2019. augusztus 13., kedd

Esélyek és veszélyek latolgatása

Na tessék, már van is egy teljesen friss illusztációm arról, hogy Z. nem kispályás játékos, ha a gyereke biztonságáról és épségéről van szó.

A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?

Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).

Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.

Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.



De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).

Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?

* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.

2019. augusztus 10., szombat

Könnyű Katát táncba vinni (azaz a magyar virtusról)

Végül vettünk egy lakást (nem a Rózsikát), de most nem erről, hanem az ingatlanvételi szerződést elkészítő ügyvédről szeretnék írni. Még telefonon kérdeztem tőle jó előre, hogy mennyit kér érte; a díj összegét a lakás árának egy bizonyos százalékában állapította meg. Korrektnek tűnt, elfogadtam.

A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!

Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.

Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.

Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).

Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!

2019. augusztus 8., csütörtök

Lazák vs. maximalisták

Vannak azok az emberek, akik, és itt most magunkra, de leginkább a férjemre gondolok, szóval akik a lehető legjobban akarják (szeretnék) bebiztosítani magukat az élet különböző veszélyei ellen, és a lehetőségekhez képest mindig biztosra mennek - úgy az egészség-, mint a pénzügyek területén. Mindent kétszer (többször!) leellenőrizünk, hatóságokkal levelezünk, telefonálgatunk, fillérre pontosan ismerjük mindegyik bankszámla állását, kétóránként kenjük a gyereket naptejjel, négyóránként ellenőrizzük az esetleges kullancscsípéseket, számítgatjuk a napi bevitt folyadékmennyiséget* stb.

És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.

Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.

Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!

* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.

2019. július 26., péntek

Műanyagmentes július

A férjem számára több fura dolg is van a nyári Magyarországon; kezdjük mindjárt azzal, hogy üvegbe zárt uborkát kovászolunk rohasztunk a tűző napon, majd “úristen, ez de jó lett” felkiáltással megesszük, amire ő még ránézni sem bír. Vagy hogy halomban állnak a dinnyék az út mentén, kongatjuk őket, és a kádban/hordóban/pincében hűtjük, mert esély sincs rá, hogy beférjen a hűtőbe. Vagy hogy nyárson sütjük a szalonnát.

A legújabb felfedezése: ha kinövi a gyerek a gumiszandálját, a szüleim első reakciója nem az, mint az övé (=elrohan az Auchanba újat venni), hanem hogy...


...a mamám egyszerűen levágja a szandál orrát!

2019. július 19., péntek

A Józsika és a Rózsika

Beleszerettem egy lakásba. Az elmúlt napokban súlyos dilemma előtt áltam: el kellett döntenem, hogy eladjam-e a szintén szerelmben fogant, majd körültekintően felnevelt-felújított, és folyamatosan imádott lakásomat, és (ráfizetéssel) vegyem-e meg ezt az új lakást, ami sok szempontból kicsit rosszabb, más nézőpontokból viszont lényegesen jobb paraméterekkel rendelkezik. Nem is részletezem, a lényeg úgyis annyi, hogy mi most Budapest egyik hírhedt kerületében lakunk, ezt az újat pedig a város legelegánsabb negyedében találtuk. És pár perc sétára a szüleim lakásától, azon a környéken, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egy art deco házban, garázzsal. De mondom, mindegy is, nem is ezt akartam leírni, hanem azt akartam elmesélni, hogyan őrlődtem a két opció között, mintha pasikról és egy komoly szerelmi drámáról lett volna szó.

A mostani lakásomban 12 év munkája van; kézipoggyászban hoztam a tapétát, az ajtókhoz passzoló könyvespolcot terveztettem, majd építtettem, a fürdőzsoba és a konyha teljesen az én ízlésem szerint készült, a zárat a papám csinálta, Boni szobájában a háromméteres függöny saját magam vartam. Tíz éve nincs a két ablak között falilámpa, mert nem találtam MÉG olyat, ami 100%-ig tetszett volna. Minden ittlétünk alatt van valami munka vele: vízóracsere, közgyűlés, kazánellenőrzés, klímatisztítás, IKEA, még bolhapiacon is voltam, hogy a hiányzó bútorokat trendin beszerezzem.

Azért kacsingattam viszont másfelé, mert maga a ház, ahol a lakás (legyen a munkaneve Józsika) található, rossz állagú; tipikus pesti gangos bérház, amit a lakók 100 éve csak ímmel ámmal tódozgatnak-foltozgatnak. Kívülről nem annyira látszik, de a tető, a kémények, a csatorna, a padlás mind romhalmaz.

Az új lakást (nevezzük Rózsikának) hétfőn láttuk először. Azon az éjszakán kétségbeesetten próbáltam megakadályozni magam, hogy fejben be ne rendezzem az egész lakást, a konyhától a gyerekszobáig, és hogy ne képzeljem magunkat az erkélyre egy nyári nap végén. Másnap négyen mentünk csajok megnézni, és valamiféle tömegpszichózis hatására ügy jöttem el, hogy OK, akkor eladom a Józsikát.

Tulajdonképpen a kérdés itt Mo-on fel sem merült senkiben: ha valaki ki tudja fizetni a Rózsikát, akkor nem lakik a Józsikában, tiszta ügy. (Kuzinom üzenete pl.: “Édesem, ha nincs pénzed, nem veszed meg. Ha van pénzed, megveszed. Egy lakást a X. utcában meg KELL venni.”) Az egyetlen kivétel ezalól a férjem, aki elnézéssel tekint a couleur locale-ra, azaz Józsika hulló vakolatára és a más házak kapujában ülő, félmeztelenre vetkőzött, debrecenit eszegető pasik látványára. És aki reggelente a piacon kezd, hogy megvegye a kiflit és a kakaózcsigát. Szóval ő az, aki végig ellenezte Rózsikát, és csak megvető hallgatásba burkolózott, amikor mondtam, hogy ott is van piac, igaz, 23 perc sétára...

Volt egy olyan nap, asszem a szerda, amikor szinte belehülyültem a gondolkodásba. Tulajdonképpen olyan kérdésekre kellett (volna) megtalálni a tuti választ, hogy fogok (-gunk?)-e még Magyarországon lakni? Hol leszek nyugdíjas? Hol lesznek unokáim? Milyen állapotban lesznek a szüleim később? Hová tart a budapesti ingatlanpiac? Össze fognak-e dőlni ezek a rozoga pesti bérházak vagy úgy vannak megépítve, mint a várak, és 500 év múlva is állni fognak még? Előfordult-e már olyan, hogy egy egész városrész összedőlt? Mi lesz Magyarországgal, bekebelezi-e Oroszország, és kivonulnak-e a külföldi befektetők? Vagy tart a fellendülés, és eldániásodik? Okos dolog-e olyan lakásba fektetni, ahol nem is él az ember, miközben ahol él, azt meg bérli?

Épp egy játszótéren voltunk. Oda lyukadtam ki a nagy gondolkodásban, hogy bizony meg kell válnom Józsikától, leszolgálta az idejét. Duplaannyit ér, mint amennyibe került, de már kezd rizikóssá válni: én nem tíz-húszévre tervezek előre, hanem örökre. Fölhívtam az eladó csajt, mondta, hogy nem enged az árból (teljesen jogosan, én sem tenném a ő helyében). Szedtük a motyóinkat, hazaindultunk. Bejelentettem Z-nek, hogy valszeg belevágok, ez egy vissza nem térő alkalom. Megbeszéltük a pénzügyeket (valamennyit kölcsön kell adnia, amíg el nem kel a Józsi), hívtam a barátnőimet.

És akkor hazaértünk. Fél hét lehetett, az ablakokon áradt be a fény a csöndes nappaliba, és Józsikának olyan finom illata volt...és minden olyan ott, amilyennek én szeretem, és amilyennek megszoktam. És akkor hirtelen meggondoltam magam: nem tudom ilyen könnyedén eldobni ezt a Józsit, mint egy kapcarongyot! Nem, nem, nem!

Azért másnap felhívtam a bankomat, és utaltam némi pénzt a forintszámlámra. Holnap pedig elmegyünk megnézni Rózsikát a mamámmal, hátha... kiszeretek belőle, vagy nemtom. Kiderül róla valami oltári nagy hiba, probléma, baj, malőr... (de pont az ellenkező fog történni; a mamám imádni fogja - mindig is utálta Józsit. Persze szegény ő jár közgyűlésekre).

2019. július 15., hétfő

Ezek a dögök

Tegnap este jöttünk vissza vidékről, ahol (és azóta) végig...



...vakarózunk! (-tunk) Szegény gyereknek megint bedagadt a szeme a szúnyogcsípéstől, nekünk csak simán viszket. Rémes, hogy egy ilyen vihar utáni szép nyári estén, mint pl. a tegnapi, a szúnyogok a házba késztetnek mindenkit, ahelyett, hogy a teraszon szívnánk a friss levegőt!

2019. július 8., hétfő

További világméretű probléma


Az új szandálom által - a bőr és a talp között létrejövő vákuum következtében - kiadott NAGYON kellemetlen hangok....

2019. július 6., szombat

Eljött az a pillanat...

... amikor TÉNYLEG nincs nagyobb problémám ez életben, mint hogy...



...sikerül-e úgy bepakolnom a bőröndbe, hogy minden fölső passzoljon minden nadrághoz és szoknyához...!


2019. július 3., szerda

Hét. Hét! (7, sept, seven, sieben)

Olvasom, hogy Ez EB vezetői posztjára jelölt nőnek (orvos, politikus) hét gyereke van. És nem térek magamhoz! OK, lehet hogy olyan helyzetben volt, hogy világéletében soha nem kellett főznie, takarítania, gyereket pelenkáznia, gyerekhez éjszaka kelnie, különórára kísérnie stb. mert megcsinálták helyette mások. De ezeket a másokat (szakácsnő, takarítónő, baby-sitter) valakinek koordinálnia is kell, nem?

Jó, lehet, hogy még ilyen koordinációs feladatokat végző bejárőnője is volt. De még akkor is; hét kisgyerektől lefektetéskor elbúcsúzni (puszi, ének, betakargatás, kérdésekre válaszolgatás stb.) legalább egy óra! Ugyanígy, ha fogoroshoz nem is kísérgette őket (mert a német gyerekek vígan járnak szimpi fogorvoshoz önállóan :))), de biztos ott kellett lennie az évvégi balettelőadáson vagy zongoravizsgán! A politika magas polcain tevékenykedő embernek erre hogyan van ideje?

Vagy nem is az idő; tegyük fel, hogy 4 órát alszik naponta (vannak ilyenek). Hanem a folyamatos észben tartása a dolgoknak: az egyik gyerek szerelmes, a másik összeveszett a harmadikkal, a negyedik nem találja a helyét a világban, az ötödik folyamatosan beszélni szeretne, a hatodik pont, hogy ki sem nyitja a száját, a hetedik pedig mondjuk rossz társaságba keveredett. Még ezt végiggondolni is hosszú! Hát még a problémákat kezelni, vagy elvonatkoztatni, és másra koncentrálni. Nekem egyetlen gyerekkel is néha annyira máshol jár az eszem, hogy a hamut is mamunak fordítom! (lásd export vs. import).

Szóval, le a kalappal a nő előtt, én erre képtelen lennék. Látom Z. húgának a családját (hat gyerek), hogyan működik: a leszűkebb karácsonyi vacsorán is min. 32-en vannak (képzeljétek el a logisztikát!), minden hónapban van három születésnap, és Anne-nak mindig van valami dolga a (már felnőtt) gyerekei körül: vízumigénylés, ingatlanosnál képviselni egymást, gyerekfelvigyázás, utazásszervezés, köremailekre válaszolni, gyerekruhákat csereberéni stb. stb.!

2019. július 1., hétfő

Egy elkényeztetett gyerek a fogorvosnál (majd az étteremben)

Nem fog fájni. – jelentette ki a nő. Haha, miért jönnek még mindig ezzel az ősrégi, hazug szöveggel? Ki hiszi ezt el? Boni biztos nem. A kezelés, fájdalomküszöbtől és sztessztűréstől függően igenis fájhat, még egy felnőttnek is!

A gyereknek egyedül kellene bejönnie a rendelőbe. – folytatta. Én elhiszem, hogy a francia gyerekek 99,9%-a be tud menni szülők nélkül, de az én fiam nem. Ha mi nem kísérhetnénk be, a mai napig nem lenne megcsinálva a lyukas foga (ami sajna újra fáj neki, ezért voltunk ott).

Ön fél a fogorvostól, asszonyom, és ráragasztja a fiára a félelmet! – lendült támadásba. Nálunk viszont nem igazolódik be az a tudatalatti átvitel. Boni – hiába RETTEGEK a bottal szaladgálástól – vígan szaladgál bottal; vagy: anno nagyon tartottam az ovikezdéstől (eléggé érett-e?) – neki meg sem kottyant. Ja, amúgy meg: nem félek a fogorvostól.

Egy ekkora gyereknek már egyedül kell fogat mosnia. Ezzel a nézettel is szembeszállnok: hiába ügyes a fiam, eléggé lusta is tud lenni. Ha ő mosná a saját fogát, szerintem több lyukas foga lenne.

Jobban kellene mosni hátul a fogát. – jelentette ki ezután a fogorvos, teljesen ellentmondva saját magának (lásd előző mondat)

Nincs egy kicsit elkényeztetve a fia? – játszotta ki az utolsó ütőkártyáját. De ez meg megint definíció kérdése. Ha elkényeztetésnek hívjuk azt, ha egy ötéves gyerek annyi puszit kap a szüleitől, amennyit csak akar, ha az ő igényei szerint alakítják a szülők a nyári szabijaikat, ha dugig van a (saját!) szobája játékokkal, könyvekkel, ruhákkal, ha egészséges és finom ételeket kap, ha minden péntek délben étteremben ebédel az apjával, ha gyakran megy friss levegőre, biciklizni, uszodába, kirándulni, ha kísérgetik az oviba(-ból), ha mindkét kocsiban van nekivaló gyerekülés, ha rendszeresen mesélnek neki (fejből és könyvből), ha saját fényképalbuma van, a születése óta készült legjobb fotókkal, ha komolyan veszik a problémáit, nehézségeit és félelmeit, ha stresszmentes környezetben, a lehető legkevesebb fájdalommal kívánják neki lehetővé tenni a fogorvosi kezeléseket – akkor igen, Boni el van kényeztetve. SZERENCSÉRE!!

Miután a nő a tízperces konzultáció során elénk tárta megfellebezhetetlen véleményét – azaz hogy egy fogorvostól pánikba eső nő nevel itt egy mulya, félénk és félős kisfiút, aki ráadásul fogat mosni sem tud egyedül – még maradt jó 40 percünk az ovikezdésig. Éppen dél körül volt, beültünk hát a közeli étterembe. Sietve ebédeltünk. Már a desszertnél tartottunk, Bonit noszogatni kellett, mert el-elálmodozott, félő volt, hogy elkésünk, 13:45-kor zárják a kapukat. Ekkor belépett a fogorvosnő is az asszisztensével, és a következő látvány tárult eléjük: Z. épp sietősen, kanalanként adta Boni szájába a fagyit, csak hogy végezzünk már.

Egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat. Most már soha nem fogjuk tisztázni a vádat, mely szerint egy önnállótlan és gyámoltalan gyereket nevelünk, akit még ötévesen is mi etetünk!

2019. június 30., vasárnap

Egyik kutya volt, másik eb

A következő sztorit két szemszögből lehet elmeséni: az enyémből és a férjeméből. A helyszín ugyanaz: egy erdei földút, ahol én legelöl, a férjem 30 méterre lejjebb, Boni pedig kettőnktől egyenlő távolságban, középen gyalogolt. Épp indultunk volna kirándulni. Az egyes szereplők kedvét és motivációját jól tükrözte a sorban elfoglalt helye. Én folyton hátra-hátrafordultam (hogy mit tökölnek már), egyszer csak azt láttam, hogy két tehén méretű, fekete kutya rohan oda a semmiből, és ugatva támadnak a vékony kis Bonikámra, aki ijedtében sírva menekülni próbált.

Rögtön beugrott, hogy mit csinált a legutóbb Z., amikor szintén kirándulás közben messziről kutyaugatást hallottunk: a biztonság kedvéért magához vett egy botot. Egy pillanat alatt találtam egy jó vastag husángot, és üvöltve rohantam a kutyák felé. A következő percben már a kezemben volt a halálra vált gyerek (meg a husáng – emlékszem, milyen nehéz volt tartani a kettőt, miközben remegett a lábam), körülöttönk meg ott csattogtatták a fogaikat a vérengző fenevadak.

Na most Z. szerint ez az egész úgy történt (és noha sok mindenben nem értünk egyet, most vakon hiszek neki), hogy épp sétáltunk az erdőben, amikor kiszaladt az útra két aranyos, játékos kutyuska, és érdeklődve szaglászni kezdték Bonit. Ekkor, állítólag, józan eszemet veszítve, tébolyult rikoltással rohanni kezdtem egy idétlen bottal a kezemben a szegény kutyák és a síró gyerek felé. Azt mondta – és ritkán adja a fejét ilyen minősítgetésekre –, hogy ciki voltam.

Mindezt azért is tudom elhinni neki, mert utána megjelentek a kutyák gazdái, akikkel, remegő hanggal ugyan, de még én is váltottam egy-két szót, sőt, az egyik kutyát (a „bundásat” – mondta utána Boni) meg is simogattam. Készséggel elhittem nekik is és Z-nek is, hogy kevés kutya támad emberre. UGYANAKKOR, itt kell elmesélnem hogy a húgomat egyszer szétszaggatták volna a kutyák (éjszaka, Budapesten), ha épp nem járőröznek arra rendőrök, akik kvázi így megmentették az életét. Emlékszem arra is, hogy a mamám másnap felhívta a kapitányságot, és noha a húgom akkor már elmúlt 20 éves, mégis azt mondta elfogódott hangon, hogy meg szeretné köszönni, amit a kislányáért tettek.

Egyébként végiggondoltam ezt az egész kutyás ügyet, és rájöttem, hogy mi zavar bennük a legjobban: hogy odajönnek az emberhez, szaglászkodnak, dugdossák az orrukat, fittyet hányva az ember privát szférájára, kiszámíthatatlanul. Ha lenne, szívesen részt vennék egy több napos kiképzésen arról, hogy hogyan szereljünk le határozottan, de hatékonyan ismerkedni vágyó négylábúakat – mert teljesen egyetértek Z-vel azzal, hogy az elfutás nem a legideálisabb reakció (noha a legzsigeribb).

2019. június 27., csütörtök

Boldogság

Egy rádióműsor végén a három meghívottnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy boldog-e.

A nő (középkorú színésznő-írónő) azt felelte, hogy boldog, mert a színházzal és az írással megtalálta azt a közeget, amelyben kifejezésre tudja juttatni a legbelsőbb lényét.

A fiatal pasi (író, zenész) is azt mondta, hogy boldog, mert felhagyott a csalással; már nem hord álarcot és nem akarja magát másnak láttatni, mint ami valójában.

Az idős pasi (orvos) szintén boldognak vallotta magát, mert míg – szerinte – a boldogtalanság és a szerencsétlenség magától jön, addig a boldogságért nap mint nap meg kell dolgozni, amit ő meg is tesz.

Nekem nincsenek ilyen fennkölt gondolataim. Én boldog vagyok, egyszerűen csak attól, hogy van egy kisfiam. És ez a tény búraként borul az életemre, vagy ha úgy tetszik, rózsaszín szemüvegként láttatja velem a világot. És minden más – hétvége, vakáció, egy jó könyv, munkahelyi kihívások, érdekes beszélgetések, finom ebéd, zene stb., stb. – csak plusz, többlet, ráadás, mondhatni tortán a hab (vagy a cseresznye, ahogy a franciák mondják), ami ha van, jó, ha nincs, nem baj. Önkifejezés, önbizalom vagy küzdelem – talán szintén szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele a boldogságomnak.

(A rádióműsorba meghívott vendégeknek mind vannak gyerekeik, lecsekkoltam a neten; a két első személynek ráadásul elég kicsik is!)

2019. június 24., hétfő

Hogyan szerezzünk öt kellemetlen percet magunknak és másoknak?

Tegnap egy barátnőmmel egy biobolt mellett mentünk el; térkép volt a kezünkben, turistának tűnhettünk; azok is voltunk. Megkerültünk egy ott parkoló furgont, és már pont mentünk volna tovább, amikor az autó mellől egy nő megszólított minket, a szavaira pontosan sajnos már nem emlékszem, de valami ilyesmit mondott:

– Nem szeretnének egy kis cseresznyét? Adok maguknak! Épp most szállítottam le a bioboltnak egy adagot, és maradt egy kicsi.

Egymásra néztünk Kathrinnal, ő tartózkodóbb, én viszont, ezek szerint nála (és a kelleténél is) mohóbb vagyok, úgyhogy sietősen azt válaszoltam:

– De, köszönjük!

Odamentünk az autóhoz, a nő kinyitotta, és megmutatta a ládákban fekvő, levelekkel együtt leszedett cseresznyét:

– Látják? Vannak benne rohadtak is, azt le kell szedni, én sem úgy adtam ám el a bioboltnak. Mennyit szeretnének? (megmarkolt egy adagot, ahol voltak cseresznyék, levelek és rohadások is, vegyesen) Egy egész ládával?

Itt Kathrin hezitált, mint utólag kiderült, ő egy maréknyi cseresznyére gondolt, amit eleszegetünk városnézés közben. Én viszont, talán az ingyencucc lehetőségétől megrészegülve, vagy ha megrészegülve nem is, de legalábbis a tenyeremet dörzsölve, jó kelet-európai reflexből (Kathrin barátnőm svájci) előre örülve annak, hogy csak így az ölünkbe hull egy ládikó biocseresznye, rávágtam:

– Igen!

A nő erre ránk néz, és azt mondja (szavaira pontosan megint nem emlékszem):

– A boltnak 10 euróért adom a kilóját, Önök mennyit...?

Azonnal világossá vált, hogy nem adniról van szó, hanem ELadniról, nem egy őstermelő kedvességről, amellyel a feleslegesség vált (vagy át nem vett) cseresznyéjét akarja odaadni az első arrajárónak, hanem egy biznisz vumenről, aki az utolsó rohadt (szó szerint és átvitt értelemben) cseresznyéjét is megpróbálja értékesíteni. A szituáció ekkor megkövetelte, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert másképp nem hátrálhattunk volna ki belőle, úgyhogy ezt válaszoltam, szégyenszemre:

– Mi azt hittük, ingyen szeretné nekünk odaadni.

Az ingyennél majd elsültem. Hogyan gondolhattam volna, hogy egy olyan világban élünk, ahol kedves nénikék akarnak szimpatikusnak lászó embereknek, egy nyári vasárnapon gyümölcsöt ajándékozni? Arra emlékeztetett a szitu, amikor Indiában cuki gyerekek mórikálták magukat édesen a fényképezőgépünk előtt, egyezményes jelekkel mutogatva, hogy fényképezzük csak le őket, majd amikor ezt mosolyogva megtettük, odajöttek hozzánk, és szintén félreérthetetlen nemzetközi gesztussal, azaz tenyerüket felénk tartva, kőkeményen behajtották rajtunk a fotó árát.

De azért én sem voltam annyira civilizált, mint Kathrin. Túl gyorsan csaptam le a kínálkozó alkalomra, túl nagy adagot (egy ládával!) szerettem volna. Amikor pedig NEM is szeretem a cseresznyét! (Na jó, az nem igaz: az összes gyümölcsöt szeretem, de a cseresznye az utolsó a sorban.)

De akkor miért...? Hát mert aki ezt az adag cseresznyét ilyen gyorsan, gondolkodás nélkül úgymond (mert hol mostuk volna meg?) elfogadni sietett, az a bennem élő lény volt, aki évekig nem tudott bármikor megvenni egy kiló cseresznyét, és akibe ez a csóróság annyira beléivódott, hogy néha fel-feltör, és méltatlan helyzetekbe kergeti. Viszolyogva (magamtól, a nőtől) sarkon fordultam, és még odavetettem:

– Nem akartuk cseresznyét VENNI. Viszlát!

Kathrin, évszázadok óta jólétben szocializálódott úrinő, értetlenül jött utánam, mérgesen füstölögtem neki, amikor utánunk kiáltott a nő: Na jó, odaadom maguknak ingyen!, mire én visszavakkantottam, hogy Nem kell! Pár perc múlva előttünk fordult be a kocsijával, kinézett az ablakon, én pont akkor kaptam föl a fejem: tekintetünk össztalálkozott. Ösztönösen elmosolyodtam, fölemeltem a kezem, intettem neki, ő szintúgy.

Azt hiszem, azt jelentette ez a köszönésféle, hogy: mindketten nívótlan módon bepróbálkoztunk, hát, nem jött össze.

2019. június 22., szombat

Kérdés

Vannak azok a mondatok, amelyekrôl nem lehet eldönteni, hogy a gazdájuk poénnak szánja ôket, vagy sem. Mert viccnek jò vicc, értékelendô, szeretem én a jó humort, szìvesen röhögök magamon, másokon, az élet hihetetlen dolgain, na de ha mégis KOMOLYAN hangzott el, és mégsem irónia, túlzás vagy szaríra áll a hátterében, akkor az GÁZ.

El kell mondanom, hogy jövô hétre brutális kánikulánát jósolnak a világnak ebben a mégiscsak óceáni éghajlattal jellemezhetô részére, meghùzták a vészharangokat a munkahelyemen is (igyunk sokat, ne menjünk a napra stb.). Délben a következô üzenetet kaptam a férjemtöl (aki folyton viccelôdik, de aki, ugye, nem vállal semmilyen egészségügyi rizikót):


« Szerinted nem kellene vennünk egy klímát a jövô hétre? Állìtólag a Darty-ban lehet kapni, 300 euró! »

2019. június 20., csütörtök

Egy kis statisztika

Napra pontosan nem számoltam ki, de ettől a hónaptól, azaz 2019. júniusától kezdve az életem nagyobb részét, már külföldön élem: Huszonegy évesen mentem el Magyarországról, két bőrönddel, azóta öt hétnél több egybefüggő hetet nem töltöttem el otthon. Évente kb. kétszer megyek haza, a legtöbb idő asszem nyolc hónap volt, hogy nem látogattam el Magyarországra. Éltem és dolgoztam három országban, laktam négy különböző városban.

Tulajdonképpen már fogalmam sincs, milyen lehet Budapesten élni, tanulni vagy dolgozni, vagy egyáltalán: milyen lehet nem kétlakiként létezni ebben a világban.

2019. június 17., hétfő

Filozófiaérettségi

A múltkor azt írtam, hogy míg egy magyar átlagember simán ismer 2, 3 vagy 4 kortárs költőt, addig a francia egyet sem. Ez így igaz, ugyanakkor ha kortárs filozófusokról lenne szó, akkor viszont a francia utca embere lenne előnyben: bárki simán felsorol párat közülük, hiszen rádióban, Tv-ben szerepelnek, könyveket írnak stb. A filozófiának fontos szerepe van a gimiben is, ugyanis kötelező tantárgy, és érettségi is van belőle (legalábbis most; a reform után nem tudom, mi lesz a sorsa).

Ma volt a központi filozófiaérettségi napja. Minden évben megnézem a kérdéseket, általában az egyik-másik újság által javasolt megoldásokat is. Idén is baromi érdekes (de nehéz!) kérdéseket tettek föl a diákoknak, akiknek négy órájuk volt megírni a dolgozatot.

A legnehezebb szakon a következő két kérdés közül (és egy szövegelemzés közül) lehetett választani: A kultúrák sokasága megakadályozza-e az emberi faj egységességét? vagy: A kötelezettségnek való megfelelés azt jelenti-e, hogy lemondunk a szabadságunkról? Biztos a kultúrát választottam volna, és noha nincs jó vagy rossz válasz, hanem csak jó vagy rossz érvelés, mégis az az érzésem, hogy nem illő (azaz politikailag inkorrekt) mással válaszolni, mint hogy nem, erre utal pl. az EU jelmondata is (Egyesülve a sokféleségben). Az igenlő választ viszont a háborúk, konfliktusok, inkvizíciók igazolnák.

A gazdasági szak kérdései: Az erkölcs a legjobb politika? vagy Megosztja-e a munka az embereket? Szerintem a második téma könnyebb, mert lehet amellett érvelni, hogy a munkavégzés maga többféle, sokrétű és szerteágazó, illetve már maga az a tény is megosztó, hogy míg valaki dolgozik, a másik nem (munkanélküli, beteg, simán csak gazdag stb.). A munkát és a munkamegosztást viszont úgy is lehet vizsgálni, mint az emberi szerveződés és szolidaritás megnyilatkozását.

A legkönnyebb (irodalom) szakon a Megszökhetünk-e az idő elől? és a Mire jó megmagyarázni egy műalkotást? kérdést tették fel. Mindkettő nagyon érdekes, a másodikról a volt főnököm jut eszembe, aki egyszer azt mondta (olyan okos pasi volt, hogy szájtátva hallgattuk), hogy a 20. század képzőművészete annyiban tér el az előzőektől, hogy a vizuális élmény mellé ma már mindenképpen társulnia kell egy elemzésnek is, a kettő csak együtt értelmezhető. Ellenérv: felesleges megmagyarázni egy jó filmet, illetve magyarázat nélkül is tudjuk élvezni mondjuk a Holdfény szonátát.

Érdekesek ezek a feladatok, mert az embernek (az érettségizőnek) el kell gondolkodnia egy sor olyan fogalmon is, hogy erkölcs, politika, kultúra, emberi faj, szabad akarat, munkavégzés, műalkotás stb., továbbá ismerni kell a legalapvetőbb filozófiai irányzatokat, nézeteket. A veszélye viszont talán az, hogy mivel bármelyik oldal mellett lehet jól és okosan érvelni, az egész a szavakkal való játékká, stílusgyakorlattá degradálódik.

Mint ahogy azt is kíváncsian várom, hogy hogyan tanítják meg ezeket a piciket olvasni egy olyan nyelven, ahol az írott szó és a kiolvasott hangsor között nagy az eltérés (azaz: szakadék), úgy azt is érdeklődve fogom (majd) figyelni, ahogy egy ilyen filozófiaoktatás zajlik.

2019. június 13., csütörtök

Gabriel (és egy ovis sztori)

Értékrendekről, szülői elvárásokról (sőt, követelményekről), a pálfordulásomról és egy kisfiúról szeretnék mesélni ebben a posztban. De kezdjük a kisfiú családjával: az anyját még soha nem láttuk, az apja és a kishúga egyformán színtelenek, szótlanok, mosolytalanok, mintha kettőig nem tudnának számolni. Kirínak, még az öltözetükkel is a játszótéri társaságból.

A kisfiú, Gabriel, idén Boni csoporttársa volt: egy intelligens tekintetű, tűzrőlpattant kisfiúról van szó, totális ellentéte az apjának. A vérében van az irányítás, a dominálás, megkockáztatom: a manipuláció. Nem mondom, hogy rosszindulatú, mert nem tudom, de őszintén megmondom, nem tűnik annak. Inkább olyasvalakinek látom, aki tisztában van a céljaival, és tesz is értük. Az osszd meg és uralkodj módszerrel ösztönösen kezébe vette az ovis kisfiúk irányítását, Bonikám is teljesen természetesen meséli, hogy Gabriel a chef (főnök) és ő parancsol.

Hogy hatással van ez a Gabriel a fiamra, az nem kérdés: mindegyik fiút mágnesként vonzza. Háborúsat játszik, kergeti a lányokat, pisztolyozik, egyiket uszítja a másik ellen, ovis foglalkozások alatt dumál, játszótéren botokkal rohangál stb. szóval minden olyan izgi tevékenységre rá tudja venni a többieket, ami amúgy eszükbe sem jutna (vagy?). Ő a külvilág szócsöve; amikor mi itthon el tudjuk mintegy „titkolni” a gyerek elől, hogy leégett a Notre-Dame, meg hogy agyoncsapott Lille-ben egy kisfiút a villám, másnap Boni már jólinformáltan jön haza az oviból: mindent elmesélt neki a Gabriel.

Na már most: én nem akarom, hogy ezzel a kisfiúval jóban legyen a gyerekem! Tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem kívánságműsor, és hogy Boni úgyis azzal fog barátkozni, akivel akar, hogy nekem, liberális szülőként semmiféle elvárásom nem lehet a haverjaival kapcsolatban. Nem tehetek róla; akkor sem szívlelem ennek a gyereknek a dolgait noha (magát a kisfiút aranyosnak, bár turbulensnek gondolom).

Tegnap, amikor beléptem az oviba, a síró Sacha fogadott; Bonikám állítólag leköpte. Döbbenten vonom kérdőre a fiamat, aki nem tagadott semmit. De hát miért? – értetlenkedtem. A Sacha a nagy haverja, iszonyú aranyos kisfiú, a családja is szimpi, leinformált értelmiségiek. Hát, mert a Gabriel mondta – hangzott a válasz, azaz a magyarázat, de semmiképp sem a mentség.

Papolhattam neki egész délután az udariasságról, szolidalitásról – az egyik fülén be, a másikon ki. Délután elmentünk a játszóra, ahol megjelent Gabriel is, tele ötlettel, energiával, csak úgy izzott körülötte a levegő, Bonikámnak is felcsillant a szeme. Kérdeztem Gabrieltől, hogy miért parancsolta Boninak, hogy köpje le Sacha-t? De hát nem én mondtam neki, hanem a Baptiste! – hangzott a válasz. Ravaszul, jó hangosan Bonikámhoz pedig a következő szavakat intézte (miközben mosolygós szemmel rám nézett): Ha valaki hülyeségre buzdít téged, nem kell mindig szót fogadni!

Újult döbbenettel fordultam Bonihoz: de hát miért nem szóltál, hogy nem a Gabriel mondta? Kisfiam, mint aki nem is érintett az ügyben, csak a vállát vonogatta: Jaj, mama, hát összekevertem! Na már most, én nem tudom, mi zajlik ebben a csoportban... a Baptiste az a kisfiú, aki mellől a múltkor Sachát el kellett ültetni, szóval lehet, hogy tényleg megéri a pénzét. Egyet tudok: minden csoportnak – minden életkorban és minden miliőben – van egy adott dinamikája, ami a negatívtól a pozitívig széles skálán terjedhet, és ami az adott szereplők temperamentmából fakad.

És noha én voltam a legjobban felháborodva, amikor azt láttam, hogy ebben az országban nincsenek állandó osztályközösségek, azaz hogy évről-évre változnak az osztályok összetétele, ovitól gimiig, ezzel értelemszerűen változnak a klikkek, a konfigurációk és a legjobb barátságok... na, most én vagyok az, aki ezt zseniális pedagógiai húzásnak és okos francia találmánynak tartom. És megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nem nyolc hosszú éven keresztül kell ezeket a kiskakasokat kiismernem, belelátnom az elmesélt történetekbe a mögöttes indítékokat, lavírozni gyerek és gyerek között stb. Hanem hogy már csak röpke négy hét van hátra ebből a társaságból, és hogy úgy mondjam, szülő is és gyerek is tiszta lappal indul szeptembertől.

2019. június 9., vasárnap

Művész úr

Ahogy a kézírás, a rajzok is annyira jellemzőek a készítőikre! Boni nagyon szívesen, de teljesen máshogy rajzol, mint én ennyi idősen. Általában kicsi figurákat készít (előfordul még mindig, hogy fej-láb embereket rajzol), és a rajzokat szakadatlanul írással vagy számokkal egészíti ki. Előfordul, hogy képregényszerűen, buborékba rajzolja a mondanivalót. Színezni nem nagyon színez, aminek egyrészt az az oka, hogy a filctollak félig-meddig működnek csak, a ceruzákat hegyezni pedig nincs kedve. Le szoktam fotózni egy-egy alkotást, mert miután kész van, gyakran szétvágja, felragasztja, mintegy újrahasznosítja őket.


Ez egy álarc, amit úgy készített el, hogy közben egyáltalán nem próbálta föl. Miután elkészült és fölvette, meglepetten vette észte, hogy valami nem stimmel; a szája részén tudott csak kikukucskálni, mivel az arányok nem nagyon stimmeltek. Ami még nagyon tetszik, az a feje tetején lévő bojt, ill. csiga.


Balra az ott egy esernyőből készített kard, amit aztán lerajzolt – elég élethűen, még a masni is látszik! Alá rendszámtáblát készített, ez ugyanis egy rendszámtáblával rendelkező kard.


Szívesen másolja le a DVD-borítókat is, szépen bekeretezve. Ez itt a KockásTÜLÜ nyúl és a Totoro, a koromgolyócskákkal.


 Ennek a rajznak a formátuma is jellemző (egymásrateszi-ragasztja az A4-es lapokat), a téma pedig univerzális: építkezés, mindenféle „automatikus” (kedvenc szava mostanában) gépekkel.


Listaíró szülők listaíró gyereke: a múltkori kullancsos hosszúhétvége előtt összeírta (és lerajzolta), hogy mi mindent fogunk csinálni. Bírom a jobboldali részeg bálnát, meg az európai zászlót középen. Fönt az erdő látszik a szállodával, ami elé beparkolunk a kocsival. Bizonyos tevékenységeket akkurátusan megkérdőjelezett (UNO, labdázás) mert nem volt benne biztos, hogy lesz kedve.


Ez pedig a Buborékmúzeum, belépés 5–88 évesek számára. Vannak olyan kiálló bigyók, amelyekből a buborékok jönnek, és olyanok, amelyeken szétpukkadnak (éclateur – mondta nem létező francia szóval).

2019. június 3., hétfő

Vírusok és baktériumok (avagy kullancsból elefántot)

Bennem idáig még soha nem volt kullancs, nem is láttam soha kullancsot. A franciák nem ismerik a kullancscsípés jelenségét, mert az ország nagy részén nem honos, kivéve a mi régiónkat, ahol viszont igen. Úgyhogy amióta ideköltöztünk, vizsgálgatjuk is rendesen a gyereket egy esetleges kullancscsípés miatt, de eddig nem találtunk semmit.

A múlt héten több napot is a szabadban töltöttünk, erdőben, folyóparton stb., és egyik este, zuhanyzás után, de még törölközés előtt találtam egy kis bogárszerű lényt a lábamba fúródva. Amíg Z-vel tanakodtunk fölötte, jött is a megerősítés cseten a húgomtól és Petrától: az bizony minden kétséget kizáróan kullancs! Egy csipesszel estünk neki, hülye fejjel egyetlen oktatóvideót sem néztünk meg előtte arról, hogy miképp is kell kiszedni (most már máshogy csinálnám). Lényeg a lényeg, a kullancs egyik része kijött, a másik bennmaradt.

Felhívtuk az orvosi ügyekben éjszaka hívható sörgősségi telefonszámot, hogy most mit kell tenni? Már sokszor fordultunk hozzájuk (Bonival, persze), de még soha nem mondták azt, amit most: azonnal menjek be az ügyeletre! Fél 11 volt, pizsamában készülődtünk lefeküdni egy hosszú és fárasztó nap végén. De ezek után, rendes és felelősségteljes állampolgár létemre nem mertem otthon maradni, bementem a kórházba.

Három órát várakoztam a hülye kullancscsípés miatt; kiszedték, ellátták, és senki nem nézett hülyének. Sőt, megerősítették, hogy bizony egy maradványkullanccsal be kell menni az ügyeletre. A várakozás és az egész ügyeleti légkör viszont szar volt. De relativizáltam: vittem a Kindle-emet, szóval nem volt feleslegesen elvesztegetett három óra, ráadásul látván a folyamatosan érkező szülőket, pizsamás, alvósállatot szorongató kisgyerekükkel a karjukon, hálát adtam az égnek, hogy bennem volt a kullancs, nem Boniban.

Korán reggel Z-nek el kellett utaznia, még meghagyta, hogy a biztonság kedvéért nézzem újra át Bonit, amit meg is tettem. De basszus, mit találtam: a lábában, hátul, egy jó nagyra hízott kullamcsot! Most már fotót sem kellett küldenem senkinek, magamtól is tudtam, hogy mi az. Viszont nem mertem megpróbálkozni a kiszedéssel, hívtam a gyerekorvost, aki még délelőtt tudott fogadni minket.

Attól az időponttól kezdve, hogy értesítettem Z-t a kullancsról egészen addig, amíg ki nem jöttünk a dokitól, a férjem kb. tízszer hívott/küldött üzenetet. Halál idegesen először is nekem esett, hogy miért nem vettem észre a kullancsot még este (nem tudom, én magam sem értem, és borzasztó belegondolni, hogy amíg én az ügyeleten ültem a kullancsfejjel a lábamban, addig Boninak épp a vérét szívta egy másik), majd sorolta-sorolta a kérdéseket, amit majd a doktornőnek föl kell tennem. Úgyhogy amikor sorra kerültünk, vázoltam a helyzetet az orvosnak: itt egy kullancsos gyerekláb, én a sajátomat beletörtem, ami miatt ügyeleten töltöttem az éjszakát, a gyerek apja pedig a vonaton ül Párizs felé, és borzasztóan ideges.

A nő tök aranyos volt, megmutatta, hogyan kell kiszedni (előzőleg vettem célszerszámot), majd mivel jól ismeri a férjemet, a következő döntési helyzet elé állított: felírna Boninak a biztonság kedvéért egy Lyme-elleni antibiotikumkúrát, mert mindketten tudtuk, hogy a hipochonder és egészségügyileg szorongó Z-t csak ezzel lehetne megnyugtatni. De ha vállalom, hogy figyelem a csípés helyét, akkor „kockáztassunk”, és ne lőjünk ágyúval verébre.

Egy másodperc alatt döntöttem, remélem, jól: azt mondtam, ne írja föl a gyógyszert. Nem is inkább amiatt, hogy ne kapjon a gyerek feleslegesen antibiotikumot, hanem mert úgy gondolkodtam, hogy ha az első kullancscsípést antibiotikummal kúráljuk, akkor Z. azt a következtetést fogja levonni az egészből, hogy a kirándulás egy baromira veszélyes tevékenység, és nem fogunk többet menni.

Ebben megegyezvén a doktornő még hozzátette, hogy ha viszont gyakran járunk Magyarországra, akkor az agyvelőgyulladás miatt javasolná a kullancsoltást Boninak is, nekünk is. Na mármost a nap többi részét azzal töltöttem, hogy egyrészt Z-t nyugtattam telefonon, aki olyan kérdéseket tett fel, hogy de mennyire tűnt aggodalmasnak az orvos, összevonta-e a szemöldökét stb., másrészt pedig az agyvelőgyulladásról olvasgattam a neten borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, továbbá azt is megtudtam, hogy a kullancscsípés által terjesztett Lyme-kór egyharmadánál nem is jön elő körkörös bőrreakció (ami el is bizonytalanított a döntésem helyességével kapcsolatban).

Este megjött a férjem, mérgesen és idegesen, további medikális kérdéseket zúdítva rám. Addigra már kiokoskodtam azt is, hogy valószínűleg egy előző napi piknik során kerültek belénk a kullancsok, mert csak mi ültünk Bonival a fűben, az urbánus Z. egy padon foglalt helyet, és mint megtudtam az olvasmányaimból, a kullancs a vizes területek melletti magas füvet szereti, és ez pont ilyen volt. Azaz majdnem 24 óráig volt benne az a hülye kullancs.

Mi is akartam még írni? Ja igen, hogy a nemalvás, valamint a kullancscsípés és a férjem reakciója fölötti idegeskedés oda vezetett, hogy egy borzasztó nagy herpesz jött ki a számon. Érdekes, mennyire tipikusan lelki eredetű nálam ez a herpeszvírus, előfordult már, hogy konkréten egy e-mail olvasása közben érzett bosszankodás miatt jött ki.

Azóta naponta többször monitoringozzuk a gyerek lábát, de ezt úgy kell elképzelni, hogy a férjem éjszaka elemlámpával nézegeti. Azt kell, hgy mondjam, embert próbáló dolog egy hipochonderrel együtt élni, mert most már nem kérdezget folyton (ultimátumot adtam neki), viszont olyan arccal járt-kelt a hétvégén is a lakásban, hogy az egyszerűen bor, zasz, tó.

2019. május 29., szerda

Kamaszpanasz

Most először történt, hogy nem kaptam meghívást a kolléganőim (és részhalmazuk: azaz ilyen-olyan fokú barátnőim) hétvégi, ottalvós bulijába, amelynek apropója az egyik lány szülinapja lesz. Eddig mindig meghívtak, de ezeket a meghívásokat rendszerint kénytelen voltam lemondani. Ennek oka vagy a távolság (túl messze), vagy az időpont (pl. nyaralás előtti hétvége), vagy az itthoni programjaink voltak (nem tudtuk megoldani Boni felügyeletét).

Egy nagyon szimpi kolléganőm kérdezte az egyik beszélgetésünkkor, hogy én miért nem megyek – így derült ki, hogy hát mert nem is tudok róla! Nem hívtak meg! És az a (másik) barátnőm, akivel rendszeresen kapcsolatban állok (munkán kívül is), diszkrécióból gondolom, nem is említette az egészet.

Na most nekem ettől az egésztől, mellőzött, kirekesztett személyként, rögtön rossz kedvem lett. Nem mintha annyira szeretnék ott lenni, ááá, nem! Az járt a fejemben, hogy de miért nem gondoltak rám: direkt vagy véletlenül? Latolgattam, hogy melyik a gázabb: ha direkt nem hívtak meg, mert olyan rossz fej vagyok, vagy ha véletlenül nem hívtak meg, mert kifelejtettek?! Egyik rosszabb, mint a másik!! Ebből a hiúságom már nem tud jól kijönni!

Egy teljes napig búslakodtam a sztorin, közben pedig azon filóztam, hogy elmenjek-e ezek után? Mert a szimpi kolléganőm, aki végülis szólt, csípőből meg is hívott, hogy nyugodtan csatlakozzam, „biztos mindenki örülni fog” (biztos?! mindenki?! örülni?!).

Aztán megjött a józan eszem is: ha hívtak volna is, sem akartam volna menni rá (az időpont nem volt túl jó, az ünnepeltet sem ismerem nagyon közelről), akkor meg miért emésztem magam – hát nem tök mindegy, hívtak-e vagy sem? Az eredmény ugyanaz. Ma meg már nem csak relativizálni, de röhögni is tudok magamon; te jó ég, hirtelen úgy viselkedtem, mint tinikoromban, amikor azon vesztünk össze a barátnőimmel, hogy ki ki mellé üljön a buszban az osztálykiránduláson. Ki gondolta volna, hogy harminc év múlva még mindig ugyanitt fogok tartani – egy olyan szülinap kapcsán, ahol az ünnepelt épp 50 éves lesz?!

2019. május 26., vasárnap

Lundi történt!

Ilonka és Violet kérdezte a múltkor, hogy hogy beszél tulajdonképpen Boni magyarul. Hát így! Megkértem, hogy magyarázza el az ovis mágnestábla-gate-et. Nem tudom, LEHET-E ÉRTENI? (Nagyon nehéz rávenni, hogy bohóckodás nélkül mondjon rá bármit is a diktafonra; ez is csak így sikerült...)

2019. május 23., csütörtök

Nagy, rohadt krumpli!

Jaj, istenem, a hülység mennyire ragadós. Bonikám hetek óta, visszatérő motívumként az oviból hazahozott szólásmondásokat szajkózza, úgymint Grosse patate pourrie! (lásd cím) Valószínűleg egyszerre találja viccesnek és polgárpukkasztóan sértőnek is, így ha valamivel nem ért egyet (olyan kaliberű dologra gondolok, mint hogy evés előtt kezet kell mosni), akkor előszeretettel vágja a fejünkhöz. Gyakran úgy kiegészítve, hogy grosse patate pourrie, qui pue des fesses! (ha valaki kiváncsi ötéves francia ovisok menő trágárságára, írja csak be a Goggle Translate-be).

Z. magából kikelve kiabál ilyenkor vele, hogy ne hívja őt krumplinak, hagyja abba ezt a hülyeséget stb. Én – ha idétlennek gondolom is ezeket a, mondjuk úgy, káromkodásokat – azért nem vagyok annyira felháborodva mint ő; majd elmúlik, abbahagyja. Z. ilyenkor felcsattan, hogy mert nem vagyok francia, nem érthetem meg, hogy ez mennyire sértő – valakit nagy, rohadt krumplinak bélyegezni!

Amit én inkább sajnálok, az az, hogy Bonikám engedett ennek a csoportnyomásnak, és mert valamelyik kisfiú elkezdte, ő is átvette. Ugyanerre a mintára történt az is, hogy noha nem veszünk neki tömegmédia-terméket, főleg nem kapcsolódó tárgyakat, már ő is odáig van a Csillagok háborúja (amit a franciák is Star Warsnak mondanak...) tematikájú cuccokért.

Nem gondoltam soha, hogy ki tudjuk vonni magunkat a fogasztói nyomás, a manipuláció, a reklámok, a trágárság, a káromkodás, a klikkesedés és a csordaszellem stb. alól, de mégis más így szembesülni ezzel, viszonyleg hirtelen, ilyen kicsi gyereknél, aki még simán élvezi a 40 évvel ezelőtt készített, meghatóan együgyű Mazsola és Tádé-t is.

Tegnap kiderült a játszótéren, hogy a fiúkat nem azért kellett szétültetni az oviban (ő is máshová került), mert sokat dumáltak (Boni nekem így magyarázta), hanem mert az egyik kisfiút folyton bántotta egy Baptiste nevű másik gyerek. Ezt a bántalmazott kisfiú anyukája mesélte, és nagyon meglepődtem, mert erről a Baptiste-ről nem gondoltam volna ilyeneket. Otthon elő is vettem Bonit, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen milyen gyerek ez a Baptiste? Azt válaszolta egy lemondó sóhajjal:

Maman, c'est un gros crétin!

Azaz, hogy a kisfiú egy kretén. Majd hanyattestem. Ezek nem az ő szavai, ez nem az ő véleménye! Asszem most kezdődik majd az önálló gondolkodásra, a saját vélemény megformálására, a magáért (és másokért) való bátor kiállásra, a fogyasztói társadalom diktatúrájának, a divatnak és a majmolásnak az elutasítására, a kritikára és a toleranciára irányuló nagylélegzetű, ambiciózus nevelőmunkánk...

2019. május 21., kedd

Irodalmi nagyhatalmak összehasonlítása

Esterházytól Krusovszkyig, Nádas Péteren keresztül mindenki fájlaja a magyar ún. polgári réteg hiányát. Nem létezik kávéházi kultúra, nincsenek művészeti lapjaink, irodalmi tereink, a fiatalok kiábrándultak, frusztráltak, apatikusak, kivándorolnak, az emberek nem olvasnak szépirodalmat, a könyvkiadás haldoklik, nincsenek mesterek, nincsenek tanítványok – írják.

Akárhogy van is, egy dolog innen nézve kuriózum: a versek. Ha egy random francia értelmiségit megkérnénk, hogy nevezzen meg egy kortárs francia költőt, a nagy többség nem tudna egyet sem mondani – ellenben mi, magyarok, legalább névről ismerünk egyet-kettőt (ha a kortárs gyerekverseket is bele lehet számítani, többet). Itteni könyvesboltokban nem is nagyon látok külön versrészleget. Nem is tudom, adnak-e ki egyáltalán mai francia versesköteteket.

2019. május 20., hétfő

Felnőttkori hangszertanulás

A legfontosabb újdonság, amit felnőttfejjel megtanultam az az, hogy micsoda eredmények érhetők el napi 10–15 perces melóval. Na nem mintha olyan nagy zenésszé váltam volna az évek során, de ahhoz képest, hogy öt évvel ezelőttig még a dúr meg a moll hangsorról sem volt semmiféle elképzelésem (ami sokat elmond a Kodály-módszer gyakorlati alkalmazásáról), ahhoz képest nagy eredmény az, hogy megtanultam a szolfézs alapjait, valamint két hangszeren kicsit játszani. Azt remélem, egyszer Boni is megtapasztalhatja azt, amire nekem gyerekként nem volt lehetőségem: zenélni. Nem is a zene szeretetére gondolok elsősorban, hanem arra a tapasztalásra, hogy tűnhet valami nehéznek (sőt: lehetetlennek) először, mégis rendszeres, és nem is túl kimerítő munkával (hiszen mi az, 10–15 perc egy napból?!) megtanulhatóvá, elsajátíthatóvá, sőt, még elvezhetővé is válhat. Még úgy is, hogy semmiféle kiemelkedő tehetsége vagy speciális adottsága nincs az embernek.

Én ilyet az eddigi életemben nem éltem át! Vagy nem emlékszem. Eleve mindig kampányszerűen tanultam: vizsgákra, dolgozatokra, felmérésekre. Az gondolhatná az ember, hogy legalább a nyelvtanulás hasonlítható valamennyire ehhez az érzéshez, amit a hangszertanulás ad, hiszen ott is nagy hangsúly van a rendszeres gyakorláson. De valahogy mégsem ugyanaz a kettő, talán mert a hangszertanulás mégiscsak (legalábbis ezen a szinten) a kézügyességről szól*. Az autóvezetés elsajátítása pedig viszonylag rövid idő alatt történik, és a rutin megszerzése után az ember nem úgy ül autóba, hogy azt figyelje: hogyan tudná tökéletesíteni a tudását.

Bonira gondolok akkor is, amikor azt veszem számba, hogy mennyire fontos valamilyen tudatos tanulási stratégiát követni. Ilyenem sem volt eddig, vagy már ezt is elfelejtettem; arról az előre elgondolt, fegyelmezett és kitartó folyamatról van szó, ami alapján ez a napi 10–15 perc zajlik. Ha fúj, ha esik, leülök játszani, kvázi kényszerítem magam, mert ha a zenélés örömére meg a zeneszeretetre hagyatkoznék, már rég abbahagytam volna az egészet. Nekem akkor jön az eufória, amikor már egy ideje szenvedek. Magyarán, az élményért meg kell dolgozni. Aztán gyakran előfordul az is, hogy föl sem akarok állni a hangszer mellől, úgy belejövök.

Azzal viszont már magamnak sem mondok újat, ha azt állítom, mennyire fontos a tanár és a tananyag szerepe. Illetve de, ellentmondok ezzel azoknak, akik az önálló tanulásban hisznek, online tananyagokkal. Én tanár nélkül már biztos feladtam vagy ellinkeskedtem volna. Annyira nem vagyok motivált, hogy ez tanár nélkül is menjen. Egyszer pedig a tananyagot mellőzve bevittem egy Beethowen-kottát, hogy ezt szeretném megtanulni, annyira tetszik; na akkor majdnem abbahagytam a gitárt, annyira nehéznek bizonyult az a darab. Hónapokig szenvedtem. Egyértelműen túl korai volt még!

* Svájci barátnőim gyerekei nem tanulnak az iskolában folyóírással írni. És tényleg, mennyire sokkal kevesebbet írunk kézzel, mint régebben. A zenetanulás erre is jó: a finommotorikás készségek fejlesztésére. Ha már az írástól ezt nem várhatjuk el.

2019. május 14., kedd

Gyerek, játék

A Magyarországon töltött tavaszi szünet több emlékezetes pillanata között volt egy olyan, amelyre a mai napig többször is gondolok, és amely többféle érzést vált ki belőlem.

De először is le kell írnom, hogy a magyarországi ott-tartózkodásaink során – noha mindhárman minden évben nagyon élvezzük – vannak olyan helyzetek (sőt, elég sok), amikor bizony nemcsak Z. szorul a háttérbe, de Boni is. Ilyen például, ha beszabadulok egy könyvesboltba, vagy még gyakrabban: ha barátnőkkel találkozom. Mivel tudom, hogy egy kezemen meg lehet számolni, hány ilyen eseményre kerül sor egy évben, úgy gondolom, hogy eljött a megérdemelt pihenés ideje: pasi, gyerek engem most ne nyaggasson, hagyjon mindenki békén olvasgatni/beszélgetni. Legtöbbször pont ezért könyvesboltba/barátnőkhöz egyedül megyek, de értelemszerűen ez nem mindig megoldható.

Szóval áprilisban Mari barátnőm meghívott minket az új lakásába. Felkészültem rá, hogy Z. majd olvasgat, esetleg Bonira figyel, mi pedig Marival meg tudjuk majd jól vitatni többek között az aktuális ingatlanügyeinket. Nem így történt: Z. szinte azonnal elaludt a kanapén, én a konyhaasztalnál ülve próbáltam pár mondatot kihúzni Mariból, vagy elmesélni a lakáskeresésünk történetét, miközben a barátnőm és Boni szinte egész délután a szőnyegen játszott.

Ez a sztori lehet, hogy teljesen jelentéktelen azoknak, akiknek nincs éppen egy öt és féléves kisfiuk. De aki ebben a helyzetben van, az tudja, milyen hihetetlenül rirka, hogy valaki ÖNSZÁNTÁBÓL, órákon keresztül lefoglalja a gyereket. Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Bonival még soha senki sem foglalkozott úgy és olyan intenzíven, mint akkor Mari. Persze én is folyton vonatosat, meg kalauzosat, meg postásat, meg legújabban: értekezleteset (!) játszom Bonival, de mindezt két megoldandó feladat, főzés, vasalás, pakolás között, és szerintem a gyerek érzi is, hogy csak percekre tudom elengedni magam, élvezni pedig végképp nem élvezem.

Mari viszont annyira önfeledten játszott vele! Magától értetődőnek vette, hogy kineveztek két széket vonatnak, hogy az azokra kötözött sál alatt ők négykézláb (!) átbújtak, hogy egyszerre vagy felváltva voltak: utas, kalauz és mozdonyvezető. A legerősebb érzés bennem persze a hála volt; hálás voltam, hogy valaki ennyire maximálisan odafigyelve játszik Bonival, aki nem akarja az első adandó alkalommal kihúzni magát a játék alól, abbahagyni, a felnőttek közé ülni, aki órákon keresztül (!) képes volt, az energiájával nem takarékoskodva, Boninak szentelni az idejét.

És éreztem egy kicsi irigységet is. Egyrészt én ezt soha nem csináltam senki gyerekével. Még a saját unokaöcsémmel is úgy játszom, hogy lesem az alkalmat: mikor tudok egy-két mondatot váltani a húgommal, és örülök, ha a gyerek pár percig elmolyol magában – addig is fellélegezhetek. De továbbmegyek: én a saját gyerekemmel sem tudok ennyire önfeledt lenni, ilyen hosszú ideig. Mindig adódik valami feladat, házimunka, felnőttdolog, és hát: hacsak nem társasjátékról van szó, 10 perc után megunom. Továbbá gyakran keveredik a játékba nevelés, fegyelmezés is („Bonikám, ne turkáld az orrod!” vagy „Hé, miért dobálod a könyvet?” vagy „Ne vadulj!” stb.). Az, amit Mari csinált azon a délután: egyedülálló volt.

2019. május 8., szerda

Szűrés, szúrás

Egy munkahelyen mindig történik valami! A múltkori szori, ha nem is mindennapos, de eléggé elterjedt jelenség (=gyerekkel gügyögni munkahelyen), a mostani viszont egyenesen szokatlan, hogy ne mondjam: fura.

Pár hónapos munkaszerződéssel fölvettek egy fiatal csajt, aki az én irodámban kapott asztalt. Szóval nem nagyon ismerem, de annyit már az elején elmondott, hogy diabéteszes. A héten szervezett egy jótékonysági akciót, a bevétel gyerekeknek megy, szóval tök jó és szimpi a cél. A befizetett pénz ellenében a csaj bárkinek megméri a vércukor-szintjét ebéd előtt és után, három napon keresztül.

Na mármost, több ellenérzésem is van a dologgal kapcsolatban. Az első mondjuk rögtön az, hogy miért nem konzultált velemi, mielőtt az irodánkat rendelőnek nevezte volna ki. Oké, nem vagyok ott sokat, de a forma kedvéért megkérdezhetett volna. Hogy tudjam: az irodánkban vér fog folyni!

Aztán, nem tudom, van-e valami képesítése egyáltalán arra, hogy emberek vérével manipuláljon egy sterilnek nem mondható környezetben. Gondolom mindig új tűt használ, na de ki tudja? Nem kell ezt valakinek ellenőriznie? Bárki játszhatja a szakértőt kénye-kedvére? (az ajtónkra kiplakátolta a standard értékeket)

Persze értem, hogy csupa jóindulatból csinálja, szívesen ad tanácsokat, és ha már csak egy embert is „kiszűr”, nem volt hiába az egész. De megmondom őszintén, csodálkozva nézem a szúrásra fölsorakozó, amúgy szikrázóan intelligens kollégáimat: miért nem fordulnak orvoshoz, hozzáértő ápolónőhöz, az erre specializált struktúrákban, helyszíneken (a cipőt – a cipőboltból! szisztémára)? Egy ennyire magánjellegű dologra, mint egy (súlyos) betegség, szerintem nem a munkahelyen kell, hogy fény derüljön (persze most nem a munkahelyi, hivatalos szűrésekről beszélek, ahol titoktartási kötelezettségeik vannak a szereplőknek).

2019. május 6., hétfő

Mind ilyenek vagyunk (voltunk, leszünk)!

Egy, a gyesről nemrég visszatérő kolléganőm behozta az egyéves körüli gyerekét a munkahelyre. Nekem épp sürgős munkám volt, amit gyorsan le akartam tudni, hogy hamar hazamehessek. Ezért én végig a gépem előtt ültem, és nem is láttam a kisfiút, az egész jelenetnek csak fültanúja voltam.

Hosszú a folyosónk. Amíg végigtotyog rajta az egy-másfél éves kisgyerek, az sok idő. Először csak annyit hallottam, hogy a kolléganőm valószínűleg elvesztette az eszét, és valamiért úgy gondolja, hogy ma fura fejhangon fura dolgokat mond hangosan a folyosón; aztán a nyikorgásból és a babahangokból leesett, hogy nincs egyedül. Lassan összeállt a kép, hogy a kisfiú egy tricikliféle szerkezetet tolhat maga előtt (lassan), az anyukája pedig ettől a teljesítménytől elbűvölve agyba-főbe dicséri mögötte. Észleltem azt is, hogy úton-útfélen, minden iroda előtt megállnak, büszkén és dagadó keblekkel, és hogy a csaj minden arrajáró kollégával vált egy-két szót a fia nevében („Igen, már tudjuk tolni a triciklit, ilyen nagyok vagyunk ám! Nem, ma nincs bölcsi, ma sétálunk egy kicsit, bejöttünk megnézni, hol dolgozik Anya!”).

A szakadék a hivatalos és száraz írott szöveg (amit fordítottam) és a kolléganőm monológja (és hangfestése és -lejtése) között nem is lehetett volna mélyebb. Mintha azok ketten valamiféle világoskék, elefántmintás űrlények lettek volna, akik egy másik bolygóról pottyantak oda, ebbe a teljesen más világba. Ott, a munkahelyemen, ahol a gyerekmentes időmet töltöm, megjelent egy másik világ képviselője, az Anyuka. Szülői minőség és munkahelyi kontextus úgy keveredett itt, mint rossz kártyás kezében a lap.

Én továbbra is siettem. A kettős nyelvezettől megzavarodva próbáltam elvonatkoztatni a bölcsitől meg a triciklitől, és koncentrálni a GDP-re meg az átvételi felárra. A bájcsevej lehetőségétől (veszélyétől) rettegve, és az ebből eredő időveszteségre való tekintettel pedig abban kezdtem reménykedni, hogy ha esetleg nagyon elfoglaltnak tűnök, az én irodámnál nem fognak megállni (így is lett).

Pedig tudom, hogy én is ilyen voltam, vagyok. Egyszerűen nem tudok elképzelni szenzációsabb, nagyszerűbb és világrengetőbb dolgot annál, mint hogy mit csinál mostanában Boni, miket tanul, miket mond, milyen aranyosan kalkulája ki az élet nagy dolgait. Folyamatosan, szünet és levegővétel nélkül tudnék mesélni róla 5–6 órán keresztül, és akkor úgy érezném, hogy épphogy elmondtam a legszükségesebbeket, rátérhetünk a tárgyra. Tudom (értem!), hogy van az a helyzet és idegállapot, amelyben egy teljesen normális nő is úgy érzi: többes számban kell beszélnie a gyereke helyett (gyerekéről).

Mindezt persze azzal mélyen fekvő tudással írom most ide, hogy tisztában vagyok vele: senkit sem érdekel a gyerekem annyira, mint amennyit én tudnék (és szeretnék) róla áradozni. Egy-két mondat erejég biztos többen is kiváncsiak Bonira, addig a határig, amíg az vicces vagy érdekes, vagy ameddig össze lehet hasonlítani saját gyerekkel, de tovább nem – és most magamból indulok ki.

Úgyhogy én többféle stratégiát is kiterveltem az idők folyamán. Az egyik mindjárt az, hogy fotót SOHA, semmilyen körülmények között sem dugok SENKI orra alá – kivéve, ha erre explicit felszólítás nem érkezik. Olyankor is kizárólag EGYETLEN képet mutatok, és nem görgetem végig az összes nyaralási fényképet (pedig a kísértés nagy).

A másik fogadalmam az, hogy ha megkérdezi valaki, hogy hogy van Boni, erre megpróbálok epigrammikus tömöséggel csak annyit felelni, hogy nagyon cuki. A válaszból látni szoktam, mit szeretne tudni a beszélgetőpartner: egyszerű udvariassági formuláról van-e szó, vagy tényleg érdeklődik, lehet-e ízlésesen gyerekdolgokkal traktálni. Ez utóbbi esetben próbálok humorosan, kellő kompozíciós érzékkel előadni egy-két anekdotát, majd igyekszem visszakanyarodni a „rendes” beszélgetési matériákhoz.

Azt kell, hogy mondjam: NAGYON nehéz. Bele-belebukom az elhatározásomba!

2019. április 30., kedd

Bűvészmutatvány


Ismeritek?

Három vándor betér egy vendégfogadóba és kivesz egy szobát 30 krajcárért. Már mennek föl a lépcsőn, amikor a fogadósnak eszébe jut, hogy az a szoba bizony csak 25 krajcárba kerül. Utánuk küldi hát az inasát a különbözettel. Az inas a lépcsőn fölfelé úgy gondolkodik, hogy mivel 5 krajcárt úgysem tud a három vándor igazságosan elosztani, önkényesen a zsebébe tesz az összegből 2 krajcárt. Majd felér a szobába, és odaadja a három vándornak a fennmaradó 3 krajcárt. Így egy-egy vándor valójában csak 9 krajcárt fizetett a szobáért, mivel 10-1=9. Akkor 3x9 = 27, plusz az inas által elcsórt 2 krajcár = 29, de hol van a harmincadik?

Ennek a látszólag egyszerű feladványnak az idegörjítő, de legalábbis zavarbaejtő jellege a Möbius-szalagéhoz hasonlít – nekem, nehézkes agyú laikusnak mindenképp. A megoldás még idegesítőbb: azt szokták mondani ugyanis, hogy a kérdésfelvetés rossz. Mert hiába kellene krajcárra pontosan, kristálytiszta logikával kimatekozni a végeredményt, ebből az irányból soha nem fog menni. Viszont ha azt nézzük, hogy mennyit fizettek a vándorok (3x9= 27), és abból kivonjuk az ellopott 2 krajcárt, akkor megvan a 25 krajcár, a szoba valódi ára! Azaz, ha nézőpontot váltunk, kijön a matek. Egyik irányból zsákutca, másik irányból parádés bizonyítás. Így kicsúszunk a megérthetőség köréből, amúgy pedig mutatós megoldás produkálható.

A perspektíva, amely ebből a feladványból nyílik, tágas és ijesztő: mi van, ha ennek a mintának az alapján a nem klappoló, hibás, nonszensz gondolatmenetek – egy másik dimenzióban – helytállóak? (örök élet! feltámadás! időutazás! gondolatolvasás! végtelen világegyetem!) Mint amikor mondjuk egy másik számrendszerben számolunk. Csak azt tudnám, hogy hová tűnt az az egy krajcár....

2019. április 28., vasárnap

Legfőbb vágyam

Kérdeztem a múltkor a kolléganőmet, hogy hogy van a nemrég 100. (!!!) születésnapját ünneplő nagymamája. Akinek amúgy elég jó az egészsége, nincs semmi komolyabb baja, nem beteg, az emlékezete is jó, csak hát már nem mozog valami fürgén, nem hall és nem lát jól, fáradékony. Ezért, mondta a kolléganőm, szegény nagymamája valójában naphosszat a szobájában üldögél és olvas.

Én most, a Magyarországon töltött, tartalmas tavaszi szünet után – ahol minden nap mentünk valahová vagy jöttek hozzánk, megnéztünk hét lakást, voltunk bábszínházban, játszóterezni, vízibuszozni, de még gyerekfogászaton is stb. stb. – és az újbóli mókuskerék előtt – holnaptól újra dolgozom, zsonglőködhetek határidőkkel, újrakezdődik a vonatozás, a zenesuli, az ovibajárás, a játszóterezés, hogy a bevásárlásról, a mosásról és a takarításról ne is beszéljünk – szóval én most annyira szívesen ÜLDÖGÉLNÉK EGY SZOBÁBAN ÉS OLVASNÉK!

(Kb. harminc kötet könyvet hoztam haza, ennek a negyede Bonié kábé. Egyrészt most úgy gondolom, hogy soha többet nem megyünk autóval Magyraországra, másrészt valaimiféle olvasói életközépi válságba kerültem; hisztérikusan falom a könyveket, úgy érzem, még ha 100 évig élek, sem lesz időm mindenre! Annyi a jó könyv!)

2019. április 22., hétfő

Undok beszólogatásokkal temperált kedves vendéglátás

Elmeséltem a barátnőimnek, hogy milyen beszólogatásokat kapok folyton a mamámtól - tesztelni akartam ugyanis, vajon csak én gondolom durváknak ezeket a váratlanul odavetett, sértő félmondatokat, vagy tényleg azok? Érzékeny vagyok, vagy tényleg a rosszindulatban gyökereznek ezek az odamondogatások? Mindketten, egymástól függetlenül, nekem adtak igazat. Sőt, azt is javasolták, beszéljek a mamámmal.

Most azokat az okokat veszem sorba, amelyek miatt eddig mindig lenyeltem a békát, és terveim szerint ezután is ezt fogom tenni. Itt van mindjárt a mérték és a gyakoriság, azaz a gyakorlat. Mert mégis, mikor szóljak? Egy-egy ilyen epés megjegyzés után? Megérné-e, hogy egy jaj, lányom, te úgysem főzöl soha, meg most mit panaszkodsz, úgyis Z. kel föl reggelente Bonihoz, meg nem igaz, hogy nem segítesz Z-nek cipekedni után kikérjem magamnak a hallottakat? Mert nem egy-egy megjegyzéssel van gondom, hanem a nap végén elhangzottak összességével. Ráadásul a mamám gyakran olyankor ékel be a beszélgetésbe ilyen undok beszólogatásokat, amikor amúgy segít: nekem ajándékoz egy szakácskönyvet (közben megjegyzi, hogy minek, úgysem főzök a férjemre, mint minden rendes nő), vendégül lát minket negyedik napja, érdeklődik, hogyan aludtam (de nem megy el szó nélkül amellett, hogy én ébredek utoljára), kaját csomagol nekünk több napra előre (és csóválja a fejét, hogy Z. visz ki mindent az autóhoz).

Meg aztán tiszteletben tartom azt, hogy náluk, az ő házukban vagyunk, ahol azt mond, amit akar. Nekem viszont lehetőségem van ahhoz, hogy ne jöjjek, ha nem tetszik amit hallok. Persze Boni miatt jövünk, harminc mezei poloska sem tántorított el attól, hogy itt töltsük a húsvétot, márpedig ennyit szedtünk össze a hálószobánkban, szóval... Ha sérelmezném a mamám rosszmájú megjegyzéseit, az azt is jelentené, hogy magyarázkodásba kényszerülnék (züllenék), márpedig 43 évesen nem kell magyarázkodnia senkinek sem azért, hogy miért nem főz (főz-e), mennyit alszik és milyen a munkamegosztása a férjével. Méltánytalan lenne a bizonyítványomat megmagyaráznom. Nagyon kevés emberrel szeretek (szoktam) vitázni arról, hogy mikor és mennyit kell egy nőnek főznie, illetve hogy mi tesz jobbat egy kapcsolatnak: mindennap meleg étel vagy 20 oldallal több szépirodalom naponta?

Nem teszem szóvá ezeket a beszólogatásokat azért sem, mert eredménytelen lenne. Nem értené. Az egész kapcsolatunkat kellene újra az elejéről kezdeni, mert a beszólogatások tünetei egy - ha nem is elmérgesedett, de - eléggé furcsa anya-lánya viszonynak. És végül: úgy érzem, nekem is van vaj a fejemen elég. Én sem vagyok az a tökéletes teremtmény, aki kikérhet magának bármit is. Ha megjegyzéseket pont nem is teszek senkire, de biztosan lehetnék udariasabb. Mondjuk amikor a mamám odavakkant egy Ajtó!!- t, mert elfelejtettem becsukni, vagy amikor látványosan forgatja a szemeit, mert újrakenem Boni szendvicsét (margarin helyett vajjal), akkor arra gondolok, hogy gyakran a félismerősöknek és szomszédoknak is civilizáltabb arcát mutatja, mint nekem, a saját lányának. Megütne-e ilyen hangnemet mással, mint a családtagjaival?

Annyira értettem kamaszkoromban André Gide Familles, je vous hais! felkiáltását, magyarul kb. azt jelenti: Családok, de utállak titeket. Azóta persze találkoztam már normálisan működő, példaképnek számító családokkal, de hosszú évekig a család nem volt más számomra, mint ellentétes karakterű, más-más vágyakkal és célokkal rendelkező emberek kötelező összekapcsolódása, olyan Adrien Mole-szerűen. Ahonnan a legjobb elmenekülni emberek egy másik, szabadon választott csoportjába. El is menekültem, aztán most itt vagyok mégis, és próbálok olyan élményeket teremteni Boninak, amelyek a család intézményével kapcsolatosak; a nagyszülőknél időt tölteni, például. Erről nekem jó élményeim vannak (jéghideg dunyha, amit mi magunk melegítettünk föl stb.) ezért, lehet hogy hibásan, de úgy gondolom, Boninak is kell, hogy legyenek ilyen emlékei.


2019. április 19., péntek

Szájkosár

Bonikám nézelődik az autóból, figyeli az elsuhanó tájat, piros lámpánál pedig a járókelőket, az utcákat stb. Egyszer csak döbbenten felémfordul, és kézzel-lábbal magyarázza, mit látott:

- Mama! Annak a kutyának a szája... (kitátja a sajátját), és az orra... (odamutat a sajátjára)... BÖRTÖNBEN VAN!!!

2019. április 14., vasárnap

Válasz a kommentekre

Valami (???) miatt nem tudok kommentelni, ami másoknál még oké akár, na de hogy a saját blogomban sem?! Szóval itt válaszolok a reakciókra, egyúttal pedig leírom, hogy hol tartunk most.

Amúgy a két tervünk volt: vagy eladni a lakásomat és ráfizetéssel venni egy ugyanolyat (+ vendégWC) egy normálisabb házban (A. terv) vagy venni egy kislakást kiadásra (B. terv). Szerintem egyik sem fog megvalósulni, az első terv W. kommentjében említett okokból nem: nagyon kevés a jó helyen, jó állapotban lévő házban a nagylakás, ezek valszeg a hirdetés napján elmennek, vagy meg sem hirdetik őket. Az ingatlanosok nem hajlandók elárulni a pontos címet, ezért gyakran feleslegesen megyek - én szinte utcára pontosan tudom, hol szeretnék lakást és hol nem. Egyetlen olyan hirdetés volt hetek óta, ami minden kritériumnak megfelelt: jó (sőt, zseniális) alaprajz, szép ház, jó környék. Még a fotókon sem látszott, ami a helyszínen nyilvánvaló volt, azaz hogy az ablakok túl kicsik voltak, a nagy belmagasághoz viszonyítva teljesen hülyén hatottak. És ezért a lakásért pár napig azt fontolgattam még Fro-ban, hogy hazaugrom megnézni!

A B. terv Merylla által említett okokból fog valszeg kútba esni. A férjem is ezt számolgatta a minap, hogy egyszerűen már nem éri meg kiadni egy drága lakást, hiszen 180-190 ezer forintnál nem térül meg a befektetés. Az egész csak akkor lenne jó, ha találnánk egy értékálló lakást, amelynek az ára is növekszik, de azt meg senki nem tudja, meddig tart ez az áremelkedés.

Az ingatlanosok meg... pfffff, tök csalódás. A beajánlott, brilliáns fokozatú nő szimpi ugyan, de valódi segítséget nem nyújt. Először minden áron kizárólagos szerződést akart köttetni velem, hogy majd eladja a lakásomat, a saját szemével látván ugyanakkor, hogy ebben a kategóriában nem találni nekem való kecót (én pedig hülye nem vagyok, nem akarok két szék között a padlóra esni. Azt azért már hónapok óta levettem, hogy ma Budapesten lakást egy nap alatt el lehet adni, venni viszont nem könnyű; több a fóka, mint a hal). Aztán pedig a B. tervünkre akart rábeszélni, konkrétan kijelentvén, amit fent írtam, azaz hogy nem fogunk jobb lakást találni. Ugyanakkor pedig rémtörténeteket mesélt kiadott, majd lelakott lakásokról, ahonnan a bérlők ki sem akarnak költözni. A lakásokat, amelyeket megnéztünk, akkor látta először, az alaprajzokat együtt silabizáltuk ki (gyakran előbb jöttem rá egy-egy összefüggésre alaprajz és fotó között). A nyolcadik kerületet olykor legettózza, olykor fejlődö területnek nevezi.

Az a rossz az egészben, hogy én szinte mindenben kategorikus vagyok (tudom, hogy mit akarok), de nem olyan lakásokat mutogat, amelyek megfelelnének ezeknek a kritériumoknak. Ezért gyakran elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor is hülye finnyás tyúknak kezdem érezni magam, akinek semmi sem jó. És ilyenkor tényleg belemegyek abba, hogy ha élőben nem is, de a számítógépén megnézünk egy olyan lakást, amiről pedig jól tudom, hogy nem fogom megvenni. Ha étteremben lennénk, már annyira zsenírozna a szitu, hogy biztosan megrendelném azt a juhtúrós sztrapacskát - noha valami zöldségeset szerettem volna - csak azért, hogy a pincértől szabaduljak. Na de egy lakásvásárlásnál?! Nem, se sütiillat, se ingatlanos, se szép bútor, atmoszféra vagy díszpárna, de még egy cuki gyerekszoba (ez a gyengém!) sem fog vásárlásra csábítani, ha a lakás nem jó.

Alice: jót nevettem a történeteden! Violet: tudom hogy kerül a kémény a konyhába: egy átalakítás következtében. Eredetileg nem is konyha volt ott, hanem egy ablaktalan ún. főzőfülke. Úgy gondolták, ennél még egy oszloppal ékesített konyha is jobb! (vajon tényleg...?) Pbkata: köszi az ajánlatodat, megírod az email-címedet a tamkosk@gmail.com-ra? Előre is köszi.

Bori, kérdezted, hogy mitől volt magas láza Boninak, és valszeg tényleg a torokgyulladás volt az, nem a foga (elmentünk itt egy fogorvoshoz). Tényleg iszonyúan kiütötte, napokig alig evett, már amikor elmúlt a láza, akkor sem (pedig nagyétkű gyerek). Amúgy most már teljesen jól van, élvezi a szünetet, néha alig bírunk vele - erről majd egy következő posztban.

(Clara, neked azt szerettem volna kommentelni, hogy Knausgard lesz az idei könyvfesztivál díszvendége, Norvégiával együtt. Megpróbálok elmenni a megnyitóra, noha én sem olvastam tőle semmit, pedig többször szemeztem már vele. A többkötetes sorozata Franciaországban is jól ismert.)

2019. április 10., szerda

Lakás, kis szépséghibákkal

Még indulás előtt jött egy értesítés az eladó lakásokról, benne egy olyan ingatlannal, amelyet két éve keresek. 50 m2, nappali-háló, konyha ablakkal (raritás!), rajta keresztül panorámás kilátással (luxus!), a szüleim lakásától két utcányira (gyerekkorom óta ismerem a környéket). És mindez teljesen korrekt áron. Gyorsan föl is hívtam az ingatlanost, aznapra volt időpontom, amikor (hulla fáradtan) megérkeztünk.

(Most erről a fárasztó útról nem is írok; eleve késve indultunk, Bonival még ügyeletre rohangáltunk az indulást megelőző napon, nem tudtuk, hogy a frissen gyökérkezelt foga miatt van baromi magas láza vagy tényleg torokgyulladás? Aztán 1,5 órás dugó Németországban, a szuper szálloda, ahol két szobánk is volt, de mindannyian egy ágyba kényszerültünk, így mindhárman szarul aludtunk, és az úton végig azon izgultam, hogy kibírja-e a reumainjekcióm és Boni antibiotikuma a hűtőtáskában... egyszóval, azt mondtam, amint tavaly is: soha többet autóval!)

Érkezés után másfél órával már a buszon ültem a mamámmal az eladó lakás felé. Z. arra figyelmeztetett, nehogy elhiggyem, amit az ingatlanos mond, tudniillik hogy öten is megnézik a lakást aznap - én viszont tudtam, amit tudtam, azaz hogy ilyen paraméterekkel a legelső érdeklődő meg fogja venni! Mi inkább arról beszélgettünk a buszon, hogy vajon van-e valami fogyatékossága a lakásnak, ami miatt ilyen “olcsó”? És ha igen, vajon mi? Összedől az épület? Mikor odaértük, láttuk, hogy a ház szuper. A környék gyönyörű. Akkor mi? Felújítandó? Még úgy is simán megéri ezért a pénzért.

Nos, gyenge a képzelőerőnk, úgy látszik. A lakásnak nem egy, hanem KETTŐ szépséghibája volt; de mindkettő akkora, hogy egyenként is elég lett volna ahhoz, hogy futva meneküljünk! Rögtön a lakásba érve látszódott az egyik, szinte háthahőköltünk a döbbenettől (én utána röhögtem is): egy tartóoszlop a konyha kellős közepén. De akkora, hogy képzeljétek, abban a konyhában csak oldalazva lehetett elférni, és leülni is csak egyetlen ember tudott (az oszlopot bámulva). Ami kivehetetlen, mert kémény fut benne.

De ha ez még nem lett volna elég. A lakás egyik oldalán az ablakok tényleg panorámás kilátásra nyíltak, még a Duna is látszódott. Belépve a nappaliba viszont az erkély a szomszéd háztetőre nézett... ami tele volt mobiltelefonátvivő-antennákkal! (Vagy hogy hívják őket) És amikor azt mondom, tele, azt úgy kell érteni, hogy az ott egy antennaerdő volt; átláthatatlan, bonyolult mintázatú, méretű és alakú cuccokkal. Kicsit olyan volt mintha valami kémsztoriban szerepelt volna az ember.

Pár percen belül levettük, hogy ez egy el-, és kiadhatatlan lakás. És mire hazaértem, lettem igazán mérges, hogy miért nem volt mindez benne a hirdetésben, miért nem játszott az ingatlanos csaj tiszta lapokkal? Miért álltunk meg a ház előtt, és miért mutogatta végig precizen, minden részletre kiterhedően a ház jellegzetességeit, a lépcsőt, a korlátot, miért hadovált percekig a ház közelgő beruházásairól - pedig ha tudom, miről van szó, el sem megyek? Azt hitte, hogy a behízelgő dumájával valakit is rávesz arra, hogy egy atomreaktor mellett éljen? Aki, ha kimegy a konyhába, nem tudja kinyitni a sütőt az oszloptól? Minden igaz volt a hirdetésben, csak éppen az egész egy nagy hazugság volt, és aznap öt család lett így átverve.

És az az érdekes, hogy én pár másodpercig mégis eljátszottam a gondolattal, hogy megveszem - amit a mai napig sem értek. Ez biztos valami pszichológiai jelenség, talán neve is van. Emlékszem, vártam, hogy a mamám esetleg kimondja a titkos jelszavunkat, amiben megegyeztünk, és ami azt jelezte volna, hogy a lakás vásárlásra érdemes. Nem mondta ki, én sem, utólag mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy nyilván szabad akaratából senki sem vesz meg egy ilyen kecót. Csak abban külónbözött a véleményünk, hogy melyik volt a gázabb: az oszlop vagy az antennarengeteg? (Az oszlop! Ja nem, az antennák...! Nem, mégis az oszlop! Na de azok az antennák!!...)

Á, nem is értem ezeket az ingatlanosokat. Ma egy másik nő olyan lakást javasolt, amelyben a konyhából nyílik a fürdőszoba. Szerencsére nem néztük meg, az irodájában voltunk, de akkor sem értem, hogyan merülhetett ez föl ezt komolyan. És még ő éreztette velem, hogy furák az igényeim!

2019. április 8., hétfő

Tavaszi szünet (avagy egy probléma megoldása)

Összepakoltuk a frissen mosott ruhákat, tetűmentessé tettük az autót, mindhármónk fejét megmostuk a tetűírtó samponnal (második menet), majd semmihez sem nyúlva gyorsan bezártuk magunk mögött a bejárati ajtót, és...


...otthon hagytuk a tetveket! (reméljük!)

2019. április 5., péntek

Budapesten

Tegnap olvastam egy cikket, amely kedvet adott ahhoz, hogy végre én is elfoglaljam pozíciómat ebben a világértelmezési vitában: azaz, hogy lehet-e, szabad-e, érdemes-e, felelősségteljes dolog-e a gyerek kezébe Bartos Erika-könyvet adni, kiemelt figyelemmel erre a sorozatra. Aki nem tudná: ez egy hat kötetesre tervezett sorozat, amelynek témája a fővárosunk és annak nevezetességei. Három rész van már meg, a negyedik előrendelhető, én a legelsőt ismerem, az van meg nekünk.

Budapest történetét, látnivalóit és jellegzetességeit területenkénti bontásban mutatja be, egy mesébe ékelve, amelynek főszereplője ez a kisfiú – így ez a könyv ötvözete a mesének és az ismeretterjesztésnek. A hangsúly egyértelműen ez utóbbin van, már ebből az első kötetből is rengeteg (de tényleg, rengeteg) dolgot tud meg az ember, gyerek és szülő egyaránt.

Az indexes cikk azzal indul, amivel minden normális fővárosi értelmiségi kezdi: utálja Bartos Erikát, nem is ő vette a könyvet. Talán ebből a prekoncepcióból adódóan, de végig negatív marad. Mint a címből is kiderül, leginkább az zavarja, hogy irreálisan sokat költ a család egy-egy kiránduláson (aki nem olvasta a könyvet: a gyerek végigjárja a családdal/rokonokkal Buda egy-egy helyszínét). Görcsösen számolgatja, hogy mi mennyibe került; nos nem tudom, hallott-e már ez az újságíró a sűrítés vagy az összevonás nevű irodalmi eszközökről, de nekem borzalmas kekeckedésnek tűnik pénzügyeken leragadni (igen, baromi drága a várban fagyizni, aláírom) egy mesekönyv kapcsán. Realizmust elvárni egy 4–6 éves gyerekekhez szóló könyvtől. Hatványozott buzgalommal, fillérre pontosan kiszámítani (akarni) a költségeket.

Ami nem jelenti azt, hogy a könyv jó. Az emberrajzok a szokásosan borzasztóak, a történetek tényleg kicsit gagyik, a siket kislányon kívül minden és mindenki túlságosan comme il faut, de még a siket kislánynál is az az érzése az embernek, hogy a politikai korrektség jegyében született (mint ahogy alig van már film, amelyben ne szerepene egy alzheimeres rokon).

Ennek ellenére (ez most csavar lesz), nekem a könyv nagyon tetszik, több okból is. Először is: az ötlet – szerintem zseniális! (tényleg kár, hogy Bartos Erikának jutott eszébe, de hát most mit csináljunk) Főleg az ilyen külföldön született, félig magyar gyerekeknek szuper, akik az iskolai szüneteket Budapesten töltik. A könyv mintha nekik íródott volna, kedvet csinál a városnézéshez. Aztán meg: tényleg szépen vannak illusztrálva az élületek, felismerhetők. És végül: nagyon érdekes infókat oszt meg, és nemcsak a városról és a történelemről, hanem több más témáról is (csillagászat, szimfonikus zenekar, hörcsögök stb.). Én ezeknek ha a 20%-át ha ismertem.

Egyszóval: szerintem jó könyv, én ajánlom (már meg is vettem a másik kettőt). Boninak is tetszett, napokig várost és tornyokat rajzolgatott, miután elolvastuk.

2019. április 2., kedd

A tetvek természetes élőhelye (avagy az Ördögi Kör)

Minket is utólért ez a tetűügy. Szóltak az oviban, hogy néhány gyerek tetves, és hogy Boni is vakarja a fejét. Megnéztük, de nem láttunk semmit, és Z. azon az állásponton volt (kénytelen voltam egyetérteni vele), hogy ha még nincs semmi, ne öntsük rá a tetűírtószert (végülis nem azért etetjük biokajával, hogy utána mindenféle peszticidekkel szórjuk meg csak úgy).

Aztán előkerült az első, jó nagyra hízott sárga színű tetű (blöááá), jött a tetűírtó sampon is (mindhármunknak; én addigra már annyira mindenhol vakaróztam – lábon, karon stb. – hogy vérvételt is csináltattam, nem a reumagyógyszeremtől van-e). Ha az ember elkezd valamit, csinálja rendesen, ugye, különben mi értelme van? Ezzel a mottóval álltam neki mindent kimosni (kifőzni!), lefertőtleníteni, Boni fejét naponta kétszer-háromszor átfésülni. Az elején az volt a munkahipotézisem, hogy kezeljük úgy az ügyet, mintha ebolavírusról lenne szó: minden, amihez Boni hozzáért (vagy amihez Boni sapkája, kabátja hozzáérhetett) kimostam. Kezdve a fogason lógó ezer kabáttól, sálaktól, sapiktól. Ébredés után raktam bele a komplett ágyneműjét-pizsijét a szennyesbe, miután hazajött az oviból, már mostam is a télikabátját.

Igen ám, de hamar rájöttem, hogy ha csak én vagyok ennyire mániákusan diszciplinált, akkor majdnem teljesen felesleges a nagy hűhó, ugyanis Boni megint elkapta valakitől az oviban – és mivel a rovarirtót csak 8 nap eltéréssel szabad újra a fejére kenni, most a két sampon között vagyunk, és még mindig találunk (igaz, nagyon picike) tetveket a hajában.

Nem értem, még a férjem, a higiénia nagymestere is azt állítja, hogy túlzásokba esem. Szerintem pedig együttes (sőt, közös) stratégiára lenne szükség az egész ovis társadalom részéről. Németországi kolléganőm azt mesélte, hogy náluk orvosi igazolással (hogy nem tetves) vissza sem veszik a gyereket az oviba. Teljesen megértem! A múltkor a játszón azt mesélte egy nő (szintén tetvesek voltak a gyerekei), hogy a 30 fokban mosott mindent – csak fogtam a tetves fejemet! Valójában az lesz a csoda, ha valaha meg fogunk szabadulni ezektől a dögöktől.

Bonikám meg olyan aranyos, teljes nyugalommal veszi tudomásul, hogy rovarok élnek rajta és belőle. Partnerként hagyja, hogy kurkásszam a fejét, nem sérelmezi, hogy az alvósállatait egymás után tesszük karanténba, megérti, ha kérem, hogy ne hajtsa le a fejét a kanapéra, jó képet vág a mindennapi hajmosáshoz stb., stb.

2019. március 31., vasárnap

Egy jó háziasszony az elmaradhatatlan cekkerjével; benne répa, karalábé, alatta röpcédulák

Ezen a képen a négy gyerekből kettő FIÚ!
Akinek hozzám hasonlóan tetszett a Világló részletek (vagy aki, mint én, egyenesen rajongott a könyvért!) szeretni fogja ezt is. Annyira örültem, amikor láttam, hogy megjelent; szerzője a Világló részletekben szereplő nagynéni (Nádas Péter volt gyámja). Arról az önéletrajzról van szó, amelyre olyan sokat hivatkozik Nádas. Ráadásul az eredetileg 1978-ban megjelent könyvet most Nádas széljegyzetei, fényképek és levelek egészítik ki, és benne van egy (izgi) novella is a nagyéni tollából. Egyszóval: ismét bele lehet merülni a 20. század eleji Budapest életébe, figyelemmel követni az első világháborút, a Tanácsköztársaságot, meg lehet rendülni a két háború közötti szegénységen, a fasizmus előrenyomulásán, majd át lehet élni a második világháborút, a bujkálást, a szökést, de főleg: a kommunista mozgalmat.

Így utólag furának tűnhet, hogy emberek áldozták fel saját kényelmüket, (családi) életüket egy olyan eszme oltárán, amelyről ma már csak múlt időben, lenézően nyilatkozunk. Mégis, érdekes, hogy mennyire sokkal individualistábbak vagyunk ma már, hogy mennyire kevésbé vagyunk elköteleződve egy-egy elv mellett, mint a könyv szereplői, akik körömszakadtáig hittek egy ideológiában, és mindent (lakhelyet, gyerekvállalást és -nevelést) ez alá rendeltek*. Magyarok mentek önként harcolni a spanyol polgárháborúba! Értitek, felőlem a világ felfordulhat, csak Boninak mindene meglegyen: szeretet, egészség, kaja, szórakozás stb. – azokban az időkben viszont vidékre adták a gyerekeket, hogy a szülők nyugodtan tudjanak éjfélig is akár, a nyomdában feminista újságot szedni! Vagy: a nő anyaként, nagymamaként és feleségként morfiummal a táskájában járkált a háború alatt, hogy ha esetleg lebukik, még a kínzások előtt meg tudja magát ölni. (előre szólok: én MINDENT bevallanék)

Ennek a nőnek az élete: hihetetlen események sorozata. Nekem azért is volt külön érdekes, mert a nő sok-sok évet élt Párizsban, a fia tulajdonképpen francia lett. A könyv végén található családfa szerint (amely a Világló részletekhez is jól használható) érdekes módon ennek magyar(-zsidó) család leszármazottainak több mint a fele ma már – franciákból áll. A fiukkal pl. franciául leveleztek a szülők. Jaj, és a háború után évekig akadozott a posta, ki gondolta volna. (a háború alatt pedig simán voltak emberek, akik nyaralni jártak – nonszensz!) Hat évig nem is látták a fiukat, mert ő Franciaországban maradt.

Az önéletrajz ott ér véget, amikor az első szovjet katona betoppan a lakásukba – és én sajnálkozva vettem tudomásul, hogy a könyv másik fele már a fent említett levelezés, fényképek és utóirat. Ami mind szintén érdekes, na de azért kíváncsi lettem volna, mégis mit szól ez a nagynéni 56-hoz? Erre a kulcskérdésre a Világló részletekben azért megadja Nádas a saját válaszát, na de milyen jó lett volna a nő gondolatait megismerni.

(Amúgy még mindig azt várom, hogy megjelenjen franciául a Világló részletek. A férjemnek KÖTELEZŐ olvasmánnyá fogom tenni!)

* Rémes, hogy ennek a definíciónak (= áldozatot hozni egy ideológia miatt) ma tulépp a terroristák felelnek meg.

2019. március 28., csütörtök

Esti játszmák

Hahaha, ez nagyon tetszik, nézzétek:


Nálunk, az amerikaiakkal ellentétben vacsora előtt van a fürdés, de kb. mi is ezeket a köröket futjuk (mínusz cumi). Nekünk a fürdéssel kezdődik az esti meghülyülés, de annyira, hogy Z. ilyenkor rendszeresen elveszíti a türelmét. Aki ezt a „fürdőszobában nyargalás” mezőt kitalálta, az pontosan tudja, miről van szó, nagyon átérzem a helyzetét! Ráadásul sarokkádunk van, borzasztó kényelmetlen (föléhajolni, megtölteni, tisztítani stb.), vizes lábban síkos fürdőszobában rohangálni pedig = életveszély.

Akkor szoktam elkészíteni a vacsit, és megteríteni, amíg Z. fürdeti Bonit. Néha cserélünk, de őszintén megmondom, hogy akkor mindig kicsúszunk az időből (a férjem képes azzal odajönni hozzám, hogy ő nem találja a lábost! Egy 3x3 méteres konyhában!) A vacsora általában problémamentes, kivéve a folytonos fölugrálásokat mindhármunk részéről. A múltkor adtak Boniéknak az oviban egy fénymásolatot a helyes étkezési szokásokról; nos, meg is mutattam neki. Fölolvastam hangosan, hogy étkezés közben lehetőleg mindenki várjon meg mindenkit – azóta figyelmezetgetjük egymást, de továbbra is fölugrálunk.

Az igazi játszma vacsi után kezdődik, amikor Boni – állítása szerint – olyan fáradt, hogy nem tud járni: elterül a földön, nem hajlandó fogat mosni jönni, vonszolja magát. A fogmosás rémálom, bár mióta kitaláltam ezt a mesés dolgot, azóta nem hadonászik és ugrál annyit (ha megmoccan, abbahagyom a mesét). Fogmosás után pisi, majd két felvonásban az esti mese.

Először én, magyarul (addig Z. elpakolja a konyhát). Tényleg hajlamos a gyerek valami hosszú és/vagy szöveg nélküli és/vagy keresgélős könyvet választani. Több könyvünk is van félbehagyva, folytatásra várva, elkallódva. Én szeretek legalább 15 percet mesélni (ennyi pont egy Kufli, vagy két Maszat). Aztán jön Z., a francia mesékkel (szintén 15 perc), majd egy legeslegutolsó mese, már úgy, hogy Boni az ágyban fekszik (ez mindig valami dedós, bölcsisekhez szóló Petit Ours Brun, Boni még mindig szereti őket), aztán villanyoltás. Ideális esetben pontban 20 órakor.

Innentől türelemjáték. Boni kikiabál, utasítgat, hogy melyik villanyt oltsuk le/kapcsoljuk föl. Hozza valaki a vizét (nasi fogmosás után nálunk nincs). Nincs meg az alvósállat. Gyakran kijátsza a Jolly Jokert: kakilnia kell (és kakil is). Aztán az óbégatás: Mama, jöjjél! Papa, viens! Az első bejövésnél van az altatódal (mindig ugyanazt kéri), utána csak puszik, a takaró megigazítása, az Élet Fontos Kérdéseinek föltevése (Boni részéről). Ha nem álmos, mindenféle hülyeségeket csinál: előfordult már, hogy egy csomó ruhát fölvett magára, és úgy feküdt vissza az ágyba. Vagy játszik. Ha fáradt, akkor csak dumál magában, ez nagyon édes, szeretem hallgatni, Z. viszont ettől kiborul, szerinte így nem fog tudni elaludni. Ami jellemzően 21 óra körül történik meg – ha koccintani nem is koccintunk, de fellélegzünk kicsit!

(Most jut eszembe, hogy az óraátállítással minden kicsit nehezebb lesz.)