Nyolcéves kisfiúk csoportdinamikája

Elnézően röhögök azon a Tamkón, aki múlt héten ilyenkor játéksort állított össze és kincskereső feladatokat dolgozott ki öt nyolcéves gyereknek. Legalább annyira nem álltam a realitások talaján mint az a nő, aki azt képzeli, hogy a férfiak az eszéért szeretnek belé. Nem is tudom, hogyan gondoltuk, amikor a férjemmel naívan még azon is eltanakodtunk, hogy milyen betűtípust használjunk a kincskereső játékhoz, és már csak mosolygok Z-n, amikor arra gondolok, hogy a kinyomtatott feladatokat egy ismerős apukának is megmutatta, és megkérdezte, hogy szerinte a fiaink el fogják-e tudni olvasni.

Miután az első kisfiú megérkezett, az első kitervelt játékot (Grabolo - vicces, gyorsasági kártyajáték) még tök jól végig tudtuk játszani. De miután bezártuk az ajtót az utolsó szülő mögött, és visszamentem a nappaliba, az öt ördögfiókát már elvesztettük úgymond - fülig érő szájjal, őrültek módjára dobálták egymást azzal a három labdával, amit a következő (nyugodt) játékhoz készítettem ki, és amit zenepedagógus barátnőm javaslatára (ő ezzel a játékkal tanítja meg a gyerekeknek a kánon fogalmát) az ajándékátadás után terveztem velük játszani.

Ők egyébként baromi jól érezték magukat végig. Nem zavartatták magukat, hogy két felnőtt kétségbeesetten kísérelt meg rendet teremteni köztük, hogy a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk végigcsinálni a kincskeresést. Ami egyébkén a két higgadtabb kisfiú segítségével úgy-ahogy sikerült is, de a másik három (köztük az én intellektuellnek hitt fiam!) magasról tojt az okosan összeállított kérdéssorra, és csak azt figyelte, mikor lehet egy jót bunyózni. Csak egy példa: az egyik feladatnál egy számot kellett kitalálni, amihez meg kellett számolniuk a zongora összes billentyűjét (és kivonni belőle 12-t). Ez a három csibész szépen megvárta, hogy a billentyűket számoló kisfiú már majdnem a végére érjen, és akkor pufffff!!! megdobálták párnával, úgyhogy szegény kezdhette újra. A végén persze ő is inkább beállt párnacsatázni.

Amikor a tejszínt vertem fel a konyhában, a gyerekek elvették a telefont és felhívták a tűzoltókat. Ezt onnan tudtuk meg, hogy a tűzoltók visszahívtak, hogy erről a számról telefonbetyárok kuncognak a kagylóba! A tál tejszínhab pedig, az öt gyerekkel kiegészítve, nem arra szolgált, hogy a csokitortához elfogyasszák, nem. Bajuszt és szakállat csináltak belőle, egészen addig, amíg egymást nem kezdték el dobálni a tejszínhabbal, és inkább elvettem.

A főkolompos egyébként az a gyerek volt, akiről a zongoratanárnő épp nemrég mondta, hogy “nagyon jó, kötelességtudó fiú”. Ez a kisfiú egészen egyszerűen kezelhetetlen volt onnantól kezdve, hogy berobbant hozzánk egészen addig, hogy a szülei elvitték. Öt (!!!) bátyja van. Amikor a szülők megérkeztek (mindketten tanárok) elismerően néztek ránk, hogy mi ilyen szülinapot rendezünk a saját lakásunkban! Ők soha sem mernék. Hát, most már értem miért. Amikor a kincskeresés egyik részeként a szőnyeg alatt kellett megkeresni a következő jelet, az öt gyerek ötfelé szaladt, és két másodpercen belül a lakás összes szőnyegét felforgatták, Z. épp el tudta kapni a gitárt, mielőtt ripityára tört volna! Amúgy a videókat iszonyú vicces visszanézni, ahogy kipirult arccal, feltartott karral rohangálnak fel-alá, illetve van egy olyan is, amin az egyik gyerek szó szerint gurul a röhögéstől.

A hétvégén kérdezte valaki, hogy ez volt az első házibuli, amit Boninak szerveztünk? Z. bólintott, majd hozzátette: És az utolsó is!