézó meg egy Coop.

Z. mindent látott (én nem, szerencsére), de semmire nem emlékezett. Este még visszamentünk, akkor kiderült, hogy ő azt hitte, az üzlet a jobb oldalon volt, közben pedig a balon volt, az Indexen fehér színű kocsit mutattak, Z. megesküdött viszont volna arra, hogy fekete autó ütközött.

Napokig hatása alatt voltunk a történteknek. És olyan fura, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, és egyre kevésbé borsódzik tőle a hátam – felejtődik, vagy hozzászoktam. Ezen felül egyébként még láttam egy motorbalesetet is és két helyszínelést. De nem csoda, szerintem életveszélyesen és udvariatlanul vezetnek odahaza az emberek. Brüsszelnek rossz a reputációja, pedig Budapeshez képest itt békés nyúllegeltetés folyik.

2012. augusztus 17., péntek

Méh, polip

Jaj. Elmesélem, valójában mi is állt a tegnapi nyűgös és utálkozó bejegyzésem mögött.

A héten a rendes nődokimhoz voltam hivatalos, az éves rákszűrésre. Elmondása szerint van egy polip a méhemben, de nem biztos, jöjjek vissza a ciklus elején, hogy megbizonyosodjunk a dologról. De a ciklus elején én már szúrnám magamba a hormonokat a következő lombik égisze alatt, akkor most mi legyen?

Pánikszerűen hívtam az Editet, akik szerint nem is a ciklus elején kell nézni, hanem a 10. napon, jöjjek vissza akkor. Na de az első doki pont a 10. napon nézte, és nem látott tutira polipot. Addig könyörögtem, míg ma reggelre (12. nap) adtak egy időpontot. Sajnos a Franciskához, aki egyre undokabb. A polipot megerősítette, tényleg ott van, 5mm-es.

Számonkérő kérdésemre, hogy ezt eddig miért nem látták, csak annyit válaszolt, hogy ő már 20 éve űzi ezt a szakmát. Most így belegondolva nem is tudom, mit jelent ez a válasz, ott volt ez a polip eddig is vagy sem? És arra, hogy mit kell tenni, a lehető legsemlegesebb választ adta: a lombikot és a teherbeesést nem befolyásolja, de ha én úgy gondolom – és azt látja rajtam, hogy én biza' úgy gondolom – akkor vetessem ki.

Őrület! Fogalmam sincs, mi legyen. A műtét kellemetlen lenne, de „csak” egy egy hónappal halasztaná a lombikot. Mondanom sem kell, nekem egy hónap, függetlenül attól, hogy mit gondoltam nemrég, az maga az örökkévalóság. Viszont mi van, ha mégiscsak kedvezőtlenül befolyásolná a polip a megtapadást? Ha esetleg emiatt nem sikerül(t)..?

És mérges is vagyok, hogy mindkét doki ennyire flegmán kezeli a dolgokat. Eltiltanak az internetes keresgéléstől, miközben rám bízzák a döntést. Hát hogy legyen az ember okos ilyenkor, internet és családi kupaktanács nélkül?

2012. augusztus 14., kedd

Szia, jó napot!


A nyár (és egyben az év) híre az, hogy már nem tegeznek le automatikusan mindenhol. Rémes! Nem is tudom, mikor jött a váltás. Mintha télen még tegeztek volna az eladók… Most egyrészt azt láttam, hogy fürkésző tekintettel méregetnek, aztán hezitálnak, majd az esetek többségében lejónapotkívánatoznak­, ha pedig nem, akkor is félve dugják oda azt a szia mit segíthetek-et*. Mindez persze nem lenne téma, ha nap mint nap szembesülnék a dologgal, fokozatosan szoknám a gondolatot. De én évente kétszer-háromszor jövök csak haza, így sokkal nagyobb a sokkhatás. Be kell, hogy lássam: mióta elmentem itthonról, fölnőtt egy generáció.

Viszont hatalmas bajban vagyok, amikor magyarul magáznom kell valakit, főleg (de leginkább) ha nálam fiatalabbakkról, pl. egyetemistákról van szó. Hiszen csak tegnap volt, hogy én is a padot koptattam! (Hihetetlen, hogy a Sziget is már 20 éves.) Most meg jönnek nekem ezzel a jónapottal. Tisztára, mintha bohóckodnánk.  A magyarban ráadásul tök bonyolult ez a magázás-tegezés, franciául sokkal könnyebb. Ott kb. 16 éven felül az ismeretlenek automatikusan magázzák egymást, akkor is, ha ugyanazon a munkahelyen dolgoznak vagy ha az egyik épp egy boltba lép be. Otthon más a helyzet, több a lehetőség is, van például ez a rémes ez az Ön/Maga kettős, illetve ez a tetszikezés is, amiből szintén volt szerencsém részesülni, egy fiatalembertől, az usziban (Ott tessék végighúzni a kártyát, lent!), én nem tudom hová tette a szemét!**

Engem amúgy nem zavarna az össznépi tegezés, sokkal könnyebb volt, amikor még mindenhol úgy fordultak hozzám a boltokban, hogy Szia, mondjad! A Jó napot kívánokkal az a bajom, hogy modorosnak, viszont a Jó napot! meg bunkónak hat a fülemnek. Mennyivel lazább egy Bonjour!

A francia az elbúcsúzásnál is egyszerűbb. Létezik pl. az A demain! ami olyasminek felel meg, hogy na pá, akkor holnap úgyis találkozunk, vagy az A tout à l’heure, ami kb. annyit jelent, hogy nem köszönök el hosszú időre, úgyis mindjárt látjuk egymást. Van még a nagyon praktikus Bonne journée is, ami szó szerint szintén jónapotot jelent, de inkább az értelemben, ahogy egy lány búcsúzott barátnőjétől a négyeshatoson a múltkor, viszont ami számomra egyszerűen túlzás (és gyanítom, hogy az angolból segítette ki magát): Legyen csodálatos napod!

*Arra is volt példa, hogy valaki egy és ugyanazon beszélgetés közben magázott és tegezett egyszerre!
**Fölényes és leereszkedő nyugalommal adtam tudomására, hogy ez biza' otromba sértés.

2012. augusztus 12., vasárnap

30. nap – Megérkezve, fotó elnapolva

Megérkeztünk és azóta azon gondolkodom, hová tűnt ilyen gyorsan az az egy hónap, hiszen tegnap indultunk el. Félelmetes. Minden nap akartam írni, de halogattam, úgyhogy majd innen fogom elmesélni ezt a szabit, ami amúgy tele volt meleggel, találkozásokkal, nevetéssel, bosszúsággal és... rohanással.

Biztos minden külföldön élő ismeri azt az érzést, amikor egy hazautazásabból áll, hogy a szülőktől rohanunk a barátnőkig, onnan a rokonsághoz, majd üzletekbe megvenni ezt-azt, amit itt nem lehet, utána megnézzük a várost rohanva, majd rohanva pihenünk egy picit... na pont ezért határoztuk el, hogy egy hónapra megyünk. Hogy ne kelljen rohanni, mindenkire legyen idő, lehetőleg többször is. Még soha nem voltam otthon egy hónapig folyamatosan, úgyhogy naivan azt hittem, így majd minden elintézhető lesz... el akartunk menni pl. Pécsre, Debrecenbe (sohasem voltam). De ebből és sok más tervből nem lett semmi, és valójában úgy telt el a hónap, hogy úgy érzem: mindenre csak rohanva jutott idő.

A 30. fotótémára (valami, ami boldoggá tesz) csupán egyetlen dolgot tudnék fényképezni, olyat most sajna nem fotózhatok, de amint lesz, lefényképezem. Ugye kitaláljátok, mi az?

2012. augusztus 8., szerda

26. nap - Kedvenc mappám (??)


Ez a legrosszabb fotótéma a harmincból, semmi normálisat nem tudtam kitalálni rá... de ez a dosszié tetszett volna 12 évesen...

2012. augusztus 3., péntek