2017. július 20., csütörtök

Az elmélet és a gyakorlat

Az oviban intézményes (tehát nem ovónői mánia) elvárás, hogy a gyerekek januártól fölismerjék a saját nevüket nyomtatott nagybetűvel, a saját nevük kezdőbetűjét más szavakban, illetve év végére az 1, 2 és 3 számokat.

Ez az, amire gyerektelenként - amikor az ember még mindent tud - simán rávágtam volna, hogy hülyeség, baromság. Minek sietni. Játsszanak inkább, futkossanak, legyenek levegőn, bogarazzanak, homokozzanak.

És ez az, amiről ma már totálisan más a véleményem, ma, amikor van egy betű- és számmániás gyerekem. Azt továbbra sem tudom, hogy a többi gyereknek ez jó-e, de az enyémen konkrétan látom a mohó vágyat a tanulásra és az új ismeretek befogadására (gondolom a legtöbb gyerek ilyen). Büszkén sorolja az ismert betűket, meseolvasás közben követi a szöveget az ujjával, mindig mindent megszámol (és megszámoltat), elmutogatja a kezén, göcsörtös E-ket, M-eket, 1-eseket, 7-eseket stb. rajzol, "szavakat" rak ki betűkből, majd kéri, hogy olvassuk föl. Az ovis oktatás úgy tűnik, nagyon ügyesen meglovagolja ezt a tanulni vágyást, és ha már ennyire érdeklődők ezek a kicsik, akkor miért ne tanuljanak már olvasni vagy számolni? Én lassan már szolmizálni is meg fogom tanítani, annyira kiváncsi. A KRESZ-táblák irànti lelkesedése sem ma kezdődött, de most, hogy sokat vagyunk úton, azokból is rengeteget ismer.

Levegőn lenni, futkorászni, gyurmázni, medencézni, kutyázni-macskázni, ugrabugrálni még így is RENGETEG ideje marad.

2017. július 17., hétfő

Fegyelmezési kihívás... izé, probléma...

Egyrészről tökre, de tényleg! totálisan megértem egy 3,5 éves gyerek frusztrációit. Hogy mindenféle társadalmi konvenciókra meg higiéniai és biztonsági megfontolásokra hivatkozva nem engedik neki, hogy állva egyen, hogy az út kellős közepén leüljön játszani (egyáltalán: hogy mindig játsszon), hogy ne mosson kezet, hogy kivegye egy másik gyerek kezéből a játékot. Toleráns és megértő vagyok, a lehető legtöbb mindent megengedek neki a józan ész határain belül. A kommunikáció, az elfogadás, az empátia zászlaját lengetem, a határok meg a keretek szigorú kijelölésével - a könyökünkön jön ki az elmélet, ugye?

Úgy tűnik, Boni nem tudja hogyan levezetni a frusztrációját (volt nekem olyan osztálytársam, aki az ellenőrzőjét tépte össze, mert rossz jegyet kapott - Boni is ilyen lesz?), és ha bizonyos dolgokban korlátozzuk, elfogadhatatlan dolgot művel: harap, csíp, üt-vág MINKET. Ennél a pontnál elfogy a türelmem, a toleranciám, a beleélő-képességem, másodpercekre komolyan még a szeretet is kivész belőlem, ezt egyszerűen nem akarom hagyni.

Azóta van terítéken az ügy, mióta elindultunk, előtte büntetésképp a szobájába küldtük. Azóta eszköztelenek vagyunk. Jobb híján a fagyitól meg a Túró Ruditól tiltjuk el, de be kell látni, hogy nem nagyon működik. Z. már a verést fontolgatja, én erre még azt mondom, hogy egyrészr nem akarok fájdalmat okozni neki, másrészt meg akkor milyen jogon mondanám, hogy ne verjen minket? De amúgy megértem a férjemet is, mert az állapot tarthatatlan. A szemünk előtt változik át a cuki, okos, kedves gyerekünk akaratos és undok kis köcsöggé, csak mert el kell mennie lefeküdni vagy mert ki kell szállnia a kocsiból!

Azért hezitáltam, hogy leírjam mindezt, mert nem akarok úgy járni, mint a 40 éves szingli barátnőim, akiknek a környezete jogot formál arra, hogy a kénye-kedvére kritizálja őket, és elmondja, hol rontották el - amikor pedig simán lehet, hogy a csupán a véletlen műve a szingliség. Én sem gondolom, hogy bármit is elrontottunk volna - hacsak azt nem, hogy későn szültem gyereket egy olyan világba, ahol minden a gyerekek körül forog.

Ugyanígy sajna azt sem hiszem, hogy tuti megoldás létezne számunkra. Az a gyanúm, hogy egyszerűen csak... ki kell várni, hogy elmúljon!

2017. július 11., kedd

Az obligát fotók

Minden évben hasonlóakat csinálok, dehát annyira szeretem a hegyeket. Az épületek elképesztően gyönyörűek, az emberek Servus-szal köszönnek, kivéve, amikor Jó napottal - rengeter magyarral találkozunk. Reggelente a felhők a völgyből szállnak fel, és minden este premier plánból nézzük végig a vihart. Közte megsülünk, és pluszban szokatlan (bár jelei már voltak) fegyelmezési problémával szembesülünk. Keressük a megoldást, ami lehet, hogy nem létezik.




2017. július 10., hétfő

A biztonság kedve

Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy az utolsó ovis nap (péntek) után rögtön (szombaton) el tudunk indulni nyaralni. Hogyhogy nem gondoltam a betegségekre, amikor márciusban lefoglaltam a szállodát?! Szerdán Boni belázasodott és noha elmúlt a láz és a levertség péntekre, ott volt a kezünkben egy vérvétel-beutaló. Még szerdán írta föl a gyerekorvos, arra az esetre, hogy ha esetleg pénteken is lázas lenne, akkor ellenőrzni tudjuk, nem baktériumos eredetű-e a betegség

Ismerve a férjem aggodalmait, tudván, hogy volt már Boninak streptococcusos torokgyulladása, én azt mondtam, csináltassuk meg a vérvételt, induljunk el nyugodt szívvel nyaralni (ha vírusos, nem kell semmi, ha baktériumos, kapunk antibiotikumot).

Péntek este 21 órakor telefonált a gyerekorvos: nem baktériumos ugyan, de egy másik érték annyira ijesztően alacsony, hogy ha lejjebb menne, kórházba kellene vinnünk Bonit. Csináltassuk meg a vérvételt 2 nap múlva. Valszeg semmi komoly, a betegség utótünete, de nem biztos.

Én hülye megnéztem a neten: a náthától a leukémiáig minden okozhatja. De főleg a leukémia. Képzelhetitek, milyen éjszakánk volt! Akkor még azt gondoltuk, nem is utazunk el, megvárjuk a hétfőt, megcsináljuk a vérvételt helyben.

Reggel aztán sokkal optimistábbak voltunk. Végül is, ha nem csináltattuk meg a vérvėtelt A BIZTONSÁG KEDVÉÉRT, most nem is tudnánk róla, hogy ez az ėrték alacsony. Minek bukjuk a szállodafoglalást, minek töltsünk otthon egy béna hétvégét, amikor Ausztriában is vannak orvosok, van vérvétel?

Tök jól tettük egyébként. A ma délelőttött egy szuperprofi és tiszta osztrák kórházban töltöttük, ahol szimpi orvosok vizsgálták meg Bonikámat, a francia nyelvű beutaló ellenére simán levették a vért, elfogadták az európai egészségbiztosítási kártyát, és 1 órát kellett csak várni az eredményre: minden OK, az érték javul, most már a normális alsó határán van, ufff.

Volt leukémia a családunkban, szeencsére az a gyerek meggyógyult; és azt is tudom, hogy SEMMIRE soha nincs garancia az életben, ezért jó alaposan megijedtük, a legrosszabbtól tartottunk. Ezt megúsztúk.

Már itt töltöttünk 2 éjszakát, de valójában nekünk MOST kezdődik a nyaralás.

2017. július 4., kedd

A férjem a melltartóboltban

Megkértem a férjemet, hogy ha már úgyis a belvárosba megy, cserélje ki/téríttesse vissza azt a botrányos melltartót, amit most hétvégén vettem, és aminek a merevítője egyetlen mosás után kettétört. Amúgy maga a vásárlás is rémes volt, mert hiába kerestem normális, azaz egyszerű, lehetőleg fekete pamut, bélés és mindenféle push-up-os hókuszpókusz NÉLKÜLI melltartókat. Idén még a bikinikben is szivacs van, nem értem én ezt, komolyan. Na szóval van ez az Etam nevű márka, és a boltjukban, hátul a sarokban legalul megtaláltam az egyetlen nekem tetsző típust, vettem is belőle kettőt, majd fölhívtam LB-t, hogy elpanaszoljam neki a szűkös választékot, és kipuffogjam magam a jelenségről.

Ma előtúrtam a blokkot, odaadtam Z-nek a melltartóval együtt, és elmagyaráztam, hol találja az üzletet. Még jó, hogy nem én mentem, mert a melltartóügy puskaporos téma, jó pipa voltam a boltra is, meg a divatdiktátorokra is, akik ezt a bundás fazont nyomatják és akik miatt a nők kénytelenek vizes szivaccsal a mellükön (!!!) strandolni.

Később hívott Z,. hogy ő nem ért semmit, biztosan az Etam nevű boltba kell visszavinnie? Mert hogy itt mindenki azzal jön, hogy a melltartóra az van írva: Women'secret. Most ez nem ugyanaz??

Oupsz, nem néztem volna meg melyik melltartóm ment tönkre? Valszeg annyira eldurrant az agyam melltartóügyben, hogy automatikusan az új szerzeményt gyanúsítottam meg..



A vicc az, hogy a férjem még így is visszatéríttette az árát. Hatékony pasi, mi? Mondom, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt! Csak azon bosszankodott (és ezt többször is elmondta a csajnak), hogy miért az ő bankkártyájára fogják utalni a pénzt és miért kell megadnia ehhez a telefonszámát.

De még jó, hogy megadta, így föl tudták hívni, amikor rájöttek, hogy ez nem az ő termékük, hanem a konkurenciáé. Z. visszament az üzletbe, és ekkor hívott teljesen értetlenkedve, hogy most nem érti, mi van. Azt mesélte, jókat röhögtek a csajok körülötte!

2017. július 3., hétfő

Nincs recept

Á, nem hiszem én már, hogy a kisgyerekkori nevelésnek – amint arról annyit lehet olvasni főcímekben: kötődő, tekintélyelvű, pozitív, kapcsolódó – akkora hatása lenne arra, hogy milyen felnőtté válik az a gyerek. Kezdem azt gondolni, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, az alapanyag számít (a genetikailag meghatorozott hajlamok, tulajdonságok), illetve a szülők személyisége – ezeken pedig úgysem lehet változtatni.

Nézem ezt a sok kisgyereket az oviban és a játszón. Annyira mások, annyira máshogy reagálnak egy-egy helyzetre! Arthur már 3,5 évesen két kerekű biciklivel bicajozott, Bonit teljesen hidegen hagyja. Hugo meg, teljesen normális anyukával és nagytesóval, olyan szófogadatlan, hogy minden második napon már büntetésben ül az oviban, amikorra odaérünk.

Vagy vegyük a húgomat és engem: a mamánk rendmániás, élére hajtogatott ruhák és kényszeresen összepárosított Barbie-cipők között nőttünk fel (ha hiányzott valamelyiknek a párja, kikaptunk). Én rendszerető lettem (de nem mániákus), a húgom iszonyú kupis.

Vagy itt van Z. családja, a legjobban tanulmányozható matéria: Z. mamája korán meghalt, addig viszont folyamatosan a betegségektől rettegett; Z. hipochonder lett (mániákus), a húga és a nővére normálisak. Ellenben ők ketten rendkívül különböznek egymástól (kb. ég és föld), Z. húga vallásos, 6 gyerekkel, a nővére pedig 3 kapcsolatból 3 gyereket szült, egyik kontinensről a másikra költözött, munkahelyeket váltogat stb.

Vagy Petra barátnőm esete: zsidózós, migránsozós, hálapénzezős apuka (aki egyszer velem is ki akart kezdeni) és cigányozós, férfigyűlölő anyuka (el is váltak, rémes volt), Petra mégis az egyik legtoleránsabb, legnyitottabb ember, akit csak ismerek.

Annyi ilyen történetet, családot ismer mindenki, nem? Másik barátnőm apukájáról lemondtak a szülei, intézetben nőtt föl, nem tudom milyen körülmények között, de el lehet képzelni (Románia), mégis normális családot teremtett a három gyerekének.

Ismerek olyan embereket, akik 40 évesen is azon keseregnek, hogy mit vétettek ellenük a szülei, nem bírnak túllépni rajta, míg mások borzalmas gyerekkor után is kiegyensúlyozott felnőtté váltak. Vagy vegyük a holokausztot: emberek túlélték ép ésszel, közülük van aki – pl. a most elhunyt Simone Veil–, karriert csinált, politikus lett, fontos dolgokat tett le az asztalra, túl tudott lépni a retteneten.

Ezek után nem tudom, miért van olyan nagy divatja az olyan témáknak, mint hogy mit csináljunk a hisztiző gyerekkel, sérült lesz-e ha bölcsibe adom, merjek-e neki ellentmondani, ha igen, hogyan, beszéljek-e az érzéseimről, az ő érzéseiről, kellenek-e határok, milyenek, hogyan, mitől lesz önbizalma, dicsérjem-e az eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseimért stb., stb. Mármint, biztosan kell egy Vekerdy is minden társadalomban (kell?), de szerintem ami netszinten megy a neveléssel kapcsolatban, az őrület, túlzás (overrated, írnám, ha nem lennék fordító).

Nagyon felszabadító szerintem azt gondolni, hogy valószínűleg minimális befolyást gyakorolunk egy későbbi felnőtt jellemére akkor is, ha 4 hónaposan bölcsibe adjuk (=francia gyakorlat), és akkor is, ha 3 évig otthon vagyunk vele. Hogy nem lesz sérült (illetve nem attól lesz sérült) sem akkor, ha ráver az ember a fenekére párszor, sem akkor ha unalomig mindent átbeszélünk. Azért felszabadító, mert minimális így a bűntudat, hiszen a hozott anyag, a családi háttér, a későbbi rengeteg inger, barátságok, könyvek, filmek, távolabbi rokonok mellett szinte eltörpül az, hogy mit kapott kisgyerekkorban – lásd a fönti elgondolkodtató példákat.

Én eddig szigorú szülőként definiáltam magamat, de egyre inkább az engedékenyek közé kezdek tartozni. Ennek oka pont az hogy noha nem hiszek a nevelés mindenható hatalmában (sarkítok), abban viszont igen, hogy a szülő-gyerek kapcsolat épp most kezd kialakulni (de még mindent el lehet cseszni kamaszkorban, úgy érzem). És nem utolsósorban, nem akarok erre az időszakra úgy visszaemlékezni, hogy mindig utasítgatok, pörölök, regulázok és rendszabályozok. Úgyis meg fogja tanulni később, hogy ne egyen malac módon, hogy köszönjön, hogy ne köpködjön, hogy legyen udvarias, és hiába kiabálok, akkor sem fogunk tudni hamarabb elindulni, akkor is össze fogja járni a szobát cipővel és akkor is macera lesz a fogmosás.

(Azért gondolkodtam most el ezen, mert a legutóbbi (vagy egyel előző) Elle-ben volt egy cikk arról, hogy miképpen lehetne visszaszerezni a szülői autoritást ezen a nyáron. Többek között azt írta a cikk, hogy nem azt kellene mondanunk, hogy nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert fájni fog a hasad, hanem: nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert megtiltOM. Vagy valami ilyesmi. Az volt az érv, hogy az 1. esetben – helytelenül – a szülő és a gyerek egymással egy szinten vannak, így a gyerek (aki tudat alatt mindig a haláltól retteg) azt szűrheti le, hogy a szülő maga is meghalhat. Ellenben a 2. esetben a szülő a gyerek fölé pozicionálja magát, ami biztonságérzetet kelt a gyerekben: a szülő másfajta, nem halandó lény.

Szóval mindent meg lehet ideologizáni, na!)

2017. június 28., szerda

Egy mikrovállalkozás vezérigazgatója vagyok



Normális az, hogy ennyi adminisztrációval, idővel és energiával jár az, hogy egyszerűen csak élünk?! (Mert még nem játszottam a gyerekkel, nem beszélgettem a férjemmel, nem végeztem házimunkát, nem éltem a hobbijaimnak, és...még nem dolgoztam a bejelentett munkahelyemen! És engem ezek a középvezetői szerzezési rutinfeladatok soha nem is vonzottak! Grrrr!)

2017. június 26., hétfő

Hogyan történt, amikor Micimackó látogatóba ment és beszorult?

– kérdeztem Bonitól. A válasz:





- Elfutott Óbert Gidáért… MAIS ÉTAIT beszolúva… et le badoj..

- Várjál, várjál, és miért szorult be?

- MAIS PARCE QUE, PARCE QUE… IL A MANGÉ PLEIN DE MIEL… et le badoj IL A DIT BONJOUR! IL ÉTAIT LOIN.. IL A…

- Kinek a házába szorult be?

- ET DE Micimató

- A Micimackó szorult be, de kinek..?

- ET LE LAPIN IL A jönniR..Micimató… IL A PIQUÉ LA TASSE DE Micimató

- Igen..

- ET LE Micimató medendette..

- Megengedte?

- OUI, DE PIQUER LA TASSE…

- De ez melyik mesében van?

- BAH, DANS LE tévé!

- A tévében? Nem is emlékszem erre!

- BAH, POURQUOI? C'ÉTAIT MAINTENANT!

-Igen? Na és várjál, mi történik a Micimackóval?

- ET LE badoj, IL A FAIT.. IL ÉTAIT UN TROU, ET LE vakond, IL A DESSINÉ! IL A ÉCRIT!

- Tényleg, valamit rajzolt a vakond.. de az vakond volt, nem ürge? Azt mondták, hogy az egy ürge volt, igaz?

- BAH OUI!

- Na és akkor hogy tudták kiszedni szegény Mackót?

- BAH, BAH, IL FAUT várniR lesoványodva

- Meg kell várni, hogy lesoványodjon..

- BAH OUI! ET APRES.. IL A kihúzniR…

- Ki húzta ki?

- ET JE VOUDRAIS…BAH, Óbert Gida, ET JE VOUDRAIS ENCORE elmesélniR végig.. il ÉTAIT beszolúva…badoj IL ÉTAIT

- És aztán kihúzták, igaz?

- BAH OUI! LE Óbert Gida ET LE LAPIN!

Ennyire keveri a két nyelvet! És ez nekem azért is fura, mert magát a rajzfilmet magyarul szokta nézni, mégis csomó mindent franciául mond (pl. Nyuszit nem magyaul mondja, a Bagoly szerinte franciául köszönt). Egy mondaton belül simán váltogatja a két nyelvet, és a magyar főnévi igenevek végére odabiggyeszti a francia igevégződést (-er, -ir). 

De azért úgy örülök, hogy legalább ennyit is mond magyarul, mert ha jobban belegondolok, simán abbahagyhatná az erőlködést, úgyis megérteném franciául. De az is lehet, hogy ez neki még nem esett le.

2017. június 22., csütörtök

Az ember néha nem ért semmit

Tegnap őrült kegyetlen dolgot műveltem Bonival, egész délelőtt rosszul voltam a lelkiismeret-furdalástól: kényszerítettem, hogy ujjatlan pólóban menjen oviba. Sírt, kapálózott, ígérgetett fűt-fát, de nem engedtem. Valamiért Boni csak hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban hajlandó oviba menni. Tavaly nyáron még Magyarországon sem hordta az ujjatlan fölsőket, idén sokkal jobb a helyzet, otthonra és a játszótérre már fölveszi. Oviba nem. Tegnapra viszont szokatlan kánikulát mondtak, plusz úgy gondoltam, talán ez is valami olyasmi, mint amikor nem akarja megkóstolni a körtét, és amikor kötelezően meg kell ennie belőle egy falatot, jön rá, hogy tulképp szereti a körtét.

De aztán mégsem úgy tűnt, hogy ez a körtéshez hasonló eset lenne, mert hiába ígértem neki ajándékot (hmmm...), hiába tűntem hajthatatlannak, nem akart beletörődni az ujjatlanba. Kiráncigált a szekrényéből egy hosszú ujjút (már csak a téliek voltak tiszták), próbálta magára húzni szegénykém, belegadalyodott („Mama, nem sikerül!!), így indultunk oviba. Féltávon fölvettem, mert annyira sírt, cipeltem, folyt rólunk a víz. Az oviban elmagyaráztam a helyzetet (az óvónő minket már amúgy is hülyének néz), a ricsajra kijött az igazgatónő is, aki szintén megerősítette, hogy hosszú ujjúban meg fog sülni a gyerek.

De miért voltam ennyire szigorú? Először is, tényleg meleg volt. Másodszor pedig idegesített, hogy nem lehet belőle kihúzni, mi a baja a rövidujjúkkal (azt gondoljuk egyébként, attól fél, hogy valaki megharapja), harmadszor pedig a konfliktus hatalmi harccá fajult – pedig nagyon vigyázok, hogy ilyenekbe soha nem menjek bele. De volt egy olyan pont, ahonnan már úgy gondotam, nem tudok visszalépni (tudom, hülyeség). Pedig még azt is mondta szegénykém, hogy inkább ne menjünk nyaralni, csak vehesse föl a pólóját.

(Ez onnan jött, hogy pont előző nap szidtam össze és fenyegettem meg, hogy nem megyünk nyaralni, ugyanis kifutott az úttestre (direkt) és akár el is üthette volna az autó. Legszívesebben akkor egyébként felpofoztam volna. És rájöttem, ezzel a nyaralós módszerrel – már iszonyúan várja – el lehet érni, hogy ne szaladgáljon össze-vissza, itt mégiscsak az életéről van szó. Visszasírom egyébként a babakcsit.)

Szóval megszakadt a szívem, úgy mentem el az oviból, és arra gondoltam: lehet, hogy ez neki most olyan, mintha engem valaki arra kényszerítene, hogy meztelenül menjek be dolgozni.

Elrohantam vékony anyagú hosszú ujjú pólókat és egy ajándékot venni neki.

Délben mentem érte. Bekukucskáltam: vidáman ült a helyén a rövid ujjúban. Tökre örült nekem. Kérdeztem, hogy nagyon mérges-e rám, és láttam a kis arcán, hogy nem tudja hová tenni a kérdést. Hát tudod, ma reggel mi történt! – tettem hozzá. Ma reggel? – csodálkozott. Milyen volt a rövidujjúban? – türelmetlenkedtem. Ja! Pas bien. (=nem jó), mondta, nagyon kevés meggyőződéssel, de már az ajándék autóval volt elfoglalva.

Nem úgy tűnt, mintha mély nyomokat hagyott volna benne a történet.

Ma reggel teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy hosszú ujjúban megy (alig bírtam elintézni a lelkiismeretemmel a tegnap történteket), viszont ma menzára nem akart menni. Amikor csak tudjuk, hazahozzuk enni, de ma mindkettőnknek sok munkája volt, lehetetlenség lett volna. Úgyhogy megint bömbölve indulás, szipogva érkezés, és sírva a lábamba kapaszkodás volt a program, majd amíg az ovónővel beszélgettem, egyszercsak kiszaladt a teremből, ment volna haza. Megint úgy mentem el, hogy sírt, ez valami rettenetes érzés. Negyedórát szobroztam az ovi előtt attól tartva, hogy ha nem látják, elindul haza.

A férjem 11 körül hívott, hogy el tudta rendezni az ügyeit úgy, hogy haza tudott volna jönni délre, de én nagyon kemény maradtam: ha már azt mondtuk Boninak, hogy a menzán kell ennie, ne változtassuk meg a programot az utolsó pillanatban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és abban maradtunk, hogy Z. odamegy az ovihoz, és meglesi Bonit, amikor átmennek a menzára.

Egyszercsak riasztott: a csoport már átment, látta Raphaelt is, de Boni nem volt sehol! Engem a szívbaj kerülgetett, csak nem vágta le a hisztit, hogy ő nem akar ott enni? Z. addig ólálkodott a menza körül, míg egy konyhásnéni behívta, és a konyhán keresztül elvezette egy olyan helyre, ahonnan rálátott a jó étvággyal ebédelő, nevetgélő Bonhomme-ra („Melyik a maga fia? Az a göndör hajú? Nagyon szépen eszik, semmi baj nincs vele”).

Z. utána elmondta, hogy azért nem látta a sorban, mert az várta, hogy az új, zöld hosszúujjú fölsőt lesz rajta. Mint kiderült, Bonin az a kék ujjatlan volt, amit az utolsó pillanatban dugtam a táskájába azzal a felkiáltással, hogy ha túl meleg van, átveszi (és amire azt mondta, hogy esze ágában sem lesz átvenni).

2017. június 19., hétfő

Mennyi minden fér két napba!

Késő este, még a kifutópályán azon gondolkodtam, mit fogok enni – lüke fejemmel arra nem gondoltam, hogy hiába jövők 2 repjárattal, attól még nem fognak vacsorát felszolgálni, csak max. egy szendvicset, otthon pedig nincs kaja. A sógorom, aki kijött értem, azonban a kezembe nyomott egy csomagot: a húgom küldte, sürgősségi ételadag estére és reggelre. Hát ez milyen jól jött, és milyen figyelmes dolog! Miután éjfélkor megettem a mangót, a felkockázott (!) őszibarackot és a joghurtot, majd kinyitottam a hűtőt, hogy berakjam a maradékot..

... rájöttem, hogy a mamám előző nap ottjárt, és telefőzte/telepakolta! De nem ám 2 napi kajával egy embernek, hanem egy teljes családnak, több napra (lecsó, tökfőzi, tojáspörkölt, kefír, sárgadinnye, paradicsom stb.). Ez aztán a fogadtatás! Hogy a kitakarított lakásról már ne is beszéljek.

Másnap reggel rossz hírt kaptam a fogorvostól, akihez azért mentem, hogy megérdeklődjem: lehet-e szebbé varázsolni az évekkel ezelőtt csontbeültetéssel, implantátummal és koronával ellátott fogamat (illetve annak hűlt helyét), mert most időt és pénzt nem kímélve rá akartam magam szánni a beavatkozásra. A doki szerint viszont ebből szebb már nem lesz, pontosabban az ő szavaival fogalmazva: ez így tök szép. (Valójában: tök béna) Sőt, azt is hozzátette, amit én nem tudtam, hogy az implantátum mozdíthatatlan, változtathatatlan és örök!

Minden átértékelődött utána, mert az egész délelőttöt a Kék Golyó utcában töltöttem Mari barátnőmmel. Kit érdekel, hogy az implantátummal a számban fogok egyszer – remélhetőleg a távoli jövőben – meghalni, amíg egészséges vagyok. Sajnos hiába a rendszeres szűrővizsgálat, az egészséges életmód és a fiatalság, vannak, akiknek nem ronda implantátumot, hanem mellrákot dobott a gép. Emlőbizottság, Rákregiszter, Hormonlabor, Egésztest besugárzó, Vérkiadó, Kápolna (!) – olvastam a térképen elborzadva, amíg vártam Marit, aki szegény egész otthonosan mozog már ott. Fura ez a betegség, mert nem látszik Marin semmi (azon kívül, hogy kihullott a haja), jól érzi magát testileg, csak éppen nő benne egy halálos kór, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Néha minden olyan, mintha nem is vele történne az egész, szürreális képtelenség, mesélte. Vannak jó napjai, néha boldog, mondja. Onkológiai derű.

Délután közgyűlés a házunkban. Végre megismertem a lakók nagy részét. Megtendereztettünk három közösképviselő-céget, ami azért volt groteszk, mert valójában mi szorulunk rá egy kemény kezű (az agilis szó sokszor elhangzott) közös képviselőre, nekik szerintem csak púp a hátukra egy ilyen ház. De korrektul bemutatkozott mindhárom, majd az autóikban várakoztak a deliberáció alatt, fontos embereknek amikor összeülnek!

Azután 20 órára átjött Martine és Bv, akikkel olyan sok fontos megbeszénivalónk akadt – a latintanulástól és a pszichodrámától kezdve a fogyókúráig és a Waldorf-módszerig olyan kérdéseken át, hogy vajon egy bölcsész mihez is ért valójában (ért-e egyáltalán valamihez), mire jók a tipográfiai ismeretek, milyen zsenit/élsportolót nevelni, parasztvakítás-e a művészetterápia, lehet-e híresnek, de nem celebnek lenni (példákkal), illetve hogy érvényes szó-e az, hogy kukoricagóré. Azt hiszem, nem unatkoztunk, és lett volna bőven mit megvitatni még, mert hajnali fél 3-kor nem a témákból, hanem az energiából fogytunk ki (amit pedig többek között diófagyival igyekeztünk pótolni). Mindenesetre én szuperul éreztem magam!

Másnap Jonatán első szülinapjára voltam hivatalos, ahol megint megállapítottam, hogy mennyire más Franciaországban, ill. Magyarországon családi vendégségen részt venni. Vagy csak a mi családunkra jellemző, hogy amikor délután (azaz uzsonnaidőben!) megérkezik az ember, akkor azonnal felajánlanak neki szülinapi tortát és/vagy hamburgert? A vendégek egy része ezt, a másik része amazt, a harmadik halmaz pedig semmit nem kér (ezek állításuk szerint már ettek (??)). Aztán a hamburgerező társaság is két részre oszik: akik az erkélyen és akik bent esznek, közben egy sütizős illető kiszúrja, hogy van görög sali is (Ez is a vendégeknek vaaaaaan?), amit nem kínált senki sem. Vizet, kávét mindenki magának önt. Szóval totális időbeli és térbeli káosz, ahhoz képest, hogy a francia rokonoknál (és nálunk is) 12 és 19 óra körül van a főétkezés, amikor is mindenki ugyanannál az asztalnál eszik, a főétel-desszert-kávé tekintetében egyforma ritmusban.

És még olyan is volt, hogy megérkezett a húgom volt pasija törött lábbal és egy vérhigító injekcióval, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezt most ki tudná neki beadni. Még lombikos koromból jól emlékeztem a procedúrára, úgyhogy sikeresen el is játszottam a főnővér szerepét.

Vasárnap reggel 9-re állítottam az órát (isteni volt!), egyidőben csörgött, illetve kopogtak az ajtón a szüleim, akik kivittek a reptérre. A papám miután leült, és azt kérdezte szórakozottan: Te figyelj, nem ismersz valakit, aki lakást szeretne venni? Árulja a Kovács fölöttünk, tudod. Az ereimben megfagyott a vér: Én, én, én!! – kiáltottam. Egy ideje puhítom Z-t, hogy vegyünk már közösen egy kislakást és adjuk ki (körülöttünk most mindenki ezt csinálja, szinte kedvet kap az ember). Jaj, fiam, de hát miért nem mondtad? – nézett nagyot a papám. Várj, felhívom őket.

Már Amszerdamban kaptam meg az e-mailt: a pasi pár hete eladta. Az első vevő lecsapott rá, alku nélkül elvitte. Nagyon bosszantó. Hogy miért nem mondtam a szüleimnek? Hát mert hónapok óta nézem a hirdetéseket, és egyszerűen nem találtam olyat, amilyet szerettem volna; ugyanis én pont olyan szerettem volna venni, mint a szüleimé. Gyerekkorom óta ismerem a házat, a környéket. A lakók ugyanazok, akik gyerekkoromban is ott laktak, vagy azok gyerekei – egy ilyen lakást egy ilyen környéken nem ad csak úgy el valaki, ez, szinte kihalásos alapon megy. A francba!





2017. június 15., csütörtök

A többlaki életről hat pontban

Innen oda:
- a piros téli kabátom (itt már nem kell)
- a narancssárga burájú lámpa, Boninak étkészlet (otthon nincs időm vásárolni és kell a nappaliba/Boninak)
- vastag alufólia (megőrülök, otthon miért olyan vékonyak?)
- ajándékok

Onnan ide:
- Frakk, az új Boribon, az új Nádas Péter
- Túró Rudi, ja nem, megromlik, átszállással megyek 
- VAPE szúnyogriasztó (felengetik a gépre egyáltalán?)
- ajándékok

Innen amoda:
- törölközők, ágyneműhuzat (elromlott a mosógép)

Amodából ide:
- Z. összes könyve, maradék cuccai (jaj, meg kell rendelni a könyvespolcot)
- az éles kés (megkeresni)

Amodából oda:
- na, ezt basszus elfelejtettem, pedig fontos volt
- (talán Boni tányérjai, amit a múltkor ottfelejtettünk?)

Odából amodába:
- asszem semmi, jé, ilyen is van?

Állandóan pakolok, listázok, málhás szamárként cipekedem életem egyik színteréről a másikra, onnan a harmadikra. Én akartam, nem panaszkodom. Már a szüleim is csinálták a telek és a lakás között, akkor most ez vagy genetikailag kódolva van, vagy csak jól ellestem.

2017. június 14., szerda

Akcentus és beszédhiba

Ilyen cukiságot eredményez e kettő párosítása – akárhányszor meghalgatom, röhögök, főleg azon, hogy tótot (csókot), illetve fululája (furulyája)! Rajtam kívül senki nem nagyon érti szegénykémet, nem is tudom, hogyan boldogul az oviban. Az apja és ő közötte folyamatosan a tolmács szerepét játszom, és még én sem értek MINDENT. Néha mutogat, vagy barchobázunk, vagy végső elkeseredésében begurul, hogy hogyan lehetek ilyen hülye.


2017. június 12., hétfő

A kis dögök

Szegény kis manókám, valszeg allergiás a szúnyogcsípésre. Először, még tavaly októberben azt hittük, valami pók csípte össze, de mára már kezd világossá válni, hogy szúnyog az. Az a baj, hogy nagyon nehéz kivédeni, hogy egy darab se jöjjön be. Próbálkoztunk már levendulás-illóolajos szagosítóval (halottnak a csók), vegyszeressel (Made in China!), de mindig megtalálják, rendszerint éjszaka. HATALMASRA dagad szegénykémnek a csípés. Egyszer az ügyeletre is elrohantunk, mert vacsora közben szinte szabad szemmel lehetett látni, ahogy megy föl a duzzanat, pont a szemén ráadásul, így a desszertnél már csak azt vettük észre döbbenten, hogy nem tudja kinyitni! (Egy fél napig nem is tudta.)

A családi legendáriumban volt egy, a szüleim által sokat emlegetett történet, amely szerint egyszer a papám ment értem az oviba, de nem ismert meg, akkorára dagadt a szúnyogcsípés a homlokomon. Na, kb. így állunk mi is. Egyszer a füle duzzad kétszer akkorára, mint valójában, másszor a szeme-szája vörösödött be, teljesen eltorzítva a kis arcát. Persze vakarja, mi meg megőrülünk, hogy megmarad a nyoma, de hogyan lehetne megértetni vele, hogy nem szabad vakarni? (sehogy)

Kenegetjük kortizonos krémmel este, naptejjel reggel, adjuk neki az antihisztamint, Z. pluszban még a szúnyogok által terjesztett egzotikus betegségektől is retteg. A szüleim, akik anno mindent kipróbáltak (magam is jól emlékszem: lógott a nyakamban bizgenytű, hordtam a karomon karperecet, kentek, fújtak, füstöltek – semmi nem használt), azt javasolták, szúnyoghálót szereljünk föl az ágyára. Olyan édes volt Boni, amikor ezt mondtam neki, ijedten tiltakozott: Mama, nem akarok pókálót!

A valóságban sokkal durvább, a fényképek valahogy nem adják vissza a valóságot

2017. június 8., csütörtök

Szagok, illatok, emlékek

De szeretem a kánikulaillatot! Most jó sokáig volt itt is nagyon meleg, szimatolhattam belőle rendesen. A reggeli kánikulaillat a kedvencem, amikor egész éjjel nyitva volt az ablak és a reggeli napsütés felmelegíti az ágyneműt, meg a parkettát. Régi júniusi vizsgaidőszakok jutnak róla eszembe, amikor hajnalok hajnalán keltem és ültem le tanulni vagy éppen indultam vizsgázni – és még előttem állt a nyár! (és az élet!)

A többi évszak illatait is szeretem, az őszi avarszagot, a fagyott (vagy legalábbis nagyon hideg) téli föld illatát, a hársfaillatot tavasszal. Az orgona illata! Anyák napja, ballagás... az illata miatt a kevdenc virágom. Itt sajnos nem lehet sehol sem orgonát kapni csak úgy (ellenben mindenféle méregdrága virágkölteményeket igen), csórni kell innen-onnan, hogy az embernek legyen az asztalán.

Mostanában a botanikus kertben esténként érzem a fenyőfa illatát is, és a meleggel keveredve egy emléket idéz elő: egyszer Amerikában nyaraltunk, körutazást tettünk. Egyik este viszonylag korán megálltunk egy kisvárosban, lecuccolás után még volt időnk elmenni futni egyet – ebben a kisvárosban éreztem ilyen intenzív fenyőillatot, és a mai napig ez az emlék ugrik be róla, noha csak egyetlen estét töltöttünk ott.

Frissen locsolt meleg beton szaga: ovis emlék. Nyáron kint ettünk, és ebéd után slaggal jól lemosták utánunk a betont. A mai napig az óvodára emlékeztet.

Imádom a pesti lakásom szagát. Az előző lakók nagy dohányosok voltak, iszonyú büdös volt, hiába szellőztettünk. Aztán felújíttattam, kifestettem, eltelt pár év, és szerintem senki meg nem mondaná, hogy bagószagú lyuk volt egykor, én viszont egy pici bukét érzek még rajta – nem zavar, tökre szeretem, a lakáshoz tartozik.

Nagymamám lakásának a szagát érzem néha még máshol, régi ún. Bauhaus, konvektoros fűtésű épületekben (fűtésszezonban), ilyenkor megrohannak az emlékek.

Párizsnak is van egy jellegzetes szaga, egyrészt valamiféle parfüm-pékségszag keveréke a felszínen, és egy nagyon büdös tisztítószerrel álcázott kaki-patkány-kosz szag a metrókban. Még ezt a büdit is szeretem időnként, annyi minden eszembe jut róla.

Szeretem Boni izzadt haját szagolgatni hátul, a nyakánál, és imádtam az anyatejes kaki szagát is. A cigaretta szagát kis adagban (ruhán, bőrön) szeretem: a mamám és régesrégi átbulizott éjszakák jutnak róla eszembe.

Füst és szúnyogirtó: családi nyaralások, gimis kempingezések emléke. Könyvszag: egyrészt az iskolakezdés jut róla eszembe, másrészt meg örömmel tölt el a nyomtatott szöveg illata a tiszta lapokon. Bár nem vagyok egy nagy tengerrajongó, a sós tenger illata a meleg levegőben, az nem semmi egzotikum! Ugyanígy nagy kávés sem vagyok, de a reggeli kávé illatát én is szeretem. Dunapartszag: csomó gyerekkori emlék alapja. Templomszag (tömjén?): imádom, anélkül, hogy közöm lenne hozzá. Tempera- és festékszag: gyerekkori rajzóráimat illatosították be, imádtam.

2017. június 6., kedd

2017. június 3., szombat

Frizura

Megpróbálkoztam ismét a melírral, egy másik fodrásznál. A lelkére kötöttem, hogy nehogy csíkos legyen: ne tűnjön úgy, mintha ősz hajszálaim lennének, hanem legyen ravaszul napszítta hatású. Egyúttal pedig jól vágja le hátul, de elől tűnjön hosszúnak, sőt, legyen is az; takarja el a fülemet, de ne lógjon bele az arcomba - magyarán a formája és a szerkezete egyesítse úgy a rövid, mint a hosszú haj előnyeit, a hátrányaiból viszont (beszárítás, összekócolódás, lelaposodás) köszönöm, nem kérek.



Azóta minden visszatükröződő kirakatnál meglepődöm, és csodálkozom, hogy ott megy a saját ANYÁM*!

* Mennyire öregnek gondoltam, amikor én voltam 17, ő pedig annyi, mint én most!

2017. június 2., péntek

Játszótéri habitüék

Kétféle család lakik a mi környékünkön, ha nagyon kategorizálni szeretnék (márpedig szeretem csoportokra osztva, rendszerben szemlélni a világot) (na jó, a sztereotípiák fogja vagyok). Vannak a katolikusok és vannak a balos liberálisok. Nagy vonalakról beszélünk, persze, az ember (én) mindig végletekben gondolkodik (-om!).

Vasárnaponként templomba szoktunk járni menni, ekkor van vége ugyanis a piacnak. Boni ilyenkor szeret bemenni nézelődni, harangozni a lábaival a padban ülve, tátott szájjal megbámulni a fehérbe öltözött papot és az orgonát. Na szóval innen tudom, hogy katolikusok azok, akiket ebbe a csoportba soroltam. A nők általában nem dolgoznak, és a gyerekek száma minimum három, de akár öt is lehet. Többségben szőke, kék szemű, jól öltözött gyerekek olyan klasszikus keresztnevekkel, mint Jeanne, Grégoire, Charles-Étienne, Paul, Marie stb. A nők csapatokba verődve szoktak az ovi előtt vagy a játszótéren trécselni, több babakocsi, kismotor és bicikli társaságában. A pasikat nem nagyon látom.

Z. az egyikükkel van folyamatos és lelkes köszönőviszonyban, és ők épp most költöztek a mi utcánkba, állandóan beléjük botlunk. Van még egy nő, akivel szoktunk beszélgetni és akinek a kisfiát focistának neveztük el magunk között (két éves kora ellenére profi játékos).

Aztán vannak a tanárok, akik általában a közeli gimiben dolgoznak. Első számú ismerős és egyben a környék legjobban öltözött pasija a Raphael (ovis csoporttárs) papája. Egészen jóban lettek Z-vel, ha néha én megyek a játszóra, a pasi már hiányolja a férjemet. Politikáról, repülésről, bicikliről beszélgetnek, bár én annak örülnék inkább, ha az öltözködés lenne a téma, és meg tudná győzni a férjemet, hogy járjon ő is vasalt nadrágban, sportcipőben, pöttyös ingben, laza blézerben...

Van egy nő, a Félix nevű kisfiának az apja német, aki valszeg nem dolgozik, mert mindig ő hozza-viszi a gyereket. Aztán van egy ősz, hosszú hajú, kordbársony zakós papas (mint közben kiderült, eleget tesz a közhelyeknek, mert filozófiatanár) és a felesége (ő is tanár), akik mindig fáradtak: van egy 5 éves és két 2 éves fiuk (Antonin, Clément, Marin). Velül folyton történik valami a játszón! Van, hogy a nagy keveredik el, mert verekedésbe bonyolódik valami focilabda-ügyben, és van, hogy az ikrek totyognak a kijárat felé – szerencsére valaki mindig visszahozza őket.

Van egy nő, aki a Palya Beára hasonlít, és ugyanolyan fura is, ő pl. csak szoknyát hord. Remélem, egyszer kiderül, miért. Az ő kisfia (Octave) megszállott motoros, és bárkinek a motorját képes lelejmolni, hiába van neki több is.

Egy meleg pár is szokott a játszóra járni a kisfiukkal, két nő, elképesztően szuper bringákkal. Soha nem beszéltem még velük, de gyakran látom őket és a gyereket; ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy miért (személyes okokból? elvi kérdésből? rossz tapasztalat miatt?) utasít el valaki egy ilyen családot, miért ellenzi, nézi rossz szemmel őket, holott az a gyerek ugyanúgy van szeretve és nevelve? Szomorú arra gondolni, hogy egyesek szívesen megfosztanák őket attól a joguktól,  hogy család legyenek.

Amúgy nagyon nem reprezentatív szelete a mi környékünk a mai francia társadalomnak. Alig vannak külföldiek, muszlimok, feketék vagy ázsiai gyökerűek (már én is eléggé kuriózumnak számítok) (majdnem azt írtam: származok).  Kicsit arréb megyünk, akár csak a szomszédos kerületbe, és teljesen megváltozik az utcakép.

2017. május 29., hétfő

Kettőn áll a vásár

Még úgy is, hogy világnézetünk és meggyőződéseink tök hasonlóak, és hogy rokon elveket és nézeteket vallunk (különben miért lennénk együtt és miért vállaltunk volna gyereket), még így is előfordul, hogy a férjemmel tök mást gondolunk helyesnek és követendőnek gyereknevelés terén. A különbségek között fokozatok vannak: van amit egy kézlegyintéssel elintézek, mondván, hogy én nem így csinálom, van viszont olyan nézeteltérés, ami egyszerűen át-hi-dal-ha-tat-lan.

A kézlegyintés kategóriába tartozik pl. a férjemnek az a mániája, hogy gyakran mondja a szemébe Boninak, hogy milyen szép. Ez tipikus „kétélű fegyver”, amivel szerintem óvatosan kell bánni, mert kis adagban még OK, de ha túlzásokba esünk, az már káros. Nemrég, tök véletlenül, barátoknál terelődött erre a szó (a barátnőmnek ugyanez a problémája a saját férjével) és akkor szóltam Z-nek, hogy szerintem túl sokat dicséri olyenért a gyereket, amiért nem kéne. Eddig eszembe sem jutott ezt megemlíteni neki.

Mert szuper lenne, ha csak ez lenne a konfliktusforrás. Van még az is, hogy Z. rendszeresen úgy beszél velem, mintha Boni ott sem lenne, mondván, hogy úgysem érti. Terrorizmusról, kemoterápiáról, gyerekmolesztálásról. Nagyon fura. Képes velem megbeszélni a napi programot úgy, hogy Boninak nem is szól, mit fogunk csinálni. Vagy hazajön, elújságolja nekem, hogy találkozott a gyógyszertárban az Arthur (ovis csoporttárs) anyukájával, mert képzeljem el, ő a patikus – és ezt Boninak el sem meséli.

Sokkal jobban idegesít viszont az, hogy Bonit még mindig altatja. Kb. akkor kezdődött, amikor ideköltöztünk, és azóta így maradt: este odafekszik mellé és addig ott olvasgat (Kindle), amíg a gyerek el nem alszik. Őszintén megmondom, értem én, hogy kellemes dolog az (el)alvó kisgyerek mellett olvasgatni, van külön kis rituáléjuk az egész estére, meg minden. Engem nem is zavar, mert tök gyakran akkor dolgozom, főzök, zuhanyozom stb. Viszon előfordul, hogy Boni (akinek már nincs igazából igénye a du-i alvásra) este 1–1,5 órán keresztül nem tud elaludni. Ilyenkor Z. állandóan veszekszik vele, szegény gyerek meg sír, és attól fél, hogy az apja kimegy – na és ezt nem bírom hallgatni, ezt a folyamatos vitát, zsarolást, ingerült felcsattanásokat, hogy aludjon már. Nem bírom hallgatni Z. panaszkodását sem, hogy miért nem tud Boni egyedül aludni (=mert hozzászoktatta, hogy ne tudjon).

De ez még mind semmi a legújabb konfliktusunkhoz képest. Ebbe beletörik a bicskánk, és ha csak rágondolok a történtekre, az jut eszembe, hogy mennyire egyedül van hagyva egy házaspár a gyereknevelés terén. Mert mi van, ha egy Adott Ügyben nem tudunk kompromisszumos megoldást találni? Kinek az akarata érvényesüljön? Miért nincs erre kitalálva valami, társadalmi szinten?

És azt is jól illusztrálja a mostani problémánk, hogy mennyire nem elég gyereknevelési elveket és koncepciókat felállítani (ld Vekerdy és társai). Hiszen az általános elvvel mindketten egyetértünk, azaz jelen esetben: védeni kell a gyereket a napsugárzás káros hatásaitól. Teljes az egyetértés, nagyokat bólogatunk. De a gyakorlat? Hát itt áll vagy bukik minden. Mert mit jelent az, hogy védeni (hogyan? mivel? mikor?) és mit jelent az, hogy káros (mennyire káros? melyik napsütés káros?). Engedhetem-e a gyereket 14 és 15 óra között kánikulában a tűző napon a kerti csappal molyolni úgy, hogy 1) sapi van rajta 2) napvédő krémmel be van kenve 3) hosszú ujjú pólót visel és 4) rendszeresen iszik közben? Vagy vigyem be a szobába helikopterest játszani, míg a társaságban jelen lévő 4 másik kisgyerek vadul vizipisztolyozik kint és a hasukon csorog végig a görögdinye leve, amit szintén kint esznek meg?

A kérdés, a mi családunkban, nincs eldöntve, és bevallom, a 6 (hat!!) hetes nyári szabinkat veszélyezteti az ügy (életemben nem voltam még hat hetes szabin, úgy várom már, mint a Messiást). Két orvost kérdeztünk meg a dologgal kapcsolatban, két ellentétes véleményt kaptunk, az egyik nekem ad igazat, a másik Z-nek. A gyerek közös. El nem tudom képzelni, hogyan fogjuk hat héten keresztül napi szinten kezelni ezt a problémát.

2017. május 22., hétfő

Miért van egy gyereknek két szülője?

Hát azért, mert ha a gyerek a mérhetetlen akaratosságával, a folyamatos kérdéseivel, a kezelhetetlen frusztrációjával, a csigalassúságával (vagy éppen az úttestre kirohanásával), valamint az élettel össze nem egyeztethető vágyaival és kívánságaival épp totálisan kiborítja az egyik szülőt, akkor ott legyen a másik szülő, aki meg tudja menteni a helyzetet, egyúttal pedig a gyereket is a habzó szájjal üvöltöző, csapkodó felnőttől.

(Csak szólok, hogy alapjában véve mindketten nyugodt, mérsékelt, intelligens, szerető és szerethető emberek vagyunk.)

A múltkor Z. felhívott, már lehiggadva:

– Te figyelj, hol vetted Boninak azt az uzsonnás dobozt?
– Azt a szüleim vették Magyarországon, miért?
– Kéne venni egy olyat.
– Miért??
– Izé... mert eltörött.
– Eltörött? De hogyhogy?
– Hát eltörtem.
– Te? De hogy?
– Véletlenül!!
– Na de hogy?
– Jaj, hát... hát levágtam a földre az előbb.
– De miért??
– Mert begurultam! Ez így nem mehet tovább! Boni kikészít, már megint nem fogad szót, így hát.. egy kicsit mérges voltam az előbb!!!

2017. május 16., kedd

Szülői szerep

Nagyon nehéz a szülők dolga: akárhová nézek, minden kisgyerekes ismerősöm panaszkodik a saját szüleire. Nem segítenek, vagy nem úgy és nem annyiszor segítenek, ahogy ideális lenne. Én is felsorakozom mögéjük, noha egy csomó barátnőmhöz képest én még az iszonyú szerencsések közé tartozom, hiszen ha valamire, akkor a segítségükre nem panaszkodhatom: akkor és annyit és úgy segítenek, ahogyan kérem és ahogyan arra szükségem van.

Mégis, valahogy úgy érzem, nekünk ez a szülő-gyerek viszony nem sikerült, még így sem, hogy kimeríthetetlen közös témánk lett (=Boni). Az már ugyanis régi probléma, hogy én nem tudok kertről, kutyáról, orbánviktorról, Klub Rádióról a szájuk íze szerint beszélni, ellenben nem szívesen mesélek nekik pl. a munkahelyi problémákról, az éppen olvasott könyvemről, a francia elnökválasztásról vagy a kolonoszkópiás tapasztalataimról.

Sőt, ha egy jó beszélgetésre vágyom, nem őket hívom fel. Pedig mi más lenne a jó viszony fokmértéke, mint egy kiadós beszélgetés, esetleg egy egészséges vita, elmélyült érvelés, vélemények kikérése és esetleges elfogadása, de ha nem is, legalább megfontolása és komolyan vétele. Vagy például: egymás életének szoros! figyelemmel kísérése.

Mert az egyik dolog, amit ellenük felhozok az az, hogy soha nincsenek képben semmivel. Soha de soha nem tudják pontosan, hogy mikor megyünk haza nyáron. Értitek, az minden hónapban bele van vésve a konyhai naptárba, hogy mikor kell beadni a féregirtót a kutyának, de az, hogy mikor érkezik a lányuk, már nem. Azt sem tudják követni, hogy mely napokon dolgozom, és mikor otthonról, mikor bentről – a papám már épp megtanulta a bölcsis menetrendet, amikor Boni oviba került, és akkor megváltozott minden. Amikor az ember maga is szülő, még kisgyerekes ráadásul, olyan nehezen hihetőnek tűnik ez a szórakozottság.

Persze könnyen kritizál az ember, amikor a szüleiről van szó; jó lenne visszakapni azokat a tökéletes embereket, akik bölcsességet és boldogságot sugároztak gyerekkorunkban.

Tavaly nyáron szerettem volna párszor kint aludni náluk Bonival (win-win helyzet, gondoltam), az emeleten van két szabad szobájuk is. Jaj, fiam, nem tudtok ott aludni, tele van pakolva mindkét szoba – mondta a mamám. Ó, hát mit érdekel az minket, válaszoltam, csak nem fogok megijedni egy kis kupitól, haha!

Fölmentem megnézni, hogy azért elférünk-e (nagy szobákról van szó), azon nyomban kifordultam az ajtón: a valóság eltörpült a képzelet mellett. A húgom cuccai mindenhol, dobozok, zacskók, bicikli, régi számítógépek, por mindenhol, az egyik szoba félig kipakolva, a másik felében tele könyvekkel... áááá, itt tényleg nem lehet aludni.

A papám évente párszor látja csak az unokáját. Kíváncsi vagyok egy év alatt fogadóképessé teszik-e a szobákat, hogy többször is ott lehessünk.

2017. május 10., szerda

Miért?!

- Mama, miért kell még sokat aludni nyárig?
- A nyár miért a tavasz után jön? Nem jöhet az ősz után?
- Mama, miért bontják le a kórházat? Miért építenek házakat?
- Milyen emberek fognak bennük lakni? Miért? Mi miért nem ott fogunk lakni? Miért itt lakunk?
- Miért ő a Mélinée anyukája? Miért siet?
- Miért raksz bele répát? A répa miért narancssárga? Miért nem zöld? Nem is zöldség?
- Miért egészséges? Miért fogok megnőni? Mia is meg fog nőni? Mikor növök meg? 
- A kisbabák miért nem tudnak beszélni? Jonatán kisebb nálam? Mikor lesz nagyobb?

Ilyen és hasonló kérdésekre válaszolok naponta kb. ötszázszor. Megpróbálom nagyon lelkiismeretesen csinálni: mindegyik kérdés legitim. Nincsenek tabuk. Az összes kérdést végighallgatom. Annyiszor válaszolok ugyanarra a kérdésre, ahányszor fölteszi. Nem veszítem el a türelmememet. Utánanézek. Informálódom. Legjobb tudásom szerint válaszolok. Saját szintjén, persze. Mindig igazat mondok. Elismétlem, ha nem érti. Szemléltetek. Mutogatok. Ha hibázom, kijavítom magam.

Ez persze csak a vidám felszín, mert a mélyben lent legszívesebben gyakran annyit mondanék csak, hogy:


2017. május 8., hétfő

Incipit

Beköszöntött a májusi november, vacsora után beültem tehát egy kád forró fürdővízbe. Előtte még találomra felkaptam két vékony könyvet, mert a kádba nem viszi magával ugye az ember a Kindle-jét. Arra gondoltam, hogy elolvasom mindkét könyv első három mondatát, és majd azok alapján döntöm el, hogy melyiket kezdjem el olvasni. Az első könyv első három mondatát hamar kivégeztem: "Sötét volt. A sötétben egy nő azt mondta: - Én nem félek." (Ámosz Oz: A Gonosz Tanács hegye).

A második könyv második oldalának közepén viszont gyanút fogtam... a harmadik oldalnál pedig előrelapoztam... a Táncórák idősebbeknek és haladóknak volt az Hrabaltól. Mint utólag kiderült, irodalmi kísérlet gyanánt az egész kisregény egyetlen mondatból áll.

Ennek mennyi volt az esélye?!






2017. május 5., péntek

Virtuális szabadegyetemek, otthontanítás és frontális oktatás

Úgy az online tanulás, mint a gyerek iskolarendszeren kívüli tanítása nagyon nehezen elképzelhető számomra. Azért veszem őket egy kalap alá, mert mind a kettőben a tanár, a csoport(osztály)társak és a velük folytatott rendszeres interakció hiánya a közös – és ez nekem nagyon fontos! A szolfézsot már rég feladtam volna, ha nem kényszeríteném magam hétfőnként arra, hogy elmenjek. Baromi lelkesen szoktam hazajönni, egyrészt mert látom, hogy mások is szenvednek, tesznek fel kérdéseket, tévednek. Előfordult már, hogy egy csoporttársam kérdése nyomán világosodtam meg én magam (én még a kérdést sem tudtam megfogalmazni), és kerültek helyükre bizonyos fogalmak. Aztán pedig a tanár tevékenysége is nagyon fontos, rávilágít dolgokra, összefüggésekre, fontossági sorrendre – el nem tudom képzelni, hogyan nyújtaná ugyanezt az élményt egy online felület. (Bár biztos attól is függ, hogy mit, miért és mennyi ideig tanul az ember.)

És hiába vonzó gondolat, hogy a gyerek tanulását is kézben tudjam tartani, irányítani tudjam, kontrolláljam, fel nem tudnám vállalni ezt a felelősségteljes és időigényes melót. Már most sem bírom követni az iramot, pedig még csak 3,5 éves. Képtelen vagyok megkülönböztetni a tölgyfát a bükkfától, nem tudom, hogy a sárga pittypang miért (és mikor) válik bóbitássá, nem vágom kapásból, hogy mit eszik a rózsaszín flamingó. Nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy amikor lemegy a nap, akkor tulajdonképpen a Föld fordul el, a Holdat soha nem értettem igazán. Fogalmam sincs, hogy miért villog a neonlámpa, most jöttem csak rá, hogy a vonaton nincs kormány és hogy a helikopternek nincs kereke. Boni egyre gyakrabban ismételgetett mondata: Majd megnézzük az interneten! És akkor még hol vagyunk az aranybullától, a palagáztól (vagy hogyan mondják ezt magyarul?!) és a periódusos táblázattól!

Amúgy én a frontális oktatás terméke vagyok. Én vagyok az a nagyon kis hányad, akinek ez bejön. Soha semmi bajom nem volt vele: megértettem, amit elmondtak, bemagoltam, amit be kellett, levizsgáztam belőle, majd alkalmaztam a tanultakat. Nem tudok viszont mit kezdeni azzal, ha leültetnek egy asztalhoz a csoporttársaimmal, akikkel egy hétig egy ún. projekten kell dolgoznom. Kevésszer, de ilyenben is volt részem, majd megőrültem. Két nap repülőtér-tervezés (gimis technikaóra) után soha többé nem akartam kifutópályákról, becsekkolásról, transzferről stb. hallani. A munkahelyemen is vannak ilyen szeánszok, általában csapatépítés, nyelvóra stb. keretében. Székeket tologatunk (valaki mindig háttal ül!), feszengünk, a másik csapat bezzeg már flipcharton rajzolja a nyilakat, áááá. A leggázabb dolog számomra, amikor nyelvórán a mellettem ülővel (aki adott esetben magyar) kell idegen nyelven beszélgetnem egy olyan témáról, ami amúgy tök izgi lenne, de ami huszadrangú ügy, mert nem azért vagyunk ott. És a tanár odasétál az egyes párokhoz, majd belehallgat a beszélgetésbe, lecsekkolván a kötőmódot vagy a prepozíciókat.

2017. május 4., csütörtök

Show

Egyszer úgy láttam Marine Le Pent-t a TV-ben, hogy le volt halkítva a készülék, tehát nem hallhattam, mit mond: akkor jöttem rá, hogy valójában egyáltalán nem ronda nő, sőt, bizonyos szemszögböl helyes és vonzó lehetne az arca. Azért nem látja ezt az ember, mert amint kinyitja a száját (eleve: a hangja is borzalmas – erről mondjuk nem tehet), dől belőle a gyűlölet, a rosszmájúság, a hazugság, a gyanúsítgatás.

Tegnap este vitázott a TV-ben élőben a két elnökjelölt (Le Pen vs. Macron). Én végignéztem, Z. viszont nem bírta idegekkel, kiment. A tét nem volt túl nagy, Macron-nak sokkal jobbak az esélyei, ugyanakkor benne volt a pakliban, hogy ha valamit nagyon elront, akkor a szélsőjobb malmára hajtja a vizet.

Nekem, tök laikusnak (nem vagyok közgazdász) és félig kívülállónak (nem érint a franciaországi munkanélküliség vagy vásárlóerő kérdése) röviden összefoglalva az a véleményem, hogy 1) Le Pen hozta a formáját, sőt, még a szokottnál is cinikusabb, gusztustalanabb volt, és 2) Macron viszont megvett kilóra! Összeszedetten, részletesen és közérthetően magyarázott.

Kicsit bővebben: Le Pen stratégiája az volt, hogy a saját programjának a bemutatása helyett az elejétől a végéig Macron-t támadta. Volt itt:
– személyeskedés („Maga és a szocialista barátai...!),
– szalmabábérvelés (Macron álláspontjának torzítása),
– és a tények elferdítése (mikor volt Macron gazdasági miniszter, mennyibe kerül az EU).

Valódi, érdemi vitába nem ment bele a nő. Én nem vagyok objektív, nem lehet a szélsőjobbot objektívan megítélni, de nem értem, miért nem lehet ezt (tehát a munkanélküliséget, az iszlám radikalizmust és a bevándorlást) színvonalasabban meglovagolni (ha már a szélsőjobb úgyis a félelemre épít).

Macron tök jól állta a sarat, nem vesztette el a hidegvérét, bár az én ízlésemhez képest egy hajszálnyival többször ment bele feleslegesen vitába, és egy icipit túl sokszor használta azt a fordulatot, hogy Madame, Franciaország Önnél jobbat érdemel (=ami szintén nem érv).

Mindent összevetve: míg egy hete nagyon örültem, hogy a 11 jelöltből nem kell kiválasztanom azt, akit az elnöki székben szeretnék látni, ma már egyértelmű, hogy a kettő közül kire szavaznék:



2017. április 27., csütörtök

Francia választások (összefoglaló öt pontban)

1) Az első forduló meglepetése tulajdonképpen az volt, hogy a közvéleménykutatások eltalálták, melyik két jelölt fog nyerni (Le Pen és Macron). Az utolsó hetekben mindenféle vélemények is napvilágot láttak, én leginkább egy Le Pen-Mélenchon vagy egy Le Pen-Fillon győzelemről tartottam (ez utóbbi mellett nagyon kampányolt a jobboldani média, egy ismeretlen kanadai honlapra hivatkoztak, akik állítólag Trumpot egyedüliként megjósolták. Haha.).

2) Szóval kicsit megnyugodtunk és fellélegeztünk, ugyanakkor mindenki érzi a helyzet szomorú valóját: a szavazók 22%-a (már nem emlékszem pontosan) egy populista, jobboldali, iszlám- Unió- és globalizációellenes jelöltre szavazott. Emlékszem még 2002-re, amikor a Nemzeti Front szintén bejutott a második fordulóba: óriási volt a felháborodás – most pedig szinte megnyugodtunk. (Igaz, akkor még Jean-Marie Le Pen, az apa volt a párt elnöke, sokkal szalonképtelenebb fazon, noha a lánya se kutya).

3) Mindenki arról beszél, hogy egyrészt A) vége van a nagy pártoknak, a jobb- és a baloldal is megbukott (a Szocialista Párt és a Republikánusok), másrészt hogy B) az új törésvonal ezután már nem a jobb-bal mentén fog elhelyezkedni, hanem a globalizáció híveit vs. ellenségeit fogja egymással szembeállítani. A baloldal tényleg baromira megosztott volt, de a jobboldal sikertelenségéért abszolút Fillon felelős. (Őrület, őrület. Simán megnyerte volna a választásokat a jobboldal, ha ez a szerencsétlen nem ragaszkodott volna elnökjelölti pozíciójához. Valamelyik barátnőm mondta: tisztára olyan, mint egy Dosztojevszkij-hős.)

4) A radikális baloldal jelöltje, Mélenchon, iszonyú jól szerepelt saját eddigi eredményeihez képest (asszem 19,5%). Miközben a másik két párt már a választás estéjén arra szólította fel a szavazóit, hogy szavazzanak Le Pen ellen a második fordulóban (tehát Macron-ra), Mélenchon nem nyilatkozott. Egyrészt ez is iszonyú gusztustalan politikai húzás, másrészt bizonyos elemzők emiatt azt mondják, hogy emiatt még az sincs kizárva, hogy Macron veszít.

5) Macron: nagyon megosztja az embereket. A választás napján tartott beszéde eléggé közepes volt, mi is csalódtunk. Sokan kritizálják amiatt, hogy túl magabiztos, előre iszik a medve bőrére, hiányzik belőle az alázatosság. A játszótéren egy apuka azt mondta: Macron túl liberális (ez most itt is szitokszó) (nem éltek ezek Népköztársaságban!). Én azt gondolom, hogy egy fiatal, esetlegesen pökkhendi liberális politikus és egy rasszista, demagóg nő között a választás nem kérdés, nem lehet az. Mégis, 40-60%-os eredményt mondanak a közvélemény-kutatások Macron javára, ami azt jelentené, hogy a szavazók 40%-a a szélsőjobbra szavazna!

6) És ha Macron nyer, nehéz 5 éve lesz, hiszen meg kell győznie a csak-kényszerből-rá-szavazókat. Ha nem tud eredményeket felmutatni (vagy azért mert gyenge, vagy azért, mert nem lesz meg a parlamenti többsége), akkor 2022-ben Marine Le Pen simán bejuthat.

2017. április 26., szerda

A mágikus realizmus, az avantgárd és a szürrealizmus

Szoktunk olyat játszani, hogy meghuzigálom Boni fülét vagy orrát, és „elővarázsolok” onnan egy dominót/kulcsot/legót. Nagyion élvezi, jókat röhög. Persze látja, ahogy bénázom a tárgyakkal: a pulcsim ujjába rejtem őket, néha kiesnek, néha beszorulnak, néha csak a szeme előtt sikerül betuszkolnom a dominót a pulcsiujjba, hogy aztán úgy tegyek, mintha a füle mögött találtam volna meg. Boni mégis mindig úgy csinál, mintha baromira meglepődne. Azt hittem, hogy ez a közös játék számára egy hallgatólagos egyezségen alapul, azaz hogy udvariasan és illendőségből úgy tesz, mintha nem venné észre a kis ügyködéseimet. Annak a szisztémájára, mint pl. amikor ebédet „főz” nekem (a múltkor kávészószos főtt tésztát! mmmmm) és jól látja, hogy valójában nem kanalazom be a számba a gyurmával kevert papírfecniket, mégis megkérdezi, hogy ízlett.

De nem! Mert előfordul, hogy odajön hozzám, és teljesen őszintén megkérdezi – és kihallom a hangsúlyból és látom a szemén, hogy igazán kiváncsi és sürgősen szeretné tudni –, hogy vajon van-e most új dominó a füle mögött? Máskor meg benézek a szobájába, és azt látom, hogy megpróbálja a legókat óvatosan a füle mögé ügyeskedni.

Egy időben képes tehát szintetizálni két ellentétes gondoltatot, hiszen: 1) tudja (hiszen látja), hogy én teszem a tárgyat a kezembe, majd varázsolom elő a füle mögül, illetve 2) komolyan azt hiszi, hogy a füle mögül mindenféle dolgokat lehet elővenni.

Ami a képi világot illeti, szerintem még mindig nem érti, hogy amikor oldalról van lerajzolva valaki, miért van az illetőnek csak egy lába és egy szeme. Hol a másik, miért nincs neki? – szokta kérdezni. A portréképeknél nagyot bólintva regisztrálja, hogy az illetőnek nincs lába (na nem mintha zavarná). Tipikus fejlábembereket rajzol, az tíz ujjhoz egyben, szépen akkurátusan, a fej mellé húz 10 párhuzamos vonalat.

A múltkor állatkerben voltunk, és láttunk egy keselyűt. Mivel minden állatnál azt kérdezte, hogy mit eszik (és főleg, hogy eszik-e embert??), kénytelen voltam elmesélni neki, hogy a keselyű döglött állatokkal táplálkozik. Mi az, hogy döglött? Nem mozog? Soha többé? – záporoztak szegény felkészületlen fejemre a kérdések. Valahogy kimagyaráztam magam, hú, nehéz ez, nem voltam a helyzet magaslatán. Nem felejtette el ám a témát, és ma vacsoránál nekem szegezte a kérdést:

– Mama, engem ki fog megenni, ha meghalok?

2017. április 25., kedd

Az ördög a részletekben

A férjem:

- kiszellőztet és visszazárja az ablakokat ugyan, de következetesen elfelejti visszahúzni a függönyöket,
- noha rendszeresen bepakol a mosogatógépbe, de mindig van minimum egy olyan pohár/bögre/bármi, amelyet fordítva tesz be, és amelyben összegyűlik a víz,
- adott esetben kiteregeti a vizes ruhákat, de nem rázza ki őket előtte, a ruhák ezért gyűröttre száradnak meg,
- elviszi ugyan a gyereket a játszótérre, de mindig elfelejti kint kirázni a homokot Boni cipőjéből/nadrágjából, így az előszoba tiszta homok, mikor hazajönnek,
- bevásárol, de a zacskóban hagyja a cuccokat fél napra (kivéve, amikor a tusfürdőt a hűtőbe, a vajat pedig a fiókba teszi),
- megfürdeti Bonit, csak éppen a levetett, koszos ruháit gombolyagba gyúrva találom meg a mosógép hátulja mögött (két nap múlva),
- stb., stb.

Komolyan mondom, néha nagyon kell koncentrálnom az amúgy rengeteg jó tulajdonságára és arra, hogy ne sárkányosodjak el.

2017. április 17., hétfő

Kakihurka! Pipitér!

Nagyon fura humorérzékük van ezeknek a piciknek. Boni múltkor gurgulázva röhögött a boltban a saját viccén, ugyanis azt skandálta hangosan a zöldséges soron, hogy: Hinta-palinta, hintázik a... KRUMPLI! Lila volt már a kis feje, annyira nevetett a "poénon".

Kedvenc szavajárása a cacaboudin (kakihurka) és a pipitér (=ebben benne van a pisi francia megfelelője). Mindkettőt iszonyú nagy kuncogások közepette, diadalmasan jelenti ki, lehetőleg váratlanul, evés közben.




2017. április 13., csütörtök

Játszótér, lelki élet és a múló idő

A játszóterezés hasonlít a kocsmázáshoz: az ember mindig ugyanazokkal találkozik. Elbeszélget kvázi ismeretlenekkel a pultnál  a csúszdánál, majd leül az asztalhoz a padra, ahol szintén félismerősökbe botlik, majd dolgavégeztével és az aktuális pletykákkal meggazdagodva hazamegy. Otthon jelentést tesz a házastársának, hogy ki volt ott (a Fura Ruhás Nő?, a Professzor? a Focista Anyukája?), majd együtt jól megtárgyalják az eseményeket (neked az ikrek apukája mindig szokott köszönni? Szerintem engem nem ismer meg. És Martin anyukája vitte a bébit? Ja, ma a nagymamája volt?).

Most, hogy kitavaszodott, és én intézem Bonit reggelente, többnyire Z-re maradt a játszóterezés és asszem eléggé élvezi. Összehaverkodott Boni egyik csoporttársának az apukájával; ez az a kisfiú, akit már az első héten szeptemberben kiszúrtam magamnak és reméltem, hogy Boni vele fog összebarátkozni. Eszméletlenül aranyos gyerek, de kicsit magának való és visszahúzódó, ezért hiába kérdezgettem egészen idáig Bonit, hogy játszott-e az oviban a Raphaellel, mindig nemet modott. Raphaelt leggyakrabban a papája (egy genetikailag kambodzsai, de kulturális identitását tekintve francia pasi) hozza-viszi mindenhova, mert a mamája sokat utazik. Szóval ezek ketten, a férjem és Raphael papája a játszótéren váltják meg a világot, miközben a gyerekeink együtt játszanak, aminek mindkét család tökre örül. Alexis (a papa) minden másnap sms-t küld Z-nek a játszóterezés miatt, tök vicces. Boni meg minden este lelkendezve jön haza, hogy megint volt a Raphael! és együtt játszottunk!

Egyszer, amikor én mentem, Raphael nagyon nyűgös volt (még soha nem láttam ilyennek, és az apja elmondása szerint is amúgy nagyon könnyen kezelhető gyerek), nem is akart Bonival játszani, csak rohangált ide-oda. Szegény kicsi fiam nem értett semmit, futott Raphael nyomában, és folyamatos kérdezgette: T'es mon copain? T'es mon copain?? (=A barátom vagy?). Aztán elege lett a sok visszautasításból, odajött hozzám, és szomorúan ingatta a fejét, hogy Raphael nem akar velem játszani, már nem a barátom. Itt kb. meg akart szakadni a szívem, annyira sajnáltam szegényt. És hány visszautasításban, csalódásban lesz még része!

Boni: legfontosabb témánk mostanában az idő múlása, a napok és a hónapok. Még nem igazán érti: a sorrendet már tudja (reggeli-ovi-ebéd-kis alvás-játszás-vacsora-nagy alvás), de előfordul, hogy a délutáni alvás után reggelit kér, meg hogy este akar oviba menni. Meglepődik, ha vacsoránál még világos van, vagy ha délután már látszik a Hold, mindkét esemény összekavarja a fejében épp kialakuló rendszert. Mindent a kezemen kell, hogy elmutogassak: hányat kell még aludni, hogy elinduljunk, mennyi az egy óra, mennyi idő van még karácsonyig. Minden reggel megkérdezi, hogy van-e ma ovi, hétvégéket beleértve, hiába mondjuk, hogy akkor zárva tart. Jellegzetes kérdés pl.: Mama, lesz holnap éjszaka? Csináltunk együtt egy naptárt, ahova a terveim szerint fel lehetett volna ragasztani az aktuális nap esetményeit, de elkeverte a kis kartonpapírokat, szóval használni nem igazán tudjuk, mutatom:


2017. április 12., szerda

Katasztrófa-forgatókönyv

Z. őrjöng, idegeskedik, másról sem beszél, folyamatosan a rádiót hallgatja. Én viszont totális zen-állapotban veszem tudomásul a választásokról szóló híreket, amelyek szerint már az is elképzelhető, hogy a második fordulóban Le Pen és Mélenchon fog megmérkőzni egymással – a szélsőjobb és a szélsőbal populista képviselői, a pestis és a kolera, a totális káosz és államcsőd jövőbeli megvalósítói, az EU és az euró ellenlábasai.

Megpróbálok úgy csinálni, mintha az elcseszett politika nem vezethetne tragédiákhoz. Mintha az elmúlt 100 évben nem tört volna ki több háború, nem lett volna holokauszt, totális diktatúra, nem vertek volna le forradalmakat – és mindezt csupán csak Európában. Nem akarom elhinni, hogy elég egy(-két) őrült államfő, és dől az egész kártyavár.