2017. szeptember 19., kedd

Boni és a zöldségek

Ezt valahol nagyon elrontottuk, mert Boni a zöldségekkel pont ugyanolyan viszonyban áll, mint ahogy én azt a totálisan elkényeztetett finnyás kiskölykökről gondoltam: nem eszi meg őket! Sejtem is, hogy mi volt a baj: évekig, talán két évig is mindent pürésítettem neki, nem érdekelt, hogy nem akart darabosat enni. Talán ez volt a hiba, talán nem kellett volna.

Mert most ott tartunk, hogy kétnaponta még mindig készítek neki valamilyen pürét, amit sok sajttal és kenyérrel úgy-ahogy megeszik. Ez a rendes zöldségadagja. Általában répa, édesburgonya, póréhagyma, lencse, édeskömény, sütőtök stb. az alapjuk. De ha brokkoliból vagy a karfiolból készítem, akkor már trükközni kell, hogy ne nagyon érződjön az ízük. A céklát akkor utálta meg egy életre, amikor kétszer is céklapüré után lett beteg (teljesen véletlenül amúgy, semmi köze nem volt a céklához). Ezenkívül amit még megeszik, az a reszeltrépa-saláta vinaigrette öntettel és a krumplipüré.

Minden más zöldségre csak fintorog. Egyszer erőszakkal próbáltam vele lenyeletni egy kanál zöldbabot (hogy legalább kóstolja meg!) – majdnem kihányta. Életében nem kóstolt még szerintem uborkát, kukoricát vagy paprikát de kijelentette, hogy azt ő nem szereti. Paradicsomot már evett, volt, hogy ízlett is neki, de köszöni, ő nem kér belőle. A petrezselymet mindenhonnan kihalássza és a tányér szélére tolja. Komolyan, rossz nézni, annyira válogatós. Hiába megyünk a piacra együtt, hiába ajánlom föl neki, hogy válasszon ő zöldséget a kedvére, megfőzzük együtt – nem érdekli. A menzáról már kaptunk kézen-közön olyan híreket, hogy a gyerek egy szelet kenyeret evett csak. Sőt, amikor felolvasom neki este a másnapi menüt, már sorolja is, hogy mit nem fog kérni – tulajdonképpen csak a húst, a sajtot, a rizst meg a tésztát eszi meg önszántából. Ja, és majdnem elfelejtettem! az édességet.

Szóval ezt elcsesztük, de megmondom őszintén, nem csinálunk belőle nagy ügyet, több okból. Először is, a gyümölcsöket szereti, így a napi rost- és vitaminadagja azért megvan. Másodszor, én ugyanilyen voltam, sőt, talán rosszabb, én szinte semmit nem ettem meg. Még emlékszem is, hogy mennyire szörnyű volt, amikor tukmáltak, tömtek, prédikáltak, meg amikor fél délutánokat ültem az ebéd felett, mert nem állhattam föl, amíg be nem fejezem. Lehet, hogy már én is ilyen elkényeztetett voltam? A családi legendáriumban szerepel egy unokatesó, akinek még a húslevest is meg kellett cukrozni, hogy megegye... (ma teljesen normális nő).

Aztán meg próbálom szem elől tartani, hogy az evés elsősorban élvezet, nem pedig nyűglődés. Nehogy úgy üljön le az asztalhoz, hogy már előre attól fél, mit fogok vele lenyeletni vagy hogy megint veszekedni fogunk vele. Ami sajnos előfordul, mert kötélből kellene lennie az idegeinknek, amikor kóstolás nélkül utasít el valamit vagy amikor kiköpködi a kaját... mert őszintén mondom, nem fözök én rosszul!

Úgyhogy most nincs más tennivalónk, mint várni, hogy lecsengjen ez a korszak. A jelszónk: nem harap a spenót!

2017. szeptember 17., vasárnap

Karantén

Tegnap egy olyan speckó futurisztikus orvosi vizsgálaton voltam, amely során reggel intravénásan radioaktív anyagot kaptam, és délben pedig egyszerűen csak átvilágítottak! (a kettő között pedig a könyvemet olvastam a büfében. Mivel tudtam, hogy hosszú ideig tart az egész, három könyvvel mentem) Viszont utána 24 óráig én magam is radioaktívan sugároztam, ami azt jelentette, hogy (az orvost idézem) ne nagyon ölelgessem a kisfiamat.

A férjem olvasatában ez mást jelentett. A lehető összes óvintézkedést meghozta, kb. mintha egy fukusimai reaktorral kellene együtt élnie. Szinte alig találkoztunk a lakásban, még az ebédemet is a dolgozószobában költöttem el. A vendégWC-t kellett használnom, majd el lettem küldve az IKEA-ba, ahol én soha ilyen részletességgel még nem böngésztem át a konyharészleget, sőt még vacsorára is maradtam (és közben olvasgattam).

Fektetésre értem haza, csak messziről dobtam Boninak egy puszit. Z. a kanapén aludt, és reggel... isteni sokáig hagytak aludni! Hát komolyan, tök jól kipihentem magam.


2017. szeptember 15., péntek

A kör négyszögesítésére tett tiszteletreméltó kísérlet

Beiratkoztam a zenesuliba – és itt most nem a zenesulin, hanem a beiratkozáson van a hangsúly. Milyen bonyolult folyamat, te jó ég!

Eleve amikor ideköltöztünk és felkerestem az iskolát, az orrom alá dugtak egy papírt. Négy gitártanár neve állt a papíron. Azt mondták, válasszak először tanárt, majd utána mondják az időpontokat. Fordítva nem lehetett! Négy ismeretlen név közül kellett választanom. Segítséget nem adtak. A neten nem volt róluk semmi. Úgyhogy isten bizony kilőttem Jean-Michelt (mert hogy biztos idős vaskalapos), Jérôme-ot (biztos kis fiatal nyikhaj) és Emmanuelle-t (itt nemi diszkriminációhoz folyamodtam), és választottam Pablo-t, gondolván, hogy spanyol az illető.

Végülis tök jól sült el ez a választás: Pablo szuper tanár, és noha nem spanyol, hanem argentin, nagyon szimpi is. (Amúgy meg egy évvel később a férjem beiratkozott Jean-Michelhez. Ő is tök szimpi állítólag.) Mivel 20–40 perces magánórákról van szó, minden év elején el kell dönteni, hogy ki mikor járjon. Na ez volt tegnap. A demokrácia jegyében és figyelembe véve az egyes családok diszponibilitását (erre most nem találok jó magyar szót) a zenesulinak az a bevált gyakorlata, hogy minden tanár egyszerre összehívja a tanulókat és/vagy azok szüleit, hogy együtt megbeszéljék és kitalálják, ki mikor járjon. A cél az, hogy mindenki találjon magának megfelelő időpontot és ne legyen lyukasórája a tanárnak.

Tavaly nem voltam, mert dögrováson voltunk mindannyian, akkor a legutolsó időpontot kaptam automatikusan. Idén elmentem... de atyavilág! Képzeljetek el 50-60 embert egy teremben, többségükben szülőket, akik mind határozott elképzelésekkel ültek ott arra nézve, hogy a gyerekeiknek mikorra tudják az úszás, a rajzóra és a szolfézs mellé még beiktatni a gitárt úgy, hogy a baby-sitter is ráérjen elvinni őket, de ne kelljen két különóra között sokat várniuk és ne péntek délután legyen, mert hétvégére néha elutaznak, és lehetőleg a testvérek egymás után következzenek... stb., stb.

Egy órát maradtam, de mikor eljöttem, még javában zajlott a parttalannak tűnő megbeszélés, mert a tavalyi ukulelés gyerekek idén is egy csoportba szerettek volna kerülni, de voltak szülők, akiknek a szerda nem volt jó, ellenben mások nem tudtak 17 óra előtt szabadulni stb. Szóval, őrület. Négy napról és három különböző helyszínről van szó. Lehet, hogy az egész estét ott töltötték? Hogyan lehet ennyi ember igényeit egyszerre figyelembe venni? Úgy tűnik, ez a legjobb módszerük. Úgy látszik, nincs még olyan telefonos alkalmazás vagy számítógépes program, ami a több száz óhajjal-sóhajjal tetézett lehetőség alapján kikalkulálná a mindenki számára optimális verziót. Maradnak a kis fecnire felírt nevek, a házilag barkácsolt szabályok (minél fiatalabb egy gyerek, annál nagyobb elsőbbséget élvez), marad a csődület, az egymás szavába vágva érvelés.

2017. szeptember 13., szerda

Miért kelek föl 10 perccel korábban?

Nyáron részt vettem egy sminktanfolyamon. A csaj egy óra alatt tök szépen kisminkelt és elmagyarázta a tenni- és vennivalókat (hightlighter! csontosító! BÁZIS!), amiket én már az ajtón kilépve elfelejtettem.

Emiatt-e, vagy mert ügyetlen vagyok, esetleg mert soha nincs elég időm, de még egyszer sem sikerült normálisan és szimmetrikusan kifestenem magam.

Ezzel a sok színnel leginkább úgy érzem magam, mint egy fellépésre váró bohóc.


A baj csak az, hogy néha még így is jobban nézek ki!

2017. szeptember 9., szombat

Amikor a saját elveimet is vígan ferúgom

Mama, mama, félek! - futott oda hozzám péntek délután
Mitől félsz, kicsim?
J'ai peur que je vais MEGHALNI! (=Félek, hogy meghalok!)

Azt hittem, leesem a székről! Erre a témára abszolút nem voltam felkészülve ilyen korán. Kattogott az agyam, hogy mit mondjak, miután felocsúdtam. Ösztönösen arra gondoltam, hogy az igazságot kell mondani megnyugtató változatban – a húgom pl. nem a szüleinktől, hanem a Paff, a bűvös sárkányból értesült a halálról, és nagyon felkavarta.

Igen, de hogyan lehet a halálról megnyugtatóan beszélni, miközben én magam is naponta többször elborzava és kétségbeesve gondolok arra, hogy minden véges, és hogy bárki (!!) bármikor (!!) meghalhat??

A térdemre ültettem, és kíméletesnek szánt hanghordozással, komolyan, őszintén, ugyanakkor a részletekbe nem bocsátkozva, mégis érthetően elmondtam kb. azt, hogy mindenki meghal egyszer, ez a természet törvénye, nem élünk örökké. De hogy ő csak akkor hal majd meg, amikor már nagyon-nagyon öreg bácsika lesz, bottal jár és csupa ránc lesz az arca.

Hát baromira nem nyugtattam meg. Mais je veux pas meghalni!! - ismételgette riadt szemmel (=Nem akarok meghalni). Erre most mit mondjak? Meg fog halni. Egyszer. Én is, az apja is. Tényleg szörnyű. De az egészséges emberek sokáig élnek – próbáltam vigasztalni, amiből ő az egészséges szót kihallva és összekapcsolva a zöldség-gyümölccsel, erőt merített: Si je mange des szilva, alors je vais pas meghalni? – kérdezte reménykedve (= Ha szilvát eszem, akkor nem fogok meghalni?)

Miközben legszívesebben a homokba dugtam volna a fejemet, próbáltam inkább viccelődni, elkenni, próbáltam kideríteni, hogy mit jelent számára az, ha valaki meghal, próbáltam azt is feltérképezni, hogy honnan jutott ez most eszébe? Az, hogy magyarul mondta, kizárta az ovit, de azért majd hétfőn azért rákérdezek. Nagy nehezen kihúztam belőle két szót: a kéz a templomban. Beugrott, hogy még otthon elmentünk egyszer a Bazilikába, és én idióta elmeséltem neki, hogy van ott egy kéz, ő meg kihúzta belőlem, hogy az egy halott ember keze. De ennek már több mint egy hónapja!

Vacsoránál már sírt, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni. Az apja nekem szegezte a kérdést, hogy miért sír a gyerek, és én kénytelen voltam elmesélni neki az egész beszélgetést. (Zárójeles megjegyzés: ez nehéz a kétnyelvűségben. Csomó mindenből kimarad az, aki nem beszéli mindkét nyelvet) Z. úgy felugrott az asztaltól, mintha megcsípték volna. Hogy lehettem ilyen hülye és kegyetlen! Bezzeg a hülye Télapót meg nyomatom decemberben, most pedig az Igazság zászlaját lengetem!

Végülis tök igaza volt. Itt van ez a gyerek, aki egy éve rágja a körmét, csak hosszúujjúban hajlandó oviba járni, reggelente a nyakamba kapaszkodva sír a terem előtt, és most még azt is a fejéhez vágom, hogy meg fogunk halni? Hogy lehettem ilyen hülye.

Úgyhogy stratégiát váltottam. Abban a pillanatban el kellett döntenem, hogy informálni szeretném-e a gyereket, vagy megkímélni. Azt hazudtam Elmondtam tehát, hogy az orvosok majd feltalálják a halhatatlanság gyógyszerét, és akkor majd beveszünk egyet-egyet, és nem halunk meg.

Igen, ezt mondtam, és még nem bántam meg, bár most így leírva elképesztően hangzik. De szó szerint láttam, ahogy elmúlik a stessz és megnyugszik a gyerek. Az este fennmaradó részében végig erről beszélt: csak el ne felejtsünk elmenni az orvoshoz! Ha lehet, mindjárt ébredés után! és mama, akkor ugye SOHA nem halunk meg? és mind a hárman bevesszük azt a gyógyszert, jó? és a Mia (alvósálat) is meg fog halni? De a legmegdöbbentőbb kérdés az volt, hogy: – A papa nem bottal jár, ugye?

2017. szeptember 6., szerda

A francia idegenlégió

Egész nyáron abban reménykedtünk, hogy Boni ismét Raphaellel egy csoportba kerül, de nem így lett. Franciaországban van egy olyan fura szokás, hogy ovitól érettségiig minden évben véletlenszerűen megkeverik a gyerekeket, akik így soha nem ugyanabban az osztályban kezdik a tanévet, mint amelyikben zárták. Pontosabban a gyerekek kb. 1/3-a ugyanaz, a többiek a párhuzamos osztályokból kerülnek ki. Szombat délelőtt függesztették ki a névsort, éppen cipőt vásároltunk Boninak. Raphael papája küldött egy üzit, hogy sajnos a fiúk nem egy osztályba kerültek.

Az én reakcióm: basszus. Tök kár. Na nem mintha világraszóló barátok lettek volna, de szeretnek együtt játszani, az oviban is, és délutánonként a játszón. A család is szimpi. Így kevesebbet fogjuk őket látni (most született Raphaelnek kistesója).

A férjem reakciója: hát ez FELHÁBORÍTÓ! Tennünk kell valamit. Még talán nincs késő, hogy átkérjük őket egy osztályba.

Mivel ez szombaton történt, és hétfőn volt a tanévkezdés, és mivel én amúgy sem vagyok híve a kivételezésnek, nem igazán támogattam ezt az ötletet. (Z. ellenérve: nekik lehet, hogy csak egy névcsere, Boninak meg sokat számít). De meg aztán ha idén nem is, jövőre viszont nagy valószínűséggel úgyis más osztályokba kerülnének!

Hétvégén tök véletlen kétszer is összefutottunk az ovi igazgatónőjével. Egyszer ő jött oda Z-hez, aki elmondta, hogy nagyon-NAGYON bosszúsak vagyunk, mert Boni nem nagyon nyit a többi gyerek felé, de Raphaellel viszont olyan jól megvannak. Az igazgatónő próbált minket megnyugtatni. Azt mondta, jöjjünk vissza két hét múlva, biztosan nem lesz semmi panaszunk. (Amúgy ez a tapasztalatom a franciákkal: tök simán tudomásul veszik a csereberét, nem mutyiznak, nem problémáznak rajta. Úgyhogy mi is beletörődtünk.).

Aztán eljött a hétfő. Akkor rájöttem, hogy tök mindegy, Raphael ott lett volna-e vagy sem, Boni számára az ovikezdés Raphaellel vagy nélküle maga a tragédia! De még nekünk is tök fura volt: egy teljesen új ovónő, idegen gyerekek, ismeretlen szülők, és főleg: egy teljesen más osztályterem! És rengeteg síró gyerek... köztük az enyém, aki szegénykém kapaszkodott, bújt, csimpaszkodott, nem akart minket elengedni. És ez tart már három napja, azzal a különbséggel, hogy a többi gyerek ma reggel már nem sírt. Boni reggelente nem akar elindulni, a menzán állítólag nem eszik, az osztályteremben egyszer ülve elaludt (középsőcsoportban már nincs délutáni alvás), ma bepisilt. Itthon hiába kérdezem, csak annyit mond, hogy nem jó az ovi, nem érdekes, és hogy nem jó ötlet odajárni. Egyszer megkérdeztem, hogy látta-e a régi ovónénijét, és azt felelte nagy csodálkozva, hogy dehát a régi óvónéni a régi ovit használja! Szegénykém, néha nem tudom, hol él, csak egy emelettel van lejjebb az új terme!

Ez az ovis osztályközösség- és óvónő-váltás számomra valami kegyetlen büntetéshez hasonlít. Vagy mintha direkt a lehető legszadisabb helyzettel szeretnék szembesíteni a kisgyerekeket, hogy szokják csak, milyen kemény az élet! Kezdhetik újra az ismerkedést, a megszokást. Felső tagozatban értem, hogy mi a céljuk: gondolom az, hogy ne állandósuljanak klikkek, ne marginalizálódjanak gyerekek. De oviban?!

Az új óvónő – aki amúgy szimpinek túnik, de mit számít az első benyomás! – ma azt mondta, hogy jó lenne, ha Boni lassan, mondjuk holnaptól, otthon hagyná az alvósállatát. A többi gyerek tényleg üres kézzel megy be, de Bonit, aki így is sír, hogy fogom otthagyni a kutyája nélkül?

Asszem rátaláltam a franciák és a magyarok közötti szokás- és mentalitásbeli különbség egyik magyarázatára.

2017. szeptember 4., hétfő

Gyerekrablás

Eltűnt egy kislány Franciaországban egy lakodalomról – ezzel vannak tele a hírek napok óta. Nyolc éves, nagy valószínűséggel elrabolták, de kutyákkal és búvárokkal is keresik. Rettenetes.

De mégis úgy vagyok vele, hogy ez az a dolog, amitől nem annyira félek. Z. pedig naponta többször is elmondja, hogy lám, mennyire igaza van: egy percig sem szabad szem elől téveszteni egy gyereket. Ez az a téma, amiről már nem is érdemes beszélnünk, annyira nem értünk egyet. Már csak legyintek, és félve gondolok arra, hogy Bonit nyolc éves korában sem fogja egy percre sem egyedül hagyni! Persze én sem vagyok a lazaság világbajnoka, de már nem aggódom, ha a (körbekerített botanikus kertben lévő) játszótéren egy percre szem elől vesztem a gyereket. El tudja mondani a nevét, arcról ismer pár embert, tud kiabálni is. Nem aggódom azon, hogy a napköziben nem kérik el a személyinket, amikor megyünk érte – azt gondolom, nagyon kicsi az esélye, hogy valaki Bonit el akarná rabolni a (zárt épületben működő) napköziből, és ez ott nem tűnne fel senkinek.

A játszón elő-előfordul, hogy egy szülő megkérdezi tőlünk, hogy nem láttuk a Louise-t? Vagy az Antonin-t? (8, ill 6 évesek) Mert hogy már fél órája nem tudják, hol lehetnek? (közben a kisebb gyerekeikre vigyáztak a szülők) Petra barátnőm alpesi falujában minden gyerek (4 éves kortól) egyedül jár haza az oviból. Számomra ez a kettő viszont már határeset. Egy picit furcsállom, én nem merném bevállalni  (=hogy fél órára eltűnjön a gyerek, vagy hogy egyedül járjon haza), ugyanakkor aláírom, hogy mindkettő az élet és a tanulási folyamat része. Még azt is megkockáztatom: szerencsések azok a szülők, akik ennyire nem paráznak.

Hogy egy lakodalomban nem mindig figyel az ember a szaladgáló nyolc éves kislányára – ebben sem látok semmi különöset. Sajnos egymillióból egyszer beüt a ménkü. Viszon szerencsére nagyon-nagyon kevés a valószínűsége (Z. szerint viszont: „Minden utcában járkál egy szatír! Csak nem tudunk róla!!”).

(Amitől engem kiver a víz, az az, hogy mennyi FB-ozó, szelfiző autóvezetőt látok az utakon. Naponta TÖBBSZÖR. Semmi köze persze a gyerekrabláshoz, de ami a férjemnek a gyerekrablás, az nekem a sok hülye, agyatlan, szabályokat be nem tartó, magukat az utak királyának képzelő sofőr. Én miattuk nem alszom éjszaka.)

2017. augusztus 31., csütörtök

Könyvek, amiket nyáron (el)olvastam – vagy nem

(Egy könyvszédelgő vallomása)

Nem egy szórakoztató nyári lektűrt, hanem Szabó Magda Liber Mortis-át vittem magammal nyaralni. Először 2011-ben olvastam; teljesen más élmény volt a könyv akkor és most. Anno sokkal jobban felkavart, most, talán mert már anya vagyok, kevésbé. A műfajt viszont (napló; ezt az írónő a férje halála utáni években vezette) nagyon szeretem. Érződik rajta egyrészt, hogy magának írja, másrészt hogy tudatában van annak, hogy egyszer valószínűleg a nagyközönség is elolvassa (és mégsem szégyell semmit). Az meg teljesen elképesztő, hogy a gyásztól megtörten, egy karosszékben gubbasztva, a macskán tartva a füzetet milyen szépen fogalmaz. 

Van egy francia rádióműsor vasárnaponként (Le Masque et la plume) ahol újságírók és kritikusok nagy hahotázás és poénkodás közepette elemeznek 4–5 könyvet. Régebben, amikor még egyedül töltöttem a vasárnap estéimet, mindig meghallgattam, manapság podcaston követem. Na, az ő ajánlásukra vettem meg két regényt, és tettem bele a bőröndömbe (nyáron nem akartam képernyőket bámulni és e-könyveket olvasni). Az egyik Fred Vargas krimiírónő, a másik Anna Gavalda, otthon is ismert francia szerző új könyve volt (Quand sort la recluse, illetve Fendre l'armure). Az első írónőben egyszer már csalódtam, de gondoltam, teszek még egy próbát, a másiktól még soha nem olvastam semmit, de most azt hallottam, különlegesen jól mutatja be ebben a műben a mai gyerekeket. 

De miután budapesti lakásunkban nagy sóhajjal becsuktam a Liber Mortist, semmi kedvem nem volt franciául franciákról olvasni. Megláttam a polcomon Nádas Péter Világló részletek c. könyvét, ami a múltkor nem fért bele a bőröndömbe. Pont jónak ítéltem meg egy félig budapesti, félig dunakanyari nyaraláshoz, elkezdtem. Az első kötet feléig jutottam kb. Zseniális! Könnyebben olvasható, mint a Párhuzamos történetek, mégis megkövetel egy olyanfajta intellekuális kihívást, ami az olvasást élvezetessé teszi. Családregény (ez a műfaj is az egyik kedvencem), fel kell hozzá szerelkezni egy tollal és egy kockás füzettel, ha az ember mindig tudni akarja, ki kinek a kije. És azok a gyönyörű mondatok! Alig várom, hogy folytassam. 

Azért hagytam abba, mert Z., aki krimit szeretett volna olvasni és behatóan tanulmányozta, hogy melyik regény lenne erre alkalmas és érdemes, befejezte a saját könyvét. Azt állította, hogy ezt nekem MINDENKÉPPEN és FELTÉTLENÜL olvasnom kell, annyira jó. A svájci Joël Dicker regényéről van szó: La vérité sur l'affaire Harry Quebert. Magam is emlékeztem, hogy pár éve milyen magasztalóan beszéltek róla a médiában. Mivel csak e-könyvben volt meg, felkutattuk egész Budapestet egy francia példányért, eredménytelenül (megvettük viszont a papámnak magyar fordításban). Végül is az történt, hogy én olvastam az e-könyvet, Z. pedig a telefonján (!) olvasta a következő könyvét. 

Micsoda csalódás! Hogy mehettem feleségül egy férfihoz, akinek ez tetszik?! Aki pedig Homéroszt is olvasott! Adva volt egy végtelenül nyálas szerelmi történet és egy gyilkosság. Rosszul megírt, ezerszer olvasott mondatok. Hihetetlen történések, amit az író nem tud a rendelkezésre álló eszközeivel hihetővé tenni, pedig pont ez lenne a dolga. Ismétlések, klisék, túlzások. Egyszóval, mindig majdnem elaludtam rajta, amikor egyszer a szüleimnél megláttam egy könyvet. 

A szomszédasszonytól kapták kölcsön, és úgy hírlett, az egész utca olvasta már, egyesek többször is, mindenkinek baromira tetszik: Az ember, akit Ovénak hívnak (Fredrik Backman). Belekezdtem. Atyavilág! Ebben konkrétan hemzsegtek a magyartalan mondatok, a poénnak szánt, izzadságszagú, humortalan és fárasztó beszólások. Na mindegy, ez a feelgood-dolog soha nem volt az én műfajom. Ezt gyorsan le is tettem; ha egy szar könyet el kell olvasnom a nyáron, akkor az nem ez lesz. 

Visszatértem tehát a svájci krimihez, döcögősen haladtam. Borzasztóan zavart a pongyolasága, és az az igyekezet, ahogyan túl átlátszóan próbálja meg elérni azt, hogy az olvasó mindig a soron következő szereplőre gyanakodjon. Nyaggattam Z-t, hogy mondja meg, ki a gyilkos, kíméljen meg az olvasás gyötrelmétől. Mikor már majdnem lemondtam róla, eszembe jutott, hogy meg kéne tudni, mit mondtak róla a hosszú évek vasárnap esti szeánszai során már-már haverjaimnak érzett rádiós újságírók. Előkerestem az internet bugyraiból a 2012-es adást, és kajánul hallgattam végig, ahogy egyöntetűen kimondják: a könyv bénán van megírva (ok, egyesek szerint viszont izgalmas. De ők biztosan nem Agatha Christie-n nőttek föl.) Abban is egyetértettek, hogy nemhogy kísértetiesen, hanem már-már plagizálva hasonlít a 20. század végének egyik legnagyobb regényéhez, a Szégyenfolt c. könyvhöz Philip Roth-tól. 

Erről a könyvről soha nem is hallottam, rákerestem. Magyarul már nem lehet megvenni, se újonnan, se használtan, beiratkoztam tehát a központi Szabó Ervin könyvtárba. (Kis kitérő arról, hogy miért utálom a könyvtárakat: olyan agyonolvasott, koszos és gyűrött salátalevelet kaptam, hogy végig az járt az eszemben, hogy vajon hány ember olvasta ezt a könyvet előttem a WC-n??) Rohamtempóban elolvastam, nagyon fura könyv volt, érdekes kérdéseket feszegetett (pl. hogy honnan számítódik, hogy ki-ki melyik emberi rasszhoz (ez PC? Mondunk ilyet?) tartozik). Tényleg baromira hasonlít a svájci krimi hozzá, de nem zavaróan, inkább mintha tudatosan és nyíltan kölcsönvett volna belőle elemeket. 

Úgyhogy megint visszatértem Harry Quebert-hez, közben a papám is elkezdte, és hasonlóan szenvedett vele. A második része kicsit fordulatosabb volt már, egyes részek mág tetszettek is, az utolsó oldalakon volt egy nagyon ütős fordulat is, amire tényleg nem számítottam. Azt is meg kell hagyni, hogy az idősíkokkal nagyon virtuózul bánik a pasi. De összességében nem érzem igazoltnak a nagy felhatást a könyv körül.

Most újra elő akartam venni a Világló részleteket, de annyira nem tömegközlekedés- és játszótér-kompatibilis, hogy azt hiszem, meghagyom otthoni olvasmánynak. Lekaptam viszont a polcról a kicsi, kézreálló, praktikus Nincstelenek c. kisregényt Borbély Szilárdtól (és Martine-tól, ugyanis tőle kaptam!).

2017. augusztus 29., kedd

JátékSTOP

Tegnap nem a játékok felét, nem a kétharmadát, hanem kb. a 90%-át (ha nem a 95%-át!) bedobozoltam, felcímkéztem és Boni közönyös tekintetétől kísérve levittem a pincébe. Csak egy komplett vonatpálya, a kiskonyhája, két busz, pár autó, a közlekedési táblák és a sorompók maradtak meg. ISTENI a rend.

Miután följöttem a pincéből, egymásra néztünk Z-vel és azon gondolkodtunk, hogy de miért nem jutott ez eddig az eszünkbe? Miért éltünk vállalhatatlan felfordulás közepette ennyi éven keresztül? Amikor pedig ez a gyerek nem is játszik rendeltetésszerűen a játékaival! Biztos vagyok benne, hogy neki sem volt jó a folyamatos kupi és a rengeteg játék. Ez egyszerűen nem lehet normális. Játékboltot nyithattunk volna.

Boni még olyan, mint babakorában: egy sima madzaggal elvan napokig – és most csak egy kicsit túlzok. Rakosgatja, fölragasztja a falra (ilyenkor tilos a bemenet), maga után húzza, nekünk kell a madzagot fogni (ilyenkor ő a modzony, mi meg a vagonok). Vagy elcsór egy-egy konyhai eszközt, azokkal játszik.

De mostanában leginkább az irodaszerek érdeklik. Szerintem ez a gyerek előbb fog megtanulni írni, mint olvasni. Mániákusan körmöl, rajzol, színez, ragaszt, vág (nyír), csomagol. „Betűket” ír egy lapra, majd megkéri, hogy olvassam föl (áinop-iiun). Utána megkérdezi izgatottan, hogy ez mit jelent? (borítékolható a csalódás). A múltkor nem jött el a játszóra a kis barátja, és Boni képes volt 2 órán keresztül a padon rajzolni! Egyszer meg „kiállítást” rendezett a művéből a csúszda mellett.

Van ott egy mászóka, az ismerős apuka alig bírja a 2 éves ikreit elkapni, amikor azok lepotyognak róla. Boni még soha csak felé sem nézett ennek a mászókának! A jelek és a jelzés érdekli: a közlekedési és egyéb tiltó vagy figyelmeztető táblák, a nyilak, a hangjegyek, a számok, a térképek, a naptár és a pénz (bankjegyek és érmék). A lakás számos pontjára kiplakátolja a bolt (??) nyilvatartási idejét, a vonatindulást, az árat. Saját pénztárcája van! (játékpénzekkel, használaton kívüli bankkártyákkal, lejárt törzsvásárlói kártyákkal) Érdekes viszont, hogy a szabályok (társasjátékok szabályai) hidegen hagyják, nem szeret velük (velünk) játszani.

Szóval egy ilyen gyerek simán elvan a hatezrdeik mentőautó, a teljes legókészlet, az orvosi táska, az alvósállatok vagy a garázs nélkül. Az a terv, hogy majd télen felhozunk belőlük ezt-azt.




2017. augusztus 26., szombat

Hogyan szerettem meg a komolyzenét?


Nehogy nem voltam nagy rajongója; kifejezetten utáltam. A komolyzene számomra egyet jelentett a cincogó hegedőfutam miatt felhangosított rádióban nekibődülő, majd zuhatagszerűen elölmlő trombita- vagy harsonaszólam következtében papot-csapot otthagyva, a rádióhoz annak lehalkítása céljából odarohanva kapott szívrohammal.

Egy időben sokal beszélgettem egy muzikológussal, aki csak a fejét csóválta arra a problémámra, hogy az én fülemnek a komolyzene túl hangos. Javasolta azonban, hogy hallgassak Borogyint, azt talán kevésbé tűnne.. (itt sóhajtott) fülsiketítőnek. Ajánlott egy konkrét vonóskvintettet, amit valóban nagyon megszerettem, hónapokig hallgattam, majd teljesen a hatása alá kerültem. Ebben az időben történt az is, hogy elmentünk a brüsszeli hangszermúzeumba, ami az összes múzeumélményeim közül is talán a legjobb volt: 8 ezer érdekesebbnél érdekesebb hangszer van kiállítva 4 emeleten, teljesen elképesztő.

Borogyin és a hangszermúzeum: ez volt a két mérföldkő. Aztán jött az a másfél év, amikor a világból kiszakadva, egy teljesen már dimenzióban és új lelki állapotban otthon voltam Bonival. Nem akartam, hogy a rádiót hallgassa a gyerek, rákaptam a klasszikus adóra. Aztán magam is beiratkoztam gitározni, majd szolfézsra. Rájöttem, hogy a komolyzene szerencsére nem egyenlő a monunentális és katartikus szimfóniákkal. A komolyzenei korpusz icipici hányadát ismerem csak, abból sem tetszik minden (a szimfóniákat továbbra sem szeretem). Olyan szavakkal ismerkedem, mint opusz, tétel, nyitány, prelúdium, fúga – mit csináljak, totális ignoranciában éltem eddig. 

Kedvenceim Beethoven zongoraszonátái. Egészen elképesztő, hogy milyen dallamok pattantak ki a fejéből! Például ez. Hát nem gyönyörű? Nem is találok rá szavakat. A közepe-vége felé van egy részt, amit leginkább egy orgazmushoz hasonlítanék. Beethoven után Borogyin vonóskvintettjét hallgatni pedig olyan, mintha egy salátán-grillezett halon élő, fegyelmezett, jó kondiban lévő illető betérne egy csokikrémes, cukormázas, tejszínhabos sütiket áruló cukrászdába.

Amúgy komolyan azon gondolkodom, hogy vagy a gitárt vagy a szolfézst elhagyva, zongorázni tanulok inkább. Nagyon vonz a hangszer teljessége (ugyanakkor ez az ijesztő is benne): hogy a violin- és basszuskulcs is használandó. Képes lennék-e az agyamat kétfelé osztani? Aztán a gitárhoz képest átláthatóbb, lineárisabb, szimmetrikusabb – fekete-fehérebb, írnám szinte akaratlanul.

2017. augusztus 25., péntek

Luxusgyerekkor

Folyamatosan jelenlévő, részmunkaidőben dolgozó, jófej és megértő szülők; kiegyensúlyozott, bio és helyi termékekből okosan összeállított étrend; jó levegőn, együtt eltöltött, tartalmas hétvégék; tengerparti nyaralások; síelés; úszótanfolyam; nagy családi összejövetelek; plafonig érő karácsonyfa; zeneiskola; együttanulás; téli estéken maratoni társasjátékozás és kártyázás; válogatott és színvonalas olvasmányok; külföldi nyelvtanfolyamok; jogsi 17 évesen; hasonszőrű családokból jövő, értelmes és szimpatikus barátok:

mindez a mai gyerekeknek már nem a luxus kategória, hanem ALAP lesz.

A mi gyerekeinknek az lenne a luxus, ha:

- egyedül közlekedhetnének a városban 8 évesen,
- és saját kulcsuk lenne a lakáshoz,
- az utcában focizhatnának a szomszéd gyerekekkel,
- vagy adott esetben verekednének,
- zsíros kenyeret ebédelhetnének egy hétig, jégkrémmel,
- napokig nem mosakodnának, csak mondjuk egy tó (vagy folyó) vízében,
- és döglött patkánnyal kereskedhetnének, amit madzagra költve a fejük felett tudnának lóbálni!

2017. augusztus 20., vasárnap

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak (panaszkodás!!)

Nem hiszem el, hogy az a pár hét szabi, amit már márciustól annyira vártam, és amit hónapokig tervezgettem, már véget ért! Vigyázat, nosztalgiával kísért panaszkodás következik.

Tudatában vagyok az oltári nagy szerencsémnek, hogy ennyi időt ki tudtam venni és együtt el tudtunk utazni. Azt is tudom, hogy a kétlaki élet már csak ilyen: egyszer itt, másszor ott, a kettő együtt nem megy. Valamint akkora napsütés- és melegdózist kaptunk idén, hogy ezzel könnyedén ki kell húznom.. jövő nyárig.

De könyörgöm: jövő nyár!! Milyen messze van az még! Mennyire öregasszony leszek én már akkorra, hogy a férjemről már ne is beszéljünk. Meg akarom állítani az időt. Hiába szeretünk itt lakni, hiába még az őszt is szeretem (illetve kiegyezek vele), na ne már, hogy ennyi volt a nyaralás, a kánikula, a Mo-i barátok, a pihenés. Jó, lesznek még más szuper dolgok is a következő tanévben, de ha minden így illan el, mint az idei nyár (márpedig így), akkor még pár ilyen nyaralás, és nagykorú a gyerek (és haverokkal megy nyaralni – TE JÓ ÉG.).

Aztán pedig ez a mókuskerék, istenem! Kezdődik újra. Pedig objektívan vizsgálva nem lehet semmi panaszom – de most hadd panaszkodjak egy kicsit. Valamit nagyon elrontottunk ebben a lakásban, nincs elég bútorunk, vagy nem tudom, de folyamatos a kupi, a káosz. Állandóan helyet keresek valaminek, kis zacskó a kis dobozba, kis doboz a nagyobb dobozba, azt föl a polcra, aztán elfelejtjük, hogy fölpakoltuk, napokig keressük a kis zacskót, benne a kis bizbasszal. Semmiség, de az életet keseríti meg. Ugyanígy az is, hogy nincs akasztónk (leszakadt), kabátok mindenütt. Játékok, amíg a szem ellát (bár mióta hazajöttünk, nagy lendülettel levittem a pincébe egy adagot). A ruhásszekrényem katasztrófa, ugyanakkor nincs mit fölvennem. Boninak szabad bejárása van a hivatalos papírokhoz (mert nem tudjuk máshogy megoldani), rájár a Post-Itokra, ragasztókra, papírokra, tollakra.

Aztán a szennyes, te jó ég. Túl sok ruha, törölköző és egyéb van a körforgásban valszeg, mert Budapesten ez soha nem probléma. De itt az életem arról szól, hogy a szennyes ruhákkal harcolok. Eleve annyi van, hogy csak behajigáljuk őket a kisWC-be minden rendszer, struktúra és elrendezés nélkül. És miután kiveszem őket a szárítógépből, négy (!!) db. kosárban tárolom őket napokig, míg összehajtogatom.

És a teendőlisták. Az életem megkeserítői. Miután betettük ide a lábunkat, már a fejemben kavarogtak a teendők: mit, mikor, milyen sorrendben. Ez az, ami széppé tesz egy nyaralást, hiszen egyáltalán nem voltak hivatalos dolgok. De most? Átutalni, megrendelni, elintézni, kikeresni. Még a gitározást is be kell ütemeznem. Itt nem elég a napi 24 óra, hogy mindent megcsináljak!

Mindez valójában amiatt van, hogy nagyon sokat dolgozom itthonról, és teljesen átszövik a mindennapjaimat a határidős munkák. Ha kell, este, ha kell hétvégén, de akkor ugye tolódik a fényképek letöltése, a pakolás, az olajcsere stb. Mindezt egy olyan férjjel, aki meg van róla győződve arról, hogy gyerekjáték egyszerre dolgozni is és Bonira vigyázni, mert különben is, amikor a gép előtt ülök, akkor biztosan csak internetezek és ruhákat rendelek magamnak (most sarkítok).

Ja, na nem mintha nyaralás alatt lett volna mindenre időnk. Nem tudtunk mindenkivel találkozni (öt hét alatt! oké, ebből kettőt vidéken voltunk), nem voltam kozmetikusnál, kimaradtak programok, Jonatánt kevésszer láttuk (totálisan ellentétes a két gyerek (és család) bioritmusa). Áááá, nem is ragozom tovább. SOHA nincs elég időm, viszont MINDIG bűntudatom van a halogatott és el nem végzett teendők miatt.

2017. augusztus 18., péntek

Érdeklődési kör

Épp a szállodához érkeztünk Németországban, amikor Boni izgatottan elkezdett mutogatni az út túloldalára:

- Mama, mama, nézz, ezs mi? Ott, ezs mi? Nadon érdekes!!


Pont a szállásunkkal szemben vert tanyát egy vándorcirkusz, kint legeltek az állatok. Ovónői hansúllyal kezdtem bele a magyarázatba:

- Az, kicsim, egy teve. Képzeld, egy vagy két púpja..
- Nem!! Azs ott! Azs mi?? Pourquoi il y a deux nyíl?? (=miért van ott két nyíl?)

Jobban megnéztem... hát nem a megállni tilos tábláról beszélt?? A tevére, lámára, pónilovakra rá sem bagózott!




2017. augusztus 15., kedd

Mikor romoljon el a mosógép, ha nem most?!

Egy nappal azután, hogy hazajöttünk a szüleimtől, és két nappal azelőtt, hogy hazaindulnánk! Grrrrrr!!!


2017. augusztus 13., vasárnap

Mérleget készítek a nyaralás vége felé

1)  Hát ez még így is, hogy több mint 1 hónapot töltöttünk itthon, hogy a szokásossal ellentétben nem szerveztem agyon a napjainkat, rövid volt. Isten bizony. Tudom, nekem semmi nem elég. Az biztos, hogy én egyszerre szeretnék pihenni, szórakozni, családlátogatni, olvasni, úszni, Boninak programokat kitalálni, egy évet behozni, főzni, lakást takarítani, belekerülni a budapesti vérkeringésbe, ugyanakkor vízparton átvészelni a kánikulát (amit tökre élveztem, valszeg egyedüliként az országban) stb., stb. Mindegy, így is nagyon jó volt. De mivel elhatároztuk, hogy ha lehet, nem megyünk időre sehova (az a valódi nyaralás fokmérője!), sokmindenkivel nem is sikerült találkoznunk sajna. És nem tudtunk minden tervezett programot megvalósítani!

2) Ugyanitt mondom el, hogy rájöttem: engem furcsán méreget a saját családom. Nem értik, hogy miért jöttem haza ilyen sok időre, miért veszem azt a sok magyar nyelvű könyvet Boninak, és miért tanítom ilyen kitartóan és szenvedélyesen magyarra - holott ő francia? Egy identitászavarral küszködő embert fogok belőle faragni, aki a két szék közôtt a padlóra esik, éreztetik. Én, aki utálok vitatkozni, magyarázkodni, erre (is) csak a vállamat vonogattam. Most magyarázzam el, hogy egy gyerek könnyedén alkalmazkodik akár három nyelvhez is, hogy a magyar gyökereivel csak gazdagabb lesz, nem zavart, hogy az "identitás" fogalma sokkal összetettebb ennél? Meg amúgy is, ha előtanulmányok, szakirodalom vagy egyetemi jegyzetek nélkül is én ezt érzem helyesnek, akkor miért csináljam máshogy?

3) Egyébként valszeg azért született ez a vélemény, mert az én kicsi fiamat, aki vicces, kedves, cuki, szinte egyáltalán nem értik meg! Se a szüleim, se a barátnőim (még a franciául jól tudók sem), sem a piacon a nénik. Az apja sem mindig amúgy. Mivel én már szinte mindent ki tudok silabizálni (kvázi a gondolataiban is olvasok), nagy meglepetés volt, hogy folyton tolmácsolnom kellett őt mindenki felé. Szegénykém nem is nagyon mer senkihez szólni, tudván, hogy nem fogják megérteni. Talán ezért sem alakult olyan jól ez a nagyszülő-unoka viszony, talán ezért fejtett szívesebben keresztrejtvényt a mamám a konyhában, mintsem hogy Bonival játszott volna a kertben. (De, ahogy Ella mondaná, térjünk erre vissza 40 év múlva. Ha én is ilyen nagymama leszek, azzal nagy csalódást okoznék mostani saját magamnak)

4) Ért egy valódi, méghozzá pozitív kultúrsokk is: folyton átadták az emberek Boninak az ülőhelyet a bkv-n! Villamoson, metrón amint meglátták a kis háromáves lábacskáin, a két kezében egy-egy autóval, amint én a karjánál fogva próbálom egyenesben tartani, már állt is föl valaki. Egyszer a sorban is előre engedtek. Nos, nekem eddig eszembe nem jutott volna gyereknek átadni az ülőhelyet, ez egyszerűen nem szokás, nem része a kollektív etikai kódexnek Franciaországban, hiszen egy ekkora gyerek már tud állni. Ami igaz, de kapaszkodni, helyezkedni nem tud, állva nem lát ki, hamar elfárad, és nem tud játszani.



2017. augusztus 10., csütörtök

Szókincs

balalajka, bojtorján, flótás, fôkötô, galagonya, gerebenezni, gyeplô, gyolcs, inas, kanász, kemence, katlan, kappan, kócsag, kocsmárosné, kordé, kordováncsizma, krajcár, kurta, lakodalom, öszvér, paripa, párta, polyva, regiment, rokolya, sarjú, sarkantyú, suba, sudár, suszter, tilolni

Mesélem ezeket a magyar (nép)meséket, éneklem ezeket a magyar (nép)dalokat Boninak, és közben olyan szavakat tanítok meg neki, amelyeket a mindennapi beszédben nem is használunk. Emlékszem, gyerkkoromban nekem is mekkora rejtély volt egy egész verscím: A gém bocskora! Ugyanakkor nem nagyon tudom magam rávenni a Varró Dani- vagy Lackfi János-féle versekre/mesékre. Legföljebb majd bajosan értik majd el a csimotát, amikor ilyen ízesen böszél!


2017. augusztus 4., péntek

Ki tud jobban gyereket nevelni?

A mamám szerint alaposan elrontjuk ezt a gyereket: neveletlen, hangos, fegyelmezetlen. Amúgy tényleg az, de két dolgot felejt el ilyenkor a saját anyám. Egyrészt figyelmen kívül hagyja a gyerek jó tulajdonságait (kedves, érzékeny, érdeklődő, tanulékony), másrészt pedig azt, hogy még csak 3,5 éves!

Itt jegyzem meg, hogy nem érzem én ördögtől valónak azt, ha egy szülőnek végső elkeseredésében eljár a keze, és felpofozza a gyerekét. Nyilván nem kívánatos, nem ajánlott, de vannak olyan pillanatok, hogy engem is csak az elveim tartanak vissza. Ennél sokkal elfogadhahatlannak tartom azt, amit a mamám Bonival, és anno velünk is csinált: a verbális erőszakot. A szinte folyamatos ingerültséget, türelmetlenséget, duzzogást, sóhajtozást és rossz kedvet.

Hetente 2-3 napot töltünk náluk. Amikor megérkezünk, még tartja magát, még nem szól be, de elég egy óra, és már idegbeteg. Olyan is volt, hogy mielőtt visszamentünk volna Pestre, és még nálunk megvacsoráztunk, a mamán tüntetőleg kivonult a konyhából a kertbe, hogy "ő ezt nem bírja nézni" - ugyanis gyakran akkor szakad el a cérna, amikor Boni eszik (tényleg válogatós, malac, ficánkol a széken stb.).

Simán mond olyanokat, hogy Bonikám, borzalmas vagy! (mert pl. kézzel eszik) Szerencsére Boni még nem veszi le a durvaságot, de nekem torkomon akadt a szó (és emlékek jöttek elő). Vagy ma: Bonikám, én kikapcsoltam a rádiót, de most akkor te is kapcsold ki magad! (mert hangoskodott). Számomra ez a két mondat az elfogadhatatlan kategória. Szinte szégyellem ilyenkor a saját anyámat. Sőt, arra szoktam ijedten gondolni, hogy mi lenne, ha most Z-vel mindketten meg találnánk halni, ki nevelné fel Bonit? Kinek lenne annyi türelme, energiája, ideje, elköteleződése, amennyit csak a szülői szeretet képes adni?

Visszatérve a mamámra: amikor eldurran az agya (nem tudom ezt másképp hívni) tőlem meg ingerülten olyan gonoszkodó kérdéseket tesz föl, hogy Bonika otthon sem pakol el maga után? meg hogy: Szerinted hogyan fogja megtanulni értékelni az ételt, ha paradicsommal játszhat? és: Nálatok akkor bio répával szokott főzőcskézni? 

Az igaz, hogy mi a húgommal szobanövények voltunk Bonihoz képest, idomított és jólnevelt kislányok. Nincs is sok jó otthoni emlékem a gyerekkoromból. Már értem a húgomnak azt a régesrégen nekem szegezett kérdését, hogy tulajdonképpen miért lettek az anyánknak gyerekei?!

Úgyhogy hiába tudja olyan jól a mamám elméletben, hogy hogyan kell gyereket nevelni -  én vagyok a világon a két emberből az egyik, aki PONTOSAN tudja, hogy mennyire nem csinálta jól.

Csak sajnos nem mondhatom meg neki.

Mert úrinő vagyok, mert nem akarok konfliktusokat, mert nem akarom megbántani, mert én sem csinálom tökéletesen, mert természetesen jót akar(t), mert biztos nem is tudott volna máshogy gyereket nevelni, mert nem is tudnám hogyan megfogalmazni. És mert a sokkal tapintatlanabb húgom pár év múlva, amikor Jonatán lesz bonikorú, ÚGYSEM fogja tudni megállni, hogy ne olvasson be az anyánknak.

2017. július 30., vasárnap

Használati utasítás saját magamhoz, családtagok részére



Az ébredés utáni fél-háromnegyed órában NEM szabad hozzámszólni! Nem tudom elmesélni, hogyan aludtam, nem tudok tolmácsolni, és nem tudom megkeresni az elveszett játékot/naptejet/szúnyogriasztót.

Ilyenkor csak ülni szertnék egy bögre kv-val, és nézni kí a fejemből. Ugyanitt minden elismerésem azoknak, akik ilyenkor mãr szervezkednek, gyereket nevelnek és vígan cseverésznek (esetleg másoknak is reggelit készítenek).

Ez az állapotom azonban a mondott időtartam után elmúlik, HA békén vagyok hagyva!

(Szüleimnél nyaralunk)

2017. július 20., csütörtök

Az elmélet és a gyakorlat

Az oviban intézményes (tehát nem ovónői mánia) elvárás, hogy a gyerekek januártól fölismerjék a saját nevüket nyomtatott nagybetűvel, a saját nevük kezdőbetűjét más szavakban, illetve év végére az 1, 2 és 3 számokat.

Ez az, amire gyerektelenként - amikor az ember még mindent tud - simán rávágtam volna, hogy hülyeség, baromság. Minek sietni. Játsszanak inkább, futkossanak, legyenek levegőn, bogarazzanak, homokozzanak.

És ez az, amiről ma már totálisan más a véleményem, ma, amikor van egy betű- és számmániás gyerekem. Azt továbbra sem tudom, hogy a többi gyereknek ez jó-e, de az enyémen konkrétan látom a mohó vágyat a tanulásra és az új ismeretek befogadására (gondolom a legtöbb gyerek ilyen). Büszkén sorolja az ismert betűket, meseolvasás közben követi a szöveget az ujjával, mindig mindent megszámol (és megszámoltat), elmutogatja a kezén, göcsörtös E-ket, M-eket, 1-eseket, 7-eseket stb. rajzol, "szavakat" rak ki betűkből, majd kéri, hogy olvassuk föl. Az ovis oktatás úgy tűnik, nagyon ügyesen meglovagolja ezt a tanulni vágyást, és ha már ennyire érdeklődők ezek a kicsik, akkor miért ne tanuljanak már olvasni vagy számolni? Én lassan már szolmizálni is meg fogom tanítani, annyira kiváncsi. A KRESZ-táblák irànti lelkesedése sem ma kezdődött, de most, hogy sokat vagyunk úton, azokból is rengeteget ismer.

Levegőn lenni, futkorászni, gyurmázni, medencézni, kutyázni-macskázni, ugrabugrálni még így is RENGETEG ideje marad.

2017. július 17., hétfő

Fegyelmezési kihívás... izé, probléma...

Egyrészről tökre, de tényleg! totálisan megértem egy 3,5 éves gyerek frusztrációit. Hogy mindenféle társadalmi konvenciókra meg higiéniai és biztonsági megfontolásokra hivatkozva nem engedik neki, hogy állva egyen, hogy az út kellős közepén leüljön játszani (egyáltalán: hogy mindig játsszon), hogy ne mosson kezet, hogy kivegye egy másik gyerek kezéből a játékot. Toleráns és megértő vagyok, a lehető legtöbb mindent megengedek neki a józan ész határain belül. A kommunikáció, az elfogadás, az empátia zászlaját lengetem, a határok meg a keretek szigorú kijelölésével - a könyökünkön jön ki az elmélet, ugye?

Úgy tűnik, Boni nem tudja hogyan levezetni a frusztrációját (volt nekem olyan osztálytársam, aki az ellenőrzőjét tépte össze, mert rossz jegyet kapott - Boni is ilyen lesz?), és ha bizonyos dolgokban korlátozzuk, elfogadhatatlan dolgot művel: harap, csíp, üt-vág MINKET. Ennél a pontnál elfogy a türelmem, a toleranciám, a beleélő-képességem, másodpercekre komolyan még a szeretet is kivész belőlem, ezt egyszerűen nem akarom hagyni.

Azóta van terítéken az ügy, mióta elindultunk, előtte büntetésképp a szobájába küldtük. Azóta eszköztelenek vagyunk. Jobb híján a fagyitól meg a Túró Ruditól tiltjuk el, de be kell látni, hogy nem nagyon működik. Z. már a verést fontolgatja, én erre még azt mondom, hogy egyrészr nem akarok fájdalmat okozni neki, másrészt meg akkor milyen jogon mondanám, hogy ne verjen minket? De amúgy megértem a férjemet is, mert az állapot tarthatatlan. A szemünk előtt változik át a cuki, okos, kedves gyerekünk akaratos és undok kis köcsöggé, csak mert el kell mennie lefeküdni vagy mert ki kell szállnia a kocsiból!

Azért hezitáltam, hogy leírjam mindezt, mert nem akarok úgy járni, mint a 40 éves szingli barátnőim, akiknek a környezete jogot formál arra, hogy a kénye-kedvére kritizálja őket, és elmondja, hol rontották el - amikor pedig simán lehet, hogy a csupán a véletlen műve a szingliség. Én sem gondolom, hogy bármit is elrontottunk volna - hacsak azt nem, hogy későn szültem gyereket egy olyan világba, ahol minden a gyerekek körül forog.

Ugyanígy sajna azt sem hiszem, hogy tuti megoldás létezne számunkra. Az a gyanúm, hogy egyszerűen csak... ki kell várni, hogy elmúljon!

2017. július 11., kedd

Az obligát fotók

Minden évben hasonlóakat csinálok, dehát annyira szeretem a hegyeket. Az épületek elképesztően gyönyörűek, az emberek Servus-szal köszönnek, kivéve, amikor Jó napottal - rengeter magyarral találkozunk. Reggelente a felhők a völgyből szállnak fel, és minden este premier plánból nézzük végig a vihart. Közte megsülünk, és pluszban szokatlan (bár jelei már voltak) fegyelmezési problémával szembesülünk. Keressük a megoldást, ami lehet, hogy nem létezik.




2017. július 10., hétfő

A biztonság kedve

Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy az utolsó ovis nap (péntek) után rögtön (szombaton) el tudunk indulni nyaralni. Hogyhogy nem gondoltam a betegségekre, amikor márciusban lefoglaltam a szállodát?! Szerdán Boni belázasodott és noha elmúlt a láz és a levertség péntekre, ott volt a kezünkben egy vérvétel-beutaló. Még szerdán írta föl a gyerekorvos, arra az esetre, hogy ha esetleg pénteken is lázas lenne, akkor ellenőrzni tudjuk, nem baktériumos eredetű-e a betegség

Ismerve a férjem aggodalmait, tudván, hogy volt már Boninak streptococcusos torokgyulladása, én azt mondtam, csináltassuk meg a vérvételt, induljunk el nyugodt szívvel nyaralni (ha vírusos, nem kell semmi, ha baktériumos, kapunk antibiotikumot).

Péntek este 21 órakor telefonált a gyerekorvos: nem baktériumos ugyan, de egy másik érték annyira ijesztően alacsony, hogy ha lejjebb menne, kórházba kellene vinnünk Bonit. Csináltassuk meg a vérvételt 2 nap múlva. Valszeg semmi komoly, a betegség utótünete, de nem biztos.

Én hülye megnéztem a neten: a náthától a leukémiáig minden okozhatja. De főleg a leukémia. Képzelhetitek, milyen éjszakánk volt! Akkor még azt gondoltuk, nem is utazunk el, megvárjuk a hétfőt, megcsináljuk a vérvételt helyben.

Reggel aztán sokkal optimistábbak voltunk. Végül is, ha nem csináltattuk meg a vérvėtelt A BIZTONSÁG KEDVÉÉRT, most nem is tudnánk róla, hogy ez az ėrték alacsony. Minek bukjuk a szállodafoglalást, minek töltsünk otthon egy béna hétvégét, amikor Ausztriában is vannak orvosok, van vérvétel?

Tök jól tettük egyébként. A ma délelőttött egy szuperprofi és tiszta osztrák kórházban töltöttük, ahol szimpi orvosok vizsgálták meg Bonikámat, a francia nyelvű beutaló ellenére simán levették a vért, elfogadták az európai egészségbiztosítási kártyát, és 1 órát kellett csak várni az eredményre: minden OK, az érték javul, most már a normális alsó határán van, ufff.

Volt leukémia a családunkban, szeencsére az a gyerek meggyógyult; és azt is tudom, hogy SEMMIRE soha nincs garancia az életben, ezért jó alaposan megijedtük, a legrosszabbtól tartottunk. Ezt megúsztúk.

Már itt töltöttünk 2 éjszakát, de valójában nekünk MOST kezdődik a nyaralás.

2017. július 4., kedd

A férjem a melltartóboltban

Megkértem a férjemet, hogy ha már úgyis a belvárosba megy, cserélje ki/téríttesse vissza azt a botrányos melltartót, amit most hétvégén vettem, és aminek a merevítője egyetlen mosás után kettétört. Amúgy maga a vásárlás is rémes volt, mert hiába kerestem normális, azaz egyszerű, lehetőleg fekete pamut, bélés és mindenféle push-up-os hókuszpókusz NÉLKÜLI melltartókat. Idén még a bikinikben is szivacs van, nem értem én ezt, komolyan. Na szóval van ez az Etam nevű márka, és a boltjukban, hátul a sarokban legalul megtaláltam az egyetlen nekem tetsző típust, vettem is belőle kettőt, majd fölhívtam LB-t, hogy elpanaszoljam neki a szűkös választékot, és kipuffogjam magam a jelenségről.

Ma előtúrtam a blokkot, odaadtam Z-nek a melltartóval együtt, és elmagyaráztam, hol találja az üzletet. Még jó, hogy nem én mentem, mert a melltartóügy puskaporos téma, jó pipa voltam a boltra is, meg a divatdiktátorokra is, akik ezt a bundás fazont nyomatják és akik miatt a nők kénytelenek vizes szivaccsal a mellükön (!!!) strandolni.

Később hívott Z,. hogy ő nem ért semmit, biztosan az Etam nevű boltba kell visszavinnie? Mert hogy itt mindenki azzal jön, hogy a melltartóra az van írva: Women'secret. Most ez nem ugyanaz??

Oupsz, nem néztem volna meg melyik melltartóm ment tönkre? Valszeg annyira eldurrant az agyam melltartóügyben, hogy automatikusan az új szerzeményt gyanúsítottam meg..



A vicc az, hogy a férjem még így is visszatéríttette az árát. Hatékony pasi, mi? Mondom, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt! Csak azon bosszankodott (és ezt többször is elmondta a csajnak), hogy miért az ő bankkártyájára fogják utalni a pénzt és miért kell megadnia ehhez a telefonszámát.

De még jó, hogy megadta, így föl tudták hívni, amikor rájöttek, hogy ez nem az ő termékük, hanem a konkurenciáé. Z. visszament az üzletbe, és ekkor hívott teljesen értetlenkedve, hogy most nem érti, mi van. Azt mesélte, jókat röhögtek a csajok körülötte!

2017. július 3., hétfő

Nincs recept

Á, nem hiszem én már, hogy a kisgyerekkori nevelésnek – amint arról annyit lehet olvasni főcímekben: kötődő, tekintélyelvű, pozitív, kapcsolódó – akkora hatása lenne arra, hogy milyen felnőtté válik az a gyerek. Kezdem azt gondolni, hogy teljesen mindegy, mit csinálunk, az alapanyag számít (a genetikailag meghatorozott hajlamok, tulajdonságok), illetve a szülők személyisége – ezeken pedig úgysem lehet változtatni.

Nézem ezt a sok kisgyereket az oviban és a játszón. Annyira mások, annyira máshogy reagálnak egy-egy helyzetre! Arthur már 3,5 évesen két kerekű biciklivel bicajozott, Bonit teljesen hidegen hagyja. Hugo meg, teljesen normális anyukával és nagytesóval, olyan szófogadatlan, hogy minden második napon már büntetésben ül az oviban, amikorra odaérünk.

Vagy vegyük a húgomat és engem: a mamánk rendmániás, élére hajtogatott ruhák és kényszeresen összepárosított Barbie-cipők között nőttünk fel (ha hiányzott valamelyiknek a párja, kikaptunk). Én rendszerető lettem (de nem mániákus), a húgom iszonyú kupis.

Vagy itt van Z. családja, a legjobban tanulmányozható matéria: Z. mamája korán meghalt, addig viszont folyamatosan a betegségektől rettegett; Z. hipochonder lett (mániákus), a húga és a nővére normálisak. Ellenben ők ketten rendkívül különböznek egymástól (kb. ég és föld), Z. húga vallásos, 6 gyerekkel, a nővére pedig 3 kapcsolatból 3 gyereket szült, egyik kontinensről a másikra költözött, munkahelyeket váltogat stb.

Vagy Petra barátnőm esete: zsidózós, migránsozós, hálapénzezős apuka (aki egyszer velem is ki akart kezdeni) és cigányozós, férfigyűlölő anyuka (el is váltak, rémes volt), Petra mégis az egyik legtoleránsabb, legnyitottabb ember, akit csak ismerek.

Annyi ilyen történetet, családot ismer mindenki, nem? Másik barátnőm apukájáról lemondtak a szülei, intézetben nőtt föl, nem tudom milyen körülmények között, de el lehet képzelni (Románia), mégis normális családot teremtett a három gyerekének.

Ismerek olyan embereket, akik 40 évesen is azon keseregnek, hogy mit vétettek ellenük a szülei, nem bírnak túllépni rajta, míg mások borzalmas gyerekkor után is kiegyensúlyozott felnőtté váltak. Vagy vegyük a holokausztot: emberek túlélték ép ésszel, közülük van aki – pl. a most elhunyt Simone Veil–, karriert csinált, politikus lett, fontos dolgokat tett le az asztalra, túl tudott lépni a retteneten.

Ezek után nem tudom, miért van olyan nagy divatja az olyan témáknak, mint hogy mit csináljunk a hisztiző gyerekkel, sérült lesz-e ha bölcsibe adom, merjek-e neki ellentmondani, ha igen, hogyan, beszéljek-e az érzéseimről, az ő érzéseiről, kellenek-e határok, milyenek, hogyan, mitől lesz önbizalma, dicsérjem-e az eredményeiért, vagy csak az erőfeszítéseimért stb., stb. Mármint, biztosan kell egy Vekerdy is minden társadalomban (kell?), de szerintem ami netszinten megy a neveléssel kapcsolatban, az őrület, túlzás (overrated, írnám, ha nem lennék fordító).

Nagyon felszabadító szerintem azt gondolni, hogy valószínűleg minimális befolyást gyakorolunk egy későbbi felnőtt jellemére akkor is, ha 4 hónaposan bölcsibe adjuk (=francia gyakorlat), és akkor is, ha 3 évig otthon vagyunk vele. Hogy nem lesz sérült (illetve nem attól lesz sérült) sem akkor, ha ráver az ember a fenekére párszor, sem akkor ha unalomig mindent átbeszélünk. Azért felszabadító, mert minimális így a bűntudat, hiszen a hozott anyag, a családi háttér, a későbbi rengeteg inger, barátságok, könyvek, filmek, távolabbi rokonok mellett szinte eltörpül az, hogy mit kapott kisgyerekkorban – lásd a fönti elgondolkodtató példákat.

Én eddig szigorú szülőként definiáltam magamat, de egyre inkább az engedékenyek közé kezdek tartozni. Ennek oka pont az hogy noha nem hiszek a nevelés mindenható hatalmában (sarkítok), abban viszont igen, hogy a szülő-gyerek kapcsolat épp most kezd kialakulni (de még mindent el lehet cseszni kamaszkorban, úgy érzem). És nem utolsósorban, nem akarok erre az időszakra úgy visszaemlékezni, hogy mindig utasítgatok, pörölök, regulázok és rendszabályozok. Úgyis meg fogja tanulni később, hogy ne egyen malac módon, hogy köszönjön, hogy ne köpködjön, hogy legyen udvarias, és hiába kiabálok, akkor sem fogunk tudni hamarabb elindulni, akkor is össze fogja járni a szobát cipővel és akkor is macera lesz a fogmosás.

(Azért gondolkodtam most el ezen, mert a legutóbbi (vagy egyel előző) Elle-ben volt egy cikk arról, hogy miképpen lehetne visszaszerezni a szülői autoritást ezen a nyáron. Többek között azt írta a cikk, hogy nem azt kellene mondanunk, hogy nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert fájni fog a hasad, hanem: nem engedem meg, hogy éretlen cseresznyét egyél, mert megtiltOM. Vagy valami ilyesmi. Az volt az érv, hogy az 1. esetben – helytelenül – a szülő és a gyerek egymással egy szinten vannak, így a gyerek (aki tudat alatt mindig a haláltól retteg) azt szűrheti le, hogy a szülő maga is meghalhat. Ellenben a 2. esetben a szülő a gyerek fölé pozicionálja magát, ami biztonságérzetet kelt a gyerekben: a szülő másfajta, nem halandó lény.

Szóval mindent meg lehet ideologizáni, na!)

2017. június 28., szerda

Egy mikrovállalkozás vezérigazgatója vagyok



Normális az, hogy ennyi adminisztrációval, idővel és energiával jár az, hogy egyszerűen csak élünk?! (Mert még nem játszottam a gyerekkel, nem beszélgettem a férjemmel, nem végeztem házimunkát, nem éltem a hobbijaimnak, és...még nem dolgoztam a bejelentett munkahelyemen! És engem ezek a középvezetői szerzezési rutinfeladatok soha nem is vonzottak! Grrrr!)

2017. június 26., hétfő

Hogyan történt, amikor Micimackó látogatóba ment és beszorult?

– kérdeztem Bonitól. A válasz:





- Elfutott Óbert Gidáért… MAIS ÉTAIT beszolúva… et le badoj..

- Várjál, várjál, és miért szorult be?

- MAIS PARCE QUE, PARCE QUE… IL A MANGÉ PLEIN DE MIEL… et le badoj IL A DIT BONJOUR! IL ÉTAIT LOIN.. IL A…

- Kinek a házába szorult be?

- ET DE Micimató

- A Micimackó szorult be, de kinek..?

- ET LE LAPIN IL A jönniR..Micimató… IL A PIQUÉ LA TASSE DE Micimató

- Igen..

- ET LE Micimató medendette..

- Megengedte?

- OUI, DE PIQUER LA TASSE…

- De ez melyik mesében van?

- BAH, DANS LE tévé!

- A tévében? Nem is emlékszem erre!

- BAH, POURQUOI? C'ÉTAIT MAINTENANT!

-Igen? Na és várjál, mi történik a Micimackóval?

- ET LE badoj, IL A FAIT.. IL ÉTAIT UN TROU, ET LE vakond, IL A DESSINÉ! IL A ÉCRIT!

- Tényleg, valamit rajzolt a vakond.. de az vakond volt, nem ürge? Azt mondták, hogy az egy ürge volt, igaz?

- BAH OUI!

- Na és akkor hogy tudták kiszedni szegény Mackót?

- BAH, BAH, IL FAUT várniR lesoványodva

- Meg kell várni, hogy lesoványodjon..

- BAH OUI! ET APRES.. IL A kihúzniR…

- Ki húzta ki?

- ET JE VOUDRAIS…BAH, Óbert Gida, ET JE VOUDRAIS ENCORE elmesélniR végig.. il ÉTAIT beszolúva…badoj IL ÉTAIT

- És aztán kihúzták, igaz?

- BAH OUI! LE Óbert Gida ET LE LAPIN!

Ennyire keveri a két nyelvet! És ez nekem azért is fura, mert magát a rajzfilmet magyarul szokta nézni, mégis csomó mindent franciául mond (pl. Nyuszit nem magyaul mondja, a Bagoly szerinte franciául köszönt). Egy mondaton belül simán váltogatja a két nyelvet, és a magyar főnévi igenevek végére odabiggyeszti a francia igevégződést (-er, -ir). 

De azért úgy örülök, hogy legalább ennyit is mond magyarul, mert ha jobban belegondolok, simán abbahagyhatná az erőlködést, úgyis megérteném franciául. De az is lehet, hogy ez neki még nem esett le.

2017. június 22., csütörtök

Az ember néha nem ért semmit

Tegnap őrült kegyetlen dolgot műveltem Bonival, egész délelőtt rosszul voltam a lelkiismeret-furdalástól: kényszerítettem, hogy ujjatlan pólóban menjen oviba. Sírt, kapálózott, ígérgetett fűt-fát, de nem engedtem. Valamiért Boni csak hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban hajlandó oviba menni. Tavaly nyáron még Magyarországon sem hordta az ujjatlan fölsőket, idén sokkal jobb a helyzet, otthonra és a játszótérre már fölveszi. Oviba nem. Tegnapra viszont szokatlan kánikulát mondtak, plusz úgy gondoltam, talán ez is valami olyasmi, mint amikor nem akarja megkóstolni a körtét, és amikor kötelezően meg kell ennie belőle egy falatot, jön rá, hogy tulképp szereti a körtét.

De aztán mégsem úgy tűnt, hogy ez a körtéshez hasonló eset lenne, mert hiába ígértem neki ajándékot (hmmm...), hiába tűntem hajthatatlannak, nem akart beletörődni az ujjatlanba. Kiráncigált a szekrényéből egy hosszú ujjút (már csak a téliek voltak tiszták), próbálta magára húzni szegénykém, belegadalyodott („Mama, nem sikerül!!), így indultunk oviba. Féltávon fölvettem, mert annyira sírt, cipeltem, folyt rólunk a víz. Az oviban elmagyaráztam a helyzetet (az óvónő minket már amúgy is hülyének néz), a ricsajra kijött az igazgatónő is, aki szintén megerősítette, hogy hosszú ujjúban meg fog sülni a gyerek.

De miért voltam ennyire szigorú? Először is, tényleg meleg volt. Másodszor pedig idegesített, hogy nem lehet belőle kihúzni, mi a baja a rövidujjúkkal (azt gondoljuk egyébként, attól fél, hogy valaki megharapja), harmadszor pedig a konfliktus hatalmi harccá fajult – pedig nagyon vigyázok, hogy ilyenekbe soha nem menjek bele. De volt egy olyan pont, ahonnan már úgy gondotam, nem tudok visszalépni (tudom, hülyeség). Pedig még azt is mondta szegénykém, hogy inkább ne menjünk nyaralni, csak vehesse föl a pólóját.

(Ez onnan jött, hogy pont előző nap szidtam össze és fenyegettem meg, hogy nem megyünk nyaralni, ugyanis kifutott az úttestre (direkt) és akár el is üthette volna az autó. Legszívesebben akkor egyébként felpofoztam volna. És rájöttem, ezzel a nyaralós módszerrel – már iszonyúan várja – el lehet érni, hogy ne szaladgáljon össze-vissza, itt mégiscsak az életéről van szó. Visszasírom egyébként a babakcsit.)

Szóval megszakadt a szívem, úgy mentem el az oviból, és arra gondoltam: lehet, hogy ez neki most olyan, mintha engem valaki arra kényszerítene, hogy meztelenül menjek be dolgozni.

Elrohantam vékony anyagú hosszú ujjú pólókat és egy ajándékot venni neki.

Délben mentem érte. Bekukucskáltam: vidáman ült a helyén a rövid ujjúban. Tökre örült nekem. Kérdeztem, hogy nagyon mérges-e rám, és láttam a kis arcán, hogy nem tudja hová tenni a kérdést. Hát tudod, ma reggel mi történt! – tettem hozzá. Ma reggel? – csodálkozott. Milyen volt a rövidujjúban? – türelmetlenkedtem. Ja! Pas bien. (=nem jó), mondta, nagyon kevés meggyőződéssel, de már az ajándék autóval volt elfoglalva.

Nem úgy tűnt, mintha mély nyomokat hagyott volna benne a történet.

Ma reggel teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy hosszú ujjúban megy (alig bírtam elintézni a lelkiismeretemmel a tegnap történteket), viszont ma menzára nem akart menni. Amikor csak tudjuk, hazahozzuk enni, de ma mindkettőnknek sok munkája volt, lehetetlenség lett volna. Úgyhogy megint bömbölve indulás, szipogva érkezés, és sírva a lábamba kapaszkodás volt a program, majd amíg az ovónővel beszélgettem, egyszercsak kiszaladt a teremből, ment volna haza. Megint úgy mentem el, hogy sírt, ez valami rettenetes érzés. Negyedórát szobroztam az ovi előtt attól tartva, hogy ha nem látják, elindul haza.

A férjem 11 körül hívott, hogy el tudta rendezni az ügyeit úgy, hogy haza tudott volna jönni délre, de én nagyon kemény maradtam: ha már azt mondtuk Boninak, hogy a menzán kell ennie, ne változtassuk meg a programot az utolsó pillanatban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és abban maradtunk, hogy Z. odamegy az ovihoz, és meglesi Bonit, amikor átmennek a menzára.

Egyszercsak riasztott: a csoport már átment, látta Raphaelt is, de Boni nem volt sehol! Engem a szívbaj kerülgetett, csak nem vágta le a hisztit, hogy ő nem akar ott enni? Z. addig ólálkodott a menza körül, míg egy konyhásnéni behívta, és a konyhán keresztül elvezette egy olyan helyre, ahonnan rálátott a jó étvággyal ebédelő, nevetgélő Bonhomme-ra („Melyik a maga fia? Az a göndör hajú? Nagyon szépen eszik, semmi baj nincs vele”).

Z. utána elmondta, hogy azért nem látta a sorban, mert az várta, hogy az új, zöld hosszúujjú fölsőt lesz rajta. Mint kiderült, Bonin az a kék ujjatlan volt, amit az utolsó pillanatban dugtam a táskájába azzal a felkiáltással, hogy ha túl meleg van, átveszi (és amire azt mondta, hogy esze ágában sem lesz átvenni).

2017. június 19., hétfő

Mennyi minden fér két napba!

Késő este, még a kifutópályán azon gondolkodtam, mit fogok enni – lüke fejemmel arra nem gondoltam, hogy hiába jövők 2 repjárattal, attól még nem fognak vacsorát felszolgálni, csak max. egy szendvicset, otthon pedig nincs kaja. A sógorom, aki kijött értem, azonban a kezembe nyomott egy csomagot: a húgom küldte, sürgősségi ételadag estére és reggelre. Hát ez milyen jól jött, és milyen figyelmes dolog! Miután éjfélkor megettem a mangót, a felkockázott (!) őszibarackot és a joghurtot, majd kinyitottam a hűtőt, hogy berakjam a maradékot..

... rájöttem, hogy a mamám előző nap ottjárt, és telefőzte/telepakolta! De nem ám 2 napi kajával egy embernek, hanem egy teljes családnak, több napra (lecsó, tökfőzi, tojáspörkölt, kefír, sárgadinnye, paradicsom stb.). Ez aztán a fogadtatás! Hogy a kitakarított lakásról már ne is beszéljek.

Másnap reggel rossz hírt kaptam a fogorvostól, akihez azért mentem, hogy megérdeklődjem: lehet-e szebbé varázsolni az évekkel ezelőtt csontbeültetéssel, implantátummal és koronával ellátott fogamat (illetve annak hűlt helyét), mert most időt és pénzt nem kímélve rá akartam magam szánni a beavatkozásra. A doki szerint viszont ebből szebb már nem lesz, pontosabban az ő szavaival fogalmazva: ez így tök szép. (Valójában: tök béna) Sőt, azt is hozzátette, amit én nem tudtam, hogy az implantátum mozdíthatatlan, változtathatatlan és örök!

Minden átértékelődött utána, mert az egész délelőttöt a Kék Golyó utcában töltöttem Mari barátnőmmel. Kit érdekel, hogy az implantátummal a számban fogok egyszer – remélhetőleg a távoli jövőben – meghalni, amíg egészséges vagyok. Sajnos hiába a rendszeres szűrővizsgálat, az egészséges életmód és a fiatalság, vannak, akiknek nem ronda implantátumot, hanem mellrákot dobott a gép. Emlőbizottság, Rákregiszter, Hormonlabor, Egésztest besugárzó, Vérkiadó, Kápolna (!) – olvastam a térképen elborzadva, amíg vártam Marit, aki szegény egész otthonosan mozog már ott. Fura ez a betegség, mert nem látszik Marin semmi (azon kívül, hogy kihullott a haja), jól érzi magát testileg, csak éppen nő benne egy halálos kór, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Néha minden olyan, mintha nem is vele történne az egész, szürreális képtelenség, mesélte. Vannak jó napjai, néha boldog, mondja. Onkológiai derű.

Délután közgyűlés a házunkban. Végre megismertem a lakók nagy részét. Megtendereztettünk három közösképviselő-céget, ami azért volt groteszk, mert valójában mi szorulunk rá egy kemény kezű (az agilis szó sokszor elhangzott) közös képviselőre, nekik szerintem csak púp a hátukra egy ilyen ház. De korrektul bemutatkozott mindhárom, majd az autóikban várakoztak a deliberáció alatt, fontos embereknek amikor összeülnek!

Azután 20 órára átjött Martine és Bv, akikkel olyan sok fontos megbeszénivalónk akadt – a latintanulástól és a pszichodrámától kezdve a fogyókúráig és a Waldorf-módszerig olyan kérdéseken át, hogy vajon egy bölcsész mihez is ért valójában (ért-e egyáltalán valamihez), mire jók a tipográfiai ismeretek, milyen zsenit/élsportolót nevelni, parasztvakítás-e a művészetterápia, lehet-e híresnek, de nem celebnek lenni (példákkal), illetve hogy érvényes szó-e az, hogy kukoricagóré. Azt hiszem, nem unatkoztunk, és lett volna bőven mit megvitatni még, mert hajnali fél 3-kor nem a témákból, hanem az energiából fogytunk ki (amit pedig többek között diófagyival igyekeztünk pótolni). Mindenesetre én szuperul éreztem magam!

Másnap Jonatán első szülinapjára voltam hivatalos, ahol megint megállapítottam, hogy mennyire más Franciaországban, ill. Magyarországon családi vendégségen részt venni. Vagy csak a mi családunkra jellemző, hogy amikor délután (azaz uzsonnaidőben!) megérkezik az ember, akkor azonnal felajánlanak neki szülinapi tortát és/vagy hamburgert? A vendégek egy része ezt, a másik része amazt, a harmadik halmaz pedig semmit nem kér (ezek állításuk szerint már ettek (??)). Aztán a hamburgerező társaság is két részre oszik: akik az erkélyen és akik bent esznek, közben egy sütizős illető kiszúrja, hogy van görög sali is (Ez is a vendégeknek vaaaaaan?), amit nem kínált senki sem. Vizet, kávét mindenki magának önt. Szóval totális időbeli és térbeli káosz, ahhoz képest, hogy a francia rokonoknál (és nálunk is) 12 és 19 óra körül van a főétkezés, amikor is mindenki ugyanannál az asztalnál eszik, a főétel-desszert-kávé tekintetében egyforma ritmusban.

És még olyan is volt, hogy megérkezett a húgom volt pasija törött lábbal és egy vérhigító injekcióval, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezt most ki tudná neki beadni. Még lombikos koromból jól emlékeztem a procedúrára, úgyhogy sikeresen el is játszottam a főnővér szerepét.

Vasárnap reggel 9-re állítottam az órát (isteni volt!), egyidőben csörgött, illetve kopogtak az ajtón a szüleim, akik kivittek a reptérre. A papám miután leült, és azt kérdezte szórakozottan: Te figyelj, nem ismersz valakit, aki lakást szeretne venni? Árulja a Kovács fölöttünk, tudod. Az ereimben megfagyott a vér: Én, én, én!! – kiáltottam. Egy ideje puhítom Z-t, hogy vegyünk már közösen egy kislakást és adjuk ki (körülöttünk most mindenki ezt csinálja, szinte kedvet kap az ember). Jaj, fiam, de hát miért nem mondtad? – nézett nagyot a papám. Várj, felhívom őket.

Már Amszerdamban kaptam meg az e-mailt: a pasi pár hete eladta. Az első vevő lecsapott rá, alku nélkül elvitte. Nagyon bosszantó. Hogy miért nem mondtam a szüleimnek? Hát mert hónapok óta nézem a hirdetéseket, és egyszerűen nem találtam olyat, amilyet szerettem volna; ugyanis én pont olyan szerettem volna venni, mint a szüleimé. Gyerekkorom óta ismerem a házat, a környéket. A lakók ugyanazok, akik gyerekkoromban is ott laktak, vagy azok gyerekei – egy ilyen lakást egy ilyen környéken nem ad csak úgy el valaki, ez, szinte kihalásos alapon megy. A francba!