2014. július 31., csütörtök

Hogyan csináltam magunkból vásári majmokat?

Hány képet csináltunk Boniról eddig? Ezret-kétezret? Ezek általában nagyon jó fotók, mert a világ leggyönyörűbb kisfiújáról van szó a gyerekeket tök könnyű fotózni. Ööööö.... pontosabban már akinek. Z-nek pl. nem szokott sikerülni, ezért általában nálam van a kamera. Ennek folyományaképp én csak akkor kerülök a képekre, ha azt külön megkérem, leszervezem, elmagyarázom, beállok. Ilyen fotókból tehát nincs sok, azok se jók, ami betudható többek között a fotós felkészületlenségének, az én 38 évemnek, és a kanapénknak, ami egy 5 évvel ezelőtti agymenésem miatt zöld, és ami valahogy mindig belekomponálódik a képbe. A hármas csoportképek meg aztán olyan ritkák, mint a holló(k?), és esztétikai élményt szintén nem igen nyújtanak.

Nem is ragozom tovább: ez volt a kiinduló problémakör, ami miatt - noha tényleg nem a mi stílusunk a műtermi fotózás macikkal meg lampionokkal - elmentünk egy fotóstúdióba. Z. az elejétől fogva fúrta az ötletemet, ki is jelentette, hogy ő csak kísérőnek jön, mivel be nem áll mellénk bohóckodni. Az odafelé menő úton végig pöfögött, hogy mióta vagyok ennyire kispolgári alak, hogy fotózni viszem a családot, menjünk inkább haza. Nehezen találtuk meg a stúdiót, ami alkalmat adott egy újabb sor balhéra, hiszen biztos valami eldugott sikárorban udvarban lesz, menjünk inkább haza. Amikor odaértünk és megszoptattam Bonit, átadtam Z-nek, akit azonnal lehányt. Így a fehér ingén sárga folttal beült egy sarokba és onnan osztotta az észt, hogy a vaku biztos meg fogja vakítani a gyereket, menjünk inkább haza.

Na EHHEZ KÉPEST fél óra múlva már a kamera előtt mórikálta magát, füttyszóra felszólításra mosolygott, ide állt, oda állt, dobálta és dögönyözte Bonit, kérésre még a zokniját is levette kéremszépen. Annyira jellemző ez rá. Már jól ismerem erről az oldaláról, úgyhogy nem lepődtem meg, sőt, számítottam is rá. Így most vannak hármunkról, meg kettejükről is fotók. És nem bántam meg semmit, de a végeredmény nem igazán az, amit szerettem volna (= egyedi, igényes fotók, ahol mindannyian jól nézünk ki és amelyeken nem látszik, hogy beállítás eredménye). A macikat ugyan visszautasítottam, de ettől függetlenül tényleg van a fotókban valami giccses esetlenség, de pont emiatt kicsit bájosak is. Nem vetélkedhetünk Kate-tel és William-mal, az Elle sem nem tenne minket a címlapra, de házi használatra kiváló lesz. A retusálás meg szuper találmány


2014. július 27., vasárnap

Egy mostohanagymama vallomásai

Azt hiszem én vagyok a világ egyik legszerencsésebb mostohanagymamája. Tudom magamról, hogy nagyon kevés 14 éves kislánnyal tudnék együtt nyaralni, és Lili - aki itt volt velünk egy hétig - pont ezek közé a kislányok közé tartozik.

Oké, el kell tekinteni attól a ténytől, hogy egy kiskanalat sem tesz arrébb a lakásban; beágyazni, átöltözni, a koszos edényt a mosogatógépbe tenni, a ruháit elpakolni stb. felszólítás után hajlandó csak. Mondjuk ha egy 14 éves kislány nyári szünetben saját akaratából tenné mindezt, az lehet, hogy már nem is lenne normális. És azt a hihetetlen, elképesztő, döbbenetes (nincsenek szavak) tényt is el kell fogadni (nem tudok napirendre térni fölötte), hogy tényleg csak McDonalds-os kajákat, Nutellát, tésztát és pizzát hajlandó megenni! Az egyik nap fél óráig ült egy kis tányér grillezett zöldség fölött, aztán Z. haragos tekintetétől követve legyűrte a negyedét, de úgy, hogy egyenként villára szúrta a szegény ártatlan zöldségeket, és gyanús tekintettel kérdezgette tőlünk: - Ez miiii? Padlizsán? És eeeez? Hagyma?? De hát nem az én feladatom jobb belátásra bírni, sőt, Z. feladata sem, végülis nem ő az apja. Igaz, hogy azzal sem értek egyet, ahogy hozza neki tonnaszámra a Nutellákat meg Burger Kingeket. És egyszer, amikor megkérdeztem., hogy szereti-e a sárgadinnyét, azt válaszolta: - Hm, nem is tudom, asszem egyszer nagyon régen már kóstoltam. Haha, asszem ez mindent elmond.

Mindez egyébként nem érdekes. A lényeg úgyis az, hogy Lilinek van egy olyan, szavakba nem igazán önthető vonása, ami ritka szeretetreméltóvá teszi. A vidámság, a lazaság és a jókedv elegye. Vagy nem is, inkább az, hogy érződik rajta: élvezi az életét, a maga problémái és nehézségei ellenére. Kiegyensúlyozott, igen, és ennek köszönhetően egyszerűen élvezet vele lenni. Szinte irigylem ezt a szerencsés természetét, ami egyébként Z. családjára tökre jellemző. De pluszban ő még az a típus, aki semmin sem problémázik, valami elképesztő (túl?) lazán veszi az életet. Nagyon felnőttes humora van és jó párost alkotnak Z-vel, állandóan ugratják egymást - én mondjuk 14 évesen halálra sértődtem volna Z. poénjain, de szerencsére Lilit nem ilyen fából faragták, ő inkább rátesz még egy lapáttal.

És hogy elfelejtettem, milyen 14 évesnek lenni! Egy hét alatt három könyvet kiolvasni, zsebpénzből gazdálkodni (és tigrises bögrét meg baglyos nyakláncot venni), megvárni, hogy az ember elé tegyék az ebédet és a vacsorát, csak a játékra és az élvezetekre gondolni, egy hetet hosszúnak érezni, a 38 éves nőket vén nyanyáknak gondolni.


Lili rajzai Boniról (az ő beleegyezésével) Ráadásul tehetséges is!

2014. július 26., szombat

Minden második

Tizenakárhány év legendás szerelem és három cuki gyerek után megint szétment egy álompár. Legalábbis az én szememben ők azok voltak - kik, ha ők nem? Clarát még az egyetemről ismerem, akkor kezdődött a kapcsolatuk Freddel. Mivel nem magyarok, talán leírhatom a történetüket. Szóval Clara egy olyan szerencsés francia család sarja, hogy neki soha az életben nem kell dolgoznia, nem is fejezte be az egyetemet. Bár ebben az is közrejátszott, hogy akkor Fred Brüsszelben volt fogorvostan-hallgató, és Clara a szakdolgozat helyett inkább odaköltözött. A srác szimpi, okos, jóképű, és az a ritka típus a barátnőim pasijai közül, akivel magam is jókat tudok beszélgetni. Három fiuk született két év korkülönbséggel (ketten ikrek), sokszor költöztek, felújítottak, végül egy szuper párizsi lakásban kötöttek ki, lélegzetelállító kilátással többek a Sacré Coeur-re.

Az utóbbi öt-hat évben pár emailt váltottunk csak, mindketten el voltunk foglalva saját életünkkel (én főleg a teherbeesésemmel, ő meg elkezdett egy iskolát). Legutóbb három éve találkoztunk. De még akkor is úgy tűnt, hogy szuperul megvannak. Persze ki lát bele egy kapcsolatba. Mindenesetre az olyan külső szemlélő, mint én, csak egy hatalmas szimbiózisban élő párt látott - nem is tudom őket elképzelni külön-külön. Mondjuk így visszagondolva már talán értem, hogy miért kezdte el Clara azt a sulit és beugrott az is, hogy elmesélte: ördögfiókák a gyerekei egyenként is, na de hárman egyszerre, az maga a pokol (állítása szerint).

Na most engem az érdekel, hogy ha nekik - tökéletes adottságokkal, lehetőségekkel, szuper történettel - nem sikerült, akkor kiknek fog? Egyébként pedig nem durva válás lesz, hanem közös megegyezés, a gyerekek érdekeinek szem előtt tartása, a vagyon igazságos elosztása, Clara szinte vidáman írta mindezt. Úgy értettem, de ezt nem szó szerint írta így, hogy volt jó pár boldog évük, de hogy az élet talán tartogat még mindkettejük számára mást is.

Persze miért maradnának együtt, ha már a végét járja a kapcsolat - ismerek párt, akik együtt maradtak, de még előttünk is folyamatosan veszekednek. A gyerekeknek is jobb így, szokták mondani. Ugyanakkor pedig félelmetes a tendencia: válás, válás, válás. Opció: veszekedés, megcsalás, flört a kollégákkal, gyerekelhelyezési per. És két olyan ember, akik végig tiszteletben tartották egymást, nem emelték fel a hangjukat (legalábbis Clara soha nem mondta, hogy eddig fajultak volna a dolgok), akik erőfeszítéseket is tettek egymásért, még ők is pontot tesznek a kapcsolatuk végére. Ráadásul szinte boldogan.

Szerencsére maradtak még példaképeim, bennük bízom.

2014. július 24., csütörtök

Kellemes (?) probléma

Kétféle ember létezik: az egyik couchsurfing-ezik és lakáscserével utazza be a világot. A másik, amilyen én is vagyok, nem szeret idegen embereket vendégül látni a saját kis kuckójában, és azt pedig végképp nem szereti, ha akkor tanyáznak nála, amikor ő otthon sincs. Félreértések elkerülése végett: imádok vendégeket látni, hosszú időre is, de csak ha ismerem őket, és ha én is otthon vagyok. Háklis controlfreak vagyok viszont a lakásomra, a rendre, a tisztaságra, szertem, ha a dolgaimat úgy és ott találom, ahogy én raktam le.

Nyolc évig béreltem lakást Párizsban. Hamar rá kellett jönnöm: egy párizsi lakásért még a FB előtti időkben is gyorsan megtalálnak réges-régi ismerősök, sőt, akármilyen elképesztő, de azok ismerősei, rokonai és üzletfelei is. Az elején még belementem mindenféle helyzetekbe, szállásoltam el ismeretlen rokonokat, költöztem Z-hez napokra, mert régi csoporttársam jött városnézni a családjával és szállást keresett.

Aztán egyszer bekattant, hogy én ezt többet nem. És ez is közrejátszott abban, hogy nem csináltam meg a doktorimat: a témavezetőm ugyanis egyszer - szerintem tökre nem fair módon - kölcsönkérte a lakásomat a lánya számára, én meg nemet mondtam - aztán pedig nem mertem konzultációra járni hozzá.

Amikor megvettem a pesti lakásomat, még a tinta sem száradt meg a szerződésen (és még az előző lakó jelzáloga sem került le róla), már kölcsönkérte egy kollégám. Azután pedig ilyen-olyan ismerősök. De én akkor már rég elhatároztam, hogy nem tartok fenn szállodát. Tegnap viszont kaptam egy e-mailt: egy olyan valaki kéri kölcsön a lakásomat a fia és a menye számára, akinek egyszerűen nem mondhatok nemet, mert az akkora orbitális udvariatlanság lenne, amit nem merek megkockáztatni. Még ha a helyzet számomra tök kellemetlen, mert a gondolatot is utálom, hogy itt fognak lakni a holmijaim között, hogy esteleg nem jól zárják be az ajtót és kirabolnak (netán beköltözik valaki), hogy véletlenül megszólaltatják a riasztót stb. Ha nem lenne sértő, szívesebben kifizetném nekik a szállodát arra az időre.

Nem vagyok mérges rájuk egyébként, mert ők biztos az első kategória emberei. És nyilván úgy gondolkodnak, hogy minek költsenek szállásra, amikor itt áll egy lakás üresen. Én viszont most szervezhetem meg azt, hogy valaki (mamám?) odaadja nekik a kulcsot és elagyarázza nekik (milyen nyelven?) hogyan kell kinyitni a vizet, melyik ablak zár trükkösen, miért nem szabad a függönyt túl erősen megúzni stb. Aztán gondolom megint a mamám lesz az, aki leellenőzi a végén, hogy kikapcsolták a hűtőt, nem hagytak kaját a konyhaszekrényben, leviték a szemetet, stb. Én, a második kategória képviselőjeként, nem értem, miért kell terhelni ilyenekkel másokat. Na mindegy.

Most már csak azt kell lelevelezni velük, hogy az öt gyerekkel jönnek-e, vagy sem.

2014. július 22., kedd

Nyáron kötött kardigánról...

... blogolni milyen? Mert erre készülök. Szóval én mindig is nagyon szerettem a kötött holmikat, kisbabákon meg végképp. Magam is tudok kötni, még terhesen elkezdtem Boninak egy újszülött-kardigánt, de mivel előbb született, már egy hónapos volt, mire kész lettem vele. Azután nem volt időm érkezésem, hogy mást kössek, pedig nagyon bánom, hogy a mai madeinchina-világunkban (ahol még a hintőport is Ázsiában gyártják!) kizárólag kínai ruhái vannak a fiamnak. Mert a házi kötésű ruháknak nemcsak az alapanyaguk minőségi, de egyediek is.

Nemrég egy olvasóm - Fruska, aki foglalkozása révén házi kötő -, megkért, hogy csináljak neki pár rajzot a készülő weboldalához. Cserébe kedvesen felajánlotta, hogy köt egy kardigánt Boninak. Remélem, nem bánta meg ezt a csereberét, mert én pár vázlatért kaptam egy gyönyörűszép, szürkéskék, másfél éves fiúkardigánt, ami pár hónap múlva tökéletesen fog állni Bonin. A rajzokkal, majd a kardigánnal kapcsolatos e-mailváltásaink során egy pontos, humoros, lényegretörő és kreatív nőt ismertem meg, akivel öröm volt együtt dolgozni - még ha ez a munka a számomra nem volt se fárasztó, se megerőltető.

Száz szónak is egy a vége: rendeljetek tőle kötött gyerekruhákat, mert mindjárt itt az ősz! Fruska gyönyörűen köt és csodaszépek a pulóverek-sapkák-sálak-kardigánok (lányoknak és fiúknak), amiről az alábbi weboldalakon is meggyőződhettek. Ezen kívül kötőtanfolyamokat is indít Zuglóban kezdőknek.

A weboldal címe: http://2tu.hu/ (két tű) A honlap kitér a méretekre is és a használt fonalakra is, ami megkönnyíti a rendelést, illetve hasznos mosási és kezelési útmutatókat olvashatunk arra az esetre, ha már megvan a kötött áru. SŐT, a kötni tudókra (és akarókra) gondolva Fruska "Kösd magad!" csomagokat is összeállított, amelyek tartalmazzás a kötés- és szabásmintát, valamint az összes hozzávalót (fonal, gomb stb.)

Nézzétek, milyen szép lett Bonhomme kardigánja:



2014. július 20., vasárnap

Fejlődési ugrás

Amíg nem volt gyerekem azt hittem, hogy a kisbabák minden nap produkálnak valami újat és az idő csak úgy röpül. Ezt hallottam mindenkitől és a saját korlátozott tapasztalatom is ez volt más gyerekekkel. Emlékszem pl., mennyire meglepődtem, amikor a kisfiú, akire vigyáztam egyik nap a semmiből elkezdte mondogatni, hogy jobbra, balra, mellette stb., pedig tuti, hogy előző nap még csak mutogatta az irányokat.

Aztán megszületett Bonhomme és éveket heteket vártunk arra, hogy elmosolyodjon.

Újabb hosszú hetekig csak a hátán feküdt és kalimpált.

Majd lassan-lassan megtanult hasra fordulni, de nem volt egyszerű menet.

Május eleje óta próbálkozik a helyváltoztatással. Három hónapos kora óra csorog a nyála.

Erre egyetlen hét alatt kijött az egyik egérfogacskája ÉS megtanult négykézlábra állni ÉS ülni* ÉS kúszni**! Most már értem, miért mondják azt, hogy a babák gyorsan tanulnak: egy hete egyik ámulatból a másikba esünk. Oké, 8 és fél hónaposan talán itt volt mindennek az ideje, na de így ömlesztve?

Hirtelen megtapasztaltam a szülőség egy új oldalát is. Eddig azt gondoltam, minek a gyerek fejlődéséről ennyit beszélni, mindegyik megtanul egyszer mászni, járni, beszélni, így vannak kódolva. Aztán most azon kapom magam – és biztosan ez is valamiféle ősi genetikai kódolás eredménye - hogy boldog-boldogtalannak újságolom Boni legújabb tudományait, sőt: büszke vagyok rájuk!

Viszont az életünk megváltozott. Egy percre, de még egy másodpercre sem lehet egyedül hagyni, még a pihenőszékében sem, onnan is kimászik. El is követtem azt a hibát tegnap, hogy pár másodpercre nem néztem oda (amíg beraktam a szennyest a mosógépbe), és amikor visszafordultam, Bonit a kiöntött folyékony mosószer kellős közepében tapicskolva találtam meg... Szerintem Z. fejében akkor megfordult a gondolat, hogy elválik tőlem és egyedül neveli tovább a gyereket.

Ugyanezen az ominózus héten más is történt. Elromlott az alvása, pedig az elalvásra március óta nem lehetett panaszunk. Most viszont hiába teszem be az ágyba, nem fúrja bele a fejét a rácsvédőbe (pedig én hoztam a repülőn, nem Z kocsival, nehogy egy órát is nélkülözze), hanem hasra fordul, mulatozik, majd sírni kezd. Bemegyek, megsimogatom, irányba teszem, erre visszafordul és rámnevet, kokettál, magyaráz, szemléli majd püföli a rácsvédőre hímzett állatokat. Kimegyek, sírás, visszafordítom, hasra vágja magát stb., stb.

Aztán leesett (nem túl gyorsan..): ez a gyerek nem álmos! Nem kell már napi háromszor aludnia. (Bár épp tegnap aludt megint háromszor egy-egy órát, szóval ki érti ezt...) És mindezekkel párhuzamosan bélpoklos is lett: ebéd után már desszertet is kap, ilyen nagy fiú.

Holnap Dantét fog olvasni, eredetiben.

* Azért még nagyon nem merem egyedül úgy hagyni, mert orra bukás a vége.
** Első nap 10 centit kúszott, a harmadikon pedig már az egész lakást keresztbe-kasul átszelte: a két karjára támaszkodva, az egyik lábujjával navigálva, kurjongatva..!

2014. július 16., szerda

Mások élete?

Kigyullad (és félig leég) egy épület Budapest belvárosában. Metróbaleset történik Moszkvában. Izraeliek és palesztinok lövik egymást.

Ma láttam két beteg kisbabát, egy, a nyílt utcán síró nőt és hallottam egy történetet egy halálra gázolt kisfiúról.

Mit is mondjak? Csak klisék jutnak eszembe. A szomszéd szobában alszik a gyönyörű kisbabám, egy kicsi életmorzsa. Még minden újdonság a számára: a júliusi napsütés, a játszótér, a hinta. Ezer és ezer dolgot kell még neki felfedeznie, megélnie, megtanulnia, megtapasztalnia, megszeretnie, esetleg megutálnia... én meg - az ilyen napokon, mint ma - meghalok az aggodalomtól, hogy nehogy történjen vele valami, valamikor, az élete során.

Az a félelmetes, hogy csak a szerencsében lehet (és kell) bízni.

2014. július 15., kedd

Kíméletlenül

- petyhüdt bőr
- piros foltok az arcon
- sárguló nagylábujj-köröm
- vörösödő (és ráncos) térdek és könyök
- lógó mell (vagy ez a szoptatástól van? és elmúlik? naiv vagyok?)
- visszerek
- a nap már nem barnít: pecsenyévé éget
- eres kézfej
- színtelen száj
- toka

Jó lenne, ha CSAK a szarkalábak és az őszülő haj lenne a probléma az öregedéssel, mint ahogy fiatalon hittem! Mindezek ellenére jól vagyok, köszönöm, csak ez a budapesti nyár (és a nyári ruháim) felnyitotta (felnyitották) a szemem. Végülis tényleg elmúlt már 20 év az érettségi óta, mit csodálkozom?

De álljunk optimistán a dologhoz: végülis megvan annak az előnye is, ha egész nyáron szakad az eső és 15°C van.

2014. július 14., hétfő

A falak fülei

Pesten új szomszédaink vannak. Májusban nem nagyon láttuk őket, viszont annál gyakrabban hallottuk mindkettőjüket: hihetetlenül hangosan szeretkeznek ugyanis. Először azt hittük, pornófilmet néznek, de nem, tényleg ők adják ki azokat a sikolyokat, kiáltásokat, zihálásokat stb. Z., aki már látott egypár dolgot életében, a munkája miatt pedig rengetegszer aludt szállodában, szóval még ő is azt nyilatkozta, hogy ez azért nem piskóta. Szinte belerengenek a falak. A fiú és a lány egyszerre, elnyújtva, több percig... szóval elképesztő, na. El is neveztük őket Tarzannak és Jane-nak.

Tegnap újra megjöttünk Pestre. Kivel találkozunk legelőször a lépcsőházban? Tarzannal. Pont olyan, amilyennek képzeltem: egyetemista kinézetű 30-as pasi. És mit talált mondani? (Eddig nem tudta, hogy nem élünk itt.)

- Szia, te vagy az? Már csodálkoztunk is a párommal, hogy hol lehettek! Hiányoltuk a babahangokat.

2014. július 12., szombat

Juli néni, Kati néni letye-petye lepetye

A tervnek megfelelően magyarul beszélek Bonihoz, és ahogy gondoltam, nem könnyű. Vagy lehet, hogy maga a műfaj nehéz: egész nap beszélni egy kisbabához, aki nem ért meg sok mindent. Azért nem írom azt, hogy aki nem ért meg semmit, mert ellentétben a magzatokkal, akik szerintem valóban nem értenek semmit (nem beszéltem hozzá, amikor terhes voltam, és zenét sem hallgattattam vele), miután megszületett, az első perctől kezdve úgy kezeltem, mintha értene minket. És hiszem is, hogy valamennyit felfog abból, amit mondunk neki, a hanghordozást, a ritmust, a rímeket és a hangsúlyt mindenképp.

Az esetek 95%-ban magyarul beszélek hozzá. Persze nem kell itt semmiféle filozófiai mélységekben gondolkodni, mesélek neki, verseket mondok, éneklek és elmondom, hogy mi fog történni, mit fog enni, ilyenek. Gondolom, mint a világ összes anyukája. Próbálom nem túl idétlenül, a videók tanúsága szerint több-kevesebb sikerrel. Néha nem jönnek a számra a magyar mondatok vagy szavak, főleg olyan helyzetekben, amelyeket Z-vel már ezerszer kielemeztünk, megtárgyaltunk franciául. Ilyenkor erőfeszítéseket kell tennem. Aztán vannak bizonyos szavak: pl. a bukik nekem nagyon idegenül hangzik, de a kijött a szádon a tej sem jobb. A body szakszó meg magyarul is, franciául is fura, mert mindkét nyelven máshogy ejtik, mint eredetiben.

Nagyon nehéz francia meséskönyvből magyarul mesélni. Blattolva, improvizálva nem lesz túl színvonalas a szöveg, próbálok szinte felkészülni rá. De még így sem megy úgy, mint a karikacsapás - pl. a jávorszarvas vagy a bohóchal szó nem tartozott az aktív szókincsembe, kicsit idegennek is érzem magyarul. Voltak olyan szavak, amelyeket meg is kellett néznem a szótárban (egyszer és mindenkorra megjegyeztem pl. az árpa, rozs, zab francia megfelelőit). De mit csodálkozik az ember: fordítva a vánkos, tilol, gerebenezik vagy lappantyú szavakkal találkozna egy francia anyanyelvű illető, ha magyar könyvből olvasna fel.

A fennmaradó 5%-ot, amikor franciául szólok hozzá, két eset teszi ki. Az első, a dalok. Boni mostanában kapott két könyvet, amelyben gombnyomással megszólaltathatók különböző gyerekdalok - és ezek annyira, de annyira fülbemászóak, hogy gyakran kapom magam azon, hogy pelenkázás közben franciául éneklek.

A másik helyzet, amikor franciául beszélek a gyerekhez az az, amikor valaki franciául szól Bonihoz. És mivel még nem tud válaszolni, kénytelen vagyok helyette megtenni ezt. Nem tudom, érthető vagyok-e. Ezt inkább udvariasságból teszem a másik személy iránt, hiszen, ha magyarul mondanám, nem értené. Valahogy így (megtörtént eset):

Cécile (franciául): - Szia Boni! Jót aludtál?
Én (magyarul): - Édesem. Kipihented magad? De jó kedved van!
Cécile (franciául): - Jaj de mosolyog valaki! Hát szia. Ugye milyen jó délután aludni egyet? Mit fogsz uzsonnázni?
Én (franciául, Céline-hez): Alma- és körtepürét csináltam.
Cécile: Tudod, hogy úgy nézel ki ebben a sárgában, mint egy kacsa? Egy kiskacsa! Egy cukimuki kiskacsa. Háp-háp-háp. Jajjjj, de szeretem a kacsacombot, nyamm-nyamm-nyamm...
Én (franciául Bonihoz):  Nagyon szereted, ha csikiznek, ugye gyönyörűm?

2014. július 10., csütörtök

Miért szeretem a férjem?

Meghosszabbítottam a szülői szabimat hat hónappal. Nemrég derült ki, hogy egy új szabály szerint egy gyerek után nem 6, hanem 12 hónap szülői szabi jár, és Tyúkapó rábeszélt, hogy most vegyem ki ezeket a hónapokat, ne úgy csináljuk, hogy a nyári szüneteket hosszabbítsuk meg hat éven keresztül 1-1 hónappal. Ez a második opció is nagyon vonzó volt, de nem kellett hosszasan érvelnie amellett sem, hogy inkább Boni másfél éves koráig maradjak itthon.

Ha már így alakult, akkor kitaláltam, hogy ősztől beíratom Bonit heti pár órára bölcsibe. Egyrészt, hogy szocializálódjon, lásson világot, legyen gyerekek között, tanuljon új dolgokat, másrészt hogy legyen a hétnek valami ritmusa, harmadrészt pedig hogy nekem is legyen egy kis szabadidőm. Ez utóbbi óhaj nem lett volna szempont, ha nem gondolnám azt, hogy egy lassan egy éves gyereknek fontos a közösség. De látom rajta, hogy nagyon érdeklik az új dolgok, és érzésem szerint néha unatkozik itthon, a megszokott játékaival, a megszokott környezetben. Ráadásul jó lenne, ha lassan hozzászokna a bölcsi gondolatához, hiszen hamarosan úgyis be kell majd adnunk.

Z. viszont úgy gondolja, hogy egy egyéves gyereknek az anyja mellett a helye, semmi szüksége közösségre és egyéb csinnadrattára. Nem hiszi, hogy egy baba tudna unatkozni, szerinte ez az én agymenésem, mivel én valóban szoktam unatkozni (mondtam már, hogy itt két hete esik az eső és ma 15°C fok van?). Ráadásul, mondja, csak felesleges bacilusoknak és vírusoknak teszem ki a gyereket, majd jól elkap minden héten valamit.

Teljesen ellentétes véleményünket nem tudtuk közelíteni egymáshoz, én nem győztem meg őt, ő nem győzött meg engem. Végül abban egyeztünk meg, hogy beadjuk a kérelmet, és még mindig mondhatunk nemet, ha esetleg felveszik a gyereket.

Na de miért szeretem Z-t? Mostanában annyit kritizálom hülyeségek miatt, pedig a lényegre kellene koncentrálnom, ami miatt ő a férjem, és nem más.

Még a gondolattól is borsózott a háta, hogy Boni akár csak heti pár órára bölcsis legyen. De mivel megbeszéltük, hogy beadjuk a papírokat, úgy is lett. Ő fénymásolta le a doksikat, ő figyelmeztetett százszor, hogy nyomtassam már ki az űrlapot, ő töltötte ki a kérelmet és ő vitte el személyesen az intézménybe, az utolsó napon, mert postán már lekéstük volna a határidőt. Pedig végig ellendrukker volt. Egy kis halogatással könnyen elérhette volna, hogy kifussunk az időből. Vagy akár csak azzal, hogy nem törődik az üggyel, mondván, hogy ha az én ötletem, akkor valósítsam is meg. Én persze halogattam-halogattam, felőlem még mindig itt állna valami dossziéban a kérelem.

(Amúgy pedig nem kaptunk helyet Boninak)

2014. július 6., vasárnap

Mi lesz Bonhomme foglalkozása, ha fölnő? (2.)

Lehet, hogy mégsem a házmesterképzőbe adjuk, mert inkább optikus lesz, szerelmes ugyanis a szemüvegekbe. Vagy nyomozó? Hihetetlen gyorsan át tudja látni, kinél hol kell keresnie az imádott tárgyat. Vagy bűvész: csak egy picit ne figyeljünk oda, már meg is kaparintja!


2014. július 4., péntek

Könnycsatorna

Három hetes korában kezdődött. Egy este azt vettem észre, hogy Bonhomme szeméből valami sárga folyadékszerűség szivárog. Z. - velem ellentétben - nem pánikolt, de azért elmentünk másnap a dokihoz. Kiderült, hogy a folyadék genny, az ok pedig: el van záródva az egyik könnycsatorna. Kaptunk rá antibiotikumos szemcseppet, amit naponta négyszer kellett csepegtetni szegénykémnek, két héten keresztül.

Ezzel a szemcseppel nem két hétig, hanem hosszú hónapokig szenvedtünk. Rémes volt, eleve mivel a napi négyből egy cseppentés mindig éjszaka volt esedékes, amikor nem szívesen keltettem fel (nem szeretem még tisztába sem tenni éjszaka, nemhogy cseppenteni!). Aztán pedig beletalálni a kis szemébe... túl közelről nem mertem, nehogy egy hirtelen mozdulattal a flakon végével találjak bele (ez folyamatos para volt mindkettőnk részéről). Mindkét szemébe, nemcsak a betegbe kellett az antibiotikum, mert fertőzésről volt szó. Az egyik szemébe még csak-csak bele tudtam találni, mert olyankor még gyanútlan volt, de miután az egyikbe belecseppentettem, mindkét szemét érthető módon jól összeszorította. A szemcsepp színe pedig élénk vörös volt: minden, de MINDEN folyamatosan vörös volt nálunk hónapokig, az ő ruhája, a mi ruhánk, az ágy, a füle, az arca stb.

Ezzel sajnos a kiváltó okot, azaz a könnycsatorna elzáródását nem orvosoltuk. A szemcsepp csak a fertőzés tüneti kezelésére szolgált. Néha sikeresen, olyankor abba is hagytuk a kezelést, de a genny mindig visszajött. Az orvosunk viszont kategorikusan kijelentette: nagy-nagy valószínűséggel Boni 6 hónapos korára ki fogja nőni ezt a betegséget (vagy állapotot), azaz el fog múlni. Állítólag praxisában 2-3 olyan gyerekkel találkozott csak, akit meg kellett műteni. Mehettünk volna műttetni - rövid, könnycsatorna-átmosásról van szó és a piciknél még altatás nélkül végzik - de Z. is és én is úgy gondoltuk, megvárjuk, hátha tényleg elmúlik magától. Masszírozgatni kellett volna a szeme sarkát, de a doki nem volt túl meggyőző ennek a módszernek a hatékonyságáról, Boni meg ordított ilyenkor, mint a fába szorult féreg, szóval nem masszíroztunk.

A hat hónapos szülinapját gennyel, szemcseppel és a folyamatos törölgetéstől kivörösödött szemhéjjal ünnepeltük.. Be kellett, hogy lássuk, Bonhomme azok közé a babák köző tartozik, akiknél nem nyílik meg magától a könnycsatorna. Kaptunk egy időpontot egy szemészhez, aki beutalt minket a kórházba.

Aznap, amikor mentünk a konzultációra, Boni szeme szinte ijesztő volt. Akkor már szájon át is kapott antibiotikumot és már nem is törölgettük a váladékot, mert percenként kellett volna, és nem akartuk, hogy jobban kisebesedjen a szeme. Még jó, hogy mindig mindegyik orvos elmondta, hogy nem veszélyes, és Bonin sem látszott, hogy zavarná - reggelente pl. csak az egyik szemét tudta kinyitni a drágám, de ennek ellenére vidáman gagyarászott, félszeműen. A kórházban kiderült, hogy 1 éves kor alatt nem műtenek gyerekeket (valami jogi szabályozásból kifolyólag nem altathatnak kicsiket), így októberre kaptunk időpontot.

Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen állapotban kell októberig kihúznunk. Azon gondolkodtam, hogy ha Bonit bölcsibe kellene adnom - és ez itt teljesen bevett ilyen korban - szerintem vissza is utasítanák, hiszen fertőző (igaz, hogy senki sem kapta el tőle soha). Na, de nem mintha sürgettük volna a műtétet, mert az altatástól mindketten nagyon féltünk. Z-nek sikerült augusztus végére időpontot szereznie egy másik kórházban (szemklinka), ahol egy specialista altatás nélkül végzi ugyanezt a műtétet. A dilemmánk tehát az volt, és napokig erről beszéltünk reggeltől-estig, hogy mi a veszélyesebb: az altatás vagy az altatás nélküli beavatkozás? Mert mi van, ha nem tudják lefogni (te jó ég, ez a szó), és pont akkor mozog, amikor nem kellene? Közben én utánanéztem a homeopátiás gyógyszereknek is, ami azért vicces és totálisan ellentmondásos, mert én nem hiszek a homeopátiában. A szemész a kórházban azt javasolta, inkább TIK-TAK-ot adjak neki, az finomabb. És arra a kérdésemre, hogy 8 hónapos korában elmúlhat-e magától a könnycsatorba-elzáródás, azt mondta nevetve, hogy nézze asszonyom, csodák mindig vannak.

Nagyon remélem, hogy csoda történt, mert egyik nap - van ennek már egy hete is - arra lettem figyelmes, hogy már legalább egy órája nem töröltem le a szemét. És azóta semmi! Semmi váladék, semmi könny! Reggelente mindkét szemét ki tudja nyitni és mindkettő teljesen egyforma. Mintha soha nem lett volna baj az egyikkel. Nem iszunk előre a medve bőrére, mert voltak azért tünetmentes időszakok eddig is, de valahogy most annyira más a szeme. Mintha meggyógyult volna... én nagyon bizakodó vagyok. Nagyon remélem, hogy nem kell majd az altatás és az altatás nélküli műtét kockázatait latolgatnunk.

2014. július 2., szerda

Egy francia család

Legjobb tudomása szerint Gilbert hét gyereket nemzett. Évente, félévente születtek a gyerekek sorban: hol a feleségétől, hol a szeretőjétől. A gyerekeknek kamaszkorukban jutott tudomásukra a másik alomból származó testvérek létezése. Akkor ismerték meg egymást, és azóta is tartják a kapcsolatot.

Yvonne-nak három fia volt. A középső 20 éves lehetett, amikor el kellett valahova utaznia. Az anyja kikísérte az állomásra, felrakta a vonatra, integetett... és soha nem látta viszont a fiát, pedig a nő közel negyven évet élt még utána. Senki nem tudta, mi lett Gérald-dal, míg egy napon valahogy előkeveredett: Marrakesh-ben él egy pasival. Szimpi, jófej, a FB-profilján meztelen férfiak virítanak.

Gilbert egyik fia még gyerek volt, amikor kiszámolta, hogy ha a szülei ekkor meg ekkor házasodtak össze, a legnagyobbik testvérének nem lehet Gilbert az apja! Kérdőre vonta az anyját. Válaszképpen egy akkora pofont kapott, hogy soha többet nem firtatta a dátumokat.

Yvonne legkisebb fiát Christian-nak keresztelte. Legalábbis ezt hitte a család egyik része 40 éven keresztül, egészen addig, amíg a marrakesh-i Gérald meg nem lett. Gérald egyik első kérdése a családhoz az volt: És hogy van Abdullah? Kiderült, hogy a kisebbik fiú neve, amit otthon, a barátai és munkatársai körében használ is, nem Christian. Yvonne nem akarta a gyerek valódi nevét (és származását?) mindenki orrára kötni, de mire ez a kis (?) hazugság kiderült volna, Yvonne ő már nem élt. Hogy Abdullah miért nem mondta el az igazat a saját utónevével kapcsolatban? Senki sem tudja, ő meg csak a vállát vonogatja...

Gilbert legkisebb lánya 3 évesen kiesett a hatodik emeletről. Fűre esett, egy karcolás nélkül megúszta.

Yvonne-nak (ez egy másik) egyetlen lánya született, Marion. Házassága jó volt, viszonya a lányával még jobb. Egyik napról a másikra azonban a lánya megszakított vele minden kapcsolatot, és noha évekig egy utcában laktak, Marion bement az erkélyről a lakásba, ha az anyja jött az utcán. Ennek már több mint 15 éve, azóta Marion-ék elköltöztek és a lány nem ad hírt magáról. Yvonne ma 85 éves és áprilistól novemberig minden nap fél órát úszik a tengerben hasonló korú barátnőivel.

Lilinek (Gilbert legnagyobb lánya) három fia született, három különböző apától, akik ma három különböző kontinensen élnek. A legnagyobb fiú (Yann) egy egyészakás kaland gyümölcse, kambodzsai apját nem is ismeri. Sőt, Lili azt is elfelejtette elmondani a fiának, hogy ereiben ázsiai vér folyik. Yann erre hat évesen döbbent rá, egy kambodzsai étteremben, miután a felszolgálók megkérdezték, hová valósi.

***

Mikor megkapargatjuk egy hétköznapi család életének felszínét, számos regényrevaló történetet és filmbe illő sorsot találunk. Mindig tátott szájjal hallgatom Z. családjának történetét. Ilyen sztorikat is csak az Élet nevű forgatókönyvíró találhat ki!