2017. május 22., hétfő

Miért van egy gyereknek két szülője?

Hát azért, mert ha a gyerek a mérhetetlen akaratosságával, a folyamatos kérdéseivel, a kezelhetetlen frusztrációjával, a csigalassúságával (vagy éppen az úttestre kirohanásával), valamint az élettel össze nem egyeztethető vágyaival és kívánságaival épp totálisan kiborítja az egyik szülőt, akkor ott legyen a másik szülő, aki meg tudja menteni a helyzetet, egyúttal pedig a gyereket is a habzó szájjal üvöltöző, csapkodó felnőttől.

(Csak szólok, hogy alapjában véve mindketten nyugodt, mérsékelt, intelligens, szerető és szerethető emberek vagyunk.)

A múltkor Z. felhívott, már lehiggadva:

– Te figyelj, hol vetted Boninak azt az uzsonnás dobozt?
– Azt a szüleim vették Magyarországon, miért?
– Kéne venni egy olyat.
– Miért??
– Izé... mert eltörött.
– Eltörött? De hogyhogy?
– Hát eltörtem.
– Te? De hogy?
– Véletlenül!!
– Na de hogy?
– Jaj, hát... hát levágtam a földre az előbb.
– De miért??
– Mert begurultam! Ez így nem mehet tovább! Boni kikészít, már megint nem fogad szót, így hát.. egy kicsit mérges voltam az előbb!!!

2017. május 16., kedd

Szülői szerep

Nagyon nehéz a szülők dolga: akárhová nézek, minden kisgyerekes ismerősöm panaszkodik a saját szüleire. Nem segítenek, vagy nem úgy és nem annyiszor segítenek, ahogy ideális lenne. Én is felsorakozom mögéjük, noha egy csomó barátnőmhöz képest én még az iszonyú szerencsések közé tartozom, hiszen ha valamire, akkor a segítségükre nem panaszkodhatom: akkor és annyit és úgy segítenek, ahogyan kérem és ahogyan arra szükségem van.

Mégis, valahogy úgy érzem, nekünk ez a szülő-gyerek viszony nem sikerült, még így sem, hogy kimeríthetetlen közös témánk lett (=Boni). Az már ugyanis régi probléma, hogy én nem tudok kertről, kutyáról, orbánviktorról, Klub Rádióról a szájuk íze szerint beszélni, ellenben nem szívesen mesélek nekik pl. a munkahelyi problémákról, az éppen olvasott könyvemről, a francia elnökválasztásról vagy a kolonoszkópiás tapasztalataimról.

Sőt, ha egy jó beszélgetésre vágyom, nem őket hívom fel. Pedig mi más lenne a jó viszony fokmértéke, mint egy kiadós beszélgetés, esetleg egy egészséges vita, elmélyült érvelés, vélemények kikérése és esetleges elfogadása, de ha nem is, legalább megfontolása és komolyan vétele. Vagy például: egymás életének szoros! figyelemmel kísérése.

Mert az egyik dolog, amit ellenük felhozok az az, hogy soha nincsenek képben semmivel. Soha de soha nem tudják pontosan, hogy mikor megyünk haza nyáron. Értitek, az minden hónapban bele van vésve a konyhai naptárba, hogy mikor kell beadni a féregirtót a kutyának, de az, hogy mikor érkezik a lányuk, már nem. Azt sem tudják követni, hogy mely napokon dolgozom, és mikor otthonról, mikor bentről – a papám már épp megtanulta a bölcsis menetrendet, amikor Boni oviba került, és akkor megváltozott minden. Amikor az ember maga is szülő, még kisgyerekes ráadásul, olyan nehezen hihetőnek tűnik ez a szórakozottság.

Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban.

Tavaly nyáron szerettem volna párszor kint aludni náluk Bonival (win-win helyzet, gondoltam), az emeleten van két szabad szobájuk is. Jaj, fiam, nem tudtok ott aludni, tele van pakolva mindkét szoba – mondta a mamám. Ó, hát mit érdekel az minket, válaszoltam, csak nem fogok megijedni egy kis kupitól, haha!

Fölmentem megnézni, hogy azért elférünk-e (nagy szobákról van szó), azon nyomban kifordultam az ajtón: a valóság eltörpült a képzelet mellett. A húgom cuccai mindenhol, dobozok, zacskók, bicikli, régi számítógépek, por mindenhol, az egyik szoba félig kipakolva, a másik felében tele könyvekkel... áááá, itt tényleg nem lehet aludni.

A papám évente párszor látja csak az unokáját. Kíváncsi vagyok egy év alatt fogadóképessé teszik-e a szobákat, hogy többször is ott lehessünk.

2017. május 10., szerda

Miért?!

- Mama, miért kell még sokat aludni nyárig?
- A nyár miért a tavasz után jön? Nem jöhet az ősz után?
- Mama, miért bontják le a kórházat? Miért építenek házakat?
- Milyen emberek fognak bennük lakni? Miért? Mi miért nem ott fogunk lakni? Miért itt lakunk?
- Miért ő a Mélinée anyukája? Miért siet?
- Miért raksz bele répát? A répa miért narancssárga? Miért nem zöld? Nem is zöldség?
- Miért egészséges? Miért fogok megnőni? Mia is meg fog nőni? Mikor növök meg? 
- A kisbabák miért nem tudnak beszélni? Jonatán kisebb nálam? Mikor lesz nagyobb?

Ilyen és hasonló kérdésekre válaszolok naponta kb. ötszázszor. Megpróbálom nagyon lelkiismeretesen csinálni: mindegyik kérdés legitim. Nincsenek tabuk. Az összes kérdést végighallgatom. Annyiszor válaszolok ugyanarra a kérdésre, ahányszor fölteszi. Nem veszítem el a türelmememet. Utánanézek. Informálódom. Legjobb tudásom szerint válaszolok. Saját szintjén, persze. Mindig igazat mondok. Elismétlem, ha nem érti. Szemléltetek. Mutogatok. Ha hibázom, kijavítom magam.

Ez persze csak a vidám felszín, mert a mélyben lent legszívesebben gyakran annyit mondanék csak, hogy:


2017. május 8., hétfő

Incipit

Beköszöntött a májusi november, vacsora után beültem tehát egy kád forró fürdővízbe. Előtte még találomra felkaptam két vékony könyvet, mert a kádba nem viszi magával ugye az ember a Kindle-jét. Arra gondoltam, hogy elolvasom mindkét könyv első három mondatát, és majd azok alapján döntöm el, hogy melyiket kezdjem el olvasni. Az első könyv első három mondatát hamar kivégeztem: "Sötét volt. A sötétben egy nő azt mondta: - Én nem félek." (Ámosz Oz: A Gonosz Tanács hegye).

A második könyv második oldalának közepén viszont gyanút fogtam... a harmadik oldalnál pedig előrelapoztam... a Táncórák idősebbeknek és haladóknak volt az Hrabaltól. Mint utólag kiderült, irodalmi kísérlet gyanánt az egész kisregény egyetlen mondatból áll.

Ennek mennyi volt az esélye?!






2017. május 5., péntek

Virtuális szabadegyetemek, otthontanítás és frontális oktatás

Úgy az online tanulás, mint a gyerek iskolarendszeren kívüli tanítása nagyon nehezen elképzelhető számomra. Azért veszem őket egy kalap alá, mert mind a kettőben a tanár, a csoport(osztály)társak és a velük folytatott rendszeres interakció hiánya a közös – és ez nekem nagyon fontos! A szolfézsot már rég feladtam volna, ha nem kényszeríteném magam hétfőnként arra, hogy elmenjek. Baromi lelkesen szoktam hazajönni, egyrészt mert látom, hogy mások is szenvednek, tesznek fel kérdéseket, tévednek. Előfordult már, hogy egy csoporttársam kérdése nyomán világosodtam meg én magam (én még a kérdést sem tudtam megfogalmazni), és kerültek helyükre bizonyos fogalmak. Aztán pedig a tanár tevékenysége is nagyon fontos, rávilágít dolgokra, összefüggésekre, fontossági sorrendre – el nem tudom képzelni, hogyan nyújtaná ugyanezt az élményt egy online felület. (Bár biztos attól is függ, hogy mit, miért és mennyi ideig tanul az ember.)

És hiába vonzó gondolat, hogy a gyerek tanulását is kézben tudjam tartani, irányítani tudjam, kontrolláljam, fel nem tudnám vállalni ezt a felelősségteljes és időigényes melót. Már most sem bírom követni az iramot, pedig még csak 3,5 éves. Képtelen vagyok megkülönböztetni a tölgyfát a bükkfától, nem tudom, hogy a sárga pittypang miért (és mikor) válik bóbitássá, nem vágom kapásból, hogy mit eszik a rózsaszín flamingó. Nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy amikor lemegy a nap, akkor tulajdonképpen a Föld fordul el, a Holdat soha nem értettem igazán. Fogalmam sincs, hogy miért villog a neonlámpa, most jöttem csak rá, hogy a vonaton nincs kormány és hogy a helikopternek nincs kereke. Boni egyre gyakrabban ismételgetett mondata: Majd megnézzük az interneten! És akkor még hol vagyunk az aranybullától, a palagáztól (vagy hogyan mondják ezt magyarul?!) és a periódusos táblázattól!

Amúgy én a frontális oktatás terméke vagyok. Én vagyok az a nagyon kis hányad, akinek ez bejön. Soha semmi bajom nem volt vele: megértettem, amit elmondtak, bemagoltam, amit be kellett, levizsgáztam belőle, majd alkalmaztam a tanultakat. Nem tudok viszont mit kezdeni azzal, ha leültetnek egy asztalhoz a csoporttársaimmal, akikkel egy hétig egy ún. projekten kell dolgoznom. Kevésszer, de ilyenben is volt részem, majd megőrültem. Két nap repülőtér-tervezés (gimis technikaóra) után soha többé nem akartam kifutópályákról, becsekkolásról, transzferről stb. hallani. A munkahelyemen is vannak ilyen szeánszok, általában csapatépítés, nyelvóra stb. keretében. Székeket tologatunk (valaki mindig háttal ül!), feszengünk, a másik csapat bezzeg már flipcharton rajzolja a nyilakat, áááá. A leggázabb dolog számomra, amikor nyelvórán a mellettem ülővel (aki adott esetben magyar) kell idegen nyelven beszélgetnem egy olyan témáról, ami amúgy tök izgi lenne, de ami huszadrangú ügy, mert nem azért vagyunk ott. És a tanár odasétál az egyes párokhoz, majd belehallgat a beszélgetésbe, lecsekkolván a kötőmódot vagy a prepozíciókat.

2017. május 4., csütörtök

Show

Egyszer úgy láttam Marine Le Pent-t a TV-ben, hogy le volt halkítva a készülék, tehát nem hallhattam, mit mond: akkor jöttem rá, hogy valójában egyáltalán nem ronda nő, sőt, bizonyos szemszögböl helyes és vonzó lehetne az arca. Azért nem látja ezt az ember, mert amint kinyitja a száját (eleve: a hangja is borzalmas – erről mondjuk nem tehet), dől belőle a gyűlölet, a rosszmájúság, a hazugság, a gyanúsítgatás.

Tegnap este vitázott a TV-ben élőben a két elnökjelölt (Le Pen vs. Macron). Én végignéztem, Z. viszont nem bírta idegekkel, kiment. A tét nem volt túl nagy, Macron-nak sokkal jobbak az esélyei, ugyanakkor benne volt a pakliban, hogy ha valamit nagyon elront, akkor a szélsőjobb malmára hajtja a vizet.

Nekem, tök laikusnak (nem vagyok közgazdász) és félig kívülállónak (nem érint a franciaországi munkanélküliség vagy vásárlóerő kérdése) röviden összefoglalva az a véleményem, hogy 1) Le Pen hozta a formáját, sőt, még a szokottnál is cinikusabb, gusztustalanabb volt, és 2) Macron viszont megvett kilóra! Összeszedetten, részletesen és közérthetően magyarázott.

Kicsit bővebben: Le Pen stratégiája az volt, hogy a saját programjának a bemutatása helyett az elejétől a végéig Macron-t támadta. Volt itt:
– személyeskedés („Maga és a szocialista barátai...!),
– szalmabábérvelés (Macron álláspontjának torzítása),
– és a tények elferdítése (mikor volt Macron gazdasági miniszter, mennyibe kerül az EU).

Valódi, érdemi vitába nem ment bele a nő. Én nem vagyok objektív, nem lehet a szélsőjobbot objektívan megítélni, de nem értem, miért nem lehet ezt (tehát a munkanélküliséget, az iszlám radikalizmust és a bevándorlást) színvonalasabban meglovagolni (ha már a szélsőjobb úgyis a félelemre épít).

Macron tök jól állta a sarat, nem vesztette el a hidegvérét, bár az én ízlésemhez képest egy hajszálnyival többször ment bele feleslegesen vitába, és egy icipit túl sokszor használta azt a fordulatot, hogy Madame, Franciaország Önnél jobbat érdemel (=ami szintén nem érv).

Mindent összevetve: míg egy hete nagyon örültem, hogy a 11 jelöltből nem kell kiválasztanom azt, akit az elnöki székben szeretnék látni, ma már egyértelmű, hogy a kettő közül kire szavaznék:



2017. április 27., csütörtök

Francia választások (összefoglaló öt pontban)

1) Az első forduló meglepetése tulajdonképpen az volt, hogy a közvéleménykutatások eltalálták, melyik két jelölt fog nyerni (Le Pen és Macron). Az utolsó hetekben mindenféle vélemények is napvilágot láttak, én leginkább egy Le Pen-Mélenchon vagy egy Le Pen-Fillon győzelemről tartottam (ez utóbbi mellett nagyon kampányolt a jobboldani média, egy ismeretlen kanadai honlapra hivatkoztak, akik állítólag Trumpot egyedüliként megjósolták. Haha.).

2) Szóval kicsit megnyugodtunk és fellélegeztünk, ugyanakkor mindenki érzi a helyzet szomorú valóját: a szavazók 22%-a (már nem emlékszem pontosan) egy populista, jobboldali, iszlám- Unió- és globalizációellenes jelöltre szavazott. Emlékszem még 2002-re, amikor a Nemzeti Front szintén bejutott a második fordulóba: óriási volt a felháborodás – most pedig szinte megnyugodtunk. (Igaz, akkor még Jean-Marie Le Pen, az apa volt a párt elnöke, sokkal szalonképtelenebb fazon, noha a lánya se kutya).

3) Mindenki arról beszél, hogy egyrészt A) vége van a nagy pártoknak, a jobb- és a baloldal is megbukott (a Szocialista Párt és a Republikánusok), másrészt hogy B) az új törésvonal ezután már nem a jobb-bal mentén fog elhelyezkedni, hanem a globalizáció híveit vs. ellenségeit fogja egymással szembeállítani. A baloldal tényleg baromira megosztott volt, de a jobboldal sikertelenségéért abszolút Fillon felelős. (Őrület, őrület. Simán megnyerte volna a választásokat a jobboldal, ha ez a szerencsétlen nem ragaszkodott volna elnökjelölti pozíciójához. Valamelyik barátnőm mondta: tisztára olyan, mint egy Dosztojevszkij-hős.)

4) A radikális baloldal jelöltje, Mélenchon, iszonyú jól szerepelt saját eddigi eredményeihez képest (asszem 19,5%). Miközben a másik két párt már a választás estéjén arra szólította fel a szavazóit, hogy szavazzanak Le Pen ellen a második fordulóban (tehát Macron-ra), Mélenchon nem nyilatkozott. Egyrészt ez is iszonyú gusztustalan politikai húzás, másrészt bizonyos elemzők emiatt azt mondják, hogy emiatt még az sincs kizárva, hogy Macron veszít.

5) Macron: nagyon megosztja az embereket. A választás napján tartott beszéde eléggé közepes volt, mi is csalódtunk. Sokan kritizálják amiatt, hogy túl magabiztos, előre iszik a medve bőrére, hiányzik belőle az alázatosság. A játszótéren egy apuka azt mondta: Macron túl liberális (ez most itt is szitokszó) (nem éltek ezek Népköztársaságban!). Én azt gondolom, hogy egy fiatal, esetlegesen pökkhendi liberális politikus és egy rasszista, demagóg nő között a választás nem kérdés, nem lehet az. Mégis, 40-60%-os eredményt mondanak a közvélemény-kutatások Macron javára, ami azt jelentené, hogy a szavazók 40%-a a szélsőjobbra szavazna!

6) És ha Macron nyer, nehéz 5 éve lesz, hiszen meg kell győznie a csak-kényszerből-rá-szavazókat. Ha nem tud eredményeket felmutatni (vagy azért mert gyenge, vagy azért, mert nem lesz meg a parlamenti többsége), akkor 2022-ben Marine Le Pen simán bejuthat.

2017. április 26., szerda

A mágikus realizmus, az avantgárd és a szürrealizmus

Szoktunk olyat játszani, hogy meghuzigálom Boni fülét vagy orrát, és „elővarázsolok” onnan egy dominót/kulcsot/legót. Nagyion élvezi, jókat röhög. Persze látja, ahogy bénázom a tárgyakkal: a pulcsim ujjába rejtem őket, néha kiesnek, néha beszorulnak, néha csak a szeme előtt sikerül betuszkolnom a dominót a pulcsiujjba, hogy aztán úgy tegyek, mintha a füle mögött találtam volna meg. Boni mégis mindig úgy csinál, mintha baromira meglepődne. Azt hittem, hogy ez a közös játék számára egy hallgatólagos egyezségen alapul, azaz hogy udvariasan és illendőségből úgy tesz, mintha nem venné észre a kis ügyködéseimet. Annak a szisztémájára, mint pl. amikor ebédet „főz” nekem (a múltkor kávészószos főtt tésztát! mmmmm) és jól látja, hogy valójában nem kanalazom be a számba a gyurmával kevert papírfecniket, mégis megkérdezi, hogy ízlett.

De nem! Mert előfordul, hogy odajön hozzám, és teljesen őszintén megkérdezi – és kihallom a hangsúlyból és látom a szemén, hogy igazán kiváncsi és sürgősen szeretné tudni –, hogy vajon van-e most új dominó a füle mögött? Máskor meg benézek a szobájába, és azt látom, hogy megpróbálja a legókat óvatosan a füle mögé ügyeskedni.

Egy időben képes tehát szintetizálni két ellentétes gondoltatot, hiszen: 1) tudja (hiszen látja), hogy én teszem a tárgyat a kezembe, majd varázsolom elő a füle mögül, illetve 2) komolyan azt hiszi, hogy a füle mögül mindenféle dolgokat lehet elővenni.

Ami a képi világot illeti, szerintem még mindig nem érti, hogy amikor oldalról van lerajzolva valaki, miért van az illetőnek csak egy lába és egy szeme. Hol a másik, miért nincs neki? – szokta kérdezni. A portréképeknél nagyot bólintva regisztrálja, hogy az illetőnek nincs lába (na nem mintha zavarná). Tipikus fejlábembereket rajzol, az tíz ujjhoz egyben, szépen akkurátusan, a fej mellé húz 10 párhuzamos vonalat.

A múltkor állatkerben voltunk, és láttunk egy keselyűt. Mivel minden állatnál azt kérdezte, hogy mit eszik (és főleg, hogy eszik-e embert??), kénytelen voltam elmesélni neki, hogy a keselyű döglött állatokkal táplálkozik. Mi az, hogy döglött? Nem mozog? Soha többé? – záporoztak szegény felkészületlen fejemre a kérdések. Valahogy kimagyaráztam magam, hú, nehéz ez, nem voltam a helyzet magaslatán. Nem felejtette el ám a témát, és ma vacsoránál nekem szegezte a kérdést:

– Mama, engem ki fog megenni, ha meghalok?

2017. április 25., kedd

Az ördög a részletekben

A férjem:

- kiszellőztet és visszazárja az ablakokat ugyan, de következetesen elfelejti visszahúzni a függönyöket,
- noha rendszeresen bepakol a mosogatógépbe, de mindig van minimum egy olyan pohár/bögre/bármi, amelyet fordítva tesz be, és amelyben összegyűlik a víz,
- adott esetben kiteregeti a vizes ruhákat, de nem rázza ki őket előtte, a ruhák ezért gyűröttre száradnak meg,
- elviszi ugyan a gyereket a játszótérre, de mindig elfelejti kint kirázni a homokot Boni cipőjéből/nadrágjából, így az előszoba tiszta homok, mikor hazajönnek,
- bevásárol, de a zacskóban hagyja a cuccokat fél napra (kivéve, amikor a tusfürdőt a hűtőbe, a vajat pedig a fiókba teszi),
- megfürdeti Bonit, csak éppen a levetett, koszos ruháit gombolyagba gyúrva találom meg a mosógép hátulja mögött (két nap múlva),
- stb., stb.

Komolyan mondom, néha nagyon kell koncentrálnom az amúgy rengeteg jó tulajdonságára és arra, hogy ne sárkányosodjak el.

2017. április 17., hétfő

Kakihurka! Pipitér!

Nagyon fura humorérzékük van ezeknek a piciknek. Boni múltkor gurgulázva röhögött a boltban a saját viccén, ugyanis azt skandálta hangosan a zöldséges soron, hogy: Hinta-palinta, hintázik a... KRUMPLI! Lila volt már a kis feje, annyira nevetett a "poénon".

Kedvenc szavajárása a cacaboudin (kakihurka) és a pipitér (=ebben benne van a pisi francia megfelelője). Mindkettőt iszonyú nagy kuncogások közepette, diadalmasan jelenti ki, lehetőleg váratlanul, evés közben.




2017. április 13., csütörtök

Játszótér, lelki élet és a múló idő

A játszóterezés hasonlít a kocsmázáshoz: az ember mindig ugyanazokkal találkozik. Elbeszélget kvázi ismeretlenekkel a pultnál  a csúszdánál, majd leül az asztalhoz a padra, ahol szintén félismerősökbe botlik, majd dolgavégeztével és az aktuális pletykákkal meggazdagodva hazamegy. Otthon jelentést tesz a házastársának, hogy ki volt ott (a Fura Ruhás Nő?, a Professzor? a Focista Anyukája?), majd együtt jól megtárgyalják az eseményeket (neked az ikrek apukája mindig szokott köszönni? Szerintem engem nem ismer meg. És Martin anyukája vitte a bébit? Ja, ma a nagymamája volt?).

Most, hogy kitavaszodott, és én intézem Bonit reggelente, többnyire Z-re maradt a játszóterezés és asszem eléggé élvezi. Összehaverkodott Boni egyik csoporttársának az apukájával; ez az a kisfiú, akit már az első héten szeptemberben kiszúrtam magamnak és reméltem, hogy Boni vele fog összebarátkozni. Eszméletlenül aranyos gyerek, de kicsit magának való és visszahúzódó, ezért hiába kérdezgettem egészen idáig Bonit, hogy játszott-e az oviban a Raphaellel, mindig nemet modott. Raphaelt leggyakrabban a papája (egy genetikailag kambodzsai, de kulturális identitását tekintve francia pasi) hozza-viszi mindenhova, mert a mamája sokat utazik. Szóval ezek ketten, a férjem és Raphael papája a játszótéren váltják meg a világot, miközben a gyerekeink együtt játszanak, aminek mindkét család tökre örül. Alexis (a papa) minden másnap sms-t küld Z-nek a játszóterezés miatt, tök vicces. Boni meg minden este lelkendezve jön haza, hogy megint volt a Raphael! és együtt játszottunk!

Egyszer, amikor én mentem, Raphael nagyon nyűgös volt (még soha nem láttam ilyennek, és az apja elmondása szerint is amúgy nagyon könnyen kezelhető gyerek), nem is akart Bonival játszani, csak rohangált ide-oda. Szegény kicsi fiam nem értett semmit, futott Raphael nyomában, és folyamatos kérdezgette: T'es mon copain? T'es mon copain?? (=A barátom vagy?). Aztán elege lett a sok visszautasításból, odajött hozzám, és szomorúan ingatta a fejét, hogy Raphael nem akar velem játszani, már nem a barátom. Itt kb. meg akart szakadni a szívem, annyira sajnáltam szegényt. És hány visszautasításban, csalódásban lesz még része!

Boni: legfontosabb témánk mostanában az idő múlása, a napok és a hónapok. Még nem igazán érti: a sorrendet már tudja (reggeli-ovi-ebéd-kis alvás-játszás-vacsora-nagy alvás), de előfordul, hogy a délutáni alvás után reggelit kér, meg hogy este akar oviba menni. Meglepődik, ha vacsoránál még világos van, vagy ha délután már látszik a Hold, mindkét esemény összekavarja a fejében épp kialakuló rendszert. Mindent a kezemen kell, hogy elmutogassak: hányat kell még aludni, hogy elinduljunk, mennyi az egy óra, mennyi idő van még karácsonyig. Minden reggel megkérdezi, hogy van-e ma ovi, hétvégéket beleértve, hiába mondjuk, hogy akkor zárva tart. Jellegzetes kérdés pl.: Mama, lesz holnap éjszaka? Csináltunk együtt egy naptárt, ahova a terveim szerint fel lehetett volna ragasztani az aktuális nap esetményeit, de elkeverte a kis kartonpapírokat, szóval használni nem igazán tudjuk, mutatom:


2017. április 12., szerda

Katasztrófa-forgatókönyv

Z. őrjöng, idegeskedik, másról sem beszél, folyamatosan a rádiót hallgatja. Én viszont totális zen-állapotban veszem tudomásul a választásokról szóló híreket, amelyek szerint már az is elképzelhető, hogy a második fordulóban Le Pen és Mélenchon fog megmérkőzni egymással – a szélsőjobb és a szélsőbal populista képviselői, a pestis és a kolera, a totális káosz és államcsőd jövőbeli megvalósítói, az EU és az euró ellenlábasai.

Megpróbálok úgy csinálni, mintha az elcseszett politika nem vezethetne tragédiákhoz. Mintha az elmúlt 100 évben nem tört volna ki több háború, nem lett volna holokauszt, totális diktatúra, nem vertek volna le forradalmakat – és mindezt csupán csak Európában. Nem akarom elhinni, hogy elég egy(-két) őrült államfő, és dől az egész kártyavár.



2017. április 9., vasárnap

Az öregedés meglepetéseket is tartogat

Pl. teljesen elképesztő helyeken és szokatlan irányban bukkannak fel váratlan ráncok:


2017. április 7., péntek

Minimalizmus nálunk (zéró hulladék?!)

Mielőtt megszületett volna Boni, megbeszéltük, hogy nem halmozzuk el játékokkal. Nem lesz a szobájában ezer autó, kacat, ilyen-olyan fejlesztő huncutság, miniatűr étkészlet, játékhangszer, ötezer kirakó, legó, dupló, playmobil, matchbox, kutyafüle. Három év elteltével ott tartunk, hogy:


 valamit nagyon ELCSESZTÜNK!

2017. április 6., csütörtök

Tizenegyesek

(Copyright by Martine)

Beleszagolni a májusi nyárba 
igényt támasztani a boldogságra
megkóstolni, kipróbálni, lázadni
éjjeli busszal hazazötykölődni
felmenni egy lakótelepi házba
varázsolni szúnyogból elefántot
kapaszkodót keresni barátokban
Amerikáról álmodni Bakonyban
kívánni valamit csillaghulláskor
válaszolni pimaszul és gőgösen
vihorászni mindenkin és mindenen
először repülni egyedül, messze
izgulni, hogy hónap végén elég-e
társasjátékot játszani szavakkal
rögeszmésen ragaszkodni elvekhez
fontoskodni fontos munkatársakkal
firkálgatni az értekezleteken
fázni július tizennegyedikén
dugóban ülni és rádiót hallgatni
térerőt keresni és jelszót kérni
meddőnek lenni, majd kisfiút szülni
külföldön lenni örökre külföldi
zeneiskolába beiratkozni
olvasgatni hajnali vonatokon
hozzákopni a kompromisszumokhoz 
asszisztálni kemoterápiához
kínosan ügyelni a helyesírásra
bicegni és sziszegni reggelente
szeretni eszelősen és rettegve
utolérni egy kék műanyag motort
kirázni a játszótéri homokot.

2017. április 3., hétfő

Egy francia regényhős

Én már csak azért is drukkolok Emmanuel Macron-nak, mert olyan atipikus élete van – nagyon imponálnak azok az emberek, akik mernek kilógni a sorból. Ezzel persze nem kritizálom a „szabályos” életpályát befutókat, de tény, hogy mindig vonzottak azok, akik nem az egyetem-karrier-házasság-gyerekek-családi ház-kutya szokványos és kitaposott útvonalát járják, hanem merészen megbontják az élet logikus és elvárt rendjét.

Amikor elvégeztem a nyelvész szakot egy francia egyetemen, csak fogtam a fejem, hogy hogyan lehettem ennyire hülye, most majd soha nem találok normális állást. Mit csinált ugyanilyen helyzetben Emmanuel Macron, aki kb. ugyanazokban az években végzett el egy másik párizsi egyetemen egy másik semmire nem jó (= filozófia) szakot? Beiratkozott két további mesterszakra (OK, nem akármilyenekre, de akkor is) ahonnan egyenes út vezetett a francia közigazgatás magas polcaira. Pár év után azt is megelégelte, átnyergelt bankárnak (ez mondjuk rejtély, hogy hogyan), politikaközeli kapcsolatai lettek, felfigyeltek rá a Szocialista Pártban, és extrém fiatalon már miniszter lett – értitek, egy pasi, aki Hegelből diplomázott, mert.. mert gondolom az érdekelte. Ugyanis azt a típusú (természettudományi) érettségit tette le (kitünő eredménnyel), ami itt ugródeszkának számít az orvosi, jogi, közgáz stb. karrierhez szükséges ún. „jó” egyetemekre (azaz nem a filozófia szakra).

Ami a magánéletét illeti, az még elképesztőbben kacifántos. Tizenhat évesen beleszeretett a nála huszonnégy évvel idősebb, háromgyerekes, elvált tanárnőjébe, és a kapcsolat azóta is tart. Gondoljatok bele, milyen nehéz lehetett ezt lenyomni a család és a közvélemény torkán! Amikor az embert már olyan semmiségekért is szabadon véleményezik és kritizálják, mert nem engedi el a hároméves gyerekét az ovis osztálykirándulásra, nekik ezt a nagyon nem szokványos felállást kell(ett) elfogadtatniuk a környezetükkel. Válaszolni a kérdésekre, eloszlati a félreértéseket, végighallgatni önjelölt pszichológusok áltudományos előadásait az Ödipusz-komplexusról. Micsoda beslő küzdelmet róhatott ez a helyzet mindkét résztvevőre, és mennyire nehéz lehet(ett) meggyőzni a családtagokat és barátokat arról, hogy a szerelem tényleg lehet vak.

És aztán úgy történt, hogy ez a nagyon furcsa és szintén atipikus választási kampány véletlenül pont Macron-nak kedvez. Még az is lehet, hogy ennek a pasinak az összes fura és rendhagyó döntését az élet azáltal fogja diadalmasan igazolni, hogy 39 évesen köztársasági elnök lesz. Ki tudja? Állítólag nagyon jó esélyei vannak.

2017. április 2., vasárnap

Csatát nyertem a reuma ellen vívott háborúban

Egy év kihagyás után újra elmentem úszni. Mennyei volt! Alig akartam kijönni a vízből. És még lábra tudok állni!

2017. március 31., péntek

A valódi nehézség

Áááá, miket írkálok én itt össze-vissza, hogy a legnehezebb a gyerekezésben az, hogy mindenhol kupi van? meg hogy holmi idegenek fél mondattal megkritizálják három év nevelési munkáját? De hiszen ez mind kutyafüle, kit érdekel.

A folyamatos félelem a legnehezebb: hogy mindaz, ami van (és nálunk valahogy úgy alakult, hogy sokkal több a rózsaszínű csillámpónis boldogság, mint a nehézség) egy pillanat alatt köddé válhat. Elég egy figyelmetlen autóvezető, vagy egy rossz esés, vagy egy hülye baktérium, vagy akár egyetlen egy nem jól működő sejt, és az élet pokollá változhat. Én már szinte az Indexet sem merem megnyitni, annyi a világon a borzalom.

Boniék májusban kirándulni mennek az ovival, és miután kiderült, hogy egyikünk sem mehet vele, szó szerint RETTEGVE gondolok arra, hogy a hároméves kis manómat elengedjem egyedül... busszal mennek, autópályán, messzire... nélkülem! Arra gondoltunk, mert szerencsére (??) az apja is olyan mint én, hogy egyszerűen nem engedjük el. Elvisszük mi magunk teheneket nézni külön, máshová, máskor, most még van annyira pici, hogy nem lenne ciki neki a többiek előtt. Az a baj sajnos, hogy pontosan megértette, hogy hová mennek májusban, és többször is lelkendezve mesélte az oviból hazafelé, hogy tu sais Maman, bientot on va à la ferme! (=Tudod, mama, nemsokára megyünk a tanyára!). Az ovis füzetét, amelyet alá kell írni, hogy mehessen, többször is megnézte, majd közölte, hogy c'est pour la ferme.

Rájöttem, hogy a Szoba c. filmben is (most olvasom a könyvet) ez volt a legmegrázóbb, ez a végtelen egymásra utaltság, ami egy szülő-gyerek kapcsolatot jellemez: most már semmi vagyok nélküle, és ő is olyan kicsi, hogy szinte az egész világát mi jelentjük még. Na, EZ nagyon nehéz.

2017. március 28., kedd

Ebből a bejegyzésből kiderül, hogy miért csak én értem Bonit

C'est NEM BÁJ! (=Nem baj!)
C'est JÁTÉKBÓL! (=Játékból!)
Il est où, le TUTUS? (=Hol van a kutyus?)
Maman, le NÁP, ça me gène! (=Mama, zavar a nap(sütés)!)
Je IZZAD! (=Izzadok!)
Je peux BESZÉLNI? (=Beszélhetek?) 
J'explique-NI le FELADATOT. (=Elmagyarázom a feladatot.)
Papa, il va travaille-NI? (=Papa megy dolgozni?)
Je mets ça dans le TILITOLIBA. (=Ezt berakom a tilitoliba.)
Je veux aller à JÁTÓTÉRRE! (=El szeretnék menni a játszótérre!)
MI FŐZ A TÜNDÉR? (= Mit főz a Tünde?)

2017. március 25., szombat

Koncertfellépésem

Idén a gitártanárom rábeszélt, hogy vegyek részt a zenesuli éves koncertjén egy rövid kis művel, jó lesz gyakorlásnak.


Rémes volt! Rajtam kívül csupa kisgyerek volt ott és az őket fényképező-filmező szülők, abszolút nem éreztem a helyemen magam. És azt a számot, amit október óta mindennap többször, hiba nélkül el szoktam játszani, na, abba most sok helyen is belesültem, mert.. remegett a kezem!! Pedig a lámpaláz engem máskor (interjú, több ember előtt felszólalni, iskolai színjátszás) doppingolni szokott, de ezt a kézremegést nem tudtam kontrollálni. Ááá, halál ciki. Rémes az emberi agy.

2017. március 23., csütörtök

Egy elszúrt politikai döntés

Abban a városban, ahol LB barátnőm lakik, a polgármester módosította az iskolai oktatás időpontjait. Ez az ún. rythmes scolaires, amiről most a választások kapcsán is sok szó esik, azaz, hogy mely napokon, hány órától meddig járjanak a gyerekek oviba/suliba, mikor mit tanuljanak és mikor kezdődjön a napközi.

Azt találta ki, hogy a kicsiknek túl fárasztó a heti 5x koránkelés megoszlása (5–2), ezért szerda helyett járjanak inkább szombat délelőtt suliba: így 2 koránkelős nap (hétfő, kedd) után legyen egy pihenőnapjuk (szerda), majd a következő 3 koránkelős napot (csütörtök, péntek, szombat) kövesse a vasárnap.

Igen, csakhogy egy csomó szülő (a barátnőmékkel együtt) nem tud részmunkaidőben dolgozni és szerdánként a gyereket napközibe kell vinnie. Így ezek a gyerekek ebben az új rendszerben... hetente 6x kelnek korán!

Tökéletes illusztrálása ez annak, hogy egy jó szándékú, magas szinten meghozott döntés a helyi viszonyok és lehetőségek figyelembe nem vételével hogyan változik pont az ellenkezőjévé, és lesz belőle macera, bonyoldalom, aminek a gyerekek és a szülők isszák meg a levét: az előbbiek egy nappal többet kelnek korán, az utóbbiak egy fél délelőttel kevesebbet látják hétvégenként a gyerekeiket.

2017. március 22., szerda

Szülői munkaközösség (2.)

Mi a szar/nehéz az anyaságban?

Tegnap egész délután rágódtam a dolgon, aztán arra jutottam, hogy nagyon igazságtalan és oda nem illő volt a nő két beszólása, és hogy szívesen beszélnék vele akár egy mediátor (igazgatónő) jelenlétében arról, hogy konkrétan mit hibáztam és mit kellett volna máshogy tennem. Aztán arra lyukadtam ki, hogy végülis tök mindegy, a sértett hiúság beszél belőlem, minek most már vitatkozni. Ezért úgy döntöttem, nem mondok semmit.

A nő ma reggel saját maga hozta fel az ügyet. Amikor megérkeztem szólt, hogy a májusi vidéki kirándulásra sajnos nem mehetek a gyerekekkel, figyelembe véve a tegnap történteket. Ezek után egy 10 perces beszélgetés következett, amelynek a végén sem én nem láttam be, hogy jogos lett volna a beszólása, sem ő nem értette meg, hogy mit sérelmezek, és eléggé ingerülten váltunk el egymástól. Elmenet még mondtam neki, hogy nem is baj, úgysem jönnék többet, és úgyis az apja kísérné el az osztályt májusban, amire ő azt válaszolta:

Boni apja sem jöhet! Az még rosszabb lenne! Hozzá még jobban odabújik!

Hogy az alcímben feltett kérdésre válaszoljak: amíg az embernek nincs gyereke, sőt, ameddig a gyerekek csecsemő, végülis leszarja az életével és a magatartásával szembeni random kritikákat (milyen a párkapcsolata, hogyan öltözködik, kire szavaz, meddig szoptat, meddig marad otthon a babával), de amint a nevelésre terelődik a szól, és amint „szakembertől” jön a kritika, a helyzet megváltozik és a kritika legjobb esetben is csak szarul esik, legrosszabb esetben viszont elbizonytalanít.

Burkoltan végülis azt kaptam meg most, hogy Boni az átlagtól (sőt: a normálistól) eltérően viselkedik, ami első hallásra iszonyú ijesztően hangzik. Az ember keresi a hibát magában, a gyerekben, a génekben. Aggódik, hogy mi lesz így a gyerekből az Életben, ahol amúgy is olyan nehéz érvényesülni, hát még ha az ember EKKORA hendikeppel indul, hogy önállótlan, anyás, passzív, rágja a körmét, alvósállatot visz a játszóházba! (ezt én engedtem meg kivételesen Boninak, mivel be tudtam rakni a táskámba, ez sem tetszett az ovónőnek).

Aztán persze lehiggadtam... mert mi van? Kilóg a sorból? Tényleg könnyebb betagozódni, vegyülni, átlagosnak maradni, határok között lavírozni, de ki tudja, mindenkinek ez a sorsa-e? Így visszanézve az elmúlt 3 évre, igen, bizonyos dolgokat máshogy kellett volna csinálni – de pont ezek a dolgok azok, amelyeket nem tudtam volna máshogy csinálni (túlféltés, aggódás). Akkor viszont meg pont ott tartunk, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk.

2017. március 21., kedd

Szülői munkaközösség


Nagyon bosszús vagyok. Boni ovijában időről időre megkérik a szülőket, hogy menjenek be segíteni, aminek én mindig nagyon örülök és szívesen megyek. Oké, bevallom, nem az az elsődleges motivációm, hogy megkönnyítsem az ovónő munkáját, hanem hogy meglessem, mit is csinálnak konkrétan, hogyan érzi magát ott a kisfiam, milyen a többi gyerek stb. Úgy gondoltam, ez az ideális win-win helyzet, hiszen segítek, cserébe pedig bepillantást is nyerek. Voltam már egyszer sütit sütni, egyszer pedig társasjátékos foglalkozáson, ma pedig segítettem a gyereksereget játszóházba kísérni. 

Az a baj viszont, hogy Boni, aki nagyon anyás, és a többiekhez képest nagyon kicsi is (a csoport nagy része az év első felében lesz 4 éves), ilyenkor szinte el sem engedi a kezem. Gyakran az ölembe ül, a lábamba kapaszkodik, sőt, egyszer még azt is sérelmezte, hogy franciául beszélek hozzá (azért, hogy a többi gyerek is értse, ez pont a társasjátéknál volt). Ilyen körülmények között kicsit nehéz a többi gyerekre is figyelnem, de minden tőlem telhetőt megteszek. Névről ismerem valamennyit (iszonyú cukik), segítek nekik öltözködni, beszélgetek velük, orrot törlök stb., mindezt gyakran úgy, hogy Boni az egyik kezemet fogja. 

Igaz, nem vagyok – soha nem is voltam, és soha nem is szerettem volna lenni – olyan agilis szmk-anyuka, aki hangosan pattog, szervezkedik, magyaráz, reguláz, ömlik belőle a szó, a small talk, felügyel, őrmesterkedik és jópofizik (igen, sarkítok). A kevesebb több, főleg ha már van jelen a buszon pár ilyen nőci. 

Bosszúságom oka, hogy ma kétszer (!!) is megkaptam az ovónőtől, hogy nem azért vagyok ott, hogy a fiamat babusgassam, hanem hogy a többiekkel törődjek. Komolyan, fogalmam sincs, miért mondta ezt, tudta-e vajon, hogy konkrétan mit csinálok, vagy csak idegesítette a tyúkanyó viselkedésem? Őszintén megmondom, szerintem nem láthatta, hogy melyik anyuka mit segít (összesen 5 szülő volt, plusz ovónő, kisegítő pedagógus és 24 gyerek). 

Ha valóban nem segítettem eleget, akkor sem tudtam volna többet tenni – csak nem fogom ellökni a saját gyerekemet azért, hogy Hugo vagy Louise kezét fogjam? Akiknek semmi szükségük nem volt rá amúgy, hogy fogjam a kezüket. 

Aztán azzal is bajom van, ahogyan ezt foghegyről odavetve megjegyezte, kétszer is! Jogos, hogy kritizál, ha nincs velem megelégedve, hiszen ő az, aki segítséget kért. De akkor szerintem ezt négyszemközt kellett volna elintéznie, higgadtan, mielőtt jelentkeztem volna. Ha tudtam volna, hogy nincs megelégedve, nem veszek ki egy fél nap szabit és nem megyek a játszóházba – ahogyan nyilván többet nem fogok menni segíteni. Oké, nekem is jobban el kellett volna magyaráznom Boninak, hogy nem maradhat mindig velem, hogy a többi gyerekre is figyelnem kell. Mondjuk nem hiszem,hogy változtatott volna valamit Boni ragaszkodásán. 

Z. szerint túlreagálom, érzékeny vagyok és feleslegesen rugózom az ügyön. Oké, tényleg lehet, hogy van valami rejtett női konfliktus is a háttérben: mézesmázos és miniszoknyás valójában nekem soha nem volt nekem szimpi ez az ovónő.

2017. március 16., csütörtök

Játszótéri etikett


A játszóterezés különböző íratlan társadalmi érintkezési és illemtani szabályok alkalmazásának színtere. Nincsenek kőbe vésett, egyértelmű előírások, hanem az egyedi esetektől függűen inkább valamiféle csapásirányról vagy szokáshalmazról beszélhetünk. Mindenesetre folyton mindent mérlegelni kell, nem csak olyanokat, hogy egyáltalán láttam-e hogy mi történt, hanem pl. azt is, hogy mennyire közel vagy távol helyezkedik el valakitől az a gazdátlan műanyag vödör, amivel a gyerekem éppen játszani szeretne? 

A két konkrét kritikus kérdés mostanában: 1) szóljak-e rá a más gyerekére és 2) hogyan kezeljem a játékok kölcsönadását/-kérését. A tágabb kontextust az adja meg, hogy úgy kellene elsimítani a vitás helyzeteket, hogy egyrészt Boni helyes konfliktuskezelésre lásson példát, másrészt pedig a résztvevők is meg legyenek elégedve, ideértve persze a másik gyerek szüleit is.

Itt a mi játszóterünkön csupa normális emberrel találkoztam eddig szerencsére, és amint elkezd valaki homokot dobálni a levegőbe, azonnal ott terem valahonnan a felháborodott anyukája/apukája. Még azt is megkockáztatom, hogy nálam is szigorúbbak: gyakran már messziről kiabálnak a gyereküknek, amikor az széles mosollyal Boni kismotorja felé veszi az irányt, hogy az nem a tiéd!, ellenben ha más gyerek akar tőlük kölcsönvenni valamit, akkor hangosan kioktatják a saját gyereket a kölcsönadás szépségeiről. 

A magam részéreől próbálom nem túldramatizálni a dolgokat, és igyekszem természetesen kezelni a vitákat. Ha Boni nem akarja kölcsönadni a játékot, akkor nem erőltetem, joga van hozzá (bár néha baromira cikinek érzem, ezt el is mondom neki később). Ha vissza akarja kérni, de nem meri, akkor visszakérem helyette. Ha összemaszatolja más gyerek rajzát, akkor elnézést kérek a nevében (és persze elmagyarázom neki). Próbálom ahhoz tartani magamat, hogy soha nem szólok rá más gyerekére, inkább Bonit próbálom a szituból valahogyan elcsalogatni.  A kritikus helyzetek száma persze végtelen...