Kódolás és történelem

Végül Boninak programozható robotot vettünk karácsonyra. Még soha nem kapott olyat (legót, robotot, bármit), amihez kell táblagép vagy telefon, mert nem akartuk, hogy játszás közben is a képernyőt bámulja. Ugyanakkor tudtam, hogy eljön az a pont, amikor a telefonos (táblagépes) vezérlést már nem lehet megkerülni, és nagyon érett már annak a gondolata is, hogy belekezdjen, legalább valamilyen minimális szinten, a programozásba.

A kütyüzés része a dolognak pont olyan lett, amilyennek gondoltam: nem tud elszakadni a táblagéptől. Ma volt az első olyan nap, hogy eszembe jutott egyáltalán kötelezően megreggeliztetnem, mert különben pisilés-evés-ivás-fogmosás nélkül délig a kis mütyürjein dolgozik, és fél tizenkettőkor felkapja a fejét, hogy ja, ő most éhes, enni szeretne azonnal. Képzeljétek, a robotok (összesen tizenkétfélét lehet építeni) nagy részének összeépítési útmutatója is az interneten van, nem pedig papíron.

Sajnos a kódolás része nem egyszerű. Karácsonykor kétségbe is voltam esve, hogy basszus, nekem akkor ebbe most bele kell majd ásnom magam, hogy együtt kiderítsük, hogyan is működik az egész. De ehhez semmi kedvem. Fel nem foghatom, mi ebben a jó: beprogramozni egy robotot, hogy kerülje meg a karácsonyfát és álljon meg a kanapé előtt? Szerencsére valahogy sikerült rájönnie úgy-ahogy, most próbálkozással-hibázással-sikerrel előre haladva programozza a robotokat (de a karácsonyfát még mindig nem tudja megkerültetni velük). Amúgy ez egy teljesen más típusú tanulás, mint ahogy én tenném: én vennék egy könyvet, elolvasnám, kijegyzetelném, bevágnám a lényeget és gyakorolnék.

Megvettem neki az egyik gyerekeknek szóló Harari-könyvet is. Persze könyvet csak akkor olvas, ha elveszem tőle a táblagépet (ergo nem tud robotozni). Elolvastattam vele az első három (olvasmányos, közérthető, de való igaz, idegesítő tipográfiával készült) fejezetet, reménykedve, hogy kedvet kap hozzá – sajna csak a szemét forgatta, hogy őt nem érdekli a történelem, és azt számolgatta, hogy mikor programozhat megint.

Nem tudom, generációs vagy férfi/női agyi különbségről van-e szó, de én százszor inkább olvasok érdekes dolgokat a törtnelemről, mint hogy parancsokat osztogassak egy robotnak. Felmerült az a kérdés, amit most először meg is fogalmaztam magamnak, hogy ha már korlátlan hozzáférése lesz Boninak internethez/telefonhoz, viszont még nem lesz felnőtt agya (tehát mondjuk 16–18 évesen), akkor fog-e valami mást is csinálni a telefon nyomkodásán kívül? Hogyan veszik rá magukat ezek a fiatalok, hogy bármi mást csináljanak (tudván, hogy a felnőttek sem csinálnak nagyon mást)? Illetve arra is rá kellett, hogy jöjjek: manapság szerintem egy átlagos tízéves gyerek többet olvas mint egy átlagos középkorú felnőtt.

Én Bonitól könyvjelzőket kértem (és kaptam) karira

Elcserélném problémáimat. Átmeneti megoldás is érdekel. Ajánlatokat „karácsony” jeligére a kiadóba.

Úgy kipróbálnám a barátnőim vagy a kolléganőim problémáit egy kicsit! Évek óta hallom magam körül, hogy a karácsonyi ünnepek fő problémája az, hogy melyik családnál töltse a család a szentestét (általában külföldi magyarokról van szó), illetve hogy hová menjen a pereputty 25-én és 26-án. Valójában sehová sincs kedvük menni, de kell, mert különben megsértődnek a rokonok, akik amúgy is túl sokat főznek-sütnek.

Nagyon szeretném megtapasztalni, milyen lehet egy ilyen megsértődős rokonság, akik szétszedik az embert, és kikövetelik maguknak a jelenlétet még akkor is, ha a gyerekek amúgy december 24-től 26-ig legszívesebben végig a szőnyegen legóznának, és vajas kenyeret ennének sajttal, meg szaloncukrot a fáról. Az egyik barátnőm évek óta gyomorgörcsben készülődik hazautazás előtt, mert utál ennyi hely és család között turnézni, mindenhol ugyanazt elmesélni, mindenhol kötelezően bezabálni.

Nekünk ilyen problémáink nincsenek. A szüleim általában nem szokták érteni, hogy miért akarunk mi egyáltalán hazalátogatni – hívni soha nem is hívtak, legyen szó nyári vagy téli vakációról. A papám nyáron még prospektusokat is szokott küldözgetni, hogy menjünk inkább Hévízre vagy Egerbe (???), tavaly pedig, amikor karácsonyra hazautaztunk (Boni életében először) előtte ijedten mondogatták, hogy nagyon korán sötétedik ám, nálunk 16 óra után már nem lehet semmit sem csinálni!

Amúgy amikor már ottvagyunk náluk, nem szokott rosszul elsülni a dolog. Látom rajtuk, hogy próbálkoznak a kedvünkre lenni, de ebben nagyon hamar kifáradnak, megunják, felhúzzák magukat, és már csak azt várják, mikor megyünk el (pedig alig vagyunk náluk pár órát és szinte soha nem alszunk ott). 

Z. nagyobb gyerekei a volt feleséggel karácsonyoznak, oda értelemszerűen nem vagyunk meghívva, a sógornőméknek meg hat gyerekük van, nem várhatom el tőlük, hogy még minket is vendégül lássanak.

Szóval ilyenkor, amikor meglódul a világ, és mindenki pánikolva ajándékokat vesz, kétszeres áron jegyet vásárol és utazik, hogy pont ezen a napon időben odaérjen valahova (gyakran a háta közepére kívánva a megérkezést) (de nem mindig), elirigyelem azoknak az embereknek a problémáit, akiket valahol, valakik türelmetlenül várnak. Sajnos Boninak ezt nem tudom megadni. Minket sehol nem vár senki karácsonyra: ha megyünk, jó (bár nagy a csodálkozás) – de ha nem megyünk, az valójában mindenkinek praktikusabb.

Fordítás

Meghallgattam egy műsort a mesterséges intelligenciáról, ahová betelefonált egy kétségbeesett fordító. Elmesélte, hogy drámai mértékben veszítette el a megrendeléseit az elmúlt évben, és már-már azon gondolkodik, hogy szakmát vált. Szerencsére nekem fix munkahelyem van, nincs veszélyben az állásom és a fizetésem, viszont én is tanúja vagyok annak, hogy a tudás, amit az életem során megszereztem és amiből megélek, a szemem láttára (tényleg az elmúlt pár évben!) értéktelenedik el.

Rémes. Én nem tudok mást jól csinálni, csak fordítani, és erre a készségre egyszerűen soha, sehol nem lesz már szükség a jövőben. Elavult. Has been. Megcsinálja a gép olcsóbban. Ha ilyen ütemben megy a fejlődés, elképzelhető, hogy nem csak olcsóbban, de jobban is meg fogja tudni majd csinálni. Tizennyolc éve fordítok, és ami itt az elmúlt években végbement, az félelmetes. (Másik fordítás szerint: szenzációs.) Tulajdonképpes amit mi most csinálunk, az már nem is fordítás, az utószerkesztés szót láttam már többször leírva erre.

A mindennapi életben én ezt a konkrét változást látom, hogy egyrészt nem fáradok el olyan hamar (kevesebb agymunkát és koncentrációt igényel ez az újfajta tevékenység), másrészt gyorsabban dolgozom, harmadrészt meg eltűnt rólam az a nyomás, hogy nem lesz kész a szöveg időben.  Egy barátnőm pedig fordítani kezdett egy olyan nyelvről, amelyet nem igazán tud jól.

Az is frusztráló, hogy csak felszínes tudásom van arról, hogyan is működik ez az egész: a számítógép belsejében az algoritmusok meg a szövegkorpusz hogyan keveri ki azt a nem-is-olyan-rossz szöveget, ami kijön?

Nem a fordítók az elsők a történelemben, akiknek elvették a munkájukat a gépek. Analógiákat próbálok keresni. A legjobb, amit idáig találtam az úri szabó volt; aki már akkor tudta a kliens méreteit, ízlését, lehetőségeit, amikor bejött az ajtón. Aprólékosan méretet vett, kockás füzetkébe jegyzetelt, megtapogatta az anyagot, kiszabta-megvarrta, majd kész lett a színvonalas ruhaköltemény. És akkor ez a szabó pár év leforgása alatt azt tapasztalta, hogy özönlenek Kínából a divatos konfekcióáruk, alig valakinek van szükségre méretre szabott kosztümre, amiért nem is hajlandó már annyit fizetni.

De nem is! Gőzhajó vagyok. Kontinenseket kötök össze. Épp most olvasom, hogy a 20. század elején a Vietnámból Franciaországba tartó út 24 napot vett igénybe. Thomas Mann is még hajón emigrált Amerikába, egy hétig tartott az út. Aztán megjelentek az utasszállító repülőgépek, és ma már mindenki ezt a gyorsabb és olcsóbb (az idő pénz!) közlekedési eszközt választja. Vannak még tengerjáró hajók – luxusutazásokhoz.

Reggeli zuhany vagy esti zuhany?

A kérdésben szerintem nem lehet jól dönteni. Valamilyen kompromisszumot mindenképpen kell kötni, mert a kettőt együtt (ugyanazon a napon) sem időgazdálkodási, sem bőrgyógyászati, sem környezetvédelmi szempontból nem lehet rendszerszintű megoldás. Választani kell!

A reggeli zuhany legnagyobb előnye - értelemszerűen - az, hogy az ember tisztán és jószagúan kezdi a napot. Ez az a hatalmas adu ász, ami mindent visz, ami mellett a hátrányai, szám szerint kettő, és amely mellett az esti zuhany előnyei, szintén kettő, eltörpülnek.

Mert én úgy szeretem kezdeni a napot, hogy korán és gyorsan és hatékonyan, és ebbe sajna nem nagyon fér(ne) bele egy zuhany. Este több időm van (lenne) rá, ráadásul az se rossz, ha az ember tisztán kerül az ágyba - nyáron a verejtékmirigyek működése, télen meg a lakás hőmérséklete miatt.

Egy lehetséges megoldás, amivel gyakran élek, a reggeli és az esti zuhany váltogatása, a dolgozós-nem dolgozós és a sportolós-nem sportolós napok figyelembevételével. Ilyenkor viszont előfordul, hogy egy reggelizuhanyos nap másnapján csak este zuhanyozom (fujjj) vagy hogy egy nap kétszer is sor kerül rá (luxus!).

Egyetlen mondat

Egészen eddig úgy gondoltam, hogy kevés olyan felesleges, sőt, haszontalan tevékenység létezik a világon, mint az 1000+ darabos puzzle kirakása. Hogy én ilyet tuti nem fogok soha csinálni, mert ha van egy kis szabadidőm, akkor sokkal szívesebben olvasok el egy éneket a Toldiból (mondjuk), megyek el futni (úszni), dobok össze egy sütit vagy ülök le zongorázni – azaz csinálok valami értelmeset. Kirakózni 14 év felett – huszonegyedik századi luxuspótcselekvésnek gondoltam, jóléti hobbinak. Órákat szánni arra, hogy összeépítsek egy giccses képet, amit aztán úgyis szét kell szedni? Hát én tuti nem. Tudom, van aki a falra is kirakja, na de számomra az a rossz ízlés (egyik) csúcsa.

Tisztában vagyok vele, hogy ebben a pillanatban jelentős számú olvasót veszítek el, viszont annál több névtelen kommentet fogok kapni... de hát mit csináljak, ha ez a véleményem. Múltkor leírtam – szerintem érthetően – a tolerancia és a civilizált viselkedés rám vonatkozó szabályait, ahhoz tartom magam.

Amúgy meg, váratlan fordulat, épp tegnap rendeltem meg egy ezerdarabos kirakót! Azt akarom leírni, mi vezetett ehhez a gyökeres pálforduláshoz, mert ez nem volt más, mint: egyetlen mondat. Gyűjtöm az ilyen mondatokat, imádom, hogy az ember sarkos és megdönthetetlennek hitt véleményét egyetlen félmondattal hirtelen az ellenkezőjére lehet változtatni. Szóval egy ideje mindenkit meginterjúvolok, hogy milyen kütyü- (és kutya :)))mentes ajándékot ad(ott) a tízéves kisfiának karácsonyra. Sokan javasolták a kirakót, de az ötletet a fent említett okokból mindig elhesegettem. Egészen addig, amíg az unokatesóm a következőt nem írta:

Jókat lehet dumálni közben.

Ekkor megvilágosodtam és rájöttem a a kirakózás értelmére. Őrület, hogy erre soha nem gondoltam, de mivel soha nem is csináltam, hogyan gondolhattam volna?. Hát persze! Reggelente, a szünetben, még sötétben, kávéval/kakaóval odaülni az asztalhoz, a karácsonyfa mellé, és molyolni a kis részekkel, közben röhögni-beszélgetni, majd abbahagyni, amikor már elegünk van, újrakezdeni másnap reggel, megbeszélni, hogy ki milyen részeket talált meg/rakott ki – hát így már tökre van kedvem!

Aztán meglátjuk, beválik-e a terv. Tök izgatott vagyok!

Az adventi kalendárium állapota december 11-én

Íme a fegyelmezettlen, mértéktelen és szélsőséges magatartás iskolapéldája:

Hogy lehet valaki ennyire édesszájú? Annyit mondom neki, hogy ez így egészségtelen, ennyi édességtől cukorbeteg lesz, el fog hízni, rákos lesz (erre megsértődik, hogy miért ijesztgetem). És olyan jó példával járok elöl, ÉN még a szülinapi csokijaimat sem fejeztem be! (=mármint amit meghagyott nekem belőlük)

Még jó, hogy nem én vagyok az anyja, kapnék én hideget-meleget.

Szerencsére csak a felesége vagyok.

Amit okvetlenül ország-világ tudomására kell hozni

 

Minden. Egyes. Nap

Karácsonyiajándék-dilemma

Olyan nagy gondban vagyunk ajándékügyileg: Boninak mindene megvan, amit egy elkényeztetett tízéves kisgyerek csak kívánhat magának! Könyvek, társasjátékok, legók, Kaplák, robotok, karórák, drón, távirányítású autó, mikroszkóp, kémiakészlet, elektronikakészlet, szerszámkészlet, walkie-talkie, fényképezőgép, iránytű, mágneses építőjáték, elektronikus sakk stb.

Ezt jól elrontottuk!

Ma már biztosan máshogy csinálnám. Bár nem is tudom, sikerülne-e máshogy csinálni?

Három dolog nincs meg a gyereknek, amire viszont nagyon fáj a foga: számítógép, telefon és Nintendo. Ebből a telefon értelemszerűen nem jöhet szóba, a számítógép sem, mert azt a kérdést jól körül kell majd járni. Na de a Nintendo, hát annak baromira örülne. Már álmodtam is egyszer, hogy vettünk neki egy Nintendót, és hogy mennyire boldog volt, és majd megszakadt a szívem*, mert többször is átgondolva és kielemezve a dolgot arra jutottunk, hogy egyszerűen nem, nem, nem fogunk neki ilyet venni. Ez a gyerek minden másnap kiolvas egy könyvet, „operát” ír zongorán, posztereket, társasjátékot, kártyákat készít, verseket költ, képregényeket rajzol, simán legyőz Splendorban vagy Rummikub-ban – de amint telefon vagy más képernyő kerül a kezébe meghülyül, és a klasszikus séma szerint nem tud elszakadni tőle. Borzasztó „csak még egy perc”-típusú vitáink vannak, ajtócsapkodással. Most például december 23-ig megtiltottam neki azt a játékot, amit az iPadon szokott játszani (fél óra/sulimentes nap), mert kezelhetetlenül viselkedett. Most lőjem magam lábon egy Nintendóval?

Próbálom neki magyarázni, hogy nagy valószínűséggel egész életében egy képernyő előtt fog csücsülni, mint én, és annyit nyomkodhatja a telefonját nyolcvan éven leresztül, amennyit csak akarja. Persze a falnak beszélek, de hátha egyszer majd vissza fog gondolni ezekre a szavakra. Szeretném, ha kiélvezné még ezeket az utolsó képernyőmentes éveit, mert ez az igazi luxus: kütyübámulás nélkül értelmes tevékenységekkel foglalkozni. Könyvet olvasni, moziba, usziba, játszótérre, múzeumba járni, nagyszülőkkel telefonálni, szülőkkel társasozni, zongorázni, dobolni. Azt sajnálom, hogy tíz év alatt nem igazán sikerült felkeltenem az érdeklődését a főzés vagy a sütés iránt... de hát nem akarom én az összes elavult tevékenységet erőltetni.

* Akkor is meg szokott szakadni a szívem, amikor éppen nem követelődzik, hanem okosan (de szomorúan) beosztja a napi félóráját: háromszor tíz percekre kéri el a táblagépemet, hogy maradjon későbbre is a kvótából.

Tolerancia

A toleranciáról lesz szó, de nem abban az értelemben, ahogy Adél már írt róla, azaz hogy az intolerancia mennyire emberi tulajdonság, és hogy a küzdelem ellene szintén mennyire az (vagy kellene, hogy legyen). Inkább arra akarok rámutatni, hogy míg az úgynevezett kulturális különbségekért papíron rajongani szokás, a valóságban szerintem tök könnyen fújunk egy másik ország szokásaira, legyen szó akár gyereknevelésről akár orvosi (vagy fogorvosi) ellátásról (vagy a kettő metszetéről!).

Itt van ez a francia cikk. Sajna azt hiszem, csak előfizetéssel olvasható. Címe: Ausztriában tabunak számít a kisgyerekek intézményes felügyelete. A cikk írója egy francia apuka, aki Bécsben él az osztrák feleségével, de szerintem akár magyar is lehetne a nő, a helyszín pedig lehetne Magyarország. Kislányuk születik, akit nyolc hónapos korában bölcsibe szeretnének adni. És most jön a sokk a francia apuka számára: az egyévesnél fiatalabb osztrák csecsemőknek csak 2%-a jár bölcsibe vagy dadushoz (ez az assistance maternelle, aki otthonában, főállásszerűen vigyáz egy vagy több gyerekre). Ez az arány a kétévesnél fiatalabb gyerekek esetében 20% (Franciaországban: 58%).

És akkor leírja mindkét oldal döbbenetét. A franciákért, akik nem értik, hogy akkor így most mi lesz a nők munkábaállásával és a nemek közötti esélyegyenlőséggel. Harminc (!) bölcsit keres föl a pasi, hogy lenne-e hely a nyolchónapos kislányuk számára (három hely lett, ebből az egyik egy francia bölcsi). Olyan beszólásokat kapott rendszeresen, hogy „minek magának gyerek, ha nem akar vele lenni”, továbbá hol idiótának, hol veszélyes őrültnek nézték – mondom, egy olyan valamiért, ami Franciaországban mindennapos. A cikk írójának egyszer azt is el kellett mesélnie, hogy ő maga is három hónapos korában került bölcsibe (a szülei nagy megkönnyebbülésére), amúgy pedig a saját francia anyja úgy nyilatkozott, hogy egy nyolc hónapos gyereket bölcsibe adni – az már szinte késő.

Mi magunk is belefutottunk egy ilyen helyzetbe, ahol a mi magyar mentalitásunk (Z. francia ugyan, ebben a tekintetben magyarabb még nálam is) és a francia szokások összeütközésbe kerültek. Arról volt szó, hogy mikor menjen Boni iskolába a múltkori hétvégi náthája után. Úgy gondoltuk, és a magyar barátnőim is így szokták csinálni, hogy maradjon itthon egy teljes napot láztalanul. Hétfő reggel betelefonáltunk az iskolába, hogy ezt közöljük – a vonal végén a tanítónő hallhatóan elítélte ezt az eljárást, mondván, ha nem beteg, jöjjön csak, az iskola kötelező. Végül (köhögés, hőemelkedés, étvágytalanság miatt) csütörtök délután ment csak csak újra suliba, de estére megint szarabbul lett. Z. elvitte pénteken ebédszünetben az orvoshoz (baktériumos eredetet kizárni). A doktornő 38 fokos lázat mért Boninál, vírusos torokgyulladást állapított meg, majd visszaküldte délutánra a suliba.

Szóval baromi nehéz toleránsnak lenni, amikor az ember a meggyőződésével szöges ellentétben álló, de rendszerszintű és láthatóan régóta jól bevállt szokásokat és hagyományokat tapasztal egy másik országban. Könnyű fújni és leszólni a külföldi módit, mondván, hogy mi jobban tudjuk, mert nálunk ez nem így szokás és különben is olvastunk a témában egy könyvet. Amúgy Boni péntek délutáni állapota tényleg egyszerre indokolta az itthonmaradást és a sulibamenést is.

Én azt a stratégiát követem amúgy (magamra nézve), hogy 1) furcsálkodni szabad, ítélkezni nem (kellene). Nem ismerek statisztikákat, amelyek kimutatnák, hogy a francia gyerekek fizikai vagy mentális egészsége rosszabb lenne az osztrák vagy magyar gyerekekénél. 2) Az ember magánban (vagy a blogjában :)) bármit gondolhat (írhat), hangosan viszont csak civilizált dolgokat mondjon ki, 3) ... és azt is óvatosan, jóindulattal, nyilván nem közvetlenül az érintettnek, hanem általánosságba véve, mint egy szociológus vagy etnológus, aki körülnéz a falujában, hogyan is élnek ennek a furcsa, vad törzsnek a tagjai. 

Szerintem mások érzékenysége nem tarthat vissza minket attól, hogy véleményt formáljunk a világról, ami körülvesz bennünket, különben uncsi lenne az élet és mi magunk lennénk a legunalmasabb alakok benne!

Az internetes vásárlásról

40 euró

Szoktatok olyat csinálni, hogy elmentek egy üzletbe, kinézitek a megvásárolandó cuccot, majd hazamentek, és otthon internetről megrendelitek? Én igen. Hülyén érzitek magatokat ilyenkor? Én igen, bár változó mértékben. Régebben sokszor csináltam ezt könyvekkel – elmentem beleolvasni! –, egyszerűen azért, hogy ne kelljen cipekednem 15 percet. Aztán miután egy barátnőm mesélte, hogy ő mindig a könyvesboltban veszi a könyveket, elhatároztam, hogy én is így fogok tenni (kivéve persze a magyar nyelvűeket, amelyeket Mo-ról rendelek). Főleg, hogy nyílt egy kis könyvesbolt a közelünkben, így tényleg nem kell cipekednem – bár előfordult már, hogy az eladó pasi rosszul adta le a megrendelést, és egy hetet vártam a könyvekre (az Amazon másnapra kihozza).

Na de most az történt, hogy péntek délután elindultam dugattyús kávéfőzőt venni, mert a régi eltört. Azért nem eleve a neten kezdtem el keresgélni, mert a régit egy ún. pontgyűjtő akció révén szereztük be kb. három euróért. Nem szoktunk ilyen pontokat gyűjteni, de mióta megvan Boni, aki imádja ezeket beragasztgatni, vásárolunk ezt-azt így. Mindig is azt hittem amúgy, hogy ez nem más, mint parasztvakítás, erre most kiderült, hogy nem. A kávéfőzőboltban ugyanis kiderült: egy ilyen 49 euróba kerül.

(Azért szeretem ezt a típusú kávéfőzőt, mert kis helyet foglal, könnyű elmosni, nem kell kapszulákat vásárolnom, hamar megvan a kávé, de főleg: ÉN MAGAM szabadon dönthetek a folyadék mennyiségéről, nem holmi gép adagol!)

30 euró

Szóvá tettem az eladónak, hogy szerintem ez drága, erre megnéztük együtt a netet. Hamar kiderült, hogy három euróért ugyan nem, de harmincért már meg lehet kapni. Erre a nő felajánlotta, hogy negyvenért elvihetem az övét, olcsóbban viszont nem tudja adni. De most komolyan, ki az, aki megveszi negyven euróért azt, amit az Amazon harminc euróért árul? Ki ad ki egyharmaddal többet? Nekiszegeztem a nőnek a kérdést. Elismerte, hogy ő maga is inkább az Amazonról rendelné meg, de hozzátette, hogy így viszont a kis kávémérések be fognak zárni. Patthelyzet! 

(Amúgy ebben a pillanatban fiatal német turisták léptek a boltba, és megkérdezték, hogy elmehetnek-e WC-re. Egy üzletben! A nő tök jó fej volt, és valami kis csigalépcsőn felkülte őket pisilni. Szóval ez egy ilyen emberséges bolt, emberbarát és őszinte eladóval, a Buddenbrook ház jutott eszembe).

Lefotóztam a bolti kávéfőzőt, otthon megrendeltem az amazonost.