2019. december 29., vasárnap

“Azután elbúcsúztak vendégeink, magamra maradtam és sietve menekültem e hétköznapi temetõbõl vissza az életbe, a szertelenségbe: a könyvek közé”

Idén 53 könyvet (regényt, esszét, tankönyvet, képregényt, cikkgyűjteményt) olvastam el. A könyvek megoszlása:

85%: magyar nyelvű könyv (a többi francia)
79%: férfi írótól
75,5%: magyar szerzőtől (a többi: francia, olasz, cseh és orosz)
72%: már nem élő szerzőtől (28%: kortárs szerzőtől)
70%: fikció (azaz a témája egy megteremtett világ, nem a valóság hű mása)
62%: 20. században jelent meg

Ami azt jelenti, hogy 2019-ben leginkább magyar férfiaktól, 20. században megjelent regényeket olvastam. Az elolvasott könyvek 30%-át Kertész Imre írta, akitől idén újraolvastam a már ismert könyveit, és hozzávettem azokat is, amelyeket még soha nem olvastam. A Sorstalanság másodszorra is megfogott, nem hiába kapott Nobel-díjat, remekmű. Az egész Kertész-mánia egyébként onnan jött, hogy egy francia nő (csaj) írt róla egy biográfiát, amihez többször is meginterjúvolta, felkutatta a Berlini Akadémián található írásait, nagyon beleásta magát az életébe, és mielőtt ezt elolvastam volna, át akartam magam rágni Kertész életművén. Érdekesség, hogy a nő maga magyarul beszélt Kertész Imrével, de a könyvet franciául írta.

Aztán teljesen véletlenül a kezembe került ez a biográfia, amit egy volt igazságügyminiszter írt a nagymamájáról. Most fejeztem be. A szerző Kertész Imréhez hasonlóan, zsidó családban született 1929-ben (de ő még él!). Nagyon érdekes volt összehasonlítani a hasonló élethelyzetet (zsidótörvények, nyílt antiszemitizmus) a két különböző országban. A nagyanyjáról két döbbenetes tényt közölt, alig tértem magamhoz: az egyik, hogy miután negyvenévesen (1905 körül) Besszarábiából (mai Moldova) Franciaországba immigrált, soha többé nem tért vissza a szülőhazájába. Pénzük sem volt, de lehetősége sem nagyon: miután a cári Oroszország megszűnt, a nő hontalanná vált. De hogyan lehetséges, soha többé nem viszontlátni a szülőföldet?!

A másik pedig, hogy soha nem tanult meg írni-olvasni. Pedig ez zavarta. És az unokái ott tanultak meg a szeme előtt. Hihetetlen, hogy felnőtfejjel ennyire nehéz legyen megtanulni olvasni, amikor pedig a nyelvet félig-meddig elsajátította; amúgy az anyanyelve a jiddis volt. A könyv szerzője, ügyvéd, politikus, volt igazságügyminiszter nagyon nagy szeretettel és nosztalgiával beszélt a nagymamájáról (és Ella jutott eszembe, aki pont ezidőtájt kommentelte, hogy a kislánya esetleg nem lesz büszke a sikertelen, karriert be nem futott anyukájára. Íme egy ellenpélda.)

2019. december 27., péntek

Csendélet egy pesti gangos házban, karácsony után


A lábosokban: halászlé, töltött káposzta
A zacskóban: kajaszállításhoz használt, ilyen-olyan mûanyag tálkák, dobozok, fedelek stb. kimosva, arra várva, hogy gazdájukhoz visszakerüljenek, a Fagyisdobozok Családon Belüli Vándorlásának íratlan szabályai szerint


2019. december 23., hétfő

Karácsonyi tervek és kívánságok

Nálunk már áll a fa, mert behódoltam ennek az itteni hagyománynak. Bonikám minden egyes nap olyan csalódott volt, hogy noha máshol már mindenhol van karácsonyfa (olyan szépen látszik esténként, másokhoz bekukucskálva), nálunk meg semmi, úgyhogy feldíszítettük. És azt is módosítani fogjuk, hogy mikor jöjjenek az ajándékok; nem 24-én este, hanem 25-én reggel! Így remélhetőleg elkerüljük az ajándékoktól megkergült és játszani akaró, frusztrált gyerek ágyba kényszerítését 24-én, viszont nyerünk majd egy csendes, legókkal molyoló napot 25-én.

A szentestét (kisbetű, ahogy a karácsony is!) megint hármasban töltjük, és szerintem idén ugyanúgy, ahogy tavaly, olyat főzök, ami mindhármunknak ízlik (ez a lényeg, nem?), és amit a mindennapokban nem csinálok, mert nekem ez már macerás: krumplifőzeléket tojáspörkölttel. Bonikámnak ez lesz a tipikus karácsonyi éltele!

Aztán a két utazós naptól eltekintve azt tervezem, hogy mindennap korán kelek, megeszem reggelire a mézaskalácsot/bejglit/rugelach-t, majd visszafekszem olvasni egy órát!

Addig is még lefordítok egy adag szöveget, megtörök három véka mogyórót... és mindenkinek, régi olvasóknak és újkeletű ismerősöknek, kommentelőknek és csendben maradóknak, nyilvános és titkos bloggereknek egyaránt kellemes ünnepeket kívánok!



Ez Pettson házának indult, de nem volt erőm megcsinálni a kaput. Talán jövőre!

2019. december 20., péntek

(Karácsonyi) meglepetés

Ért már pár meglepetés gyereknevelés kapcsán, de a mostani a legkellemetlenebb. Meg voltam döbbenve, amikor kiderült, hogy az emberek nagy részének nincs és soha nem is lesz semmiféle strukturális, rendszerszintű megoldása arra, amikor a gyerek beteg, és hogy ad hoc módszerekkel, innen-onnan lecsippentett szabikkal sakkozva, munkát átszervezve vagyunk kénytelenek megoldani a bölcsis-ovis vírusoktól lázas, beteg, kiütéses, köhögős stb. gyerek felügyeletét.

Aztán azon is meglepődtem, hogy Boninak milyen kifejlett, zsigerekből jövő, veleszületett ízlése van, és hogy mennyire nehéz ezt befolyásolni, formálni – beszéljünk akár kajáról vagy színekről, zenéről, filmekről vagy mesékről.

De arra én már tényleg nem számítottam, hogy így szülőként, felnőttfejjel micsoda kicsinyes vitákba kényszerülök belemenni, és saját meggyőződésem ellenére milyen nívótlan acsarkodásba züllök bele más felnőttek részvételével olyan dolgokról, hogy ki kezdte a verekedést, ki szokott odamondogatni, ki lökte meg először a másikat, és hogy egyáltalán: ki a hibás, Boni vagy az ő fiuk?

És ahelyett, hogy együtt tisztáznánk a dolgokat, tüntetőleg elhúzzák a gyereküket Bonitól, ha megjelenünk az iskola előtt, és a hátunk mögött levélben bepanaszolják Bonit az igazgatónőnél... komolyan, megáll az ész.


2019. december 19., csütörtök

Ajándék pedagógusoknak

Jaj, de borzasztóan utálom ezt az év végi (naptári év ÉS tanév!!) óvőnőknek-tanítónőknek történő ajándékozást! Ebben baromira nem értünk egyet Z-vel: szerinte ajándékozni illik, mindenki így csinálja, ne lógjunk ki a sorból. Tudni kell, hogy ő amúgy is kényes a jómodorra meg az illemtanra; ha egy család jön vendégségbe hozzánk ebédelni, akkor 60 emberre főzünk, ha mi megyünk valahova, akkor a legnagyobb tortát vesszük meg a pékségben – a bort például rendre az ár alapján választja ki (ő nem iszik).

Itt az a szokás, hogy az óvó- és tanítónőknek kétszer (!) egy évben ajándékot visznek a gyerekek. Nem mindenki, de ma is nagyon sok gyerek kezében láttam ezt-azt: kis karácsonyfát, csokit, teát. Nem divat (szerencsére) az a közös ajándékozás sem, ami FB-on szerveződne, és amibe tényleg kötelezően ajánlott lenne részt venni. Amikor úgy kiscsoport tájékán leesett, hogy van ilyen szokás, Z. körbekérdezte a gyerekeseket a családban, informálódott: mit kell, mikor, hogyan adni. Állítólag a csoki a legjobb, a gyerek egyik rajzával együtt.

Akkor még belementem ebbe az ajándékozásba, már bánom. Mert miért is kellene adni? Egyrészt, nincs otthon elég kacatjuk, gyerekrajzuk a pedagógusoknak? Másrészt, de legfőképp: mit is akarok én megköszönni ezzel, azt hogy rendesek voltak? De hát ez a feladatuk. Azt, hogy kivételesen, extrán rendesek voltak a gyerekemmel? Ezt én 1) nem tudom megítélni, de főleg 2) nem is várom el. Legyen minden pedagógus annyira kedves, figyelmes és hatékony a(z összes!) gyerekkel, amennyire neki azt a szakmai etikája diktálja. Vagy azt akarom esetleg, hogy az év további részében legyen rendes a gyerekemmel? Akkor én most kvázi megvesztegeni kívánom, ugye?

Középső csoportban még közösen vettünk az ovónőnek csokit, teát, de az ovi nagycsoportjában, miután átgondoltam a fentieket, plusz azt is beláttam, hogy itt nincs semmiféle személyes kapcsolatunk a pedagógusokkal, föllázadtam Z. ellen. Én bizony nem fogok ajándékozgatni (mert mondanom sem kell, nem Boni adja oda a csomagokat, amennyire kis félénk...). Úgyhogy nagycsoportban a férjem saját maga vette meg a dobozonként 20 eurós csokikat a két óvónőnek, karácsonykor és júliusban. De nem úszta meg 80 euróval, mert azt mondtam neki, hogy ha már ennyire belejött az ajándékozgatásba, akkor nekem is vegyen már ugyan egy olyan doboz csokit... (olyan szép volt a csomagolás!)

Idén érzem először úgy, hogy jogos lenne adni, mégpedig azért, mert a tanítőnő fölajánlotta ezt az óralátogatási lehetőséget. Ez neki nem feladata, ez tényleg egy olyan plusz, ami nem várható el egy tanítőnőtől (legalábbis itt). Még ha nem is tetszett az órája, akkor is értékelem, hogy beülhettem megnézni. Úgyhogy idén Z-vel együtt veszünk csokit a nőnek – a keddi tanítónő sajna bukta a csokiját, kellett neki sztrájkolni kedden! Megrajzoltattuk Bonit, aki az egész ajándékozás kérdéskörén kívül, nézőként vesz részt a történésekben. Ebből is látszik, hogy az ajándékozásban nincs szó gyerekekről, jóval inkább a szülő-tanár viszonyulásról.

Érdekesség: amikor tavaly vagy tavalyelőtt karácsony előtt elmondtam Z-nek, hogy én viszont tényleg nagyon szívesen adnék ajándékot a GYEREKORVOSUNKNAK (kedves, azonnal fogad, soha nem téved, soha nem kell várakozni nála, elviseli Boni némaságát, Z. higiéniás mániáit, részletes kérdéseit), akkor Z. erre csak annyit válaszolt egy kézlegyintéssel megtámogatva, hogy Ugyan már! Ezt nem illik.

2019. december 16., hétfő

Egy vélemény a gyereknevelésről

„Ez életkötelesség, hogy az ember apa legyen. […] Aki ezt nem teszi meg, az valahogy mindenképpen és icipicit kívüláll a – mit mondjak –, a normális életen, a szokásos életen. […] Ha az embernek gyerekei vannak, vagy gyereke van, akkor az élet mindjárt végtelenül egyszerű lesz. A gyereket nevelni kell, el kell tartani, gondoskodni kell róla. Ezek elemi parancsok, amelyek egyúttal nevelik is az embert, hogy ha hagyja magát nevelni.”


Ezt Kertész Imre mondta ebben az interjúban (5:37-től), és számomra jól megfogalmazta azt, amit gondolok az önként vállalt gyerektelenségről. Tudjátok, ennek kapcsán írtam azt a múltkor, hogy mekkora önbizalom kell hozzá: önbizalom a kívülálláshoz, ahhoz, hogy az elemi parancsok híján lemondjon az illető az élet leegyszerűsítéséről, amelyet a gyerekvállalás kínál tálcán. Következésképpen a bonyolultabb életet választja – és nekem a bonyolultság azt jelenti, hogy az embernek megkérdőjeleződik a (jelen)léte, a tevékenysége. A bonyolultat, nehezet, összetettet, problémásat önként választani pedig: önbizalmat feltételez.

2019. december 14., szombat

Óralátogatás

Azzal a céllal mentem hétfőn, hogy megtudjam végre: mi az ördög zajlik ebben az iskolában, ahonnan ennyi információval telve, bizonyos témák iránt (csontváz!) újkeletű érdeklődést mutatva, végülis lelkesen jön haza nap mint nap. Egy délelött voltam (8:30-tól 11:30-ig), amit egy udvari szünet választott ketté. Tanórák nincsenek, így ömleszve voltak a különböző feladatok: diktálás, fejben számolás, szöveges feladatok, angol, szómagyarázat („autant”), egy szó helyesírása („neuf”), valamint elkezdték a nazális /on/ hangot megtanulni kiolvasni.

A tanítás végére az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy basszus, hogyan lehet ezt jól csinálni?! – talán nem is lehet. Ez iszonyú meló! 23 gyereket megtanítani írni, olvasni, számolni, együttműködni, egymást kivárni, saját mondanivalót magába fojtani, egy helyben üldögélni, kudarcot feldolgozni, hibát kijavítani, próbálkozni, újrakezdeni, unatkozáson nem asztal alatti matatással könnyíteni stb. Azt látom reálisnak, hogy két teljes idejű tanítónő foglalkozzon mondjuk tíz gyerekkel, de egyetlen nő 23 gyerekre?

A tanításnak kb. 15%-a – most csak tippelek, mert én is szeretem a százalékokat (Ellához és Bezzeghez hasonlóan :)) – arra ment el, hogy a nő három gyereket fegyelmezett folyton. Fel voltam készülve rá, tudtam, hogy kik a problémás elemek: egy (valószínűleg butuska) kislány, egy (nagynövésű, izgága kisfiú), és egy (picike, szakadatlanul dumáló) sajtkukac kisfiú. Az volt az érzésem, hogy ennek a három gyereknek nem kellett volna ott lennie; ebből a fél napból az jött le, hogy kettő közülük teljesen iskolaéretlen (van ilyen szó?), a harmadik pedig nem való közösségbe. Csak hátráltatták a többi gyereket, akik között voltak kissé lassabbak, és voltak nagyon ügyesek, sokkal terhelhetőbbek is (elképedtem egyik-másik gyerek gyöngybetűje láttán). Egyszóval, baromi heterogén a csoport, és akkor most még leginkább csak a magatartásról beszélek. A nő (egyszál magában) nem tudta se differenciálni a feladatokat, se külön foglalkozni a tanulókkal vagy személyre szabni a tananyagot. Illetve a végén tett egy kísérletet, amikor új anyagot akart megtanítani (az /on/ hangot), de annyi ideje elment arra, hogy átszervezze az ültetést, kiossza és elmagyarázza a feladatokat, majd mégegyszer elmagyarázza, mert nem mindenki értette meg elsőre.. szóval annyi ideje elment ezzel, hogy nem is tudom, megérte-e az egész hercehurca.

Az én ingerküszöbömhöz képest nagyon hangosan, és rettentő durván kiabált a három említett gyerekkel. Éreztem, hogy régóta idegesítik már őt, mert kettő közülük nem is volt annyira turbulens (a harmadik, a sajtkukac viszont minden határon túlment – miféle angyali türelem kell ehhez a gyerekhez?). Szerintem még meg is alázta őket. Borzalmas volt hallgatni, azon gondolkodtam, hogy ha valamelyiknek az anyukája ül ott, akkor is így beszélt volna-e velük (Kisfiam, már megint rosszat mondtál! Te hány éves vagy, vigyelek át az oviba? Na, már megint miattad nem tud haladni az osztály! stb). A kis sajkukacot a végén ki is tette a folyosóra. Nagyon szomorúan jöttem el, bevallom. Azt hittem, egy ügyes tanítónőhöz megyek óralátogatásra, erre problémahegyekkel szembesültem.

De mit gondoltam amúgy? Talán azt hittem, nem lesznek ekkora különbségek egy ún. jó környék jó iskolájában. Emiatt nem tudom, hogyan tudná a nő jobban csinálni. Keddenként, amikor ő a tanítóképző főiskolán tanít, egy fiatal csaj helyettesíti, Boni elmondása szerint rosszul, mert sokkal nagyobb a hangzavar, mindenki bekiabál (ez mondjuk itt is probléma volt; egyszerűen nem tudják magukban tartani a jó megoldást), föláll, rohangál. E három gyerek nélkül valószínűleg sokkal flottabbul ment volna minden, és a jelenlegi helyzet senkinek sem jó: a csoportnak sem, és a három problémásnak sem, akik talán már most, decemberben megutálták az iskolát. Hát nem lett volna mindenkinek jobb, ha egy plusz évet maradtak volna oviban, illetve ún. problémás osztályba kerültek volna? Ha lenne ilyen, persze, mert én nem tudok róla.

Csütörtökön moziba ment az osztály; a három gyerek közül az egyik (az izgága) büntetésképpen nem mehetett velük. Én abszolút nem vagyok ellenére a büntetésnek (sőt), és azt is el tudom képzelni, hogy ez a gyerek megérdemelte (nem tudom, mi történt) de mégis annyira sajnáltam. Valahogy elejét kellene venni annak, hogy egy ilyen helyzet egyáltalán kialakulhasson.




2019. december 12., csütörtök

Géntechnológia

Mi jut eszébe a laikusnak, mikor a géntechnológia, génmanipuláció szavakat hallja? Nekem istentelen praktikákkal előállított, négyfejű bárányok és hasonló, genetikailag módosított, gyanús kukoricák ugranak be, amelyekkel kínai ördögök kísérleteznek. Halványan eszembe jutnak továbbá azok az amerikai rokonok is, akik nem átallották a nyálukat borítékba tenni, és azt génszekvenálásra elküldeni, hogy a genetikai állományuk egy amerikai génbankban örökre föllelhetőek legyenek. Egyszóval, kétes ügyletek.

Erre mi történt! Megkaptam hétfőn az új reumainjekciómat, és a csatolt betegtájékoztatót tanulmányozva arra lettem figyelmes, hogy a hatóanyag humán protein felhasználásával készült. Emberi fehérje? De... milyen ember, ki? Rövid keresgélés után a géntechnológia szót dobta ki a Google. Lementem a patikába, hogy érdeklődjek, és hivatalos infót is kapjak, megbízható forrásból. A patikus csaj megmutatta a számítógépén, hogy mi ven nekik leírva: figyelmes lettem az aranyhörcsög szóra is. Na most akkor emberi vagy állati fehérje az alapja a gyógyszeremnek? Teljesen összezavarodtam. Azért jó lenne tudni, mit szurkálok magamba már több mint egy éve! Mert az előző injekció is ugyanilyen készítmény volt, csak más hatóanyaggal. Úgy éreztem, itt nekem valami alapvető infót nem mondtak el. (Mert mi lenne, ha Jehova tanúja lennék, ugye?)

A patikus azt ígérte, utánanéz a hörcsögnek is, embernek is, és azt javasolta, én is keresgéljek infókat. Úgyhogy most szabadidőmben ilyesmiket olvasok; meg szeretném érteni, legalább (sőt: lehetőleg) alapszinten, hogyan állítják elő ezeket az orvosságokat. Az biztos, hogy van benne megtisztított emberi fehérje (DNS-infók megmachinálva?), és valami történik egy hörcsög PETEFÉSZKÉben (?!).

Mondjuk, legyen benne bármi, nem utasítanám vissza; ez az új injekció megint olyan hatást váltott ki, mint tavaly a legelső. Azt sem tudom már, mi az a fájdalom. Múlt héten, egy különösen szenvedős  napon még betelefonáltam a zenesuliba, és lemondtam az összes gitárórámat, mert hetek óta nem tudok lefogni egyetlen húrt sem. Ma már kicsit bánom (hiszen nem fáj SEMMIM!), noha már régóta halogattam a döntést, hogy melyiket hagyjam abba: a gitárt vagy a zongorát.

Őrület, őrület, hogy mikre képes az ember, nem? Pedig nem ma lépett a sci-fi az életembe (lombik!), mégis elképeszt az a tudásanyag, amit az ember (az Ember) évszázadokon keresztül felhalmozott, és amelynek az eredményei ennyire meghatározzák a mindennapjainkat. (Az viszont félelmetes, hogy milyen iszonyú mértékben függök a gyógyszeripartól. A kis kártyámra, amit magamnál kell tartanom, a következő név van a gyártóhoz írva: SAMSUNG. Az ember paranoiás fantáziája meglódul! Micsoda összefonódások, lobbik és érdekek állhatnak ennek a biotechnológiának a hátterében? De mindegy, mert az én érdekem is.)

2019. december 10., kedd

Matek

A tanítónő év elején azt mondta, hogy bármikor beülhetünk egy-egy délelőttre, megnézhetjük az órákat. Én tegnap mentem el egy ilyen óralátogatásra. Benyomásaimról majd bővebben írok (képzelhetitek, milyen kíváncsi voltam), most csak annyit akarok megörökíteni, hogy teljesen el voltam képedve, milyen nehéz feladatot kapott az egyik kisfiú:

A hótündérnek háromféle színű fonala van. Bojtos sapkákat szeretne kötni a manóknak. Hányféle sapkákat készíthet akkor, ha a bojt és a sapka lehet egyszínű, de különböző is?

Szerintem maga a kérdésfelvetés is bonyolult, elsőre nem feltétlenül érthető, de a megoldás még nehezebb volt: a tanítónő felrajzolt egy táblázatot, a megfelelő sorokkal-oszlopokkal, és a megkérdezett kisfiúval kitöltette a mezőket, így:



Na most én el voltam képedve, hogy a random módon felszólított kisfiút (nem bemutatóóra volt!) tök könnyen sikerült rávezetnie a megoldásra. Szerintem ez nem hatéveseknek való feladat (az osztályból három gyerek decemberben lesz hatéves, technikaieg tehát még ötévesek). Főleg úgy, hogy idáig a követelmény a következők voltak:

– 10-ig összeadni (azaz a tízes bontás: 3+7, 6+4...)
– hallás után a számjegyeket leírni 16-ig
– kettesével 20-ig számolni
– tízesével 60-ig számolni
– a kivonást épp, hogy elkezdték tanulni
– tényleg tanulták a táblázat intézményét, de csak olyan Torpedó-szinten (A-5, B-7...)

Este megkérdeztem Bonit, hogy értette-e ezt a feladatot, és tudta-e követni a megoldást. Azt mondta igen, ezért leteszteltem. Ugyanezen a szisztéma alapján azt a feladatot adtam neki, hogy hányféleképpen tud felöltözni a kisfiú, akinek három különböző színű pólója és a nadrágja van? Nos, próbálgatással elég könnyen ki tudta találni és le tudta rajzolni a kilencféle variációt, de amikor azt mondtam, hogy ábrázolja táblázatban, az már nem ment neki. Amikor megrajzoltam a háromféle színű pólót/gatyát a táblázat legfölső sorában és oldalsó oszlopában, akkor a mezőket sikerült villámgyorsan kitöltenie. Utána kétféle színű hajótesttel és vitorlával próbálkoztam, még akkor sem sikerült neki teljesen egyedül megrajzolnia a táblázatot, de már kezdte érteni annak értelmét és létjogosultságát. El nem tudom képzelni, hogy a többi gyerek mennyit értett meg a feladatból! Pedig a tanítónő úgy hivatkozott a táblázatra, hogy ez az a „matematikai eszköz”, amelyet már jól ismernek. Asszem hamarosan be fogok szerezni egy módszertani kézikönyvet matektanításhoz, és kicsit komolyabban fogom venni a házi feladatait...

2019. december 8., vasárnap

A megfogalmazás művészete

Mostanában (egyre) gyakoribb a kapcsolatom a reumatológusommal, mert az egy éve elkezdett, forradalmian új kezelés nem vált be; újat kell találni. A pasihoz ezalatt az egy év alatt csak háromszor mentem, és most, a harmadik konzultáció után tudtam megnevezni azt az érzést, ami minden egyes alkalommal elfog, amikor a fájdalmat (mértékét, mineműségét, helyét, változását, hosszát stb.) kell leírnom: ez a tehetetlenség érzése – nem tudom körülírni a fájdalmaimat. Pedig annyira szeretnék pontosan, érthetően fogalmazni, és mégis mindig úgy érzem: a pasi nem ért meg.

Ő a fájdalmat és a többi tünet gyakran egy skálán szeretné ábrázolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán hogyan éreztem magam reggel? Mennyire vagyok fáradt egytől tízig? Aztán pedig az időtartamra kíváncsi: ébredés után mennyi ideig érzem úgy, mintha az izületeim „rozsdásak” lennének?

Hihetetlen, de a fájdalmat és a fáradságot olyan könnyen elfelejti az ember (ha már egyszer elmúlt – amikor benne van, akkor viszont felnagyítja). Reggelente egyszerűen nem tudok mihez viszonyítani, hogy a tízes skálát használjam. Az előző naphoz, az előző héthez? De ki tudja már, mi volt akkor, hogyan éreztem magam, ki emlékszik arra. Lehet, hogy egyik nap a csípőm fájt baromira, de nem zavart nagyon, mert egész nap ültem, mási nap viszon már egy kis hátfájás is borzalmasnak tűnt, mert minden egyes levegővételnél szúrt. Persze én is szeretném ezeket a sokrétű, változó és teljesen szubjektív érzéseket felcímkézni, berakni egy-egy mérhető skatulyába, majd onnan azokat kérésre előhúzni, és bemutatni. De ennek a kategorizálásnak még nem találtam meg a módját!

Ami nekem bevált, és ahogyan én ezekre a fel-fellángoló reumás epizódokra vissza tudok utalni (gondolni), azok a konkrét tettek. Például tisztán emlékszem, hogy tavaly, az injekciók kezdete után fél évig hetente jártam úszni másfél kilométert, PLUSZ Bonival pancsoni szombat délelőttönként. Úgy érzem: ennél a ténynél nem tudom jobban kifejezni azt, hogy mennyire hatékony volt eleinte az injekció.

Aztán májustól elmaradoztak az úszások, és egyre több olyan emlékem van, hogy a fájdalom előjött. A zenesuliba például mindig gyalog szoktam menni (25 perc), de emlékszem, egy kora októberi napon kénytelen voltam autóba ülni. Amivel leparkoltam valahol, majd a zenesuliba beérve esett le, hogy talán fizetni is kell a parkolásért. És emlékszem: lett volna időm, de erőm már nem ahhoz, hogy azt az 50 métert megtegyem újból oda-vissza (autó-zenesuli), kockáztatva ezzel egy 25 eurós büntetést. Hogyan tudnák jobban visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor éreztem, mint ezzel a 25 euróval? (na tessék, végül is, számszerűsítek)

De az a gyanúm, az orvosom ezt nem érti. Szerintem hülyének néz, hogy én itt mindig az uszodával meg egyéb zenesulis élményekkel jövök. Hogy azt meséltem neki, hogy tavasszal még biciklit akartam venni, a múlt héten meg eltörtem egy tányért, mert nem tudtam megfogni. Meg arról a nyaralásról beszélek, amikor éjszakákon át olvastam a bérelt házikónkban, mert a nyakfájástól nem tudtam lefeküdni aludni. Még a könyv címére is emlékszem – de arra, hogy mekkora volt a fájdalon (tízes skálán) már nem.

2019. december 4., szerda

Hit

Már egy ideje (egy éve?) észrevettem, hogy a botanikus kertnél, piacoknál, pályaudvaron stb. csúcsidőben – de akár hóban, fagyban esőben is – a Jehova Tanúi újságokat árulnak. Ma is láttam két ilyen embert, kinézetre akár a kollégáim is lehettek volna, teljesen normálisnak tűntek. Egymással beszélgetve, de a járókelőkhöz nem szólva álltak a nulla fokban a piac egyik sarkában, kezükben egy-egy ilyen folyóirat, vagy minek is nevezzem.

Elgondolkodtam azon, hogy mekkora hatalmas hit élhet bennük aziránt, amit csinálnak. Mert különben hogyan lenne erejük, kedvük, idejük és/vagy motivációjuk ahhoz, hogy világ futóbolondjaként nap mint nap kiálljanak az utcára? Egy olyan szekta nevében, ami semmiképp sem ideális hívószó, és egy olyan világban, ami cinikus és individualista, és az egyén boldogságát helyezi az abszolút középpontba? És soha senki sem áll meg előttük, senki sem kiváncsi az újságjukra, sőt, a szemkontaktust is igyeszünk kerülni velük, nehogy letámadjanak (pedig nem szoktak).

Az ember szinte már irigyli ezt az elvakult hitet!

2019. december 2., hétfő

Kocsiügy

Értesítettem a családot, hogy különböző szerencsés tényezők együttállásának köszönhetően (szabi, repülőjárat stb.) pár napot Magyarországon töltünk karácsony után. Másnap jött egy egymondatos üzenet a húgomtól: Ne adjuk kölcsön az autót, amíg itthon vagytok?

Miért nem vagyok meglepve. Az, hogy a múltkor még belémrúgott, most meg önkéntes és önzetlen felajánlást tesz, azért nem lep meg, mert ez pontosan az ilyen kiszámíthatatlan hangulatemberek a sajátja. És én nagyon nehezen tudok lavírozni a jókedve és a rosszkedve között, mérlegelve, hogy miképp illesszem saját viselkedésemet és mondanivalómat a hangulatához.

De mi a probléma? Mármint azon kívül, hogy hangulatának viharos árapályaiban nehéz kiigazodni. A probléma az, hogy nekünk eszünk ágában sem volt kocsit kölcsöknérni. Hasonló helyzet állt fent tavaly, amikor egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem kérem-e kölcsön az elektromos zongoráját addig, amíg nem veszünk magunknak. Akkor megbeszéltük Z-vel, Petrát is megkérdezedtem, és egyhangú véleményünk az lett, hogy drága cuccot kölcsönkérni nem jó, abból csak a baj van. Mert mi van, ha pár nap múlva elromlik, vagy a tulajdonos észrevesz rajta egy karcolást? Ki rontotta el, ki a hibás: én, vagy már olyan volt? Most képzeljük el ugyanezt egy többmilliós kocsival. És a húgommal! (és vegyük figyelembe, hogy nem is az övé a kocsi) Nem szeretnénk se balhét, se veszekedést, de még rossz érzést sem.

Ez kocsifelajánlási javaslat – gyökerezzen is bármiben: rossz lelkiismeret vagy kedvesség – sokkal nehezebb helyzetet teremt, mint a múltkori beszólás, ami szarul esett ugyan, de amelynek durvaságát tompította a fényes erkölcsi győzelem, amit arattam. Most viszont a hálátlan és bizalmatlan rokon szerepét vagyunk kénytelen magunkra venni. Tényleg baromi jó lenne egy kocsi; a szüleimhez tömegközlekedéssel 2 óra egy út (és 2 óra vissza), amiben van dunai komp, meg 20 perc gyaloglás. Egyetlen napra meg sem éri, akkor már ott kellene aludnunk. De akkor meg ciplejük magunkkal a váltóruhát? Amikor összesen négy napot leszünk Magyarországon?

Rendszerint kocsit akarunk ilyenkor bérelni, de eddig még soha nem tettük meg; mert ha bérlés, akkor már gyerekülés is kell, de a városban nem vezetnénk, csak állna az a bérelt autó a parkolóban (ami külön pénz). És főleg: illdomos lenne-e kocsit bérelni ezek után?! Már így is úgy érzem, túl sok magyarázkodásra kényszerültünk, hát még akkor! Eddig mindez a mi saját problémánk volt, amit úgy hidaltunk át, hogy inkább autóval mentünk Magyarországra. Most viszont a probléma családi szintre emelkedett, és mindenki jogot formál arra, hogy arról véleményt mondjon, nekünk ajánlatot tegyen és döntésünket kritikával illesse. Tanulság: szívességet NEM elfogadni nehéz (talán nehezebb, mint kérést visszautasítani).

És tény: vannak olyan emberek*, akiktől még kocsit is kölcsönvennék. De a húgom nem tartozik közéjük!

* szüleim és Z. húga

2019. november 28., csütörtök

Ellentmondás és fegyelem (azaz: helyesírás)

Még jó, hogy nem nekem kell(ett) megtanítanom a gyereket írni és olvasni, nem is tudom, hogyan fogtam volna hozzá. Ez a francia annyira más, mint a magyar, és úgy örülök, hogy mindezt elintézik helyettünk az iskolában. Ebből a szempontból eléggé tetszik a közoktatás: az ovis előkészítés után, amikor is a gyerekek megtanulják a (kis- és nagy)betűket leírni és kiolvasni, az iskolában (úgy látom) az őszi szünetre már mindegyik gyerek megtanult olvasni. De franciául ez egy hosszabb folyamat, nem ismerik még az összes szabályt, következésképp nem tudják az összes szót kiolvasni és értelmezni.

Boni már érti a lényeget, azaz hogy hangokat kódolunk betűkkel. Szótagoló módszerrel tanulnak, értelmetlen szótagokat kell kiolvasniuk (és diktálás után leírniuk), és így tanulnak meg egy-egy szabályt.

Emellett, sőt: ennek ellenére helyesírást is tanulnak. Ez az a pont, amikor csodálom, hogy nem kavarodnak össze. A fenti, szótagolós módszernél ugyanis a kék füzetet nyiltják ki, a helyesírásos résznél pedig a pirosat. Azaz, ami a kék füzetben jó, az a pirosban nem feltétlenül az, pl. ourlé (értelmetlen szó) vs. ourlet (a szegély szó helyesen leírva). Mindkettőt ugyanúgy kell ejteni. Elvileg mindkét változatot ismerhetik (kék vagy piros füzet).

Így Boni egyszerre van tudatában annak, hogy 1) a kiejtett szavakat a rendelkezésre álló betűkészlettel rögzíteni lehet, és hogy 2) valamiféle önkény miatt ezt mindig máshogy csináljuk. A konvenció fogalmát kellene tulajdonképpen megértenie, de nem hiszem, hogy még menne neki, és érdekes módon az ellentmondás nem zavarja. Örülök, hogy a tanítónő valószínűleg tudja, merrefelé tartanak, mert én már belezavarodtam volna a magyarázatokba. Amúgy jó a helyesírása, soha sem téveszti el azt a 10–20 szót, amit már tudnia kell, VISZONT gátlás nélkül irogat itthon mindenfélét fonetikusan, és én nem gondoltam volna, hogy ezen ennyit lehet nevetni!


*mézon, *pompié (maison, pompier) De amúgy logikus, lehetne úgy is, ahogy ő írta. (Olyan vicces, hogy ilyen multifunkciós táryakat rajzol: tűzoltóautó, ami egyben ház is, meg költöztetőautó)


*atancian (attention, vigyázat) Most komolyan, ez annyira cuki (és ez itt a jó szó!) hogy kinek lenne kedve ezt kijavítani? Feladatlapokat gyárt nekünk, és miután kitöltjük őket, kijavítja, majmolva a tanítőnőt.


Eddig nekünk diktálta le a könyveit, most már ő írja le a képekhez a sztorikat. Olyan érdekes, hogy mindig ugyanazzal a szereplőkkel dolgozik, és a történet mindig ugyanazzal a mondattal kezdődik: Patata vivé danune mézon toutafé Patata (Patata vivait dans une maison tout a fait Patata, kb. Patata egy nagyon patata-házban lakott). Főszerepben Patata, a kézen járó ember, aki ebben a könyvben il voié dé truc ci féper (il voyait des trucs qui font peur, azaz félelmetes dolgokat látott), majd megjelenik egy nez de monstre (szörnyorr) is. Bizonyos szavakat ő maga sem tud visszaolvasni!


Ez meg magyar, mert nem zavartatja magát, hogy ha már konvenció, akkor az nyelvenként is eltérő. Cím: Papata ec anagyélménéqulec - lefanrdidva magarra, azaz: PATATA, A NAGY ÉLMÉNYEK - LEFORDÍTVA MAGYARRA!

2019. november 25., hétfő

Rossz szájíz

Pont egy éve, hogy nemet mondtam húgom azon kérdésére, hogy tölthetik-e nálunk a karácsonyt. Ennek előzménye az volt, hogy a rendszeres jövetelüket és itt-tartózkodásukat egyre nehezebben viseltem, amiért 80%-ban a húgom nehéz természetét, és 20%-ban a saját rugalmatlanságomat okolom – nagyon rugalmatlan vagyok ugyanis az udvariatlansággal, a pofátlansággal és a kupival szemben, hogy a húgom végső fegyverét, a sértett duzzogást ne is említsem (legutolsó látogatásukról itt írtam).

Elég könnyen mondok nemet a legkülönfélébb helyzetekben, egyrészt mert ismerem a saját határaimat, másrészt pedig mert fordított esetben elvárom, hogy az én esetleges kéréseimre is őszintén reagáljon a célszemély. Szóval tavaly azt feleltem a húgomnak, hogy jöhetnek hozzánk reggelizni, ebédelni, uzsonnázni és vacsorázni, jöhet Jonatán játszani Bonival, de a szállást nem tudjuk megoldani, lakjanak szállodában. Ilyen feltételekkel viszont nem jöttek. Én az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy jól döntöttem-e, de a múlt héten (négy napot töltöttem Budapesten ügyintézés miatt), ismét beigazolódott döntésem helyessége.

Megbeszéltük, hogy valamelyik nap átjönnek hozzám, és véletlenül úgy esett, hogy az a nap volt jó mindenkinek, amikor érkeztem. Amikor az időpontot egyeztettük, megírtam, hogy jöjjenek a lehető legkorábban (amikor csak tudnak) és maradjanak vacsira. Nekem egyértelmű volt, hogy mivel délben szállt le a gépem, és mert a reptérről egyenesen a bankba mentem ügyintézni, valamint figyelembe véve, hogy otthon se liszt, se cukor (stb.) nem volt, majd rendelek valami kaját – a kajarendelő honlapot egyébként pont a húgomtól kaptam meg régen, amikor még fennhangon hirdette, hogy ő nem tud főzni, viszont nagyon ügyesen kattint a kívánt ételre az online kajarendelő honlapon.

Amikor megérjeztek, megkérdeztem, hogy milyen vacsorát szeretnének, honnan rendeljek (kinéztem pár éttermet). A húgom sértett válasza a következő volt:

– Ja, nem főztél?! Akkor nem eszünk. Semmi kedvem éttermi kaját enni.

Ekkor világossá vált, hogy nem!, nem!, nem tudok a húgommal egy fedél alatt létezni, és főleg, ha ez a fedél a saját lakásom, ahol a vendégektől a jó viszony és a kellemes társaság miatt az ember (szerintem) jogosan várja el az illendőség és az együttműködés egy minimális szintjét, és nem szeretne az első öt percben kritikában és bírálatban részesülni. Nem azt kértem, hogy átlássa: azon a napon se időm, se energiám nem lett volna vacsit prezentálni. Jól tudom, hogy a magukkal elfoglalt emberek nem képesek belehelyezkedni mások életébe, problémáiba. De ha csalódott volt is a házi koszt hiánya miatt, csalódottságát illendő lett volna jólnevelten nem kimutatnia, esetleg a többiekre (Jonatánra, a pasijára, rám) gondolván megkérdezni, hogy mi nem vagyunk-e éhesek (hiszen úgy készültünk, enni fogunk) ahelyett, hogy rosszkedvűen, kapásból elutasítja a rendelt kaja lehetőségét.

Kommunikáció, mondhatnátok erre. Minden konflikutsnak a megoldása a helyes kommunikáció és a történtek közös elemzése, miért nem beszéltük meg őszintén a helyzetet? Egyrészt, nem akartam vitákba, magyarázkodásba belemenni; általában is csak az arra érdemes, nyitott emberekkel szeretek vitatkozni, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a húgom nem ilyen. Másrészt; miért kellene megmagyaráznom evidens dolgokat? Hogy nem tudok főzni az érkezésem napján. Hogy nem illik elvárásokat támasztani a vendéglátóval szemben, és visszautasítani kajaügyi javaslatát. Azt, hogy a húgom teljesen máshogy fogja föl a világot (és értelmezi ezt az incidenst), mint én, jó bizonyíték a másnap küldött üzenete: „Ha tudtam volna, hogy nincs kaja, vittünk volna házi májkrémet!”. Most magyarázzam el egy vaknak, hogy milyen színű az ég, vagy egy süketnek, hogy hogyan zúg a tenger? Védjem magam (nonszensz) egy ügyvéd előtt (aki viszont a jelleméhez tökéletesen illő szakmát választott)?!

Az elmúlt évben többször is gondolkodtam azon, hogy szeretem-e a húgomat. Azt hiszem, inkább nem, mint igen. Hiszen, ha szeretném, akkor elviselném, a nehéz természetével és a rumlijaival együtt, meghívnám hozzánk karácsonyra, örülnék annak, ha ő jól érezné magát, és felülírná az ő boldogsága az én gondjaimat (főzés, takarítás, pakolás). De nem így van. Az tuti, hogy nem szeretek vele időt tölteni; szívesebben vagyok mással, mint vele*. Valamiféle családi kötelék összeköt azonban minket: a tudat, hogy mindketten ugyanazt a gyerekkort voltunk kénytelen elviselni, az emlék, hogy nem volt mindig ilyen paraszt, sőt, régebben kifejezetten kedves is volt olykor. És aztán ott van Jonatán, a világ összes szeszélyes véletlene közül a legtökéletesebb; az, hogy akkor az a bizonyos hímivarsejt azzal a bizonyos petesejttel találkozott a legjobb dolog volt, ami csak történhetett (velük, velem, a családdal). Ma már csak a gyerekek miatt találkozunk szerintem: talán nagyobb szerencséjük lesz egymással, mint nekünk.

* Csak hogy egy másik példát említsek: előszedtem Jonatánnak a gyerekkori játékaimat, a kis műanyag állatokat. Nekiálltunk felállítani őket. A húgom epésen kijelentése: Hát nem tudom... ez a teve tuti hogy az enyém volt régebben, nem tudom, hogy került ide... és ez a malac is, erre is emlékszem. De most őszintén, kinek van kedve ahhoz, hogy egy vendég lopással gyanúsítgassa?! Miért hívjam meg őket még egyszer? (Bánom, hogy nem nyomtam le a torkán a tevét és a malacot!)

2019. november 21., csütörtök

Esernyő

Íme, hölgyeim és uraim, a szomszéd kislány, ahogy vonul az esernyőjével az utcán:


És voilà, a kisfiam, amikor ugyanazon az esős napon, mi is esernyőt adunk a kezébe, hogy ne ázzon meg:


Kardozik, botozik, tör-zúz vele, nyitogatja-csukogatja, ütemesen kopogtatja a járdát, a kerítést...és persze bőrig ázik (nem zavarja).

2019. november 18., hétfő

Folyóírás

Nehéz megmondani, hogy mit ért félre Boni a suliban és mit nem. Általában mindent elhiszek neki (mikor milyen füzetbe, mit kell csinálni, elolvasni, mit kell bevinni, mikorra stb.) de előfordultak már nagy félreértések is. Egyszer azt mesélte, hogy 12 év múlva ki fog törni a harmadik világháború, ezt a tanító néni mondta. És mivel nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről (a tanító néni mindig mindent jobban tud nálunk), ennek a sztorinak az említett tanító nővel tettünk pontot a végére. (Amúgy baromira bosszantó, hogy háborúról beszélnek ilyen pici gyerekeknek, és ez már nem az első eset. Oviban kezdték, akkor Boni egyik nap azzal jött haza, hogy tudom-e, hogy egy magyar királyt megöltek, és azért tört ki egy háború?*)

Na szóval én, már csak elvből is, a legtöbb iskolai dologban kompetensnek tartom Bonit. De az már több volt a soknál, amikor azt állította, hogy az írott kis T betű szára rövidebb, mint az írott kis L betű szára! Ezt tuti azért találta ki, hogy ne kelljen újra leírnia a szót!

És basszus, nem. Igaza volt. A franciában ez tényleg így van: az l hosszabb. Szegénykém már sírva bizonygatta az igazát, végül előkotortam egy itthoni gyakorlófüzetet, és megbizonyosodtam róla a saját szememmel:


És itt nincs kegyelem, az akár egy milliméteres hibát is észreveszik, javítják, lásd az iskolai gyakorlófüzetében:


Ez egyébként kínzásnak tűnik nekem, és a mai, kézírástalan világban eléggé feleslegesnek is (még Boni, aki ügyes és szereti, is szokott szenvedni a folyóírással). Tanulnának helyette inkább furulyázni vagy gitározni, az is fejlesztené a kézügyességet és a koncentrációt.

* Papám kommentje: jaj, szerencsétlen gyerek, hát igen.. magyar... ez mindig hátrány lesz neki...

2019. november 15., péntek

Esetleges (vagy szükségszerű) események

Amilyen ramatyul indult a hét, olyan viccesen zárult, és mára már szerencsére többrendbeli kínjaim is enyhülni látszanak (nem is tudom, melyek voltak rosszabbak, a testiek vagy a lelkiek). Azzal kezdődött, hogy reggel elolvastam ezt a cikket, és elgondolkodtam azon, hogy a bénább napjaimon (mint az a bizonyos hét eleji nap) pont ilyen nő szeretnék lenni, mint a három nő valamelyike. Ezek a csajok (szerintem pont velem egyidősek amúgy) korán szültek, aztán kezükbe vették az életüket és felépítettek, majd azóta is sikeresen működtetnek egy magyarországi márkát, közben pedig barátok maradtak és a házasságuk sem ment tönkre. Ha nem abba a bizonyos budapesti gimibe iratkozom be 14 évesen, ma talán én lennék az egyik nő közülök, ki tudja? (ezt Ellának írom, aki a sorsfordító döntésekről kérdezett a múltkor)

Aztán reggel, munkába menet késett a vonatom egy órát, így késve estem be az irodába. Épp csak rápillantottam a gépre, és láttam, hogy 5 percem van a délelőtti értekezletig. Még így is elsőnek érkeztem, leültem, megnyugodva vártam a többieket, akik lassan szállingóztak is be a terembe. Mindenki kicsit meglepődve nézett rám, én örömmel üdvözöltem őket, ugyanakkor csodálkoztam kissé, hogy ennyi rég nem látott emberrel találkozom. Megjött a nagyfőnököm, megérkeztek a csoportvezetők, a helyettesek, a titkárok, beindították a videókonferenciát. Amikor mindenki leült az asztal köré, gyanút fogtam, hogy mit keresek én ott: jobbról-balról csupa igazgató, szupervizor, egyéb vezetői aspiránsok és további atyaúristenek. Basszus, én egy vezetői értekezletre ültem be! Nekem ott semmi, de semmi keresnivalóm nem volt!

Ekkor leleményesen úgy döntöttem, most már okosabb dolog fontoskodó arckifejezést ölteni, mintsem kiódalogni onnan. Értelmet nyert viszont az a hibaüzenet, amit a gép adott ki, amikor a napirendi pontokra akartam kattintani (Önnek nincs hozzáférése a dokumentumhoz - haha, nem véletlenül!). Így másfél órán keresztül próbáltam kitalálni, hogy miről is lehet szó (a többiek előtt ott feködtek a kinyomtatott doksik) és reménykedtem, hogy nem kérik ki a véleményemet semmiről. Bár amikor a nagyfőnök azt a kérdést intézte a kisfőnökökhöz, hogy mondják el, hogyan és milyen bevált gyakorlattal oldották meg a hónap eleji vészhelyzetet, és amikor erre az egyik helyettes azt válaszolta, hogy pluszkapacitást szabadítottunk föl szabadságok és képzések átütemezésével, meg hogy újraterveztük a munkafolyamatokat, akkor a másik csoportvezető egyszerűen csak ennyit mondott:

– Mi imádkoztunk.

A kollektív röhögést követően pedig hozzátette: Hát mért, kétezer éve bevált! Szóval valahogy így vagyok én is ezzel, nem tudom komolyan venni magamat, a vezetői értekezleteken is inkább szívesen nevetek egy jót, mint hogy az éves stratégiai tervet böngésszem át. Ugyanakkor elismerően néztem azokra a kollégáimra, akik pertinens kérdéseket tettek föl a mondott terv tárgyában, pontosan rámutatva annak hiányos pontjaira és következetlenségeire. Viszont lehet, hogy az én hozzáállásommal nem tudtam volna könyvkiadót alapítani – bár ki tudja, a saját vállalkozás mindig más, mint egy hierarchikus cég stratégiai tervének kommentálása, nem tudom. Mindenesetre szívesebben (és talán tehetségesebben) keresem meg az alany és az állítmány ideális pozícióját egy mondatban, mint hogy vezetői ülésekre járkáljak.

Délután a nagyfőnök sorra látogatott néhány irodát, köztük az enyémet is. Ilyet soha nem szokott csinálni (ennek most volt egy konkrét apropója, bár nem tudtam, hogy jönni fog.) És én, ebben a délutáni időpontban, általában már soha nem vagyok bent, most viszont szerencsére ott voltam. Mert milyen béna lett volna, ha nem talál ott munkaidőben! Az, hogy akkor én pont szerencsésen a számítógép előtt ültem (és így tudtam vele beszélni is, elsősorban persze azt mondtam el neki, hogy nem ellenséges hatalmak kémjeként vettem részt az értekezleten, hanem véletlenül én is kaptam meghívót, márpedig nem azért adott nekünk a Jóisten Outlook-kalendáriumot, hogy az érkező meghívókat visszautasítsuk, hanem épp ellenkezőleg, hogy az eseményeken jólnevelten megjelenjünk), szóval hogy pont szerencsésen ott voltam, az annak volt köszönhető, hogy a vonatom éppen ma reggel késett, és hogy véletlenül éppen elmentem arra a mítingre – ezek híján ugyanis már rég hazafelé tartottam volna.

Nem az ilyen véletleneket hívják, egy fortélyos logikai bűvészmutatvány segítségével sorsszerű eseményeknek?!

(Csak ne felejtsem el ellenőrizni, hogy a karácsonyi vacsorára kapott Doodle-meghívót valóban nekem szánták-e!)

2019. november 12., kedd

Egy nyomorúságos, nyomorúságos novemberi nap

Időnként (de főleg novemberben) elkap egy régi érzés, amikor is semmivel sem vagyok megelégedve: legfőképpen saját magammal, a döntéseimmel, a múltammal és a(z egyre beszűkülő) jövőmmel. Nem értem, hogy miért élem az elképzelhető összes életlehetőségek és -variációk közül pont ezt az életet: ebben az országban, ebben a városban, ezzel a pasival, ezekkel a barátokkal, ezzel a munkával, ezekkel a kollégákkal, ezen a nyelven, ezekkel a hobbikkal, ezekkel a problémákkal. Ugyanebből a nyersanyagból ki lehetett volna hozni valami teljesen mást is! De a gimnázium óta megejtett ilyen-olyan választások (vagy halogatások), továbbá bizonyos önkényes véletlenek azt eredményezték, hogy ma itt vagyok, és nem máshol. És noha alapjában véve meg vagyok (meg szoktam lenni) elégedve a körülményeimmel, ezeken a napokon legszívesebben valaki más lennék. És úgy képzelem, valaki másnak lenni (másként létezni) sokkal jobb, izgibb, motiválóbb stb. lehet.

Az egyetlen, ami sikerült, amit nem vonok kétségbe és ami az összes (béna) döntésemet és a sok (hülye) véletlent utólagosan is legitimálja, az Boni. Őt nem szeretném másmilyennek, ő így tökéletes, és micsoda szerencse, hiszen különben most mindent dobhatnék ki az ablakon. Vajon hogy csinálják azok, akiknek nincsenen gyerekük? Mekkora önbizalom kell ahhoz, hogy egy ember önként ne vállaljon gyereket?!

És ha majd egyszer engem is elér az ún. időskori bölcsesség, akkor remélem, hogy az abban fog megnyilvánulni, hogy nem fogom többé megkérdőjelezni saját magamat. El fogom fogadni, hogy a grandiózus világmegváltás helyett leélt banálisabb, szürkébb, mellékesebb és jelentéktelenebb életről legalább az a pozitívum elmondható, hogy: az enyém volt.

De ha Bonikám is ilyen gondolatokkal fog küzdeni később, akkor – logikusan – valószínűleg tényleg mindent elrontottam...

(Amúgy ne vegyetek nagyon komolyan. A reuma ellen kapott új terápiám nem működik: valószínűleg beleestem abba a 10%-ba, akiknek a szervezete egyszerűen hozzászokik az hatóanyaghoz. Ennek folyományaként a hónapok óta tartó, és az elmúlt napokban kulminálódó izületi fájdalom valszeg nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mindent borzasztó sötéten látok. De képzeljétek, römizés közben nem tudom a jobb kezemben tartani a kártyákat! Ilyet még nem pipáltam, komolyan.)

2019. november 7., csütörtök

A francia iskola

Ebéd közben arról beszélgettünk, hogy ki kellene nyomtatni és jól látható helyre kiragasztani a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők telefonszámát – én például összekeverem őket. Csak a 112-est tudom, egyszer hívnom is kellett, borzasztó volt. Na meg az egyik (higgadt, józan, gyakorlatias) barátnőm mesélte, hogy amikor a kisfia ijesztő lázgörcsöt kapott egyik pillanatról a másikra, akkor ő ott annyira elvesztette a fejét, hogy csak azért sikerült kihívnia a mentőket, mert a szám ott lógott a konyhájukban.

Aztán megbeszéltük a telefonálgatni (és vicces üzeneteket hagyni) szerető Bonikámmal, hogy ezeket a számokat persze nem lehet csak úgy fölhívogatni. Egy gyereknek csak különleges esetekben szabad e számok valamelyikét tárcsázni, pl. ha a szülő valami miatt (belegondolni is rossz) nem tudja megtenni. Aztán Boni, a felvilágosult gyerekek mindentudásával hozzátette, hogy bizony a tanító néni azt is elmondta nekik, hogy van még egy eset, amikor a gyerek is hívhat rendőrt (mentőt stb.): ha a szülők verik egymást.

(Amúgy meg hol vannak ezek a problémás családok, elhanyagolt gyerekek? Én vagyok vak, vagy mi költöztünk jó helyre? Nemrég fordítottam az elhízásról és a túlsúlyról egy olyan szöveget, amelyik azt állította, hogy a holland kisiskolások 20%-a el van hízva. Hiába nézek körül – oké, hogy egy holland gyerekeket sem látok magam körül, de – nem tudom hol vannak a kövér gyerekek. Ugyanígy, órákon keresztül képernyőt bámuló gyerekeket sem ismerek, holott a múltkor a rádióban meginterjúvolt szakértő szerint a jelenség mára már közegészségügyi veszélyt teremtett. Zárójel bezárva, a kérdés persze költői, kiváltságos helyzetben, országban, kerületben stb. élünk.)

Már látom, hogy a francia iskolával (rendszerrel) teremtett közelebbi kapcsolatunk nem csak Boninak lesz gyümölcsöző, de nekem is. És nem csak a társadalomról kapok majd színesebb, átfogóbb képet, de konkrétan tanulni is fogok új dolgokat. Felfedeztem nemrég például (jó, hogy nyelvész szakon végeztem, és most esik le...) hogy a francia nyelvben az /o/ hangot kétféleképp ejtik: nyíltan (tortue) és zártan (rose). Én, magyarból, meg az írásképből kiindulva csak egyetlenegy típusú o-t detektáltam, és meglepődtem, amikor Boni magyarázgatott nekem arról, hogy ő bizony már tudja, hogy mindkettőt o-nak kell írni. Az ő füle biztosan jelezte, hogy ez két különböző hang, amit most megtanult összekapcsolni.

Amúgy meg nem írják mindkettót o-nak, de ezt még nem tudja (lásd eau, Paul..). Miután megtanult (úgy-ahogy, hiszen sok szabály nem ismer még) olvasni, azt gondolja, hogy írni is tud. És mivel a francia helyesírás egy külön műfaj, sok vicces dolgot (franciát, magyart) leír hallás után. Kedvencem az apres-midi (délután), amit úgy ír le: prémidi, az a-ról szerintem úgy gondolja, hogy még az előző szóhoz kapcsolódik. Vagy ez, amit a szobaajtajára függesztett ki:


Ki tudja valaki találni, mi van ide írva?

2019. november 4., hétfő

Hosszú hétvége

Én nagyon (tökre) szeretem ezt a viszonylag új (gyerekkorunkban még legalábbis ismeretlen) Halloween-ünnepet, szemben mondjuk a Valentin-nappal (amitől kiráz a hideg). Tetszik, mert a gyerekek szeretik ezeket a félelmetes szörnyes dolgokat, amivel talán el lehet venni a halottak napja élét, van kreatív oldala (tökfaragás), szép dekor, be lehet öltözni (de szerencsére nem kötelező – Boni idén csak egy kesztyűt vett föl), és még az idő is jó ilyenkor. Tulajdonképpen a karácsony sem több (itt legalábbis) egy hosszú hétvégénél, akkor pedig, jobban belegondolva, én a Halloweent mégiscsak jobban szeretem. Kevesebb a vele járó felfordulás, na meg az ajándékozás (vagy csak én lennék az egyedüli, akinek MÁR MOST elege van a karácsonyi fittyfenéből, készülődésből, ájtatosságból és a bolti karácsonyfákból?!).

Bonikám mindenhez tervrajzot készít. A töklámpás terve ez volt:


 (Imádom a kis ollót fönt, amivel jelezte, hogy a kalapját le kell vágni! Jobb oldalt pedig a tökmagok sütésének lépéseit rajzolta le)


És ilyen lett

A hosszú hétvégével véget ért a két hetes őszi szünet is, visszautazott Magyarországra a mamám. Borzasztóan kritikus vagyok vele szemben, mert ilyenkor mindig visszahallom a gyerekkoromból jól ismert mondatokat, ráismerek régesrégi mintázatokra, és levonom a következtetést, hogy egy teljesen más értékrendű és érdeklődési körű anyukával kellett felnőnöm, mint amilyenre igazából vágytam volna. Nekem életmintára és irányítótűre lett volna szükségem, holott negatív példát és szabadulási kedvet kaptam helyette, és a mai napig nagyon tartok attól, hogy akármiben (bármiben) hasonlítani találok rá.

Pedig csak azt adta, amit adni tudott. Végül is milyen jogon kritizálok egy embert, hogy nem megfelelő a szóhasználata, az értékrendje, az érdeklődési köre, hogy nincs akaratereje, ellenben fura szokásai és közhelyes gondolatai vannak? Ráadásul Bonikámnak, úgy tűnik, egyelőre beválik nagymamaként. Plusz vállalja, hogy egy idegen nyelvű országban, egy idegen nyelvű családban tölt két hetet, tényleg csak örülhetnék. És örülök is, egyébként, de valahogy olyan melankolikusan: nekünk ez az anya-lánya viszony valahogy nem sikerült.

2019. október 31., csütörtök

Biciklitolvaj

Beugrott egy jelenet, amit egy könyvben olvashattam nemrég, de az istennek sem jut eszembe, hogy hol. Hiába töröm a fejem, nem emlékszem, hogy ki írta és mi volt a pontos sztori (=így jár az, aki sokat olvas). Annyi rémlik, hogy egy apa kölcsönadta a fia biciklijét valakinek, aki soha nem hozta vissza, magyarán: ellopta.

Az ötvenes években játszódhatott talán, mindenesetre szegények voltak, a bicikli nagy kincs volt. Az apuka a fiú jelenlétében, és az ő akaratával szembemenve (és a keresztényi kötelességre hivatkozva) kölcsönadta az utcán a bicajt valakinek kipróbálni, aki soha nem jött vissza vele.

Nem tudja valaki, melyik író, melyik regényében szerepel ez a jelenet?

 

UI: Na, megvan. Esterházy Esti Kornéljában szerepel ez a jelenet, újraolvastam a könyvet.

2019. október 23., szerda

Hat év, az már valami


Az első képen Boni hat éve használt alvósállata látható: megcsócsált ormánnyal, összefoltozott tappancsokkal, lekopaszított szőrrel, a sok mosásban összemenve, szürkén. A második képen UGYANAZ a plüss látható. Ezt pár éve rendeltünk arra az esetre, ha elveszne a Fő Állatka. Szerencsére nem veszett el, még mindig használja, ezzel alszik el.

Időközben Bonikám is 6 éves lett*. Okos, ügyes, szép, és rengeteget nevetünk a dumáján (a viccein már kevésbé...). Épp ma kérdeztem a mamámat (aki itt van az őszi szünetben) amikor egy ismeretlen utcán jöttünk haza, hogy tudod, hol fogunk kilyukadni? Bonikám hüledezett: mit fogunk csinálni, KI FOGUNK LYUKADNI?! Új szemmel tekintve erre a kifejezésre, tényleg mulatságos. Kilyukadunk. Lásd alvósállat.

(Aztán, amikor kilyukadtunk az étteremnél, Boni kommentje: na, itt vagyunk ennél a kipukkadós résznél)

* Minden alkalommal megállapítom, hogy az év leggyönyörűbb napján szültem ezt a gyereket!

2019. október 22., kedd

Két idézet


„A gyerekek? Pétervárott a gyerekek nem zavarták apjukat abban, hogy éljen. Intézetben nevelték őket; nem volt meg az a Moszkvában egyre terjedő – Lvov lehet a példa – vad elképzelés, hogy az élet minden fényűzése a gyereké, a szülőé meg csak a munka s a gond. Itt belátták, hogy az embernek, ahogy az művelt lényhez illik, önmagáért kell élnie.”

„A manapság születő csecsemők csak beleszippantanak a levegőbe, s már megérzik, hogy jókor jöttek, itt nekik áll a világ. Mindjárt el is kezdik behajtani szüleiket a mai idők normái szerint kijáró sok törődést és szeretetet.”

***

Szeretem az ilyen, és ezekhez hasonló idézeteket, amelyek megerősítenek abban, hogy mindenki, minden korban előszeretettel mondogatta, hogy régen minden jobb volt – a világ változik, de ez az érzés valszeg univerzális. Mert az első idézet Tolsztojtól, az Anna Kareninából (1877), míg a másik Varga Domokos Kutyafülűek (1966) c. könyvéből való!

2019. október 18., péntek

Egy kis szociológia

Hú, micsoda nagyra törő cím, nem igaz?! De mit csináljak: ezen a héten akárhányszor hallgattam is a rádiót, mindig szembejött velem ez a két, szociológiai témájú hír. Az egyik egy új könyv megjelenése; erről szeptember óta beszélnek, és mivel a nagycsoportos ovisok-elsősök voltak a kutatás témái, mindig meg is hallgattam ezeket a műsorokat. Lényegében arról van szó, hogy a nagyovisok-kisiskolások társadalmi háttere hogyan determinálja az iskolai sikereiket (vagy sikertelenségeiket), azaz hogy az értelmiségi családból származó gyerekek jobban tanulnak, mint a mélyszegénységben élők.

Szívesen el is olvasnám a könyvet, ha nem lenne több mint ezer oldal. Így a kutatás és a könyv ismerete híján kritizálom; de őszintén megmondom, mindig elcsodálkozom, hogy hogyan adjatják ezt elő minden egyes alalommal úgy, mintha most tették volna rá a kezüket az igazság ütőerére? Hát az eredmény nem volt teljesen egyértelmű, már a hipotézis felállításakor?

Mindegy, szívesen végighallgatom (a szerencsés oldalon állva) a szerzővel készült interjúkat, amelyekben elmondja, hogy a szegényebb gyerekek világa beszűkült, míg a gazdagabbaké tágabb. Hogy a gyerekek családi környezete (szabadidő eltöltése, étkezés, kultúra, utazások, egészség stb.) mennyire meghatározza, már kiskortól kezdve, a jövőbeli iskolai teljesítményeiket (és itt pl. olyanokról is beszéltek, hogy a társadalmi kódok és elvárások ismeretén kívúl az értelmiségi gyerekek előbb tanulják meg bizonyos igeidők használatát).

Az elmúlt egy hétben továbbá nagyon sokat beszéltek egy esetről, amely kapcsán ismét terítékre került a muzulmán fejkendő viselése, valamint az a kérdés, hogy szülessen-e új törvény a fejkendő betiltásáról azokban az esetekben, amikor valaki iskolai csoportot kísér? Az iskolákban (sőt, közintézményekben) ugyanis, a laicitás elvével összhangban, tilos az ilyen kendő viselése – de mi van akkor, ha egy muzulmán anyuka szabadidejében kísérőnek vállalkozik egy iskolai csoport mellé? Ezek az alkalmak (Boniék nemrég voltak egy tanyán és egy futóversenyen például) milyen megítélés alá esnek; hová számít az, ha én egy iskolai csoportot kísérek az utcán?

A kérdés apropója az volt, hogy egy muzulmán anyukára rászóltak (a gyerekek előtt, egyébként) egy francia hivatalban, ahová az osztály ellátogatott, hogy menjen ki, mivel fejkendőt viselt. A konszenzus egyébként úgy látom az, hogy nem lesz új törvény, viszont talán a régi jogszabályokat be kellene tartatni, mondta a belügyminiszter arra utalva, hogy bizonyos városnegyedekben más az egész arcot eltakarú ún. burkát is lehet látni (ami pedig végképp tilos).

A két hír közös nevezője a Franciaországban olyan fontos eszme, az egyenlőség, jelen esetben iskolai kontextusban. Úgy látom, a franciák földöntúli erővel törekednek a (megvalósíthatatlan, vagy egyenesen másokon átgázoló) egyenlőségre, akár pozitív, akár negatívabb értelemben. Érdekes ezeket magyar szemmel figyelni!

2019. október 10., csütörtök

Mutatis mutandis

Vera kérte, hogy mondjak példát arra a három esetre, amikor úgy éreztem, Boni viselkedése már nem normális – és a normálist itt inkább szokásosnak fordítanám, mert én magam sem tudom, ahogy a múltkori posztban is írtam, megítélni, hol a határ. Mindhárom szituáció olyan volt, hogy én még ilyet élőben nem pipáltam, csak interneten olvastam vagy filmen láttam (azzal a különbséggel, hogy most velünk történt mindez). Beugrott egy hasonlat, ami talán alkalmazható a mi helyzetünkre. Talán éreztetni tudom ezzel, hogy milyen nehéz dolgunk van:

1) Az első alkalommal Boni szülinapra volt hivatalos egy játszóházba. Ahogy ő akkor ott viselkedett, az olyan volt, mintha nyolc kisfiú közé ő rózsaszín hercegnős ruhában érkezett volna meg a buliba.

2) Másodszor a zenesuli nyílt napjára mentünk szeptember elején. Amit ott láttam, az olyan volt, mintha Boni egy fociedzésen nekiállt volna balettozni.

3) Ezen a héten pedig a szomszéd nővel viselkedett sajnos tolerálhatatlanul – úgy képzeljétek el, mintha száz ember előtt „hülye picsának” nevezte volna az amúgy csupaszív nőt, csak mert az a hímnemű névmást használta volna rá.

Szóval, azt hiszem, picit lehet hasonlítani a mi helyzetünket azoknak a családoknak a helyzetéhez, ahol a hatéves kisfiú láthatóan transznemű. Hasonlít, mert mi is nap mint nap szembesülünk azzal, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a többi kisgyerek – miközben pedig teljesen átlagos, ha a testi, szellemi vagy érzelmi stb. tulajdonságait nézzük. Mi is méricskélünk, hogy mi a jó, az elfogadható, a nem normális, honnan számítódik az abnormalitás, a beteges, ha úgy tetszik. Mi is reméljük, hogy el fog múlni, hogy rendes (normális?) életet élhessen és boldog lehessen, mert az ilyen mértékű félénkség (ahogy a transzneműség is): óriási hátrány. Nálunk is minden a legnagyobb rendben lenne, mi is egy teljesen normális család lennénk, ha nem lenne folyton jelen ez a Probléma.

És nálunk is, ahogy gondolom a transznemű kisfiú családjában, tele, de tényleg: TELE a padlás jótanácsokkal. Senki nem bírja megállni, hogy el ne mesélje, a szomszédjának az átnevelőtábor vált be, a rokon kisfiú pszichológushoz jár, a tévében azt hallotta, hogy minden hétfőn brokkolit kell ennie a gyereknek holdfényben stb., stb. Az ember megdöbben, hogy mennyi neuropszichiáter járkál szabadlábon! Komplett diagnózisokat kapunk vadidegenektől! Pont tegnap kaptam egy tanácsot (mit tanácsot, megfellebbezhetetlen véleményt), majd hanyattestem, egy apukától a suli előtt. Ha nem tudnám, hogy amúgy tök jóindulatú, asszem sarkon fordultam volna ekkora tapintatlanság hallatán, és otthagytam volna, miközben a saját kisfiára mutogatott, hogy nézzem meg, ők mennyire jól csinálják ezt a nevelést.

Mert a legliberálisabb, legszabadelvűbb miliőt is csak az ideológia szintjén toleráns („Fogadjuk el a másságot”). Amikor szembetalálkozik valaki egy valóban más gyerekkel, ott a legtöbben ítélkeznek. Előbb-utóbb elkezd a környezet minket hibáztatni: túl sok rózsaszín cuccot vettünk neki, gyerekkorában kapott egy játékbabát, sokszor ölelgetjük-puszilgatjuk: na tessék, itt az eredménye, a gyerek lány akar lenni. Aztán olyan is van, aki megorrol ránk, mert nem követjük a tanácsait. És persze mi sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, noha én, aki a születésétől foga az ösztöneimet követem, most is azt gondolom: Boni félénknek, szorongósnak született, kész. (a fenti példámban: transzneműnek, de, ismétlem, ez csak egy HASONLAT).

És mennyire unom már a magyarázkodást, te jó ég. Mert mindenki kérdőn néz ránk, ahogy megjelenünk. Egyébként most már nem is megyünk nagyon sehova, úgy értem, ismeretlen helyre, ahol magyarázkodni kellene, és újabb köröket futnánk a jótanács-ok-okozat keresése-hibáztatás és az én-is-ismerek-egy-ilyen-kisfiút témakörében.

A fenti (keddi) esetnél egyébként nem voltam jelen, Z. mesélte utólag, hogy mennyire megsértette Boni a szomszéd nőt. Amikor hazamentem, és megkérdeztem, miért tette, elmondta egyébként: Mama, féltem. (a transzneműs példában: Mama, fiúnak nevezett). Többet nem is lehetett belőle azon az estén kihúzni, és persze azt is visszautasította, hogy bocsánatot kérjen a nőtől. És hogyan is tudnánk rávenni valakit arra, hogy olyasmit mondjon, amit nem akar mondani? Sehogy.  Ezért kiszabtunk rá egy (arányos) büntetést, amit csendben tudomásul vett. Aztán vacsora közben végig azt éreztem rajta, hogy tudja: másmilyen viselkedést vártunk tőle, olyat, amilyenre ő nem képes. Ez borzasztó lehet, nem?? Bevillant, hogy mi van, ha az ilyen gyerekekből lesznek később az öngyilkos kamaszok?! Rémes volt.

Rébuszokban beszélek, mert az igazi szorikat, terjedelmüknél és kompelixtásuknál fogva, nem tudom leírni, de valószínűleg nem is akarom, mert itt a blogon, ahogy a való életben is egyébként, túl sok a sarkos kijelentés, a jóindulatú, de totálisan téves diagnózis stb. (a tolakodó, rosszindulatú vagy nagyon buta kommenteket egyébként már le is szoktam törölni, nem vagyok én sem vitafórum, sem céltábla).

Lényeg a lényeg: ki gondolta volna pár éve, hogy azt mondom, basszus, gyereket nevelni tényleg nehéz.

2019. október 8., kedd

A félénk és szorongó gyerek

Többféle oka van annak, hogy úgy érzem, Boni magatartásproblémáit rajtunk kívül nem tudja senki kezelni (orvosolni, megoldalni). Nekünk kellene kitalálni valamit, de fogalmam sincs, mit. Pedig néha nagyon elkeserítő a helyzet. Idén már három helyzetben éreztem úgy, hogy Boni igencsak a normalitás-abnormalitás határmezsgyéjén mozog, és a kétségbeesésemet csak fokozza, ha a környezetünkben egyesek úgy érzik: tudják a megoldást.

Az első ok mindjárt az, hogy amit a közvélemény félénk és szorongó gyerekeknek hív, az soha nem illik Bonira. Ha néha – mert időnként el-elfog a vágy, hogy tegyek valamit – megnézem az internetet, ott általában azt találom, hogy az ilyen gyerekeknek „nem kell sok inger, elvannak egész nap a legóval molyolva a szobájukban és halkan beszélnek”. Ennek Boni totálisan az ellentéte, ő folyamatosan üvölt, rohangál, és rengeteg szociális ingerre van (lenne) szüksége. Ilyenkor nem olvasok tovább, hanem mérgesen bezárom a böngészőt.

A másik ok pedig az, hogy a gyerekkori magatartásproblémák tálcán kínálják az olyan helyzeteket, amikor a szülőt lehet kritizálni. És nekem semmi kedvem azt hallgatni, hogy mit csinálok rosszul, egyrészt mert 1) nem hiszem, hogy bármit is rosszul csinálnék, 2) de ha igen, azt úgysem tudnám máshogy csinálni, viszont 3) ha én rosszul csinálom is, a férjem tuti nem. Meg aztán, mindenki nagyon szereti a fent említett normalitás határát meghúzni – viszont én ezt csak nagyon kevés embertől vagyok képes komolyan venni.

Úgy általában azt látom a téma kapcsán (=félénkségből és bizonytalanságból fakadó gyerekkori magatartásproblémák), hogy akár a nyelvészet-nyelvhasználat-nyelvtan kapcsán, itt is két, egymással párhuzamos narratíva létezik. Tudom, hogy a hasonlat fura, de megmagyarázom: a modern, leíró nyelvészet vezérfonala az, hogy nincsen hibás mondat, nincs slendrián megfogalmazás, csak nyelvhasználat van. Azaz nincs ítélkezés, hanem tények vannak, azaz például: a mai magyar nyelvhasználó a megengedő „is”-t képes nem az állítmány mögé tenni, hanem berakja máshová. Így beszél. És ez nem jó, vagy rossz, hanem ez egy állapot.

És akkor ugyanez a nyelvész, aki a fenti állítást teszi, ha mondjuk könyvet szerkeszt, vagy fordítást lektorál, simán kihúzza pirossal az ilyen mondatokat, és beírja helyesen, hiszen mégiscsak van egy norma, amihez képest a jót vagy a rosszat el lehet különíteni.

Ugyanez a gyereknevelés kapcsán: van manapság egy ilyen általános, globális (tulajdonképpen szimpatikus) tendencia, amely szerint a sorból kilógó gyerekeket békén kell hagyni. Azt mondja ez a toleráns narratíva, hogy minden ember (és gyerek) különböző, különbözőképp érnek, fejlődnek, ne nyugtalankodjon a szülő, főleg ne méricskéljen más gyerekhez.

Pedig ugyanezek az emberek olyan szívesen, akkora kéjjel, szaktudásukat (legyen az egy húsz évvel ezelőtti pszichológiaszigorlat) és tapasztalatukat olyan nagyon lobogtatva mondják, hogy amit Boni csinál, az nem normális, keressek már neki egy szakembert!

Így aztán én is árapályként mozgok e két véglet között: egyszer lazán és nyugodtan azt gondolom, hogy hagyni kell őt úgy és ahogy, amilyen, másszor (főleg konkrét problémák után) viszont elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább, ki kell találni valamit. De mit. És akkor futok néhány kört, és arra a következtetésre jutok, amit a poszt elején is leírtam: ezt a helyzetet senki más nem képes sem átlátni, se kezelni, csak mi.

2019. október 6., vasárnap

Barchoba gyerekkel

Állat.
Két lába van.
Nincs szárnya.
Se tolla.
Se csőre.

Kitaláljátok, mire gondolt a (vizuális típusú) fiam?

2019. október 3., csütörtök

Könyvek és kukák

Bonikám mesélte, hogy ő lett az osztályban a könyvespolcfelelős. Vagy könyvtárfelelős? (responsable de la bibliotheque, franciául) Nem is tudom, inkább mégiscsak könyvespolc, mert nem biztos, hogy ki lehet kölcsönözni a könyveket; az oviban lehetett, de vajon itt is? De nem is ez a lényeg; összenéztünk Z-vel, hogy Bonikánk a könyvekért felel, hát ez szuper! Irodalmi megbízott! Veregettük egymás vállást, hát jól csináltuk mi ezt! Nálunk ha a gyerek fejére esik valami, az nyilván nem holmi fazék lesz, hanem: könyv. Azért ez nem mindegy! Egyértelmű, hogy a gyereket az első hónapban könyvespolcfelelőssé válsztják. Tiszta sor! Látszik rajta a jövendőbeli entellektüel! De hát kérem szépen, egy ilyen családban, ahol a nappaliban faltól-falig érnek a könyvespolcok (a nyugati az enyém, a keleti Z-é), és ahol a szülők is állandóan olvasnak, hát ott a gyerekből bizony könyvespolcfelelős válik! És akkor ez még csak az első osztály... mert az ilyenekből lesznek a világhírű filozófusok, híres egyetemi oktatók, akárni megláthatja majd!

Pedig, lássuk be, Boni nem rajong annyira a könyvekért, mint mi. Neki ebből inkább a felelős a fontos, nem a könyv. Ő – ellenben velünk – tud unatkozni egy könyvesboltban, és hiába, de látszik, hogy a kép fontosabb számára, mint az írott szó, sőt: az alkotást (rajzolás, írás) jobban szereti, mint a puszta befogadást (olvasás).

Próbáltuk tehát lelkesíteni, hogy könyvespolcfelelős, atyavilág, ez csúcsszuper! Nem reagált. Akkor azt kíséreltük meg belőle kiszedni, hogy ő jelentkezett erre a feladatra, vagy ráosztották? Semmi válasz. (Őrület, hogy mennyire meg sem tudja hallani a kérdéseinket). Ezek után cselhez folyamodtam, pedagógiailag elítélhető módon, és a könyvespolcfelelősség intézményének a felmagasztosításával, ugyanakkor a többi feladat porba tiprásával próbáltam meg belőle kiszedni, hogy hogy is voltak ezek a feladatkiosztások. (Mindenki felel valamiért? Vetésforgóban váltják egymást? Honnan jött ez a könyvdolog? Mit kell pontosan csinálnia?)

Bonikám, szerintem könvyespolcfelelősnek lenni a legeslegjobb. (csend) Én biztos az szerettem volna lenni. (csend) Nagyon illik hozzád ez a feladat! (erre a talpnyalásra is csak az volt a válasz, hogy: csend) Mert mi van még? (gondolkodtam) Krétafelelős, kabátakasztó-felelős, zsebkendőfelelős.. ezek mind bénák (csend) Nem is tudom, kukafelelős...

Na ERRE felcsillant a szeme. Lelkesen közölte:

De Mama! A kukafelelős.. az TÖK JÓ!!

2019. szeptember 30., hétfő

Ingatlanpiaci manőverek és frusztrációk

Miután vakrandit voltam kénytelen rendezni a papám és Mari barátnőm között (de nem kizárólag – mert beszerveztem még a sógoromat is, plusz ott volt az eladó), legutóbb a festő és a papám között egyeztettem időpontot. Most pedig azt intézem, hogyan tudna a gázműves úgy kimeni megnézni a gázórát, hogy a papám ott tudjon lenni kinyitni az ajtót. Annyira zseníroz a helyzet! De amikor a papám szívesen segít (megmondaná, ha nem, pl. már előre szólt, hogy közgyűlést nem vállal!), a lakása 150 méterre van a miénktől, nem lenne nekem érdemes egy-egy ilyen félóra miatt hazarepülni (macerás, drága stb.).


Szóval úgy érzem magam, mint aki messziről, távirányítással próbálja igazgatni a szálakat... Amúgy meg megjelent egy hirdetés a szüleim fölötti lakásról, amiről már két éve is lecsúsztam (akkor meg sem hirdették, megvették kézen-közön). Most a piaci árak emelkedése miatt jóval drágábban adják, de ha nyáron lett volna eladó, valszeg ezt vesszük meg... bosszantó. Ráadásul a forint is mennyire meggyengült most, hogy már kifizettük a vételárat.

Ahh... ahogy Mari mondja, pszichológusoknak kellene szakosodniuk az ilyen ingatlanpiaci nehézségekre: eleve a vásárlás tök stresszes (a legelső lakás, a Rózsika, például a ma napig nem kelt még el, én meg nyáron úgy ébredtem egy hétig minden nap, hogy elviszik az orrunk elől!), a döntést meghozni iszonyú nehéz, aztán hetekig azon retteg az ember, hogy maffia kezébe került/valamelyik szomszéd él az elővásárlási jogával/az ügyvéd át akarja verni, majd a továbbiakban azon kezd el gondolkodni, hogy nem hülyeség ez az egész, amibe belevágott...

2019. szeptember 26., csütörtök

Boniszáj

Én tulajdonképpen túlteljesítettem a központi hatéves tervemet; Boni születésekor ugyanis azt határoztam el, hogy megpróbálok hatéves koráig a lehetőségekhez mérten a legtöbbször csak magyarul beszélni hozzá. És most, pár héttel a 6. szülinapja előtt a helyzet az, hogy noha mindig is erősebb volt a franciája (érthető), szerencsére megvan benne a vágy és a kedv, hogy magyarul beszéljünk. Sőt, most, hogy próbálok kicsit áttérni a franciára (különböző okokból: az apja vagy más nem érti, miről beszélünk vagy házi feladat közben logikusabb, ha franciául mondom stb.) ő az, aki ezt kikéri magának, és mondja a magyart. Sőt, észrevettem, hogy amikor magában dünnyög, akkor is gyakran a magyart használja.

Aminek nagyon örülök, hogy szinte soha nem nézett franciául filmet eddig; majdnem az összes DVD-je magyar. Sok szót tanul így egyébként; a múltkor kérdezte, hogy mit jelent az, hogy elkotródni, vissza is kerestük azt a részt a Vizipókban. Nem tudott hogyan hivatkozni arra a fogára, amelyik régebben fájt neki, de már nem, mert gyökérkezelték (ezt így hosszú lett volna minden alkalommal elmondani), ezért egy huszárvágással megoldotta a problémát, és a Finduszból ötletet merítve ma már a ribilliós fogam-nak hívja.

Továbbra is nagyon keveri a két nyelvet (Találkozunk dans deux heures. Egy papírt szeretnék découper.). Tükörfordít; így esett, hogy egyszer kérdezte nagy lelkesen, hogy megütjük a papát? Mindt kiderült, UNO-zni akart... Magyarul viccesen használja a jelzőket, határozókat (sűrű alagút, becsukom mélyen a szememet). Olykor egyszerűen csak fura kollokációkat alkalmaz: hová sétálunk? vagy szavakat alkot (tartályozni). Néha szószinten is téveszt, és látom rajta, hogy nem is tudja, mit mond rosszul, habár neki sem stimmel valami: köt tök helyett; Dongoltam! – gondoltam helyett, kamarell karamell helyett stb.).

Vicces, hogy néha mennyire nem érzi a hasonlatot, túlzást, iróniát. Nyárom mondtam neki a nagy melegben, hogy megsülök, erre csak nézett nagy szemekkel, hogy ebben a hőségben tényleg meg lehet sülni? Ugyanez történt később, amikor véletlenül azt találtam mondani neki, hogy annyira elfáradtam, hogy meghalok.

Amúgy is jellemző rá, hogy sok mindent szó szerint értelmez, és ilyenkor jókat szoktam nevetni. Például kérdeztem tőle, hogy mikorra kell megtanulni a verset. Rám nézett nagy értetlenkedve, majd közölte, hogy hát... örökre! Vagy amikor egyszer mondtam neki, hogy reggel nem fogunk találkozni, mert nagyon korán indulok, rögtön ébredés után. Értetlenkedett, hogy akkor nem is fogsz kakilni?!

Cukin próbál magyarázni olyan dolgokat is, amihez még nincs meg a szókincse. Egyszer kérdeztem, hogy miért nincs szerdánként házi feladata (hiszen ideje viszont akkor lenne megcsinálni), és azt válaszolta, valamiféle távoli többes szám harmadik személyt alkalmazva a közoktatásra, hogy: Azt akarják, hogy szerdán pihenjek! Egyszer egy szembejövő kutyáról azt állította, hogy kacsintott neki. Egy szállodában látott egy nőt, aki egy amolyan kávéházi újságot olvasott: hosszú farúdon csüngött kétfele az újság, mint a lepke két szárnya. Bonikám álmélkodva kommentálta, hogy lát egy nőt egy zászlóval! Próbáltam fölhúzni a nadrágját, és megvizsgálni, hogy miért fáj a lába, amikor is kijelentette, hogy felesleges, mert nem látszik. Belül történik! (mármint a fájás, gondolom)

Nagyon sok szóra rákérdez (legutóbb pl. arra hogy mi az, hogy divatos), vagy összekever (ott a temetésnél – mondta egyszer kerítésnél helyett), esetleg félreért, ilyenkor is szoktam jókat nevetni. Még Magyrországon egyszer Békásmegyer mellett elautózva mondtam neki, hogy itt nőttem föl. Érdeklődve kérdezte, hogy és ki talált meg? Fogyalmam sincs, hogy mivel keverhette össze...

Saját definíciókat is alkot a kis tudásanyagából. Az Erdő mélyén estvéledtem c. népdal kapcsán megkérdezte, mit jelent a bújdosni meg a földön lakni. Úgy magyaráztam, hogy az egy vándor, akinek nincs hol laknia. Összetette ezeket az infókat a kis fejében, és utánamszólt: tudom, mi az! A vakond!

És végül: a minap olvastam neki föl valamit franciául. Elgondolkodva mondta, gondolom az akcentusom miatt (ami pedig nem nagy) hogy tudod, Mama, amikor te franciául beszélsz... az nekem nem olyan nagyon-nagyon szép.

2019. szeptember 20., péntek

Ez a sztori nem Boniról szól

Anélkül, hogy belemennék itt Bonikám szerelmi életébe (amit semmiképpen sem szeretnék a blogon kiteregetni, hiszen ő maga is diszkéten kezeli az egészet, és az apjának is csak nemrég árulta el a kiválasztott kislány nevét) (amit amúgy már hónapok óta lehetett sejteni, sőt, tudni), szóval anélkül, hogy bármi személyeset írnék, mégis megpróbálom elmesélni ezt a történetet – ami, majd látni fogjátok, úgysem a gyerekekről szól, hanem... rólam.

Szóval van ez a szőke, hosszú hajú, gyönyörű szemű, édes, vagány, csinos, világszép kislány, már látszik rajta a jövendőbeli menő csaj, illetve jó nő. Legyen a neve mondjuk Emma.

És van Bonikámnak a legjobb barátja: egy vicces, kedves, aranyos kisfiú, iszonyú jó dumával, tökéletes és rendezett családi háttérrel, szuper szülőkkel. Nevezzük például Antoine-nak.

Már biztos kitaláltátok a történetet. Még leírni is alig tudom anélkül, hogy ne szorulna össze a gyomrom. Egyik reggel történt, amikor én vittem Bonit iskolába: elbúcsúztam tőle, ő bement az udvarra, lecövekelt a kerítésnél és integetni kezdett. Emma már bent volt az udvaron, barátnői gyűrűjében, hódolóktól és udvarlóktól körülvéve (szerintem az egész első évfolyam belé szerelmes).

Megérkezett Antoine, a mamája még oda is köszönt nekem, mielőtt beengedte volna a kisfiút. Amit láttam, és amit Boni is látott (és amiről Boni látta, hogy láttam) a következő volt: Antoine bemegy az udvarra, köré gyűlnek a kislányok, és a kivirult Emma boldogan ölelgeti Antoine-t. A sorakozásig együtt bohóckodtak, játszottak, ugrándoztak, pedig ők nem is egy osztályba járnak. Emma többször is átölelte a kisfiút, akiről a mamája egyszer már elmondta, hogy a lányok kedvence, egy másik, Louise nevű kislánytól rendszeresen kapott tavaly ajándékokat, pl. odaajándákozta neki az anyukája karkötőjét (!!).

Mert hát milyen is a szerelem – kiszámíthatatlan, logikátlan és megmagyarázhatatlan. Ez az Antoine már most vonza a csajokat, ez az Emma meg már most irányítja a fél fiúcsapatot. Amit én akkor ott láttam, az gyerekkorom, sőt, iskolás éveim tapasztalatait sűríti össze egyetlen jelenetbe: ott állok egy sarokban, és a nekem tetsző, éppen aktuális fiú (pasi) azt sem tudja, hogy a világon vagyok, ellenben a legjobb (vagy legrosszabb) barátnőm nagy sikereket arat nála. És azért viseltem olyan rosszul ezt a reggeli jelenetet, mert magamat láttam, amint az évekig tartó, csendes, sőt titkos plátói imádatom egy adott osztálytársam (általában az iskola nagymenője) iránt soha nem vezetett sehova, és nem értettem, hogy más lányok hogyan tudják ezt a véresen komoly ügyet, mint a szerelem, olyan lazán venni, és ebből kifolyólag lazán viselkedni.

És a férjem is valószínűleg ebbe a második, laza típusba tartozik, mert ő meg nem érti, hogy miért vagyok most annyira oda – ezek gyerekek, most mit agyalok a dolgon! Ez csak gyerekszerelem, esetleg gyerekcsalódás, na és. Holnapra elfelejti. De én még jól emlékszem, hogy iszonyú nagyot és felejthetetlent lehet gyerekként is csalódni, sőt, így lehet csak – lassanként, kiskortól kezdve, csalódástól csalódásig haladva, esetleg, ahogy nálunk is, béna családi konstellációval és ügyetlen szülői kommentárokkal megspékelve – igazán megtanulni és magunkévá tenni azt a gondolatot, hogy mások szemében nem érünk semmit.

2019. szeptember 18., szerda

Ingázás

A nyári szünet óta újult erővel járok be a munkahelyemre – noha az ideköltözésünkkor saját magamra kiszabott lélektani határ (másfél óra) alatt soha nem sikerül megfutnom egy utat, de ebbe jobb nem is belegondolni. Ha néha mégis belegondolok, akkor próbálom relativizálni: az utazásra fordított időt máshogy is elcseszhetném.

Odaút: a korán kelés (5:50) csak annak fényében durva, hogy előző este szinte biztos nem tudok elaludni (tudván, hogy el kell aludnom). A kiszemelt vonatot (7:33) még soha nem késtem le, sikerül mindig elkészülni, időben elindulni és jegyet is venni. A reggeli vonatút 50 perce tiszta haszon és nyereség: általában olvasok vagy csetelek, ennél jobban ki sem tudnám használni ezt a korai időintervaluumot.

Régebben, ahogy megállt a vonat, már dugtam is a fülembe a fülhallgatót, hogy minden percet értékesen töltsek el; ma már nem vagyok ilyen maximalista. A buszon, 80:30 és 8:55 között általában rádiót hallgatok. Ilyenkor, reggelente a három adó valamelyikén borítékolhatóan van valami érdekes és színvonalas adás, ami a következő ingázós napomig elegendő elgondolkodtató anyaggal lát el (mert mostanában szinte csak ilyenkor szoktam rádiót hallgatni). Van, hogy a buszról fölhívom Z-t, hogy minden rendben volt-e Bonival,  majd a számítógépemet 9 körül kapcsolom be frissen, lelkesen, motiváltan.

Visszaút: érdekes, hogy amilyen problémamentes az egyik irány, annyira nehézkes a másik. Visszafelé általában meg akarok hallni. Nyomott, fáradt, kedvetlen vagyok. Már a buszról is úgy nézegetek kifelé, hogy azon gondolkodom: hová költözzünk, hogy ne kelljen ingáznom. A rádióban olyankor semmi normális adás nincs. Ilyenkor szoktam bekapcsolni valamilyen podcastot, illetve átszállásnál (hazafelé beiktatok egy másik vonatutat, arra kevesebben vannak) telefonálok: általában ilyenkor hívom föl a szüleimet, amitől csak még levertebb leszek (a mamám nem érti a telefonálás lényegét – mire való az a sok duma? – a papám, ellenkezőleg, rengeteget tud beszélni). A kisvonatra egy fedett, de szeles helyen kell várakozni, télen olyan hideg van ott, hogy még olvasni sem tudok (fázna a kezem).

A hazafelé tartó vonaton büdösnek és koszosnak érzem magam (többen körülöttem valóban azok). Néha összefutok egy barátnőmmel, fölvesszük a beszélgetés fonalát ott, ahol a legutóbbi hazaúton elejtettük. Különben pedig olvasok, csetelek, alkalmanként telefonálok, télen filmet nézek. A pályaudvartól hazáig tartó út fárasztó, hosszadalmas, ezért, ha van időm*, megállok körülnézni pár percre a könyvesboltban és egy japán élelmiszereket árusító kisboltban.

Fáradtan, elnyűtten esem be az ajtón, amikor is általában a következő látvány fogad: Boni vizes hajjal, pizsamában rohangál a lakásban, ezer dolgot akar nekem mondani, mutatni, Z. mögötte morog, hogy vegye már föl a papucsát. A konyha kész katasztrófa: morzsák, kajadarabok itt-ott. A vágyam, hogy megterített asztal, és rajta kész kaja fogadjon, kielégítetlen marad. Itt azt kell,hogy mondjam, a közvélemény két táborra szakad: az egyik (ahova én is tartozom) azt mondja, hogy jogosan várja el az ember, hogy egy egész napos munka után este meleg és kész étel várja – amit nyilván annak az illetőnek kellene elkészítenie, aki nem utazott aznap 3+ órát. A másik tábor (Z-vel az élén) azzal érvel, hogy a vonaton telefonálgatni, meg rádiót hallgatni, illetve a kettő között csendes irodában üldögélni, majd a menzán ebédelni és kollégákkal kávézgatni még mindig könnyebb, mint gyerekért időre az intézmény elé menni, azt a gyereket utána a játszóra kísérni, ott szemmel tartani, hazafelé bevásárolni, majd koszos, de élénk és ugribugri gyereket lefürdetni. A férjemnek, állítólag, sem ideje se ereje nincs asztalt teríteni, meg főzni!

Úgyhogy a kérdés nálunk lezáratlan. De ne panaszkodjak. Az alattunk lévő pasi (és még rengeteg más ember is) például minden egyes nap megteszi ezt az utat, amire én szerencsére hetente max. kétszer kényszerülök.

* Ha újra elkezdődnek a férjem gitárórái, akkor az egyik nap úgy néz ki, hogy: én beesem a lakásba, ahol ő már a gitárral a hátán és szendviccsel a kezében indulásra készen vár. Történt már olyan, hogy a vonat késése miatt magával vitte Bonit, én a pályaudvarról rohantam a zenesuli felé, és félúton átvettem tőle a gyereket!

2019. szeptember 12., csütörtök

Lakásvásárlási bonyodalmaink

Amikor megvettük ezt a budapesti lakást, amit amúgy kiadásra szánunk, Z-vel tökéletesen egyetértettünk egyvalamiben: semmiféle szívességet nem fogunk kérni a szüleimtől, akiknek már a a meglévő lakásommal is elég gondjuk van (éves közgyűlés, két-háromhavonta odamenni körülnézni, plusz az előre nem látható gondok-bajok, mint mikor pl. bekapcsolódik a füstjelző stb.).

Erre tessék, még nincs is a nevünkön a lakás, de máris nem egy, nem kettő, nem három, hanem összesen NÉGY embert kellett mozgósítanunk! Az úgy történt, hogy mindenféle elővásárlási jogok intézése miatt a lakás átvétele annyit csúszott, hogy hiába írtuk alá a szerződést augusztus elején, jogilag majd csak ezen a héten lesz a miénk. Úgyhogy mióta visszajöttünk azt mérlegeljük, hogy kinek és mikor érdemes visszautaznia. Arra jutottunk, hogy egy húszperces birtokbaadás miatt nem érdemes repülőre ülnöm pont a szülői értekezlet meg a zenesulis nyílt nap környékén, megyek majd akkor, ha a mérőórákat meg a festés kell intéznem.

Úgyhogy kivételesen arra kértem a papámat, aki amúgy is Budapesten van a héten, ráadásul a mi lakásunktól 150 méterre, hogy vegye már át helyettünk a lakást. Persze tudom én, hogy nem húsz perc wellness lesz az neki: felelősséget kel vállalnia, órákat leolvasnia, (hülye) nővel tárgyalnia stb.

Időközben kiderült, hogy ehhez meghalatalmazásokra lesz szüksége. Az is világossá vált, hogy a birtokbaadási jegyzőkönyvet tanúkkal kell aláírni, amit általában utólag (?) oldanak meg az emberek, de olyan is van, aki azt tanácsolta, hogy a lépcsőházban írassuk alá valami szomszéddal (??). Egyértelmű, hogy mi nem olyan nyugis emberek vagyunk, akik ilyen lazán veszik ezt a tanúzást, hanem ellenkezőleg: mindent szabály szerint szeretnénk csinálni – főleg, mert időközben kiderült az eladó csajról, hogy baromira nem együttműködő, és az is, hogy a villanyórán (amit akkor lefotóztam , áldom érte az eszemet) le van tépve a zárószalag.

Így szaván fogtam Mari barátnőmet, aki felajánlotta, hogy segít, és odahívtam tanúnak. Értsd: a papámmal együtt (akit nem is ismer*) egy idegen lakásban képviselik majd az érdekeinket. Másik tanúnak – egyszerűen nem tudtam mit kitalálni! – meg a húgom pasiját kértem meg (tudván, hogy a húgom nem segített volna). Kötélnek állt, de nagyon kimért volt. Persze miután megkértem, már bántam az egészet. Azért gondoltam rá, mert évekkel ezelőtt egyszer felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre (amire amúgy akkor pont semmi szükség nem volt) és úgy okoskodtam, hogy bemenni a városba tanúskodni még mindig kisebb feladat, mint kimenni egy akár késve érkező géphez Ferihegyre este 22 órakor**.

Szóval három embert odalogisztikáztam Budapesten X. napon az Y. utcába... egy olyan lakásba, amely kapcsán eredetileg senkitől nem szerettünk volna szívességet kérni. Hát, nagyon kellemetlen. A meghatalmazásokat meg már rábíztam egy kolléganőmre, aki a héten hazautazott, és még időben átadta Marinak – de szerencsére ők amúgy is találkoztak volna, nem miattam kellett összefutniuk...

* Mindkét félnek küldtem fotót a másikról!
** Egyébként akkor, este fél 11-kor egy szinte ismeretlen pasival autózva a Ferihegyi úton, arra gondoltam, hogy ez így milyen béna: ő úgy érzi, hogy fel kell ajánlnia, hogy elhoz, én meg udvariasságból nem merem visszautasítani, pedig szívesebben taxiztam volna, ő szerintem pedig szívesebben maradt volna otthon...