2019. október 18., péntek

Egy kis szociológia

Hú, micsoda nagyra törő cím, nem igaz?! De mit csináljak: ezen a héten akárhányszor hallgattam is a rádiót, mindig szembejött velem ez a két, szociológiai témájú hír. Az egyik egy új könyv megjelenése; erről szeptember óta beszélnek, és mivel a nagycsoportos ovisok-elsősök voltak a kutatás témái, mindig meg is hallgattam ezeket a műsorokat. Lényegében arról van szó, hogy a nagyovisok-kisiskolások társadalmi háttere hogyan determinálja az iskolai sikereiket (vagy sikertelenségeiket), azaz hogy az értelmiségi családból származó gyerekek jobban tanulnak, mint a mélyszegénységben élők.

Szívesen el is olvasnám a könyvet, ha nem lenne több mint ezer oldal. Így a kutatás és a könyv ismerete híján kritizálom; de őszintén megmondom, mindig elcsodálkozom, hogy hogyan adjatják ezt elő minden egyes alalommal úgy, mintha most tették volna rá a kezüket az igazság ütőerére? Hát az eredmény nem volt teljesen egyértelmű, már a hipotézis felállításakor?

Mindegy, szívesen végighallgatom (a szerencsés oldalon állva) a szerzővel készült interjúkat, amelyekben elmondja, hogy a szegényebb gyerekek világa beszűkült, míg a gazdagabbaké tágabb. Hogy a gyerekek családi környezete (szabadidő eltöltése, étkezés, kultúra, utazások, egészség stb.) mennyire meghatározza, már kiskortól kezdve, a jövőbeli iskolai teljesítményeiket (és itt pl. olyanokról is beszéltek, hogy a társadalmi kódok és elvárások ismeretén kívúl az értelmiségi gyerekek előbb tanulják meg bizonyos igeidők használatát).

Az elmúlt egy hétben továbbá nagyon sokat beszéltek egy esetről, amely kapcsán ismét terítékre került a muzulmán fejkendő viselése, valamint az a kérdés, hogy szülessen-e új törvény a fejkendő betiltásáról azokban az esetekben, amikor valaki iskolai csoportot kísér? Az iskolákban (sőt, közintézményekben) ugyanis, a laicitás elvével összhangban, tilos az ilyen kendő viselése – de mi van akkor, ha egy muzulmán anyuka szabadidejében kísérőnek vállalkozik egy iskolai csoport mellé? Ezek az alkalmak (Boniék nemrég voltak egy tanyán és egy futóversenyen például) milyen megítélés alá esnek; hová számít az, ha én egy iskolai csoportot kísérek az utcán?

A kérdés apropója az volt, hogy egy muzulmán anyukára rászóltak (a gyerekek előtt, egyébként) egy francia hivatalban, ahová az osztály ellátogatott, hogy menjen ki, mivel fejkendőt viselt. A konszenzus egyébként úgy látom az, hogy nem lesz új törvény, viszont talán a régi jogszabályokat be kellene tartatni, mondta a belügyminiszter arra utalva, hogy bizonyos városnegyedekben más az egész arcot eltakarú ún. burkát is lehet látni (ami pedig végképp tilos).

A két hír közös nevezője a Franciaországban olyan fontos eszme, az egyenlőség, jelen esetben iskolai kontextusban. Úgy látom, a franciák földöntúli erővel törekednek a (megvalósíthatatlan, vagy egyenesen másokon átgázoló) egyenlőségre, akár pozitív, akár negatívabb értelemben. Érdekes ezeket magyar szemmel figyelni!

2019. október 10., csütörtök

Mutatis mutandis

Vera kérte, hogy mondjak példát arra a három esetre, amikor úgy éreztem, Boni viselkedése már nem normális – és a normálist itt inkább szokásosnak fordítanám, mert én magam sem tudom, ahogy a múltkori posztban is írtam, megítélni, hol a határ. Mindhárom szituáció olyan volt, hogy én még ilyet élőben nem pipáltam, csak interneten olvastam vagy filmen láttam (azzal a különbséggel, hogy most velünk történt mindez). Beugrott egy hasonlat, ami talán alkalmazható a mi helyzetünkre. Talán éreztetni tudom ezzel, hogy milyen nehéz dolgunk van:

1) Az első alkalommal Boni szülinapra volt hivatalos egy játszóházba. Ahogy ő akkor ott viselkedett, az olyan volt, mintha nyolc kisfiú közé ő rózsaszín hercegnős ruhában érkezett volna meg a buliba.

2) Másodszor a zenesuli nyílt napjára mentünk szeptember elején. Amit ott láttam, az olyan volt, mintha Boni egy fociedzésen nekiállt volna balettozni.

3) Ezen a héten pedig a szomszéd nővel viselkedett sajnos tolerálhatatlanul – úgy képzeljétek el, mintha száz ember előtt „hülye picsának” nevezte volna az amúgy csupaszív nőt, csak mert az a hímnemű névmást használta volna rá.

Szóval, azt hiszem, picit lehet hasonlítani a mi helyzetünket azoknak a családoknak a helyzetéhez, ahol a hatéves kisfiú láthatóan transznemű. Hasonlít, mert mi is nap mint nap szembesülünk azzal, hogy Boni máshogy viselkedik, mint a többi kisgyerek – miközben pedig teljesen átlagos, ha a testi, szellemi vagy érzelmi stb. tulajdonságait nézzük. Mi is méricskélünk, hogy mi a jó, az elfogadható, a nem normális, honnan számítódik az abnormalitás, a beteges, ha úgy tetszik. Mi is reméljük, hogy el fog múlni, hogy rendes (normális?) életet élhessen és boldog lehessen, mert az ilyen mértékű félénkség (ahogy a transzneműség is): óriási hátrány. Nálunk is minden a legnagyobb rendben lenne, mi is egy teljesen normális család lennénk, ha nem lenne folyton jelen ez a Probléma.

És nálunk is, ahogy gondolom a transznemű kisfiú családjában, tele, de tényleg: TELE a padlás jótanácsokkal. Senki nem bírja megállni, hogy el ne mesélje, a szomszédjának az átnevelőtábor vált be, a rokon kisfiú pszichológushoz jár, a tévében azt hallotta, hogy minden hétfőn brokkolit kell ennie a gyereknek holdfényben stb., stb. Az ember megdöbben, hogy mennyi neuropszichiáter járkál szabadlábon! Komplett diagnózisokat kapunk vadidegenektől! Pont tegnap kaptam egy tanácsot (mit tanácsot, megfellebbezhetetlen véleményt), majd hanyattestem, egy apukától a suli előtt. Ha nem tudnám, hogy amúgy tök jóindulatú, asszem sarkon fordultam volna ekkora tapintatlanság hallatán, és otthagytam volna, miközben a saját kisfiára mutogatott, hogy nézzem meg, ők mennyire jól csinálják ezt a nevelést.

Mert a legliberálisabb, legszabadelvűbb miliőt is csak az ideológia szintjén toleráns („Fogadjuk el a másságot”). Amikor szembetalálkozik valaki egy valóban más gyerekkel, ott a legtöbben ítélkeznek. Előbb-utóbb elkezd a környezet minket hibáztatni: túl sok rózsaszín cuccot vettünk neki, gyerekkorában kapott egy játékbabát, sokszor ölelgetjük-puszilgatjuk: na tessék, itt az eredménye, a gyerek lány akar lenni. Aztán olyan is van, aki megorrol ránk, mert nem követjük a tanácsait. És persze mi sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, noha én, aki a születésétől foga az ösztöneimet követem, most is azt gondolom: Boni félénknek, szorongósnak született, kész. (a fenti példámban: transzneműnek, de, ismétlem, ez csak egy HASONLAT).

És mennyire unom már a magyarázkodást, te jó ég. Mert mindenki kérdőn néz ránk, ahogy megjelenünk. Egyébként most már nem is megyünk nagyon sehova, úgy értem, ismeretlen helyre, ahol magyarázkodni kellene, és újabb köröket futnánk a jótanács-ok-okozat keresése-hibáztatás és az én-is-ismerek-egy-ilyen-kisfiút témakörében.

A fenti (keddi) esetnél egyébként nem voltam jelen, Z. mesélte utólag, hogy mennyire megsértette Boni a szomszéd nőt. Amikor hazamentem, és megkérdeztem, miért tette, elmondta egyébként: Mama, féltem. (a transzneműs példában: Mama, fiúnak nevezett). Többet nem is lehetett belőle azon az estén kihúzni, és persze azt is visszautasította, hogy bocsánatot kérjen a nőtől. És hogyan is tudnánk rávenni valakit arra, hogy olyasmit mondjon, amit nem akar mondani? Sehogy.  Ezért kiszabtunk rá egy (arányos) büntetést, amit csendben tudomásul vett. Aztán vacsora közben végig azt éreztem rajta, hogy tudja: másmilyen viselkedést vártunk tőle, olyat, amilyenre ő nem képes. Ez borzasztó lehet, nem?? Bevillant, hogy mi van, ha az ilyen gyerekekből lesznek később az öngyilkos kamaszok?! Rémes volt.

Rébuszokban beszélek, mert az igazi szorikat, terjedelmüknél és kompelixtásuknál fogva, nem tudom leírni, de valószínűleg nem is akarom, mert itt a blogon, ahogy a való életben is egyébként, túl sok a sarkos kijelentés, a jóindulatú, de totálisan téves diagnózis stb. (a tolakodó, rosszindulatú vagy nagyon buta kommenteket egyébként már le is szoktam törölni, nem vagyok én sem vitafórum, sem céltábla).

Lényeg a lényeg: ki gondolta volna pár éve, hogy azt mondom, basszus, gyereket nevelni tényleg nehéz.

2019. október 8., kedd

A félénk és szorongó gyerek

Többféle oka van annak, hogy úgy érzem, Boni magatartásproblémáit rajtunk kívül nem tudja senki kezelni (orvosolni, megoldalni). Nekünk kellene kitalálni valamit, de fogalmam sincs, mit. Pedig néha nagyon elkeserítő a helyzet. Idén már három helyzetben éreztem úgy, hogy Boni igencsak a normalitás-abnormalitás határmezsgyéjén mozog, és a kétségbeesésemet csak fokozza, ha a környezetünkben egyesek úgy érzik: tudják a megoldást.

Az első ok mindjárt az, hogy amit a közvélemény félénk és szorongó gyerekeknek hív, az soha nem illik Bonira. Ha néha – mert időnként el-elfog a vágy, hogy tegyek valamit – megnézem az internetet, ott általában azt találom, hogy az ilyen gyerekeknek „nem kell sok inger, elvannak egész nap a legóval molyolva a szobájukban és halkan beszélnek”. Ennek Boni totálisan az ellentéte, ő folyamatosan üvölt, rohangál, és rengeteg szociális ingerre van (lenne) szüksége. Ilyenkor nem olvasok tovább, hanem mérgesen bezárom a böngészőt.

A másik ok pedig az, hogy a gyerekkori magatartásproblémák tálcán kínálják az olyan helyzeteket, amikor a szülőt lehet kritizálni. És nekem semmi kedvem azt hallgatni, hogy mit csinálok rosszul, egyrészt mert 1) nem hiszem, hogy bármit is rosszul csinálnék, 2) de ha igen, azt úgysem tudnám máshogy csinálni, viszont 3) ha én rosszul csinálom is, a férjem tuti nem. Meg aztán, mindenki nagyon szereti a fent említett normalitás határát meghúzni – viszont én ezt csak nagyon kevés embertől vagyok képes komolyan venni.

Úgy általában azt látom a téma kapcsán (=félénkségből és bizonytalanságból fakadó gyerekkori magatartásproblémák), hogy akár a nyelvészet-nyelvhasználat-nyelvtan kapcsán, itt is két, egymással párhuzamos narratíva létezik. Tudom, hogy a hasonlat fura, de megmagyarázom: a modern, leíró nyelvészet vezérfonala az, hogy nincsen hibás mondat, nincs slendrián megfogalmazás, csak nyelvhasználat van. Azaz nincs ítélkezés, hanem tények vannak, azaz például: a mai magyar nyelvhasználó a megengedő „is”-t képes nem az állítmány mögé tenni, hanem berakja máshová. Így beszél. És ez nem jó, vagy rossz, hanem ez egy állapot.

És akkor ugyanez a nyelvész, aki a fenti állítást teszi, ha mondjuk könyvet szerkeszt, vagy fordítást lektorál, simán kihúzza pirossal az ilyen mondatokat, és beírja helyesen, hiszen mégiscsak van egy norma, amihez képest a jót vagy a rosszat el lehet különíteni.

Ugyanez a gyereknevelés kapcsán: van manapság egy ilyen általános, globális (tulajdonképpen szimpatikus) tendencia, amely szerint a sorból kilógó gyerekeket békén kell hagyni. Azt mondja ez a toleráns narratíva, hogy minden ember (és gyerek) különböző, különbözőképp érnek, fejlődnek, ne nyugtalankodjon a szülő, főleg ne méricskéljen más gyerekhez.

Pedig ugyanezek az emberek olyan szívesen, akkora kéjjel, szaktudásukat (legyen az egy húsz évvel ezelőtti pszichológiaszigorlat) és tapasztalatukat olyan nagyon lobogtatva mondják, hogy amit Boni csinál, az nem normális, keressek már neki egy szakembert!

Így aztán én is árapályként mozgok e két véglet között: egyszer lazán és nyugodtan azt gondolom, hogy hagyni kell őt úgy és ahogy, amilyen, másszor (főleg konkrét problémák után) viszont elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább, ki kell találni valamit. De mit. És akkor futok néhány kört, és arra a következtetésre jutok, amit a poszt elején is leírtam: ezt a helyzetet senki más nem képes sem átlátni, se kezelni, csak mi.

2019. október 6., vasárnap

Barchoba gyerekkel

Állat.
Két lába van.
Nincs szárnya.
Se tolla.
Se csőre.

Kitaláljátok, mire gondolt a (vizuális típusú) fiam?

2019. október 3., csütörtök

Könyvek és kukák

Bonikám mesélte, hogy ő lett az osztályban a könyvespolcfelelős. Vagy könyvtárfelelős? (responsable de la bibliotheque, franciául) Nem is tudom, inkább mégiscsak könyvespolc, mert nem biztos, hogy ki lehet kölcsönözni a könyveket; az oviban lehetett, de vajon itt is? De nem is ez a lényeg; összenéztünk Z-vel, hogy Bonikánk a könyvekért felel, hát ez szuper! Irodalmi megbízott! Veregettük egymás vállást, hát jól csináltuk mi ezt! Nálunk ha a gyerek fejére esik valami, az nyilván nem holmi fazék lesz, hanem: könyv. Azért ez nem mindegy! Egyértelmű, hogy a gyereket az első hónapban könyvespolcfelelőssé válsztják. Tiszta sor! Látszik rajta a jövendőbeli entellektüel! De hát kérem szépen, egy ilyen családban, ahol a nappaliban faltól-falig érnek a könyvespolcok (a nyugati az enyém, a keleti Z-é), és ahol a szülők is állandóan olvasnak, hát ott a gyerekből bizony könyvespolcfelelős válik! És akkor ez még csak az első osztály... mert az ilyenekből lesznek a világhírű filozófusok, híres egyetemi oktatók, akárni megláthatja majd!

Pedig, lássuk be, Boni nem rajong annyira a könyvekért, mint mi. Neki ebből inkább a felelős a fontos, nem a könyv. Ő – ellenben velünk – tud unatkozni egy könyvesboltban, és hiába, de látszik, hogy a kép fontosabb számára, mint az írott szó, sőt: az alkotást (rajzolás, írás) jobban szereti, mint a puszta befogadást (olvasás).

Próbáltuk tehát lelkesíteni, hogy könyvespolcfelelős, atyavilág, ez csúcsszuper! Nem reagált. Akkor azt kíséreltük meg belőle kiszedni, hogy ő jelentkezett erre a feladatra, vagy ráosztották? Semmi válasz. (Őrület, hogy mennyire meg sem tudja hallani a kérdéseinket). Ezek után cselhez folyamodtam, pedagógiailag elítélhető módon, és a könyvespolcfelelősség intézményének a felmagasztosításával, ugyanakkor a többi feladat porba tiprásával próbáltam meg belőle kiszedni, hogy hogy is voltak ezek a feladatkiosztások. (Mindenki felel valamiért? Vetésforgóban váltják egymást? Honnan jött ez a könyvdolog? Mit kell pontosan csinálnia?)

Bonikám, szerintem könvyespolcfelelősnek lenni a legeslegjobb. (csend) Én biztos az szerettem volna lenni. (csend) Nagyon illik hozzád ez a feladat! (erre a talpnyalásra is csak az volt a válasz, hogy: csend) Mert mi van még? (gondolkodtam) Krétafelelős, kabátakasztó-felelős, zsebkendőfelelős.. ezek mind bénák (csend) Nem is tudom, kukafelelős...

Na ERRE felcsillant a szeme. Lelkesen közölte:

De Mama! A kukafelelős.. az TÖK JÓ!!

2019. szeptember 30., hétfő

Ingatlanpiaci manőverek és frusztrációk

Miután vakrandit voltam kénytelen rendezni a papám és Mari barátnőm között (de nem kizárólag – mert beszerveztem még a sógoromat is, plusz ott volt az eladó), legutóbb a festő és a papám között egyeztettem időpontot. Most pedig azt intézem, hogyan tudna a gázműves úgy kimeni megnézni a gázórát, hogy a papám ott tudjon lenni kinyitni az ajtót. Annyira zseníroz a helyzet! De amikor a papám szívesen segít (megmondaná, ha nem, pl. már előre szólt, hogy közgyűlést nem vállal!), a lakása 150 méterre van a miénktől, nem lenne nekem érdemes egy-egy ilyen félóra miatt hazarepülni (macerás, drága stb.).


Szóval úgy érzem magam, mint aki messziről, távirányítással próbálja igazgatni a szálakat... Amúgy meg megjelent egy hirdetés a szüleim fölötti lakásról, amiről már két éve is lecsúsztam (akkor meg sem hirdették, megvették kézen-közön). Most a piaci árak emelkedése miatt jóval drágábban adják, de ha nyáron lett volna eladó, valszeg ezt vesszük meg... bosszantó. Ráadásul a forint is mennyire meggyengült most, hogy már kifizettük a vételárat.

Ahh... ahogy Mari mondja, pszichológusoknak kellene szakosodniuk az ilyen ingatlanpiaci nehézségekre: eleve a vásárlás tök stresszes (a legelső lakás, a Rózsika, például a ma napig nem kelt még el, én meg nyáron úgy ébredtem egy hétig minden nap, hogy elviszik az orrunk elől!), a döntést meghozni iszonyú nehéz, aztán hetekig azon retteg az ember, hogy maffia kezébe került/valamelyik szomszéd él az elővásárlási jogával/az ügyvéd át akarja verni, majd a továbbiakban azon kezd el gondolkodni, hogy nem hülyeség ez az egész, amibe belevágott...

2019. szeptember 26., csütörtök

Boniszáj

Én tulajdonképpen túlteljesítettem a központi hatéves tervemet; Boni születésekor ugyanis azt határoztam el, hogy megpróbálok hatéves koráig a lehetőségekhez mérten a legtöbbször csak magyarul beszélni hozzá. És most, pár héttel a 6. szülinapja előtt a helyzet az, hogy noha mindig is erősebb volt a franciája (érthető), szerencsére megvan benne a vágy és a kedv, hogy magyarul beszéljünk. Sőt, most, hogy próbálok kicsit áttérni a franciára (különböző okokból: az apja vagy más nem érti, miről beszélünk vagy házi feladat közben logikusabb, ha franciául mondom stb.) ő az, aki ezt kikéri magának, és mondja a magyart. Sőt, észrevettem, hogy amikor magában dünnyög, akkor is gyakran a magyart használja.

Aminek nagyon örülök, hogy szinte soha nem nézett franciául filmet eddig; majdnem az összes DVD-je magyar. Sok szót tanul így egyébként; a múltkor kérdezte, hogy mit jelent az, hogy elkotródni, vissza is kerestük azt a részt a Vizipókban. Nem tudott hogyan hivatkozni arra a fogára, amelyik régebben fájt neki, de már nem, mert gyökérkezelték (ezt így hosszú lett volna minden alkalommal elmondani), ezért egy huszárvágással megoldotta a problémát, és a Finduszból ötletet merítve ma már a ribilliós fogam-nak hívja.

Továbbra is nagyon keveri a két nyelvet (Találkozunk dans deux heures. Egy papírt szeretnék découper.). Tükörfordít; így esett, hogy egyszer kérdezte nagy lelkesen, hogy megütjük a papát? Mindt kiderült, UNO-zni akart... Magyarul viccesen használja a jelzőket, határozókat (sűrű alagút, becsukom mélyen a szememet). Olykor egyszerűen csak fura kollokációkat alkalmaz: hová sétálunk? vagy szavakat alkot (tartályozni). Néha szószinten is téveszt, és látom rajta, hogy nem is tudja, mit mond rosszul, habár neki sem stimmel valami: köt tök helyett; Dongoltam! – gondoltam helyett, kamarell karamell helyett stb.).

Vicces, hogy néha mennyire nem érzi a hasonlatot, túlzást, iróniát. Nyárom mondtam neki a nagy melegben, hogy megsülök, erre csak nézett nagy szemekkel, hogy ebben a hőségben tényleg meg lehet sülni? Ugyanez történt később, amikor véletlenül azt találtam mondani neki, hogy annyira elfáradtam, hogy meghalok.

Amúgy is jellemző rá, hogy sok mindent szó szerint értelmez, és ilyenkor jókat szoktam nevetni. Például kérdeztem tőle, hogy mikorra kell megtanulni a verset. Rám nézett nagy értetlenkedve, majd közölte, hogy hát... örökre! Vagy amikor egyszer mondtam neki, hogy reggel nem fogunk találkozni, mert nagyon korán indulok, rögtön ébredés után. Értetlenkedett, hogy akkor nem is fogsz kakilni?!

Cukin próbál magyarázni olyan dolgokat is, amihez még nincs meg a szókincse. Egyszer kérdeztem, hogy miért nincs szerdánként házi feladata (hiszen ideje viszont akkor lenne megcsinálni), és azt válaszolta, valamiféle távoli többes szám harmadik személyt alkalmazva a közoktatásra, hogy: Azt akarják, hogy szerdán pihenjek! Egyszer egy szembejövő kutyáról azt állította, hogy kacsintott neki. Egy szállodában látott egy nőt, aki egy amolyan kávéházi újságot olvasott: hosszú farúdon csüngött kétfele az újság, mint a lepke két szárnya. Bonikám álmélkodva kommentálta, hogy lát egy nőt egy zászlóval! Próbáltam fölhúzni a nadrágját, és megvizsgálni, hogy miért fáj a lába, amikor is kijelentette, hogy felesleges, mert nem látszik. Belül történik! (mármint a fájás, gondolom)

Nagyon sok szóra rákérdez (legutóbb pl. arra hogy mi az, hogy divatos), vagy összekever (ott a temetésnél – mondta egyszer kerítésnél helyett), esetleg félreért, ilyenkor is szoktam jókat nevetni. Még Magyrországon egyszer Békásmegyer mellett elautózva mondtam neki, hogy itt nőttem föl. Érdeklődve kérdezte, hogy és ki talált meg? Fogyalmam sincs, hogy mivel keverhette össze...

Saját definíciókat is alkot a kis tudásanyagából. Az Erdő mélyén estvéledtem c. népdal kapcsán megkérdezte, mit jelent a bújdosni meg a földön lakni. Úgy magyaráztam, hogy az egy vándor, akinek nincs hol laknia. Összetette ezeket az infókat a kis fejében, és utánamszólt: tudom, mi az! A vakond!

És végül: a minap olvastam neki föl valamit franciául. Elgondolkodva mondta, gondolom az akcentusom miatt (ami pedig nem nagy) hogy tudod, Mama, amikor te franciául beszélsz... az nekem nem olyan nagyon-nagyon szép.

2019. szeptember 20., péntek

Ez a sztori nem Boniról szól

Anélkül, hogy belemennék itt Bonikám szerelmi életébe (amit semmiképpen sem szeretnék a blogon kiteregetni, hiszen ő maga is diszkéten kezeli az egészet, és az apjának is csak nemrég árulta el a kiválasztott kislány nevét) (amit amúgy már hónapok óta lehetett sejteni, sőt, tudni), szóval anélkül, hogy bármi személyeset írnék, mégis megpróbálom elmesélni ezt a történetet – ami, majd látni fogjátok, úgysem a gyerekekről szól, hanem... rólam.

Szóval van ez a szőke, hosszú hajú, gyönyörű szemű, édes, vagány, csinos, világszép kislány, már látszik rajta a jövendőbeli menő csaj, illetve jó nő. Legyen a neve mondjuk Emma.

És van Bonikámnak a legjobb barátja: egy vicces, kedves, aranyos kisfiú, iszonyú jó dumával, tökéletes és rendezett családi háttérrel, szuper szülőkkel. Nevezzük például Antoine-nak.

Már biztos kitaláltátok a történetet. Még leírni is alig tudom anélkül, hogy ne szorulna össze a gyomrom. Egyik reggel történt, amikor én vittem Bonit iskolába: elbúcsúztam tőle, ő bement az udvarra, lecövekelt a kerítésnél és integetni kezdett. Emma már bent volt az udvaron, barátnői gyűrűjében, hódolóktól és udvarlóktól körülvéve (szerintem az egész első évfolyam belé szerelmes).

Megérkezett Antoine, a mamája még oda is köszönt nekem, mielőtt beengedte volna a kisfiút. Amit láttam, és amit Boni is látott (és amiről Boni látta, hogy láttam) a következő volt: Antoine bemegy az udvarra, köré gyűlnek a kislányok, és a kivirult Emma boldogan ölelgeti Antoine-t. A sorakozásig együtt bohóckodtak, játszottak, ugrándoztak, pedig ők nem is egy osztályba járnak. Emma többször is átölelte a kisfiút, akiről a mamája egyszer már elmondta, hogy a lányok kedvence, egy másik, Louise nevű kislánytól rendszeresen kapott tavaly ajándékokat, pl. odaajándákozta neki az anyukája karkötőjét (!!).

Mert hát milyen is a szerelem – kiszámíthatatlan, logikátlan és megmagyarázhatatlan. Ez az Antoine már most vonza a csajokat, ez az Emma meg már most irányítja a fél fiúcsapatot. Amit én akkor ott láttam, az gyerekkorom, sőt, iskolás éveim tapasztalatait sűríti össze egyetlen jelenetbe: ott állok egy sarokban, és a nekem tetsző, éppen aktuális fiú (pasi) azt sem tudja, hogy a világon vagyok, ellenben a legjobb (vagy legrosszabb) barátnőm nagy sikereket arat nála. És azért viseltem olyan rosszul ezt a reggeli jelenetet, mert magamat láttam, amint az évekig tartó, csendes, sőt titkos plátói imádatom egy adott osztálytársam (általában az iskola nagymenője) iránt soha nem vezetett sehova, és nem értettem, hogy más lányok hogyan tudják ezt a véresen komoly ügyet, mint a szerelem, olyan lazán venni, és ebből kifolyólag lazán viselkedni.

És a férjem is valószínűleg ebbe a második, laza típusba tartozik, mert ő meg nem érti, hogy miért vagyok most annyira oda – ezek gyerekek, most mit agyalok a dolgon! Ez csak gyerekszerelem, esetleg gyerekcsalódás, na és. Holnapra elfelejti. De én még jól emlékszem, hogy iszonyú nagyot és felejthetetlent lehet gyerekként is csalódni, sőt, így lehet csak – lassanként, kiskortól kezdve, csalódástól csalódásig haladva, esetleg, ahogy nálunk is, béna családi konstellációval és ügyetlen szülői kommentárokkal megspékelve – igazán megtanulni és magunkévá tenni azt a gondolatot, hogy mások szemében nem érünk semmit.

2019. szeptember 18., szerda

Ingázás

A nyári szünet óta újult erővel járok be a munkahelyemre – noha az ideköltözésünkkor saját magamra kiszabott lélektani határ (másfél óra) alatt soha nem sikerül megfutnom egy utat, de ebbe jobb nem is belegondolni. Ha néha mégis belegondolok, akkor próbálom relativizálni: az utazásra fordított időt máshogy is elcseszhetném.

Odaút: a korán kelés (5:50) csak annak fényében durva, hogy előző este szinte biztos nem tudok elaludni (tudván, hogy el kell aludnom). A kiszemelt vonatot (7:33) még soha nem késtem le, sikerül mindig elkészülni, időben elindulni és jegyet is venni. A reggeli vonatút 50 perce tiszta haszon és nyereség: általában olvasok vagy csetelek, ennél jobban ki sem tudnám használni ezt a korai időintervaluumot.

Régebben, ahogy megállt a vonat, már dugtam is a fülembe a fülhallgatót, hogy minden percet értékesen töltsek el; ma már nem vagyok ilyen maximalista. A buszon, 80:30 és 8:55 között általában rádiót hallgatok. Ilyenkor, reggelente a három adó valamelyikén borítékolhatóan van valami érdekes és színvonalas adás, ami a következő ingázós napomig elegendő elgondolkodtató anyaggal lát el (mert mostanában szinte csak ilyenkor szoktam rádiót hallgatni). Van, hogy a buszról fölhívom Z-t, hogy minden rendben volt-e Bonival,  majd a számítógépemet 9 körül kapcsolom be frissen, lelkesen, motiváltan.

Visszaút: érdekes, hogy amilyen problémamentes az egyik irány, annyira nehézkes a másik. Visszafelé általában meg akarok hallni. Nyomott, fáradt, kedvetlen vagyok. Már a buszról is úgy nézegetek kifelé, hogy azon gondolkodom: hová költözzünk, hogy ne kelljen ingáznom. A rádióban olyankor semmi normális adás nincs. Ilyenkor szoktam bekapcsolni valamilyen podcastot, illetve átszállásnál (hazafelé beiktatok egy másik vonatutat, arra kevesebben vannak) telefonálok: általában ilyenkor hívom föl a szüleimet, amitől csak még levertebb leszek (a mamám nem érti a telefonálás lényegét – mire való az a sok duma? – a papám, ellenkezőleg, rengeteget tud beszélni). A kisvonatra egy fedett, de szeles helyen kell várakozni, télen olyan hideg van ott, hogy még olvasni sem tudok (fázna a kezem).

A hazafelé tartó vonaton büdösnek és koszosnak érzem magam (többen körülöttem valóban azok). Néha összefutok egy barátnőmmel, fölvesszük a beszélgetés fonalát ott, ahol a legutóbbi hazaúton elejtettük. Különben pedig olvasok, csetelek, alkalmanként telefonálok, télen filmet nézek. A pályaudvartól hazáig tartó út fárasztó, hosszadalmas, ezért, ha van időm*, megállok körülnézni pár percre a könyvesboltban és egy japán élelmiszereket árusító kisboltban.

Fáradtan, elnyűtten esem be az ajtón, amikor is általában a következő látvány fogad: Boni vizes hajjal, pizsamában rohangál a lakásban, ezer dolgot akar nekem mondani, mutatni, Z. mögötte morog, hogy vegye már föl a papucsát. A konyha kész katasztrófa: morzsák, kajadarabok itt-ott. A vágyam, hogy megterített asztal, és rajta kész kaja fogadjon, kielégítetlen marad. Itt azt kell,hogy mondjam, a közvélemény két táborra szakad: az egyik (ahova én is tartozom) azt mondja, hogy jogosan várja el az ember, hogy egy egész napos munka után este meleg és kész étel várja – amit nyilván annak az illetőnek kellene elkészítenie, aki nem utazott aznap 3+ órát. A másik tábor (Z-vel az élén) azzal érvel, hogy a vonaton telefonálgatni, meg rádiót hallgatni, illetve a kettő között csendes irodában üldögélni, majd a menzán ebédelni és kollégákkal kávézgatni még mindig könnyebb, mint gyerekért időre az intézmény elé menni, azt a gyereket utána a játszóra kísérni, ott szemmel tartani, hazafelé bevásárolni, majd koszos, de élénk és ugribugri gyereket lefürdetni. A férjemnek, állítólag, sem ideje se ereje nincs asztalt teríteni, meg főzni!

Úgyhogy a kérdés nálunk lezáratlan. De ne panaszkodjak. Az alattunk lévő pasi (és még rengeteg más ember is) például minden egyes nap megteszi ezt az utat, amire én szerencsére hetente max. kétszer kényszerülök.

* Ha újra elkezdődnek a férjem gitárórái, akkor az egyik nap úgy néz ki, hogy: én beesem a lakásba, ahol ő már a gitárral a hátán és szendviccsel a kezében indulásra készen vár. Történt már olyan, hogy a vonat késése miatt magával vitte Bonit, én a pályaudvarról rohantam a zenesuli felé, és félúton átvettem tőle a gyereket!

2019. szeptember 12., csütörtök

Lakásvásárlási bonyodalmaink

Amikor megvettük ezt a budapesti lakást, amit amúgy kiadásra szánunk, Z-vel tökéletesen egyetértettünk egyvalamiben: semmiféle szívességet nem fogunk kérni a szüleimtől, akiknek már a a meglévő lakásommal is elég gondjuk van (éves közgyűlés, két-háromhavonta odamenni körülnézni, plusz az előre nem látható gondok-bajok, mint mikor pl. bekapcsolódik a füstjelző stb.).

Erre tessék, még nincs is a nevünkön a lakás, de máris nem egy, nem kettő, nem három, hanem összesen NÉGY embert kellett mozgósítanunk! Az úgy történt, hogy mindenféle elővásárlási jogok intézése miatt a lakás átvétele annyit csúszott, hogy hiába írtuk alá a szerződést augusztus elején, jogilag majd csak ezen a héten lesz a miénk. Úgyhogy mióta visszajöttünk azt mérlegeljük, hogy kinek és mikor érdemes visszautaznia. Arra jutottunk, hogy egy húszperces birtokbaadás miatt nem érdemes repülőre ülnöm pont a szülői értekezlet meg a zenesulis nyílt nap környékén, megyek majd akkor, ha a mérőórákat meg a festés kell intéznem.

Úgyhogy kivételesen arra kértem a papámat, aki amúgy is Budapesten van a héten, ráadásul a mi lakásunktól 150 méterre, hogy vegye már át helyettünk a lakást. Persze tudom én, hogy nem húsz perc wellness lesz az neki: felelősséget kel vállalnia, órákat leolvasnia, (hülye) nővel tárgyalnia stb.

Időközben kiderült, hogy ehhez meghalatalmazásokra lesz szüksége. Az is világossá vált, hogy a birtokbaadási jegyzőkönyvet tanúkkal kell aláírni, amit általában utólag (?) oldanak meg az emberek, de olyan is van, aki azt tanácsolta, hogy a lépcsőházban írassuk alá valami szomszéddal (??). Egyértelmű, hogy mi nem olyan nyugis emberek vagyunk, akik ilyen lazán veszik ezt a tanúzást, hanem ellenkezőleg: mindent szabály szerint szeretnénk csinálni – főleg, mert időközben kiderült az eladó csajról, hogy baromira nem együttműködő, és az is, hogy a villanyórán (amit akkor lefotóztam , áldom érte az eszemet) le van tépve a zárószalag.

Így szaván fogtam Mari barátnőmet, aki felajánlotta, hogy segít, és odahívtam tanúnak. Értsd: a papámmal együtt (akit nem is ismer*) egy idegen lakásban képviselik majd az érdekeinket. Másik tanúnak – egyszerűen nem tudtam mit kitalálni! – meg a húgom pasiját kértem meg (tudván, hogy a húgom nem segített volna). Kötélnek állt, de nagyon kimért volt. Persze miután megkértem, már bántam az egészet. Azért gondoltam rá, mert évekkel ezelőtt egyszer felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre (amire amúgy akkor pont semmi szükség nem volt) és úgy okoskodtam, hogy bemenni a városba tanúskodni még mindig kisebb feladat, mint kimenni egy akár késve érkező géphez Ferihegyre este 22 órakor**.

Szóval három embert odalogisztikáztam Budapesten X. napon az Y. utcába... egy olyan lakásba, amely kapcsán eredetileg senkitől nem szerettünk volna szívességet kérni. Hát, nagyon kellemetlen. A meghatalmazásokat meg már rábíztam egy kolléganőmre, aki a héten hazautazott, és még időben átadta Marinak – de szerencsére ők amúgy is találkoztak volna, nem miattam kellett összefutniuk...

* Mindkét félnek küldtem fotót a másikról!
** Egyébként akkor, este fél 11-kor egy szinte ismeretlen pasival autózva a Ferihegyi úton, arra gondoltam, hogy ez így milyen béna: ő úgy érzi, hogy fel kell ajánlnia, hogy elhoz, én meg udvariasságból nem merem visszautasítani, pedig szívesebben taxiztam volna, ő szerintem pedig szívesebben maradt volna otthon...

2019. szeptember 10., kedd

Ez azért kicsit korai még egy ilyen pici gyereknek!

Amikor Bonikám bölcsis lett, és csak öt-öt percem volt a gondozónővel reggel és este, hogy elmondjam neki az aznapi tudnivalókat/kikérdezzem róla, mit történt Bonival, azt gondoltam, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Aztán amikor kiscsoportos lett, és az ovónő már nem vette ölbe reggelente, és a pulcsiját-kabátját is egyedül kellett fölvennie, akkor azt gondoltam, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Középső csoportban, amikor második nap szóltak, hogy most már jó lenne, ha otthon hagyná az alvósállatát, az járt a fejemben, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Amikor pedig nagycsoportban egyedül kellett volna bemennie a terembe, biztos voltam benne, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

És most, első osztályban, amikor csak a kapuig kísérhetjük, és egyedül kell megtalálnia a menzás kártyaterminált, majd az udvaron az osztályát, illetve, ha otthon ebédel, délután magát az osztálytermét is, egy 400+ fős iskolában, és mi, szülők, nem is látjuk a tanítónőt (nem hogy bezsélnénk vele!) akkor arra gondolok, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Pedig azt mondják, hogy az elsősök kivételezett helyzetben vannak, külön udvaron gyülekezhetnek, reggelente felkíséri őket a tanítónő, és majd meglátom, hogy másodikban már tényleg mindent egyedül kell csinálniuk, akkor már nem lesz ilyen, így mondják: babusgatásban részük.

2019. szeptember 8., vasárnap

Érthetetlen

Én már nem is fiatal(os)nak szeretnék kinézni – talán már beletörődtem, hogy előzékeny Bonjour Madame-okkal köszönnek mindenhol. De amikor kipihenten és vidáman belepillantok a tükörbe, még mindig nem értem, hogy ki ez a...



... fáradt és mérges nő, aki visszanéz rám!

Plusz borzasztóan hullik a hajam, és nem látom, amit olvasok. Bele sem merek gondolni, mi jöhet még a következő 40 évben – ez már így is szinte kibírhatatlan!


2019. szeptember 5., csütörtök

Útravaló


A papámmal folytatott telefonbeszélgetésekből idézek:

***
 
„Izgul már Bonika az iskola miatt? Szegény gyerek... én megértem. Előbb-utóbb az ember bekerül a közoktatásba, nincs mese. Ez van. Kötelező, és kész. Szerencsétlen gyerek. És te, izgulsz? Az embernek el kell engednie a gyerekét. Borzasztó. Küldj majd képet az első napról, jó?”

„Na mi volt, hogy viselte? Nem volt gond, probléma, baj? Mit mesélt? [...] Nem mesélt semmit? Jajaj, ez nem jó. Nagyon nem. Lehet, hogy nem érti meg, amit mondanak neki? Nehogy a kétnyelvűség a hátrányára váljék. Még a végén elkönyvelik butának. Szerintem nem érti, amit mondanak neki. Szokott nézni franciául is rajzfilmeket? [...] Nem? Hát az nagy baj, nem jó ez így. Nehézségei lesznek. Nem fogja érteni, hogy mi történik az iskolában!”

„Te, az a kép, amit átküldtél.. az rettenetes. Azok a rácsok és kerítések ott a háttérben. Tényleg olyan, mintha valami börtönbe készülne. De hát végülis az. Börtön. Szegény gyerek.”

„Na, és a második napon mi volt? Nem verték meg?”

***

Nos, tudom ám, hogy kritizálni mindig könnyebb, mint jól gyereket nevelni, meg az életben eligazodni, de néha, amikor hallgatom a papámat, az jár a fejemben, hogy miképp lettünk mi a húgommal viszonylag normális felnőttek. Hogyan sikerült felnőnünk egy ilyen negatív, pesszimista és a világot veszélyes helynek láttató környezetben – mert így visszagondolva, én ezt a narratívát hallgattam két évtizeden keresztül (gond, baj, probléma, nehézségek), nekünk azt az üzenetet közvetítették otthon*, hogy az élet borzasztó (rettenetes, szörnyű).

Ezt régóta átgondolva és megértve, azt szeretném megtanítani Boninak, hogy lehetnek ugyan problémái az életben (mert miért ne), de hogy az esetek zömében MINDIG VAN MEGOLDÁS.

* A mamám egy másik kategória, őt viszont nem érdeklik az emberek.

2019. szeptember 1., vasárnap

Iskolakezdés +frissítés

Elmeséltem Boninak azt a keveset, amire emlékszem a saját első általános iskolai napomból: hogy sírtam, mint a záporeső, és hogy sok más gyerek is bömbölt. Emlékszem, mindenki fehér ingben volt. De amire legjobban emlékszem abból a napból az az a döbbenet volt, amit akkor éreztem, amikor a tanító néni a nap végén kiadta az ordrét, hogy a napközisek álljanak jobbra, a nem napközisek pedig balra.

És nekem fogalmam sem volt, mit jelent az a szó, hogy napközis.

És következésképpen nem tudtam, hogy hová kell állnom. Riadtan figyeltem, hogy minden, de minden gyerek problémamentesen odapozicionálja magát jobbra vagy balra, én pedig ott maradtam középen. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem ismerek egy ilyen köztudott szót, amit láthatólag mindenki más azonnal megértett. Hogyhogy erre nem készítettek föl a szüleim? Miért nem szóltak, hogy van egy ilyen fontos iskolai terminus, amely alapján kategorizálás történik, sőt, amelytől talán bizonyos életbevágó dolgok függnek, ki tudja, nem lehet tudni egy ilyen helyen, mint az általános iskola.

Nem tudom, hogyan ért véget a sztori, semmi másra nem emlékszem: se arra, hogy kikérdezett volna a tanítónéni, hogy mikor jön értem az anyukám, se arra, hogy probléma lett volna az egészből, a nap további része teljesen kiesett az emlékezetemből (ahogy a legtöbb nap az életemből). A döbbenet maradt csak meg, meg a később megfogalmazott tudás, hogy a nyelv birtoklása előny, sőt, behozhatatlan előny („A nyelvem határa a világom határa”).

Azt mondtam Boninak, készüljön fel rá, hogy neki is tesznek föl esetleg holnap olyan kérdéseket, vagy adnak olyan utasításokat, amelyeket nem ért meg. Eleve a kapott sajtpapírra írt, iskolafelszereléseket tartalmazó listát olyan nehezen tudtam értelmezni: mindenféle vonalas füzetek (Magyarországon nem ilyen vonalak használatosak), ceruzamárkák, ismeretlen szavak voltak ráírva, a papírbolti eladó segítségével tudtam csak összeállítani a cuccot. Utána az egész mismancot és fittyfenét négyfelé kellett osztani: az iskolatáskába, a tolltartóba, egy másik tartóba, meg egy zsákba. Logikátlan volt az elrendezés, de követtem az utasítást; játszótéri anyukáktól meg ismerős gyerekektől próbálván beszerezni a hiányzó infókat. Nem jártam én soha francia köztársasági iskolába, ahogy itt a sulit tisztelik, még az egyes osztályok elnevezését is csak nemrég tanultam meg (de folyton összekeverem: CP, CE1, CE2, CM1, CM2). Nem igazán tudom, mit mondjak Boninak, hogyan fog történni a holnapi nap: én magam sem tudom. Miért nem kellett például tollat venni az első osztályban? Kivel lesz egy osztályban? Ki lesz a tanító nénije? Ki mellett fog ülni; egyáltalán, frontális lesz-e az osztályterem vagy többen ülnek egy asztalnál?  A menzát is tegnap, teljesen véletlenül tudtuk meg, amikor a házunk előtt összefutottunk egy családdal: egy belépőkártyát kell odacsippenteni egy terminálnál, miután a gyerekek bementek a kapun. Azt a barátnőm mondta, hogy a könyveket az iskolában kapják, nem kell megvenni (még jó, nem volt rajta a listán).

Frissítés: na, okosabb vagyok. Az első napot úgy szervezték meg, hogy a szülők felkísérhették a gyerekeket a termekbe, erről nem is álmodtam. Sőt, arra treníroztam Bonit, hogy ott majd egyedül kell rögtön bemennie, tahát mindketten kellemesen csalódtunk. Nem a kis barátaival került egy osztályba, amitől ő nem rendült meg különösebben, mi viszont baromi csalódottak voltunk (a szülők is jó fejek), de az elmúlt tanévek elején is rendre csalódottan, sőt, bosszúsan jöttünk haza, úgyhogy reméljük, idén is minden jó lesz és lesz új kis haverja. Őrület amúgy, hogy mennyi az ismeretlen arc, pedig azt gondolná az ember, hogy három év ovi és játszóterezés után kiismertük már a környék gyerekeit, de nem.

Fönt a tanteremben a tanítónő elmondta a tudnivalókat. Rengeteg adminisztráció kíséri majd az évet, legalábbis az elejét: sárga füzet, zöld füzet, ezt beikszelni, azt bejelenteni, oda fotót ragasztani, kitölteni, beírni, hogy a menzás belépőkártya csippentéséről már ne is beszéljünk. Reggel ezen a bejáraton kell jönni, délután a másikon kell várni őket. Bonikám egyszer csak odafordult hozzám és aggodalmasan azt súgta: „Mama, nem értek semmit!”

Az egész suliról az az összbenyomásom, hogy 1) hatalmas, 2) ennek következtében jól megszervezett kíván lenni, de 3) mégis kaotikus. Szegény Bonikám ma este azon izgul, hogy hogyan fogja holnap megtalálni és fölismerni az osztálytermét!

2019. augusztus 29., csütörtök

Metaforák

Ma délután bekukkantottam egy kollégám irodájába; már volt nála egy másik srác. Az első kollégám új laptopot kapott, azt vizsgálgatták mindketten. Én is azért ugrottam be amúgy hozzá, hogy minden oké-e az új géppel, jól ment a csere, tud-e már dolgozni stb.

A laptop klaviatúra részének közepén egy piros gomb virított. Mi ez? – mutattam rá. Azt hittem, mikrofon, de mint kiderült, egér, amit a mutatóujjal kell birizgálni. A srác rögtön be is mutatta a használatát. Ekkor a másik kollégám, egy alapos, jól felkészült, nagy szókincsű és kreatív fordító, rendszerező elme, elgondolkodva megszólalt:

– Már nem azért, de innen tökre úgy néz ki, mint egy klitorisz.

Ez a szó úgy robbant oda be közénk, mint ahogy mondjuk egy meteorit csapódik a békésen és jólnevelten legelő tehenek közé. A hatása is ehhez volt hasonlatos: a döbbenettől szóhoz se jutottunk. Másodpercekig lebegett, szivárgott szét fölöttünk ez a szó (szinte hallottam a visszhangját is: KLI-TO-RISZ...), amely kollégák között, munkahelyen nem igazán, hogy is mondjam, szokványos. A pasi, aki kimondta, szerintem rögtön meg is bánta – vagy legalábbis mintha kicsit zavarba jött volna, de nem láttam jól, mert kicsit én is zavarba jöttem, mint valami múlt századbéli apáca, aki véletlenül benyitott a papi zuhanyozóba.

Ráadásul egyedüli nőként szinte megszólítva éreztem magam: most mondanom kellene valamit? Kikérjem magamnak? A feministák nevében? Vagy kedélyesen röhögjek, hogy de jó, akkor már Gábornak is van klitorisza, hihi? Esetleg tapintatosan hallgassak, mintha mi sem történt volna? (ezt a legkönnyebb megoldást választottam)

Az első kollégám törte meg a csendet, és röviden elárulta, hogy azt a piros gombot valóban szokták így nevezni.

Hazafelé aztán azon gondolkodtam, hogy végülis most mit vagyok úgy oda. Az anyacsavar szó nem ugyanilyen fura, ha jobban belegondolunk? Főleg franciául vagy angolul: mindig elcsodálkozom, amikor hallom: vis malevis femelle, szó szerint férfi vagy női csavar. Logikus, hogy mit modellez itt nekünk ez az érzékletes hasonlat, hát nem?!

2019. augusztus 25., vasárnap

Bértollnok

Még tavasszal elvállaltam egy munkahelyi pluszfeladatot, azaz hogy nyáron megírok egy egyoldalas szöveget. Az instrukció az volt, hogy a fogalmazás legyen közérthető, megmunkált és kapcsolódjon egy megadott témához. Magamban még azt is hozzátettem, hogy ne legyen klisészerű, legyen viszont frappáns csattanója. A szöveg felhasználásáról itt nem írhatok, de röviden annyit, hogy gimnazistákhoz szólt.

Nyár elején megkaptam a témát, és onnantól kezdve RENGETEG időt töltöttem azzal, hogy azon agyaltam: mi a fenét is tudnék erről írni, ami életszerű, érdekes, lendületes, de nem unalmas, és semmiképpen sem demagóg, továbbá belefér egyetlen oldalba?

Ezen a héten leadtam az irományomat, és most magáról az alkotói folyamatról szeretnék itt beszámolni. Igaz, hogy csak egy oldalnyi szövegről volt szó (tehát minek neki ekkora feneket keríteni), de azért mégis érdekes eszmei tanulságot szűrtem le a munkából.

Először is, ami meglepett, hogy (bár soha nem tartottam magam különösen kreatívnak) ennyire képtelen lennék egy sztorit kifundálni. Egyszerűen még gondolni sem tudtam olyan valamire, ami soha nem történt meg, azaz ami csak az én agyszüleményem lenne. Így a megírt szöveg minden egyes részét a való életből vettem. És valszeg pont ezért történt, hogy előbb (és sokkal gyorsabban) találtam ki a szöveg formáját, azaz a logikai felépítését, vezérfonalát, az elbeszélői perspektívát, az üzenetet stb. mint magát a tartalmat (amin hetekig kotlottam és a netet túrtam).

A másik érdekesség, hogy micsoda megfeleléskényszer dolgozott bennem. Mert miután úgy-ahogy megvolt a sztori (a fejemben), és már csak a megfelelő mondatokat kellett volna hozzá megtalálnom, alig bírtam írni. A legvéresebb kezű lektort, a legszőrszálhasogatóbb kollégát és a legszigorúbb szakmai kollektívát láttam magam előtt, amint pirossal húzzák ki az alanyaimat és az állítmányaimat. Arra gondoltam irigykedve, milyen gyönyörű megoldás születne Kaffka Margit vagy Tompa Andrea tollából. Még a saját józan eszemet is megkérdőjeleztem: biztos, hogy ez itt tárgyas ragozás? Tuti, hogy ezt egybe kell írni? Szoktuk ezt a névmást így használni? Érthető az átvezetés a két bekezdés között? És egyáltalán: amit én most leírok, az létezhetne?

Aztán kész lett a kreálmányom (műfaja szerint talán novella?), és rá sem bírtam nézni. Elküldtem egy kolléganőmnek, aki előzőleg kedvesen felajánlotta, hogy átnézi. Csupa lelkes visszajelzést adott, hogy ez így tök jó, meg hogy ne is változtassak semmit (nem mindha tudam volna bármi más írni helyette...). Ekkor kicsit felbátorodtam (bár nagyon udvariasnak gondoltam a lányt), átnéztem és javítottam többször is. Úgy gondoltam, hogy maga az ötlet végülis nem is olyan rossz, noha a szövegen lenne még mit csiszolni.

Aztán megint nem néztem feléje napokig (ugyanakkor tök boldog voltam, hogy kész van, és már nem nyomaszt a feladat, mint nyár elején), és amikor újra kinyitottam, hogy kicsinosítsam és gatyába rázzam, elfogott a türelmetlenség. Úgy, ahogy volt, elküldtem a szöveget. Lehetne jobb is, de ennyi tellett – még úgyis rengetegen át fogják nézni véglegesítés előtt.

Szóval nehéz ez a műfaj, a bármiről (az akármiről) meggyőződés és ihlet nélkül – ugyanakkor szépen, összeszedetten, pontosan, játékosan stb. írni. Perdig szavakkal foglalkozom nap mint nap, mégis más ez, mint amikor az ember a saját gondolatait, érzéseit vagy történeteit szeretné papírra vetni, és megint más, mint amikor egy idegen nyelvű szöveget ültet át magyarra. Viszont érzem azt is, hogy lehetne ebben is rutint szerezni, és idővel tökéletesedni, jobban csinálni. Talán jövőre is elvállalolom, ha ez beválik. Addig is maradok a fordításnál, és a saját életem krónikájánál!

2019. augusztus 20., kedd

Kakofónia

Kristálytisztán összeállt, hogy mi olyan nehéz nekem ezekben a magyarországi nyaralásokban, mitől fáradok el a végére. Hát a duma!

Először is Boni állandóan beszél. Hozzám. Magyaráz, kérdezget, mindent tudni akar, és iszonyú türelmetlen lesz, ha nem válaszolok azonnal. Ez mondjuk alapjáratban is probléma, na de amikor vakáció alatt be nem áll a szája reggeltől-estig, az nagyon fárasztó. Általában az éppen aktuális találmányáról (automatikus robot) mesél, hogy mit hova fog ragasztani/szögelni/kötözni/kalapácsolni, és hogy szerintem működni fog-e, de miért nem, és hogy miképpen tudnánk elkészíteni egy igazi gépet, de olyat, ami magától mozog, illetve meg kell nyomni egy gombot, és hogy emlékszem-e hogy a múltkor láttunk egy önműködő valamit, de mama, de mamaaaaaa, figyelsz?!

És akkor erre jön pluszban a férjem, aki nem ért semmit, de mindent tudni akar. Hogy magyarázzam el, vagy legalábbis foglaljam össze, hogy miről beszélgetünk. Hogy mit mondott Boni. Hogy mit válaszolok rá. Most már az a bevett gyakorlatom, hogy kérdezze meg Bonit. Akinek vagy van kedve válaszolni, vagy nincs. Olyan is van, hogy szeretne válaszolni, de nem tud – ekkor tőlem kérdezi meg, hogy de mama, hogy mondjuk franciául azt, hogy behajtani tilos? meg hogy hangosbemondó? Holott tudja, de a két nyelv közötti összeköttetés még nem megy flottul neki, vagy bizonytalan, nem tudom. Tényleg, néha olyan alapvető szavakra is rákérdez, amelyeket pedig nap mint nap használ franciául.

És akkor azt még nem is mondtam, amikor én és Z. szeretnénk beszélgetni. Bonival kb. esélytelen! Így vettük meg a lakást, hogy szó szerint át- meg átkiabáltunk a gyerek feje fölött, meg próbálunk azokra a fél pillanatokra koncentrálni, amikor Boni épp pont nem beszélt, hogy gyorsan megvitassuk az aktuális problémákat. Beszélgetési időt loptunk kvázi. Rendszeresen voltak olyan helyzetek, hogy én Bonival beszélgettem (mert ha nem figyelek rá, megkapom a magamét – egyszerűen az a mondat, hogy Maradj csendben egy kicsit, a papa mondani szeretne valamit! totálisan hatástalan, mintha a falnak beszélnék), szóval Bonival beszélgettem, és akkor Z. odajön a telefonjával, hogy mutassam meg most azonnal a Transferwise honlapján ezt meg azt, de egy másodpecet sem tud várni, mert esik az árfolyam, és ő minden pillanattal súlyos eurókat veszít.

És akkor ez az eleve komplex helyzet (türelmetlen gyerek, kétnyelvű család) tovább bonyolódott akkor, amikor másokkal voltunk. Z. képes a mondat közepén bárkit félbeszakítani, aki magyarul beszél, hogy belekérdezzen valami TELJESEN mást (Most az az eset jutott eszembe, amikor megkérdeztem valakit, hogy hol kell fölszállni a metrópótlóra, és az illető végig sem tudta mondani, mert a férjem folyamatosan beledumált, hogy na? mi van? mit mondott?). Egyrészt jogos, mert nem tudja, hol van a gondolat vége, gyakran lövése sincs, hogy miről beszélünk, másrészt idegesítő, mert sokszor előfordul, hogy én mondjuk a mamámmal a saját szülőfalujáról beszélgetek, és akkor Z. odajön, hogy mit jelent az, hogy „Überkirály”? Vagy a papámmal a töltött paprikát vitatjuk meg (ízesítés, állag, textúra) és akkor Z. ott terem, és olyan kifejtős kérdésre szeretne választ kapni, hogy most akkor végülis jobb volt a kommunizmusban vagy sem?

Vagy kihallja a nevét. Hogy most épp róla beszéltem, hallotta, mit mondtam? És ha elmondom, hogy á semmi, csak annyit mondtam a mamámnak, hogy az ő szendvicsét ne vajjal, hanem margarinnal kenje meg, akkor ez most egy totálisan felesleges mondat volt, mert a lényeg úgyis az lesz, hogy ízleni fog neki, én viszont aznap már a századik felesleges mondatot mondtam el, lényegtelen vagy redundáns, de mindenképpen nélkülözhető információkat közvetítve.

Vagy a viccek. Fordítsam le ezt meg azt a viccet, amin a mamámék nem nevetnek. Akkor Z. megkérdezi, hogy miért nem, én magyarázhatom el a csattanót, akkor leesik nekik, de ezzel elment 5 percem az életemből, és küzben persze Boni is méltatlankodik, hogy nem figyelek rá. Vagy: Z. érdeklődik, hogy ismerik-e a szüleim Jeanne Moreau-t. Ártatlan kérdés, de ebből is 10 percnyi magyarázat szokott kikeveredni, ki miért nem ismeri, mit kell tudni róla stb. És akkor, ha mondjuk épp ebéd közben vagyunk, előfordul, hogy én még csak a levesnél tartok, annyit kell ide-oda magyarázkodnom – mert vagy beszélek, vagy eszem, ugye.

És néha annyira jó lett volna csak úgy csendben maradni. Elhallgatni. Kikapcsolni. Nem odafigyelni!

De még azt is el tudtam volna fogadni (vagy engedni? :)), hogy idén sem pihenek, ha nem kritizálna folyton mindenki ENGEM. Mert senki soha nem volt megelégedve tolmácskészségeimmel és a rendelkezésre állásommal – és az az igazságtalan vád hullott a fejemre, hogy én állítólag mindenkit önkényesen cenzúrázok. Hogy nem mondok el mindent. Összevonok, egyszerűsítek, kihagyok dolgokat – ért a szemrehányás minden oldalról. De könyörgöm: hogy is lehetne ezt jól csinálni?!

2019. augusztus 13., kedd

Esélyek és veszélyek latolgatása

Na tessék, már van is egy teljesen friss illusztációm arról, hogy Z. nem kispályás játékos, ha a gyereke biztonságáról és épségéről van szó.

A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?

Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).

Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.

Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.



De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).

Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?

* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.

2019. augusztus 10., szombat

Könnyű Katát táncba vinni (azaz a magyar virtusról)

Végül vettünk egy lakást (nem a Rózsikát), de most nem erről, hanem az ingatlanvételi szerződést elkészítő ügyvédről szeretnék írni. Még telefonon kérdeztem tőle jó előre, hogy mennyit kér érte; a díj összegét a lakás árának egy bizonyos százalékában állapította meg. Korrektnek tűnt, elfogadtam.

A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!

Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.

Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.

Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).

Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!

2019. augusztus 8., csütörtök

Lazák vs. maximalisták

Vannak azok az emberek, akik, és itt most magunkra, de leginkább a férjemre gondolok, szóval akik a lehető legjobban akarják (szeretnék) bebiztosítani magukat az élet különböző veszélyei ellen, és a lehetőségekhez képest mindig biztosra mennek - úgy az egészség-, mint a pénzügyek területén. Mindent kétszer (többször!) leellenőrizünk, hatóságokkal levelezünk, telefonálgatunk, fillérre pontosan ismerjük mindegyik bankszámla állását, kétóránként kenjük a gyereket naptejjel, négyóránként ellenőrizzük az esetleges kullancscsípéseket, számítgatjuk a napi bevitt folyadékmennyiséget* stb.

És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.

Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.

Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!

* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.

2019. július 26., péntek

Műanyagmentes július

A férjem számára több fura dolg is van a nyári Magyarországon; kezdjük mindjárt azzal, hogy üvegbe zárt uborkát kovászolunk rohasztunk a tűző napon, majd “úristen, ez de jó lett” felkiáltással megesszük, amire ő még ránézni sem bír. Vagy hogy halomban állnak a dinnyék az út mentén, kongatjuk őket, és a kádban/hordóban/pincében hűtjük, mert esély sincs rá, hogy beférjen a hűtőbe. Vagy hogy nyárson sütjük a szalonnát.

A legújabb felfedezése: ha kinövi a gyerek a gumiszandálját, a szüleim első reakciója nem az, mint az övé (=elrohan az Auchanba újat venni), hanem hogy...


...a mamám egyszerűen levágja a szandál orrát!

2019. július 19., péntek

A Józsika és a Rózsika

Beleszerettem egy lakásba. Az elmúlt napokban súlyos dilemma előtt áltam: el kellett döntenem, hogy eladjam-e a szintén szerelmben fogant, majd körültekintően felnevelt-felújított, és folyamatosan imádott lakásomat, és (ráfizetéssel) vegyem-e meg ezt az új lakást, ami sok szempontból kicsit rosszabb, más nézőpontokból viszont lényegesen jobb paraméterekkel rendelkezik. Nem is részletezem, a lényeg úgyis annyi, hogy mi most Budapest egyik hírhedt kerületében lakunk, ezt az újat pedig a város legelegánsabb negyedében találtuk. És pár perc sétára a szüleim lakásától, azon a környéken, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egy art deco házban, garázzsal. De mondom, mindegy is, nem is ezt akartam leírni, hanem azt akartam elmesélni, hogyan őrlődtem a két opció között, mintha pasikról és egy komoly szerelmi drámáról lett volna szó.

A mostani lakásomban 12 év munkája van; kézipoggyászban hoztam a tapétát, az ajtókhoz passzoló könyvespolcot terveztettem, majd építtettem, a fürdőzsoba és a konyha teljesen az én ízlésem szerint készült, a zárat a papám csinálta, Boni szobájában a háromméteres függöny saját magam vartam. Tíz éve nincs a két ablak között falilámpa, mert nem találtam MÉG olyat, ami 100%-ig tetszett volna. Minden ittlétünk alatt van valami munka vele: vízóracsere, közgyűlés, kazánellenőrzés, klímatisztítás, IKEA, még bolhapiacon is voltam, hogy a hiányzó bútorokat trendin beszerezzem.

Azért kacsingattam viszont másfelé, mert maga a ház, ahol a lakás (legyen a munkaneve Józsika) található, rossz állagú; tipikus pesti gangos bérház, amit a lakók 100 éve csak ímmel ámmal tódozgatnak-foltozgatnak. Kívülről nem annyira látszik, de a tető, a kémények, a csatorna, a padlás mind romhalmaz.

Az új lakást (nevezzük Rózsikának) hétfőn láttuk először. Azon az éjszakán kétségbeesetten próbáltam megakadályozni magam, hogy fejben be ne rendezzem az egész lakást, a konyhától a gyerekszobáig, és hogy ne képzeljem magunkat az erkélyre egy nyári nap végén. Másnap négyen mentünk csajok megnézni, és valamiféle tömegpszichózis hatására ügy jöttem el, hogy OK, akkor eladom a Józsikát.

Tulajdonképpen a kérdés itt Mo-on fel sem merült senkiben: ha valaki ki tudja fizetni a Rózsikát, akkor nem lakik a Józsikában, tiszta ügy. (Kuzinom üzenete pl.: “Édesem, ha nincs pénzed, nem veszed meg. Ha van pénzed, megveszed. Egy lakást a X. utcában meg KELL venni.”) Az egyetlen kivétel ezalól a férjem, aki elnézéssel tekint a couleur locale-ra, azaz Józsika hulló vakolatára és a más házak kapujában ülő, félmeztelenre vetkőzött, debrecenit eszegető pasik látványára. És aki reggelente a piacon kezd, hogy megvegye a kiflit és a kakaózcsigát. Szóval ő az, aki végig ellenezte Rózsikát, és csak megvető hallgatásba burkolózott, amikor mondtam, hogy ott is van piac, igaz, 23 perc sétára...

Volt egy olyan nap, asszem a szerda, amikor szinte belehülyültem a gondolkodásba. Tulajdonképpen olyan kérdésekre kellett (volna) megtalálni a tuti választ, hogy fogok (-gunk?)-e még Magyarországon lakni? Hol leszek nyugdíjas? Hol lesznek unokáim? Milyen állapotban lesznek a szüleim később? Hová tart a budapesti ingatlanpiac? Össze fognak-e dőlni ezek a rozoga pesti bérházak vagy úgy vannak megépítve, mint a várak, és 500 év múlva is állni fognak még? Előfordult-e már olyan, hogy egy egész városrész összedőlt? Mi lesz Magyarországgal, bekebelezi-e Oroszország, és kivonulnak-e a külföldi befektetők? Vagy tart a fellendülés, és eldániásodik? Okos dolog-e olyan lakásba fektetni, ahol nem is él az ember, miközben ahol él, azt meg bérli?

Épp egy játszótéren voltunk. Oda lyukadtam ki a nagy gondolkodásban, hogy bizony meg kell válnom Józsikától, leszolgálta az idejét. Duplaannyit ér, mint amennyibe került, de már kezd rizikóssá válni: én nem tíz-húszévre tervezek előre, hanem örökre. Fölhívtam az eladó csajt, mondta, hogy nem enged az árból (teljesen jogosan, én sem tenném a ő helyében). Szedtük a motyóinkat, hazaindultunk. Bejelentettem Z-nek, hogy valszeg belevágok, ez egy vissza nem térő alkalom. Megbeszéltük a pénzügyeket (valamennyit kölcsön kell adnia, amíg el nem kel a Józsi), hívtam a barátnőimet.

És akkor hazaértünk. Fél hét lehetett, az ablakokon áradt be a fény a csöndes nappaliba, és Józsikának olyan finom illata volt...és minden olyan ott, amilyennek én szeretem, és amilyennek megszoktam. És akkor hirtelen meggondoltam magam: nem tudom ilyen könnyedén eldobni ezt a Józsit, mint egy kapcarongyot! Nem, nem, nem!

Azért másnap felhívtam a bankomat, és utaltam némi pénzt a forintszámlámra. Holnap pedig elmegyünk megnézni Rózsikát a mamámmal, hátha... kiszeretek belőle, vagy nemtom. Kiderül róla valami oltári nagy hiba, probléma, baj, malőr... (de pont az ellenkező fog történni; a mamám imádni fogja - mindig is utálta Józsit. Persze szegény ő jár közgyűlésekre).

2019. július 15., hétfő

Ezek a dögök

Tegnap este jöttünk vissza vidékről, ahol (és azóta) végig...



...vakarózunk! (-tunk) Szegény gyereknek megint bedagadt a szeme a szúnyogcsípéstől, nekünk csak simán viszket. Rémes, hogy egy ilyen vihar utáni szép nyári estén, mint pl. a tegnapi, a szúnyogok a házba késztetnek mindenkit, ahelyett, hogy a teraszon szívnánk a friss levegőt!

2019. július 8., hétfő

További világméretű probléma


Az új szandálom által - a bőr és a talp között létrejövő vákuum következtében - kiadott NAGYON kellemetlen hangok....

2019. július 6., szombat

Eljött az a pillanat...

... amikor TÉNYLEG nincs nagyobb problémám ez életben, mint hogy...



...sikerül-e úgy bepakolnom a bőröndbe, hogy minden fölső passzoljon minden nadrághoz és szoknyához...!


2019. július 3., szerda

Hét. Hét! (7, sept, seven, sieben)

Olvasom, hogy Ez EB vezetői posztjára jelölt nőnek (orvos, politikus) hét gyereke van. És nem térek magamhoz! OK, lehet hogy olyan helyzetben volt, hogy világéletében soha nem kellett főznie, takarítania, gyereket pelenkáznia, gyerekhez éjszaka kelnie, különórára kísérnie stb. mert megcsinálták helyette mások. De ezeket a másokat (szakácsnő, takarítónő, baby-sitter) valakinek koordinálnia is kell, nem?

Jó, lehet, hogy még ilyen koordinációs feladatokat végző bejárőnője is volt. De még akkor is; hét kisgyerektől lefektetéskor elbúcsúzni (puszi, ének, betakargatás, kérdésekre válaszolgatás stb.) legalább egy óra! Ugyanígy, ha fogoroshoz nem is kísérgette őket (mert a német gyerekek vígan járnak szimpi fogorvoshoz önállóan :))), de biztos ott kellett lennie az évvégi balettelőadáson vagy zongoravizsgán! A politika magas polcain tevékenykedő embernek erre hogyan van ideje?

Vagy nem is az idő; tegyük fel, hogy 4 órát alszik naponta (vannak ilyenek). Hanem a folyamatos észben tartása a dolgoknak: az egyik gyerek szerelmes, a másik összeveszett a harmadikkal, a negyedik nem találja a helyét a világban, az ötödik folyamatosan beszélni szeretne, a hatodik pont, hogy ki sem nyitja a száját, a hetedik pedig mondjuk rossz társaságba keveredett. Még ezt végiggondolni is hosszú! Hát még a problémákat kezelni, vagy elvonatkoztatni, és másra koncentrálni. Nekem egyetlen gyerekkel is néha annyira máshol jár az eszem, hogy a hamut is mamunak fordítom! (lásd export vs. import).

Szóval, le a kalappal a nő előtt, én erre képtelen lennék. Látom Z. húgának a családját (hat gyerek), hogyan működik: a leszűkebb karácsonyi vacsorán is min. 32-en vannak (képzeljétek el a logisztikát!), minden hónapban van három születésnap, és Anne-nak mindig van valami dolga a (már felnőtt) gyerekei körül: vízumigénylés, ingatlanosnál képviselni egymást, gyerekfelvigyázás, utazásszervezés, köremailekre válaszolni, gyerekruhákat csereberéni stb. stb.!

2019. július 1., hétfő

Egy elkényeztetett gyerek a fogorvosnál (majd az étteremben)

Nem fog fájni. – jelentette ki a nő. Haha, miért jönnek még mindig ezzel az ősrégi, hazug szöveggel? Ki hiszi ezt el? Boni biztos nem. A kezelés, fájdalomküszöbtől és sztessztűréstől függően igenis fájhat, még egy felnőttnek is!

A gyereknek egyedül kellene bejönnie a rendelőbe. – folytatta. Én elhiszem, hogy a francia gyerekek 99,9%-a be tud menni szülők nélkül, de az én fiam nem. Ha mi nem kísérhetnénk be, a mai napig nem lenne megcsinálva a lyukas foga (ami sajna újra fáj neki, ezért voltunk ott).

Ön fél a fogorvostól, asszonyom, és ráragasztja a fiára a félelmet! – lendült támadásba. Nálunk viszont nem igazolódik be az a tudatalatti átvitel. Boni – hiába RETTEGEK a bottal szaladgálástól – vígan szaladgál bottal; vagy: anno nagyon tartottam az ovikezdéstől (eléggé érett-e?) – neki meg sem kottyant. Ja, amúgy meg: nem félek a fogorvostól.

Egy ekkora gyereknek már egyedül kell fogat mosnia. Ezzel a nézettel is szembeszállnok: hiába ügyes a fiam, eléggé lusta is tud lenni. Ha ő mosná a saját fogát, szerintem több lyukas foga lenne.

Jobban kellene mosni hátul a fogát. – jelentette ki ezután a fogorvos, teljesen ellentmondva saját magának (lásd előző mondat)

Nincs egy kicsit elkényeztetve a fia? – játszotta ki az utolsó ütőkártyáját. De ez meg megint definíció kérdése. Ha elkényeztetésnek hívjuk azt, ha egy ötéves gyerek annyi puszit kap a szüleitől, amennyit csak akar, ha az ő igényei szerint alakítják a szülők a nyári szabijaikat, ha dugig van a (saját!) szobája játékokkal, könyvekkel, ruhákkal, ha egészséges és finom ételeket kap, ha minden péntek délben étteremben ebédel az apjával, ha gyakran megy friss levegőre, biciklizni, uszodába, kirándulni, ha kísérgetik az oviba(-ból), ha mindkét kocsiban van nekivaló gyerekülés, ha rendszeresen mesélnek neki (fejből és könyvből), ha saját fényképalbuma van, a születése óta készült legjobb fotókkal, ha komolyan veszik a problémáit, nehézségeit és félelmeit, ha stresszmentes környezetben, a lehető legkevesebb fájdalommal kívánják neki lehetővé tenni a fogorvosi kezeléseket – akkor igen, Boni el van kényeztetve. SZERENCSÉRE!!

Miután a nő a tízperces konzultáció során elénk tárta megfellebezhetetlen véleményét – azaz hogy egy fogorvostól pánikba eső nő nevel itt egy mulya, félénk és félős kisfiút, aki ráadásul fogat mosni sem tud egyedül – még maradt jó 40 percünk az ovikezdésig. Éppen dél körül volt, beültünk hát a közeli étterembe. Sietve ebédeltünk. Már a desszertnél tartottunk, Bonit noszogatni kellett, mert el-elálmodozott, félő volt, hogy elkésünk, 13:45-kor zárják a kapukat. Ekkor belépett a fogorvosnő is az asszisztensével, és a következő látvány tárult eléjük: Z. épp sietősen, kanalanként adta Boni szájába a fagyit, csak hogy végezzünk már.

Egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat. Most már soha nem fogjuk tisztázni a vádat, mely szerint egy önnállótlan és gyámoltalan gyereket nevelünk, akit még ötévesen is mi etetünk!

2019. június 30., vasárnap

Egyik kutya volt, másik eb

A következő sztorit két szemszögből lehet elmeséni: az enyémből és a férjeméből. A helyszín ugyanaz: egy erdei földút, ahol én legelöl, a férjem 30 méterre lejjebb, Boni pedig kettőnktől egyenlő távolságban, középen gyalogolt. Épp indultunk volna kirándulni. Az egyes szereplők kedvét és motivációját jól tükrözte a sorban elfoglalt helye. Én folyton hátra-hátrafordultam (hogy mit tökölnek már), egyszer csak azt láttam, hogy két tehén méretű, fekete kutya rohan oda a semmiből, és ugatva támadnak a vékony kis Bonikámra, aki ijedtében sírva menekülni próbált.

Rögtön beugrott, hogy mit csinált a legutóbb Z., amikor szintén kirándulás közben messziről kutyaugatást hallottunk: a biztonság kedvéért magához vett egy botot. Egy pillanat alatt találtam egy jó vastag husángot, és üvöltve rohantam a kutyák felé. A következő percben már a kezemben volt a halálra vált gyerek (meg a husáng – emlékszem, milyen nehéz volt tartani a kettőt, miközben remegett a lábam), körülöttönk meg ott csattogtatták a fogaikat a vérengző fenevadak.

Na most Z. szerint ez az egész úgy történt (és noha sok mindenben nem értünk egyet, most vakon hiszek neki), hogy épp sétáltunk az erdőben, amikor kiszaladt az útra két aranyos, játékos kutyuska, és érdeklődve szaglászni kezdték Bonit. Ekkor, állítólag, józan eszemet veszítve, tébolyult rikoltással rohanni kezdtem egy idétlen bottal a kezemben a szegény kutyák és a síró gyerek felé. Azt mondta – és ritkán adja a fejét ilyen minősítgetésekre –, hogy ciki voltam.

Mindezt azért is tudom elhinni neki, mert utána megjelentek a kutyák gazdái, akikkel, remegő hanggal ugyan, de még én is váltottam egy-két szót, sőt, az egyik kutyát (a „bundásat” – mondta utána Boni) meg is simogattam. Készséggel elhittem nekik is és Z-nek is, hogy kevés kutya támad emberre. UGYANAKKOR, itt kell elmesélnem hogy a húgomat egyszer szétszaggatták volna a kutyák (éjszaka, Budapesten), ha épp nem járőröznek arra rendőrök, akik kvázi így megmentették az életét. Emlékszem arra is, hogy a mamám másnap felhívta a kapitányságot, és noha a húgom akkor már elmúlt 20 éves, mégis azt mondta elfogódott hangon, hogy meg szeretné köszönni, amit a kislányáért tettek.

Egyébként végiggondoltam ezt az egész kutyás ügyet, és rájöttem, hogy mi zavar bennük a legjobban: hogy odajönnek az emberhez, szaglászkodnak, dugdossák az orrukat, fittyet hányva az ember privát szférájára, kiszámíthatatlanul. Ha lenne, szívesen részt vennék egy több napos kiképzésen arról, hogy hogyan szereljünk le határozottan, de hatékonyan ismerkedni vágyó négylábúakat – mert teljesen egyetértek Z-vel azzal, hogy az elfutás nem a legideálisabb reakció (noha a legzsigeribb).

2019. június 27., csütörtök

Boldogság

Egy rádióműsor végén a három meghívottnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy boldog-e.

A nő (középkorú színésznő-írónő) azt felelte, hogy boldog, mert a színházzal és az írással megtalálta azt a közeget, amelyben kifejezésre tudja juttatni a legbelsőbb lényét.

A fiatal pasi (író, zenész) is azt mondta, hogy boldog, mert felhagyott a csalással; már nem hord álarcot és nem akarja magát másnak láttatni, mint ami valójában.

Az idős pasi (orvos) szintén boldognak vallotta magát, mert míg – szerinte – a boldogtalanság és a szerencsétlenség magától jön, addig a boldogságért nap mint nap meg kell dolgozni, amit ő meg is tesz.

Nekem nincsenek ilyen fennkölt gondolataim. Én boldog vagyok, egyszerűen csak attól, hogy van egy kisfiam. És ez a tény búraként borul az életemre, vagy ha úgy tetszik, rózsaszín szemüvegként láttatja velem a világot. És minden más – hétvége, vakáció, egy jó könyv, munkahelyi kihívások, érdekes beszélgetések, finom ebéd, zene stb., stb. – csak plusz, többlet, ráadás, mondhatni tortán a hab (vagy a cseresznye, ahogy a franciák mondják), ami ha van, jó, ha nincs, nem baj. Önkifejezés, önbizalom vagy küzdelem – talán szintén szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele a boldogságomnak.

(A rádióműsorba meghívott vendégeknek mind vannak gyerekeik, lecsekkoltam a neten; a két első személynek ráadásul elég kicsik is!)

2019. június 24., hétfő

Hogyan szerezzünk öt kellemetlen percet magunknak és másoknak?

Tegnap egy barátnőmmel egy biobolt mellett mentünk el; térkép volt a kezünkben, turistának tűnhettünk; azok is voltunk. Megkerültünk egy ott parkoló furgont, és már pont mentünk volna tovább, amikor az autó mellől egy nő megszólított minket, a szavaira pontosan sajnos már nem emlékszem, de valami ilyesmit mondott:

– Nem szeretnének egy kis cseresznyét? Adok maguknak! Épp most szállítottam le a bioboltnak egy adagot, és maradt egy kicsi.

Egymásra néztünk Kathrinnal, ő tartózkodóbb, én viszont, ezek szerint nála (és a kelleténél is) mohóbb vagyok, úgyhogy sietősen azt válaszoltam:

– De, köszönjük!

Odamentünk az autóhoz, a nő kinyitotta, és megmutatta a ládákban fekvő, levelekkel együtt leszedett cseresznyét:

– Látják? Vannak benne rohadtak is, azt le kell szedni, én sem úgy adtam ám el a bioboltnak. Mennyit szeretnének? (megmarkolt egy adagot, ahol voltak cseresznyék, levelek és rohadások is, vegyesen) Egy egész ládával?

Itt Kathrin hezitált, mint utólag kiderült, ő egy maréknyi cseresznyére gondolt, amit eleszegetünk városnézés közben. Én viszont, talán az ingyencucc lehetőségétől megrészegülve, vagy ha megrészegülve nem is, de legalábbis a tenyeremet dörzsölve, jó kelet-európai reflexből (Kathrin barátnőm svájci) előre örülve annak, hogy csak így az ölünkbe hull egy ládikó biocseresznye, rávágtam:

– Igen!

A nő erre ránk néz, és azt mondja (szavaira pontosan megint nem emlékszem):

– A boltnak 10 euróért adom a kilóját, Önök mennyit...?

Azonnal világossá vált, hogy nem adniról van szó, hanem ELadniról, nem egy őstermelő kedvességről, amellyel a feleslegesség vált (vagy át nem vett) cseresznyéjét akarja odaadni az első arrajárónak, hanem egy biznisz vumenről, aki az utolsó rohadt (szó szerint és átvitt értelemben) cseresznyéjét is megpróbálja értékesíteni. A szituáció ekkor megkövetelte, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert másképp nem hátrálhattunk volna ki belőle, úgyhogy ezt válaszoltam, szégyenszemre:

– Mi azt hittük, ingyen szeretné nekünk odaadni.

Az ingyennél majd elsültem. Hogyan gondolhattam volna, hogy egy olyan világban élünk, ahol kedves nénikék akarnak szimpatikusnak lászó embereknek, egy nyári vasárnapon gyümölcsöt ajándékozni? Arra emlékeztetett a szitu, amikor Indiában cuki gyerekek mórikálták magukat édesen a fényképezőgépünk előtt, egyezményes jelekkel mutogatva, hogy fényképezzük csak le őket, majd amikor ezt mosolyogva megtettük, odajöttek hozzánk, és szintén félreérthetetlen nemzetközi gesztussal, azaz tenyerüket felénk tartva, kőkeményen behajtották rajtunk a fotó árát.

De azért én sem voltam annyira civilizált, mint Kathrin. Túl gyorsan csaptam le a kínálkozó alkalomra, túl nagy adagot (egy ládával!) szerettem volna. Amikor pedig NEM is szeretem a cseresznyét! (Na jó, az nem igaz: az összes gyümölcsöt szeretem, de a cseresznye az utolsó a sorban.)

De akkor miért...? Hát mert aki ezt az adag cseresznyét ilyen gyorsan, gondolkodás nélkül úgymond (mert hol mostuk volna meg?) elfogadni sietett, az a bennem élő lény volt, aki évekig nem tudott bármikor megvenni egy kiló cseresznyét, és akibe ez a csóróság annyira beléivódott, hogy néha fel-feltör, és méltatlan helyzetekbe kergeti. Viszolyogva (magamtól, a nőtől) sarkon fordultam, és még odavetettem:

– Nem akartuk cseresznyét VENNI. Viszlát!

Kathrin, évszázadok óta jólétben szocializálódott úrinő, értetlenül jött utánam, mérgesen füstölögtem neki, amikor utánunk kiáltott a nő: Na jó, odaadom maguknak ingyen!, mire én visszavakkantottam, hogy Nem kell! Pár perc múlva előttünk fordult be a kocsijával, kinézett az ablakon, én pont akkor kaptam föl a fejem: tekintetünk össztalálkozott. Ösztönösen elmosolyodtam, fölemeltem a kezem, intettem neki, ő szintúgy.

Azt hiszem, azt jelentette ez a köszönésféle, hogy: mindketten nívótlan módon bepróbálkoztunk, hát, nem jött össze.

2019. június 22., szombat

Kérdés

Vannak azok a mondatok, amelyekrôl nem lehet eldönteni, hogy a gazdájuk poénnak szánja ôket, vagy sem. Mert viccnek jò vicc, értékelendô, szeretem én a jó humort, szìvesen röhögök magamon, másokon, az élet hihetetlen dolgain, na de ha mégis KOMOLYAN hangzott el, és mégsem irónia, túlzás vagy szaríra áll a hátterében, akkor az GÁZ.

El kell mondanom, hogy jövô hétre brutális kánikulánát jósolnak a világnak ebben a mégiscsak óceáni éghajlattal jellemezhetô részére, meghùzták a vészharangokat a munkahelyemen is (igyunk sokat, ne menjünk a napra stb.). Délben a következô üzenetet kaptam a férjemtöl (aki folyton viccelôdik, de aki, ugye, nem vállal semmilyen egészségügyi rizikót):


« Szerinted nem kellene vennünk egy klímát a jövô hétre? Állìtólag a Darty-ban lehet kapni, 300 euró! »

2019. június 20., csütörtök

Egy kis statisztika

Napra pontosan nem számoltam ki, de ettől a hónaptól, azaz 2019. júniusától kezdve az életem nagyobb részét, már külföldön élem: Huszonegy évesen mentem el Magyarországról, két bőrönddel, azóta öt hétnél több egybefüggő hetet nem töltöttem el otthon. Évente kb. kétszer megyek haza, a legtöbb idő asszem nyolc hónap volt, hogy nem látogattam el Magyarországra. Éltem és dolgoztam három országban, laktam négy különböző városban.

Tulajdonképpen már fogalmam sincs, milyen lehet Budapesten élni, tanulni vagy dolgozni, vagy egyáltalán: milyen lehet nem kétlakiként létezni ebben a világban.

2019. június 17., hétfő

Filozófiaérettségi

A múltkor azt írtam, hogy míg egy magyar átlagember simán ismer 2, 3 vagy 4 kortárs költőt, addig a francia egyet sem. Ez így igaz, ugyanakkor ha kortárs filozófusokról lenne szó, akkor viszont a francia utca embere lenne előnyben: bárki simán felsorol párat közülük, hiszen rádióban, Tv-ben szerepelnek, könyveket írnak stb. A filozófiának fontos szerepe van a gimiben is, ugyanis kötelező tantárgy, és érettségi is van belőle (legalábbis most; a reform után nem tudom, mi lesz a sorsa).

Ma volt a központi filozófiaérettségi napja. Minden évben megnézem a kérdéseket, általában az egyik-másik újság által javasolt megoldásokat is. Idén is baromi érdekes (de nehéz!) kérdéseket tettek föl a diákoknak, akiknek négy órájuk volt megírni a dolgozatot.

A legnehezebb szakon a következő két kérdés közül (és egy szövegelemzés közül) lehetett választani: A kultúrák sokasága megakadályozza-e az emberi faj egységességét? vagy: A kötelezettségnek való megfelelés azt jelenti-e, hogy lemondunk a szabadságunkról? Biztos a kultúrát választottam volna, és noha nincs jó vagy rossz válasz, hanem csak jó vagy rossz érvelés, mégis az az érzésem, hogy nem illő (azaz politikailag inkorrekt) mással válaszolni, mint hogy nem, erre utal pl. az EU jelmondata is (Egyesülve a sokféleségben). Az igenlő választ viszont a háborúk, konfliktusok, inkvizíciók igazolnák.

A gazdasági szak kérdései: Az erkölcs a legjobb politika? vagy Megosztja-e a munka az embereket? Szerintem a második téma könnyebb, mert lehet amellett érvelni, hogy a munkavégzés maga többféle, sokrétű és szerteágazó, illetve már maga az a tény is megosztó, hogy míg valaki dolgozik, a másik nem (munkanélküli, beteg, simán csak gazdag stb.). A munkát és a munkamegosztást viszont úgy is lehet vizsgálni, mint az emberi szerveződés és szolidaritás megnyilatkozását.

A legkönnyebb (irodalom) szakon a Megszökhetünk-e az idő elől? és a Mire jó megmagyarázni egy műalkotást? kérdést tették fel. Mindkettő nagyon érdekes, a másodikról a volt főnököm jut eszembe, aki egyszer azt mondta (olyan okos pasi volt, hogy szájtátva hallgattuk), hogy a 20. század képzőművészete annyiban tér el az előzőektől, hogy a vizuális élmény mellé ma már mindenképpen társulnia kell egy elemzésnek is, a kettő csak együtt értelmezhető. Ellenérv: felesleges megmagyarázni egy jó filmet, illetve magyarázat nélkül is tudjuk élvezni mondjuk a Holdfény szonátát.

Érdekesek ezek a feladatok, mert az embernek (az érettségizőnek) el kell gondolkodnia egy sor olyan fogalmon is, hogy erkölcs, politika, kultúra, emberi faj, szabad akarat, munkavégzés, műalkotás stb., továbbá ismerni kell a legalapvetőbb filozófiai irányzatokat, nézeteket. A veszélye viszont talán az, hogy mivel bármelyik oldal mellett lehet jól és okosan érvelni, az egész a szavakkal való játékká, stílusgyakorlattá degradálódik.

Mint ahogy azt is kíváncsian várom, hogy hogyan tanítják meg ezeket a piciket olvasni egy olyan nyelven, ahol az írott szó és a kiolvasott hangsor között nagy az eltérés (azaz: szakadék), úgy azt is érdeklődve fogom (majd) figyelni, ahogy egy ilyen filozófiaoktatás zajlik.

2019. június 13., csütörtök

Gabriel (és egy ovis sztori)

Értékrendekről, szülői elvárásokról (sőt, követelményekről), a pálfordulásomról és egy kisfiúról szeretnék mesélni ebben a posztban. De kezdjük a kisfiú családjával: az anyját még soha nem láttuk, az apja és a kishúga egyformán színtelenek, szótlanok, mosolytalanok, mintha kettőig nem tudnának számolni. Kirínak, még az öltözetükkel is a játszótéri társaságból.

A kisfiú, Gabriel, idén Boni csoporttársa volt: egy intelligens tekintetű, tűzrőlpattant kisfiúról van szó, totális ellentéte az apjának. A vérében van az irányítás, a dominálás, megkockáztatom: a manipuláció. Nem mondom, hogy rosszindulatú, mert nem tudom, de őszintén megmondom, nem tűnik annak. Inkább olyasvalakinek látom, aki tisztában van a céljaival, és tesz is értük. Az osszd meg és uralkodj módszerrel ösztönösen kezébe vette az ovis kisfiúk irányítását, Bonikám is teljesen természetesen meséli, hogy Gabriel a chef (főnök) és ő parancsol.

Hogy hatással van ez a Gabriel a fiamra, az nem kérdés: mindegyik fiút mágnesként vonzza. Háborúsat játszik, kergeti a lányokat, pisztolyozik, egyiket uszítja a másik ellen, ovis foglalkozások alatt dumál, játszótéren botokkal rohangál stb. szóval minden olyan izgi tevékenységre rá tudja venni a többieket, ami amúgy eszükbe sem jutna (vagy?). Ő a külvilág szócsöve; amikor mi itthon el tudjuk mintegy „titkolni” a gyerek elől, hogy leégett a Notre-Dame, meg hogy agyoncsapott Lille-ben egy kisfiút a villám, másnap Boni már jólinformáltan jön haza az oviból: mindent elmesélt neki a Gabriel.

Na már most: én nem akarom, hogy ezzel a kisfiúval jóban legyen a gyerekem! Tisztában vagyok vele, hogy ez itt nem kívánságműsor, és hogy Boni úgyis azzal fog barátkozni, akivel akar, hogy nekem, liberális szülőként semmiféle elvárásom nem lehet a haverjaival kapcsolatban. Nem tehetek róla; akkor sem szívlelem ennek a gyereknek a dolgait noha (magát a kisfiút aranyosnak, bár turbulensnek gondolom).

Tegnap, amikor beléptem az oviba, a síró Sacha fogadott; Bonikám állítólag leköpte. Döbbenten vonom kérdőre a fiamat, aki nem tagadott semmit. De hát miért? – értetlenkedtem. A Sacha a nagy haverja, iszonyú aranyos kisfiú, a családja is szimpi, leinformált értelmiségiek. Hát, mert a Gabriel mondta – hangzott a válasz, azaz a magyarázat, de semmiképp sem a mentség.

Papolhattam neki egész délután az udariasságról, szolidalitásról – az egyik fülén be, a másikon ki. Délután elmentünk a játszóra, ahol megjelent Gabriel is, tele ötlettel, energiával, csak úgy izzott körülötte a levegő, Bonikámnak is felcsillant a szeme. Kérdeztem Gabrieltől, hogy miért parancsolta Boninak, hogy köpje le Sacha-t? De hát nem én mondtam neki, hanem a Baptiste! – hangzott a válasz. Ravaszul, jó hangosan Bonikámhoz pedig a következő szavakat intézte (miközben mosolygós szemmel rám nézett): Ha valaki hülyeségre buzdít téged, nem kell mindig szót fogadni!

Újult döbbenettel fordultam Bonihoz: de hát miért nem szóltál, hogy nem a Gabriel mondta? Kisfiam, mint aki nem is érintett az ügyben, csak a vállát vonogatta: Jaj, mama, hát összekevertem! Na már most, én nem tudom, mi zajlik ebben a csoportban... a Baptiste az a kisfiú, aki mellől a múltkor Sachát el kellett ültetni, szóval lehet, hogy tényleg megéri a pénzét. Egyet tudok: minden csoportnak – minden életkorban és minden miliőben – van egy adott dinamikája, ami a negatívtól a pozitívig széles skálán terjedhet, és ami az adott szereplők temperamentmából fakad.

És noha én voltam a legjobban felháborodva, amikor azt láttam, hogy ebben az országban nincsenek állandó osztályközösségek, azaz hogy évről-évre változnak az osztályok összetétele, ovitól gimiig, ezzel értelemszerűen változnak a klikkek, a konfigurációk és a legjobb barátságok... na, most én vagyok az, aki ezt zseniális pedagógiai húzásnak és okos francia találmánynak tartom. És megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nem nyolc hosszú éven keresztül kell ezeket a kiskakasokat kiismernem, belelátnom az elmesélt történetekbe a mögöttes indítékokat, lavírozni gyerek és gyerek között stb. Hanem hogy már csak röpke négy hét van hátra ebből a társaságból, és hogy úgy mondjam, szülő is és gyerek is tiszta lappal indul szeptembertől.

2019. június 9., vasárnap

Művész úr

Ahogy a kézírás, a rajzok is annyira jellemzőek a készítőikre! Boni nagyon szívesen, de teljesen máshogy rajzol, mint én ennyi idősen. Általában kicsi figurákat készít (előfordul még mindig, hogy fej-láb embereket rajzol), és a rajzokat szakadatlanul írással vagy számokkal egészíti ki. Előfordul, hogy képregényszerűen, buborékba rajzolja a mondanivalót. Színezni nem nagyon színez, aminek egyrészt az az oka, hogy a filctollak félig-meddig működnek csak, a ceruzákat hegyezni pedig nincs kedve. Le szoktam fotózni egy-egy alkotást, mert miután kész van, gyakran szétvágja, felragasztja, mintegy újrahasznosítja őket.


Ez egy álarc, amit úgy készített el, hogy közben egyáltalán nem próbálta föl. Miután elkészült és fölvette, meglepetten vette észte, hogy valami nem stimmel; a szája részén tudott csak kikukucskálni, mivel az arányok nem nagyon stimmeltek. Ami még nagyon tetszik, az a feje tetején lévő bojt, ill. csiga.


Balra az ott egy esernyőből készített kard, amit aztán lerajzolt – elég élethűen, még a masni is látszik! Alá rendszámtáblát készített, ez ugyanis egy rendszámtáblával rendelkező kard.


Szívesen másolja le a DVD-borítókat is, szépen bekeretezve. Ez itt a KockásTÜLÜ nyúl és a Totoro, a koromgolyócskákkal.


 Ennek a rajznak a formátuma is jellemző (egymásrateszi-ragasztja az A4-es lapokat), a téma pedig univerzális: építkezés, mindenféle „automatikus” (kedvenc szava mostanában) gépekkel.


Listaíró szülők listaíró gyereke: a múltkori kullancsos hosszúhétvége előtt összeírta (és lerajzolta), hogy mi mindent fogunk csinálni. Bírom a jobboldali részeg bálnát, meg az európai zászlót középen. Fönt az erdő látszik a szállodával, ami elé beparkolunk a kocsival. Bizonyos tevékenységeket akkurátusan megkérdőjelezett (UNO, labdázás) mert nem volt benne biztos, hogy lesz kedve.


Ez pedig a Buborékmúzeum, belépés 5–88 évesek számára. Vannak olyan kiálló bigyók, amelyekből a buborékok jönnek, és olyanok, amelyeken szétpukkadnak (éclateur – mondta nem létező francia szóval).

2019. június 3., hétfő

Vírusok és baktériumok (avagy kullancsból elefántot)

Bennem idáig még soha nem volt kullancs, nem is láttam soha kullancsot. A franciák nem ismerik a kullancscsípés jelenségét, mert az ország nagy részén nem honos, kivéve a mi régiónkat, ahol viszont igen. Úgyhogy amióta ideköltöztünk, vizsgálgatjuk is rendesen a gyereket egy esetleges kullancscsípés miatt, de eddig nem találtunk semmit.

A múlt héten több napot is a szabadban töltöttünk, erdőben, folyóparton stb., és egyik este, zuhanyzás után, de még törölközés előtt találtam egy kis bogárszerű lényt a lábamba fúródva. Amíg Z-vel tanakodtunk fölötte, jött is a megerősítés cseten a húgomtól és Petrától: az bizony minden kétséget kizáróan kullancs! Egy csipesszel estünk neki, hülye fejjel egyetlen oktatóvideót sem néztünk meg előtte arról, hogy miképp is kell kiszedni (most már máshogy csinálnám). Lényeg a lényeg, a kullancs egyik része kijött, a másik bennmaradt.

Felhívtuk az orvosi ügyekben éjszaka hívható sörgősségi telefonszámot, hogy most mit kell tenni? Már sokszor fordultunk hozzájuk (Bonival, persze), de még soha nem mondták azt, amit most: azonnal menjek be az ügyeletre! Fél 11 volt, pizsamában készülődtünk lefeküdni egy hosszú és fárasztó nap végén. De ezek után, rendes és felelősségteljes állampolgár létemre nem mertem otthon maradni, bementem a kórházba.

Három órát várakoztam a hülye kullancscsípés miatt; kiszedték, ellátták, és senki nem nézett hülyének. Sőt, megerősítették, hogy bizony egy maradványkullanccsal be kell menni az ügyeletre. A várakozás és az egész ügyeleti légkör viszont szar volt. De relativizáltam: vittem a Kindle-emet, szóval nem volt feleslegesen elvesztegetett három óra, ráadásul látván a folyamatosan érkező szülőket, pizsamás, alvósállatot szorongató kisgyerekükkel a karjukon, hálát adtam az égnek, hogy bennem volt a kullancs, nem Boniban.

Korán reggel Z-nek el kellett utaznia, még meghagyta, hogy a biztonság kedvéért nézzem újra át Bonit, amit meg is tettem. De basszus, mit találtam: a lábában, hátul, egy jó nagyra hízott kullamcsot! Most már fotót sem kellett küldenem senkinek, magamtól is tudtam, hogy mi az. Viszont nem mertem megpróbálkozni a kiszedéssel, hívtam a gyerekorvost, aki még délelőtt tudott fogadni minket.

Attól az időponttól kezdve, hogy értesítettem Z-t a kullancsról egészen addig, amíg ki nem jöttünk a dokitól, a férjem kb. tízszer hívott/küldött üzenetet. Halál idegesen először is nekem esett, hogy miért nem vettem észre a kullancsot még este (nem tudom, én magam sem értem, és borzasztó belegondolni, hogy amíg én az ügyeleten ültem a kullancsfejjel a lábamban, addig Boninak épp a vérét szívta egy másik), majd sorolta-sorolta a kérdéseket, amit majd a doktornőnek föl kell tennem. Úgyhogy amikor sorra kerültünk, vázoltam a helyzetet az orvosnak: itt egy kullancsos gyerekláb, én a sajátomat beletörtem, ami miatt ügyeleten töltöttem az éjszakát, a gyerek apja pedig a vonaton ül Párizs felé, és borzasztóan ideges.

A nő tök aranyos volt, megmutatta, hogyan kell kiszedni (előzőleg vettem célszerszámot), majd mivel jól ismeri a férjemet, a következő döntési helyzet elé állított: felírna Boninak a biztonság kedvéért egy Lyme-elleni antibiotikumkúrát, mert mindketten tudtuk, hogy a hipochonder és egészségügyileg szorongó Z-t csak ezzel lehetne megnyugtatni. De ha vállalom, hogy figyelem a csípés helyét, akkor „kockáztassunk”, és ne lőjünk ágyúval verébre.

Egy másodperc alatt döntöttem, remélem, jól: azt mondtam, ne írja föl a gyógyszert. Nem is inkább amiatt, hogy ne kapjon a gyerek feleslegesen antibiotikumot, hanem mert úgy gondolkodtam, hogy ha az első kullancscsípést antibiotikummal kúráljuk, akkor Z. azt a következtetést fogja levonni az egészből, hogy a kirándulás egy baromira veszélyes tevékenység, és nem fogunk többet menni.

Ebben megegyezvén a doktornő még hozzátette, hogy ha viszont gyakran járunk Magyarországra, akkor az agyvelőgyulladás miatt javasolná a kullancsoltást Boninak is, nekünk is. Na mármost a nap többi részét azzal töltöttem, hogy egyrészt Z-t nyugtattam telefonon, aki olyan kérdéseket tett fel, hogy de mennyire tűnt aggodalmasnak az orvos, összevonta-e a szemöldökét stb., másrészt pedig az agyvelőgyulladásról olvasgattam a neten borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat, továbbá azt is megtudtam, hogy a kullancscsípés által terjesztett Lyme-kór egyharmadánál nem is jön elő körkörös bőrreakció (ami el is bizonytalanított a döntésem helyességével kapcsolatban).

Este megjött a férjem, mérgesen és idegesen, további medikális kérdéseket zúdítva rám. Addigra már kiokoskodtam azt is, hogy valószínűleg egy előző napi piknik során kerültek belénk a kullancsok, mert csak mi ültünk Bonival a fűben, az urbánus Z. egy padon foglalt helyet, és mint megtudtam az olvasmányaimból, a kullancs a vizes területek melletti magas füvet szereti, és ez pont ilyen volt. Azaz majdnem 24 óráig volt benne az a hülye kullancs.

Mi is akartam még írni? Ja igen, hogy a nemalvás, valamint a kullancscsípés és a férjem reakciója fölötti idegeskedés oda vezetett, hogy egy borzasztó nagy herpesz jött ki a számon. Érdekes, mennyire tipikusan lelki eredetű nálam ez a herpeszvírus, előfordult már, hogy konkréten egy e-mail olvasása közben érzett bosszankodás miatt jött ki.

Azóta naponta többször monitoringozzuk a gyerek lábát, de ezt úgy kell elképzelni, hogy a férjem éjszaka elemlámpával nézegeti. Azt kell, hgy mondjam, embert próbáló dolog egy hipochonderrel együtt élni, mert most már nem kérdezget folyton (ultimátumot adtam neki), viszont olyan arccal járt-kelt a hétvégén is a lakásban, hogy az egyszerűen bor, zasz, tó.