2017. június 28., szerda

Egy mikrovállalkozás vezérigazgatója vagyok



Normális az, hogy ennyi adminisztrációval, idővel és energiával jár az, hogy egyszerűen csak élünk?! (Mert még nem játszottam a gyerekkel, nem beszélgettem a férjemmel, nem végeztem házimunkát, nem éltem a hobbijaimnak, és...még nem dolgoztam a bejelentett munkahelyemen! És engem ezek a középvezetői szerzezési rutinfeladatok soha nem is vonzottak! Grrrr!)

2017. június 26., hétfő

Hogyan történt, amikor Micimackó látogatóba ment és beszorult?

– kérdeztem Bonitól. A válasz:




- Elfutott Óbert Gidáért… MAIS ÉTAIT beszolúva… et le badoj..

- Várjál, várjál, és miért szorult be?

- MAIS PARCE QUE, PARCE QUE… IL A MANGÉ PLEIN DE MIEL… et le badoj IL A DIT BONJOUR! IL ÉTAIT LOIN.. IL A…

- Kinek a házába szorult be?

- ET DE Micimató

- A Micimackó szorult be, de kinek..?

- ET LE LAPIN IL A jönniR..Micimató… IL A PIQUÉ LA TASSE DE Micimató

- Igen..

- ET LE Micimató medendette..

- Megengedte?

- OUI, DE PIQUER LA TASSE…

- De ez melyik mesében van?

- BAH, DANS LE tévé!

- A tévében? Nem is emlékszem erre!

- BAH, POURQUOI? C'ÉTAIT MAINTENANT!

-Igen? Na és várjál, mi történik a Micimackóval?

- ET LE badoj, IL A FAIT.. IL ÉTAIT UN TROU, ET LE vakond, IL A DESSINÉ! IL A ÉCRIT!

- Tényleg, valamit rajzolt a vakond.. de az vakond volt, nem ürge? Azt mondták, hogy az egy ürge volt, igaz?

- BAH OUI!

- Na és akkor hogy tudták kiszedni szegény Mackót?

- BAH, BAH, IL FAUT várniR lesoványodva

- Meg kell várni, hogy lesoványodjon..

- BAH OUI! ET APRES.. IL A kihúzniR…

- Ki húzta ki?

- ET JE VOUDRAIS…BAH, Óbert Gida, ET JE VOUDRAIS ENCORE elmesélniR végig.. il ÉTAIT beszolúva…badoj IL ÉTAIT

- És aztán kihúzták, igaz?

- BAH OUI! LE Óbert Gida ET LE LAPIN!

Ennyire keveri a két nyelvet! És ez nekem azért is fura, mert magát a rajzfilmet magyarul szokta nézni, mégis csomó mindent franciául mond (pl. Nyuszit nem magyaul mondja, a Bagoly szerinte franciául köszönt). Egy mondaton belül simán váltogatja a két nyelvet, és a magyar főnévi igenevek végére odabiggyeszti a francia igevégződést (-er, -ir). 

De azért úgy örülök, hogy legalább ennyit is mond magyarul, mert ha jobban belegondolok, simán abbahagyhatná az erőlködést, úgyis megérteném franciául. De az is lehet, hogy ez neki még nem esett le.

2017. június 22., csütörtök

Az ember néha nem ért semmit

Tegnap őrült kegyetlen dolgot műveltem Bonival, egész délelőtt rosszul voltam a lelkiismeret-furdalástól: kényszerítettem, hogy ujjatlan pólóban menjen oviba. Sírt, kapálózott, ígérgetett fűt-fát, de nem engedtem. Valamiért Boni csak hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban hajlandó oviba menni. Tavaly nyáron még Magyarországon sem hordta az ujjatlan fölsőket, idén sokkal jobb a helyzet, otthonra és a játszótérre már fölveszi. Oviba nem. Tegnapra viszont szokatlan kánikulát mondtak, plusz úgy gondoltam, talán ez is valami olyasmi, mint amikor nem akarja megkóstolni a körtét, és amikor kötelezően meg kell ennie belőle egy falatot, jön rá, hogy tulképp szereti a körtét.

De aztán mégsem úgy tűnt, hogy ez a körtéshez hasonló eset lenne, mert hiába ígértem neki ajándékot (hmmm...), hiába tűntem hajthatatlannak, nem akart beletörődni az ujjatlanba. Kiráncigált a szekrényéből egy hosszú ujjút (már csak a téliek voltak tiszták), próbálta magára húzni szegénykém, belegadalyodott („Mama, nem sikerül!!), így indultunk oviba. Féltávon fölvettem, mert annyira sírt, cipeltem, folyt rólunk a víz. Az oviban elmagyaráztam a helyzetet (az óvónő minket már amúgy is hülyének néz), a ricsajra kijött az igazgatónő is, aki szintén megerősítette, hogy hosszú ujjúban meg fog sülni a gyerek.

De miért voltam ennyire szigorú? Először is, tényleg meleg volt. Másodszor pedig idegesített, hogy nem lehet belőle kihúzni, mi a baja a rövidujjúkkal (azt gondoljuk egyébként, attól fél, hogy valaki megharapja), harmadszor pedig a konfliktus hatalmi harccá fajult – pedig nagyon vigyázok, hogy ilyenekbe soha nem menjek bele. De volt egy olyan pont, ahonnan már úgy gondotam, nem tudok visszalépni (tudom, hülyeség). Pedig még azt is mondta szegénykém, hogy inkább ne menjünk nyaralni, csak vehesse föl a pólóját.

(Ez onnan jött, hogy pont előző nap szidtam össze és fenyegettem meg, hogy nem megyünk nyaralni, ugyanis kifutott az úttestre (direkt) és akár el is üthette volna az autó. Legszívesebben akkor egyébként felpofoztam volna. És rájöttem, ezzel a nyaralós módszerrel – már iszonyúan várja – el lehet érni, hogy ne szaladgáljon össze-vissza, itt mégiscsak az életéről van szó. Visszasírom egyébként a babakcsit.)

Szóval megszakadt a szívem, úgy mentem el az oviból, és arra gondoltam: lehet, hogy ez neki most olyan, mintha engem valaki arra kényszerítene, hogy meztelenül menjek be dolgozni.

Elrohantam vékony anyagú hosszú ujjú pólókat és egy ajándékot venni neki.

Délben mentem érte. Bekukucskáltam: vidáman ült a helyén a rövid ujjúban. Tökre örült nekem. Kérdeztem, hogy nagyon mérges-e rám, és láttam a kis arcán, hogy nem tudja hová tenni a kérdést. Hát tudod, ma reggel mi történt! – tettem hozzá. Ma reggel? – csodálkozott. Milyen volt a rövidujjúban? – türelmetlenkedtem. Ja! Pas bien. (=nem jó), mondta, nagyon kevés meggyőződéssel, de már az ajándék autóval volt elfoglalva.

Nem úgy tűnt, mintha mély nyomokat hagyott volna benne a történet.

Ma reggel teljes egyetértés volt közöttünk abban, hogy hosszú ujjúban megy (alig bírtam elintézni a lelkiismeretemmel a tegnap történteket), viszont ma menzára nem akart menni. Amikor csak tudjuk, hazahozzuk enni, de ma mindkettőnknek sok munkája volt, lehetetlenség lett volna. Úgyhogy megint bömbölve indulás, szipogva érkezés, és sírva a lábamba kapaszkodás volt a program, majd amíg az ovónővel beszélgettem, egyszercsak kiszaladt a teremből, ment volna haza. Megint úgy mentem el, hogy sírt, ez valami rettenetes érzés. Negyedórát szobroztam az ovi előtt attól tartva, hogy ha nem látják, elindul haza.

A férjem 11 körül hívott, hogy el tudta rendezni az ügyeit úgy, hogy haza tudott volna jönni délre, de én nagyon kemény maradtam: ha már azt mondtuk Boninak, hogy a menzán kell ennie, ne változtassuk meg a programot az utolsó pillanatban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, és abban maradtunk, hogy Z. odamegy az ovihoz, és meglesi Bonit, amikor átmennek a menzára.

Egyszercsak riasztott: a csoport már átment, látta Raphaelt is, de Boni nem volt sehol! Engem a szívbaj kerülgetett, csak nem vágta le a hisztit, hogy ő nem akar ott enni? Z. addig ólálkodott a menza körül, míg egy konyhásnéni behívta, és a konyhán keresztül elvezette egy olyan helyre, ahonnan rálátott a jó étvággyal ebédelő, nevetgélő Bonhomme-ra („Melyik a maga fia? Az a göndör hajú? Nagyon szépen eszik, semmi baj nincs vele”).

Z. utána elmondta, hogy azért nem látta a sorban, mert az várta, hogy az új, zöld hosszúujjú fölsőt lesz rajta. Mint kiderült, Bonin az a kék ujjatlan volt, amit az utolsó pillanatban dugtam a táskájába azzal a felkiáltással, hogy ha túl meleg van, átveszi (és amire azt mondta, hogy esze ágában sem lesz átvenni).

2017. június 19., hétfő

Mennyi minden fér két napba!

Késő este, még a kifutópályán azon gondolkodtam, mit fogok enni – lüke fejemmel arra nem gondoltam, hogy hiába jövők 2 repjárattal, attól még nem fognak vacsorát felszolgálni, csak max. egy szendvicset, otthon pedig nincs kaja. A sógorom, aki kijött értem, azonban a kezembe nyomott egy csomagot: a húgom küldte, sürgősségi ételadag estére és reggelre. Hát ez milyen jól jött, és milyen figyelmes dolog! Miután éjfélkor megettem a mangót, a felkockázott (!) őszibarackot és a joghurtot, majd kinyitottam a hűtőt, hogy berakjam a maradékot..

... rájöttem, hogy a mamám előző nap ottjárt, és telefőzte/telepakolta! De nem ám 2 napi kajával egy embernek, hanem egy teljes családnak, több napra (lecsó, tökfőzi, tojáspörkölt, kefír, sárgadinnye, paradicsom stb.). Ez aztán a fogadtatás! Hogy a kitakarított lakásról már ne is beszéljek.

Másnap reggel rossz hírt kaptam a fogorvostól, akihez azért mentem, hogy megérdeklődjem: lehet-e szebbé varázsolni az évekkel ezelőtt csontbeültetéssel, implantátummal és koronával ellátott fogamat (illetve annak hűlt helyét), mert most időt és pénzt nem kímélve rá akartam magam szánni a beavatkozásra. A doki szerint viszont ebből szebb már nem lesz, pontosabban az ő szavaival fogalmazva: ez így tök szép. (Valójában: tök béna) Sőt, azt is hozzátette, amit én nem tudtam, hogy az implantátum mozdíthatatlan, változtathatatlan és örök!

Minden átértékelődött utána, mert az egész délelőttöt a Kék Golyó utcában töltöttem Mari barátnőmmel. Kit érdekel, hogy az implantátummal a számban fogok egyszer – remélhetőleg a távoli jövőben – meghalni, amíg egészséges vagyok. Sajnos hiába a rendszeres szűrővizsgálat, az egészséges életmód és a fiatalság, vannak, akiknek nem ronda implantátumot, hanem mellrákot dobott a gép. Emlőbizottság, Rákregiszter, Hormonlabor, Egésztest besugárzó, Vérkiadó, Kápolna (!) – olvastam a térképen elborzadva, amíg vártam Marit, aki szegény egész otthonosan mozog már ott. Fura ez a betegség, mert nem látszik Marin semmi (azon kívül, hogy kihullott a haja), jól érzi magát testileg, csak éppen nő benne egy halálos kór, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Néha minden olyan, mintha nem is vele történne az egész, szürreális képtelenség, mesélte. Vannak jó napjai, néha boldog, mondja. Onkológiai derű.

Délután közgyűlés a házunkban. Végre megismertem a lakók nagy részét. Megtendereztettünk három közösképviselő-céget, ami azért volt groteszk, mert valójában mi szorulunk rá egy kemény kezű (az agilis szó sokszor elhangzott) közös képviselőre, nekik szerintem csak púp a hátukra egy ilyen ház. De korrektul bemutatkozott mindhárom, majd az autóikban várakoztak a deliberáció alatt, fontos embereknek amikor összeülnek!

Azután 20 órára átjött Martine és Bv, akikkel olyan sok fontos megbeszénivalónk akadt – a latintanulástól és a pszichodrámától kezdve a fogyókúráig és a Waldorf-módszerig olyan kérdéseken át, hogy vajon egy bölcsész mihez is ért valójában (ért-e egyáltalán valamihez), mire jók a tipográfiai ismeretek, milyen zsenit/élsportolót nevelni, parasztvakítás-e a művészetterápia, lehet-e híresnek, de nem celebnek lenni (példákkal), illetve hogy érvényes szó-e az, hogy kukoricagóré. Azt hiszem, nem unatkoztunk, és lett volna bőven mit megvitatni még, mert hajnali fél 3-kor nem a témákból, hanem az energiából fogytunk ki (amit pedig többek között diófagyival igyekeztünk pótolni). Mindenesetre én szuperul éreztem magam!

Másnap Jonatán első szülinapjára voltam hivatalos, ahol megint megállapítottam, hogy mennyire más Franciaországban, ill. Magyarországon családi vendégségen részt venni. Vagy csak a mi családunkra jellemző, hogy amikor délután (azaz uzsonnaidőben!) megérkezik az ember, akkor azonnal felajánlanak neki szülinapi tortát és/vagy hamburgert? A vendégek egy része ezt, a másik része amazt, a harmadik halmaz pedig semmit nem kér (ezek állításuk szerint már ettek (??)). Aztán a hamburgerező társaság is két részre oszik: akik az erkélyen és akik bent esznek, közben egy sütizős illető kiszúrja, hogy van görög sali is (Ez is a vendégeknek vaaaaaan?), amit nem kínált senki sem. Vizet, kávét mindenki magának önt. Szóval totális időbeli és térbeli káosz, ahhoz képest, hogy a francia rokonoknál (és nálunk is) 12 és 19 óra körül van a főétkezés, amikor is mindenki ugyanannál az asztalnál eszik, a főétel-desszert-kávé tekintetében egyforma ritmusban.

És még olyan is volt, hogy megérkezett a húgom volt pasija törött lábbal és egy vérhigító injekcióval, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezt most ki tudná neki beadni. Még lombikos koromból jól emlékeztem a procedúrára, úgyhogy sikeresen el is játszottam a főnővér szerepét.

Vasárnap reggel 9-re állítottam az órát (isteni volt!), egyidőben csörgött, illetve kopogtak az ajtón a szüleim, akik kivittek a reptérre. A papám miután leült, és azt kérdezte szórakozottan: Te figyelj, nem ismersz valakit, aki lakást szeretne venni? Árulja a Kovács fölöttünk, tudod. Az ereimben megfagyott a vér: Én, én, én!! – kiáltottam. Egy ideje puhítom Z-t, hogy vegyünk már közösen egy kislakást és adjuk ki (körülöttünk most mindenki ezt csinálja, szinte kedvet kap az ember). Jaj, fiam, de hát miért nem mondtad? – nézett nagyot a papám. Várj, felhívom őket.

Már Amszerdamban kaptam meg az e-mailt: a pasi pár hete eladta. Az első vevő lecsapott rá, alku nélkül elvitte. Nagyon bosszantó. Hogy miért nem mondtam a szüleimnek? Hát mert hónapok óta nézem a hirdetéseket, és egyszerűen nem találtam olyat, amilyet szerettem volna; ugyanis én pont olyan szerettem volna venni, mint a szüleimé. Gyerekkorom óta ismerem a házat, a környéket. A lakók ugyanazok, akik gyerekkoromban is ott laktak, vagy azok gyerekei – egy ilyen lakást egy ilyen környéken nem ad csak úgy el valaki, ez, szinte kihalásos alapon megy. A francba!





2017. június 15., csütörtök

A többlaki életről hat pontban

Innen oda:
- a piros téli kabátom (itt már nem kell)
- a narancssárga burájú lámpa, Boninak étkészlet (otthon nincs időm vásárolni és kell a nappaliba/Boninak)
- vastag alufólia (megőrülök, otthon miért olyan vékonyak?)
- ajándékok

Onnan ide:
- Frakk, az új Boribon, az új Nádas Péter
- Túró Rudi, ja nem, megromlik, átszállással megyek 
- VAPE szúnyogriasztó (felengetik a gépre egyáltalán?)
- ajándékok

Innen amoda:
- törölközők, ágyneműhuzat (elromlott a mosógép)

Amodából ide:
- Z. összes könyve, maradék cuccai (jaj, meg kell rendelni a könyvespolcot)
- az éles kés (megkeresni)

Amodából oda:
- na, ezt basszus elfelejtettem, pedig fontos volt
- (talán Boni tányérjai, amit a múltkor ottfelejtettünk?)

Odából amodába:
- asszem semmi, jé, ilyen is van?

Állandóan pakolok, listázok, málhás szamárként cipekedem életem egyik színteréről a másikra, onnan a harmadikra. Én akartam, nem panaszkodom. Már a szüleim is csinálták a telek és a lakás között, akkor most ez vagy genetikailag kódolva van, vagy csak jól ellestem.

2017. június 14., szerda

Akcentus és beszédhiba

Ilyen cukiságot eredményez e kettő párosítása – akárhányszor meghalgatom, röhögök, főleg azon, hogy tótot (csókot), illetve fululája (furulyája)! Rajtam kívül senki nem nagyon érti szegénykémet, nem is tudom, hogyan boldogul az oviban. Az apja és ő közötte folyamatosan a tolmács szerepét játszom, és még én sem értek MINDENT. Néha mutogat, vagy barchobázunk, vagy végső elkeseredésében begurul, hogy hogyan lehetek ilyen hülye.


2017. június 12., hétfő

A kis dögök

Szegény kis manókám, valszeg allergiás a szúnyogcsípésre. Először, még tavaly októberben azt hittük, valami pók csípte össze, de mára már kezd világossá válni, hogy szúnyog az. Az a baj, hogy nagyon nehéz kivédeni, hogy egy darab se jöjjön be. Próbálkoztunk már levendulás-illóolajos szagosítóval (halottnak a csók), vegyszeressel (Made in China!), de mindig megtalálják, rendszerint éjszaka. HATALMASRA dagad szegénykémnek a csípés. Egyszer az ügyeletre is elrohantunk, mert vacsora közben szinte szabad szemmel lehetett látni, ahogy megy föl a duzzanat, pont a szemén ráadásul, így a desszertnél már csak azt vettük észre döbbenten, hogy nem tudja kinyitni! (Egy fél napig nem is tudta.)

A családi legendáriumban volt egy, a szüleim által sokat emlegetett történet, amely szerint egyszer a papám ment értem az oviba, de nem ismert meg, akkorára dagadt a szúnyogcsípés a homlokomon. Na, kb. így állunk mi is. Egyszer a füle duzzad kétszer akkorára, mint valójában, másszor a szeme-szája vörösödött be, teljesen eltorzítva a kis arcát. Persze vakarja, mi meg megőrülünk, hogy megmarad a nyoma, de hogyan lehetne megértetni vele, hogy nem szabad vakarni? (sehogy)

Kenegetjük kortizonos krémmel este, naptejjel reggel, adjuk neki az antihisztamint, Z. pluszban még a szúnyogok által terjesztett egzotikus betegségektől is retteg. A szüleim, akik anno mindent kipróbáltak (magam is jól emlékszem: lógott a nyakamban bizgenytű, hordtam a karomon karperecet, kentek, fújtak, füstöltek – semmi nem használt), azt javasolták, szúnyoghálót szereljünk föl az ágyára. Olyan édes volt Boni, amikor ezt mondtam neki, ijedten tiltakozott: Mama, nem akarok pókálót!

A valóságban sokkal durvább, a fényképek valahogy nem adják vissza a valóságot

2017. június 8., csütörtök

Szagok, illatok, emlékek

De szeretem a kánikulaillatot! Most jó sokáig volt itt is nagyon meleg, szimatolhattam belőle rendesen. A reggeli kánikulaillat a kedvencem, amikor egész éjjel nyitva volt az ablak és a reggeli napsütés felmelegíti az ágyneműt, meg a parkettát. Régi júniusi vizsgaidőszakok jutnak róla eszembe, amikor hajnalok hajnalán keltem és ültem le tanulni vagy éppen indultam vizsgázni – és még előttem állt a nyár! (és az élet!)

A többi évszak illatait is szeretem, az őszi avarszagot, a fagyott (vagy legalábbis nagyon hideg) téli föld illatát, a hársfaillatot tavasszal. Az orgona illata! Anyák napja, ballagás... az illata miatt a kevdenc virágom. Itt sajnos nem lehet sehol sem orgonát kapni csak úgy (ellenben mindenféle méregdrága virágkölteményeket igen), csórni kell innen-onnan, hogy az embernek legyen az asztalán.

Mostanában a botanikus kertben esténként érzem a fenyőfa illatát is, és a meleggel keveredve egy emléket idéz elő: egyszer Amerikában nyaraltunk, körutazást tettünk. Egyik este viszonylag korán megálltunk egy kisvárosban, lecuccolás után még volt időnk elmenni futni egyet – ebben a kisvárosban éreztem ilyen intenzív fenyőillatot, és a mai napig ez az emlék ugrik be róla, noha csak egyetlen estét töltöttünk ott.

Frissen locsolt meleg beton szaga: ovis emlék. Nyáron kint ettünk, és ebéd után slaggal jól lemosták utánunk a betont. A mai napig az óvodára emlékeztet.

Imádom a pesti lakásom szagát. Az előző lakók nagy dohányosok voltak, iszonyú büdös volt, hiába szellőztettünk. Aztán felújíttattam, kifestettem, eltelt pár év, és szerintem senki meg nem mondaná, hogy bagószagú lyuk volt egykor, én viszont egy pici bukét érzek még rajta – nem zavar, tökre szeretem, a lakáshoz tartozik.

Nagymamám lakásának a szagát érzem néha még máshol, régi ún. Bauhaus, konvektoros fűtésű épületekben (fűtésszezonban), ilyenkor megrohannak az emlékek.

Párizsnak is van egy jellegzetes szaga, egyrészt valamiféle parfüm-pékségszag keveréke a felszínen, és egy nagyon büdös tisztítószerrel álcázott kaki-patkány-kosz szag a metrókban. Még ezt a büdit is szeretem időnként, annyi minden eszembe jut róla.

Szeretem Boni izzadt haját szagolgatni hátul, a nyakánál, és imádtam az anyatejes kaki szagát is. A cigaretta szagát kis adagban (ruhán, bőrön) szeretem: a mamám és régesrégi átbulizott éjszakák jutnak róla eszembe.

Füst és szúnyogirtó: családi nyaralások, gimis kempingezések emléke. Könyvszag: egyrészt az iskolakezdés jut róla eszembe, másrészt meg örömmel tölt el a nyomtatott szöveg illata a tiszta lapokon. Bár nem vagyok egy nagy tengerrajongó, a sós tenger illata a meleg levegőben, az nem semmi egzotikum! Ugyanígy nagy kávés sem vagyok, de a reggeli kávé illatát én is szeretem. Dunapartszag: csomó gyerekkori emlék alapja. Templomszag (tömjén?): imádom, anélkül, hogy közöm lenne hozzá. Tempera- és festékszag: gyerekkori rajzóráimat illatosították be, imádtam.

2017. június 6., kedd

2017. június 3., szombat

Frizura

Megpróbálkoztam ismét a melírral, egy másik fodrásznál. A lelkére kötöttem, hogy nehogy csíkos legyen: ne tűnjön úgy, mintha ősz hajszálaim lennének, hanem legyen ravaszul napszítta hatású. Egyúttal pedig jól vágja le hátul, de elől tűnjön hosszúnak, sőt, legyen is az; takarja el a fülemet, de ne lógjon bele az arcomba - magyarán a formája és a szerkezete egyesítse úgy a rövid, mint a hosszú haj előnyeit, a hátrányaiból viszont (beszárítás, összekócolódás, lelaposodás) köszönöm, nem kérek.



Azóta minden visszatükröződő kirakatnál meglepődöm, és csodálkozom, hogy ott megy a saját ANYÁM*!

* Mennyire öregnek gondoltam, amikor én voltam 17, ő pedig annyi, mint én most!

2017. június 2., péntek

Játszótéri habitüék

Kétféle család lakik a mi környékünkön, ha nagyon kategorizálni szeretnék (márpedig szeretem csoportokra osztva, rendszerben szemlélni a világot) (na jó, a sztereotípiák fogja vagyok). Vannak a katolikusok és vannak a balos liberálisok. Nagy vonalakról beszélünk, persze, az ember (én) mindig végletekben gondolkodik (-om!).

Vasárnaponként templomba szoktunk járni menni, ekkor van vége ugyanis a piacnak. Boni ilyenkor szeret bemenni nézelődni, harangozni a lábaival a padban ülve, tátott szájjal megbámulni a fehérbe öltözött papot és az orgonát. Na szóval innen tudom, hogy katolikusok azok, akiket ebbe a csoportba soroltam. A nők általában nem dolgoznak, és a gyerekek száma minimum három, de akár öt is lehet. Többségben szőke, kék szemű, jól öltözött gyerekek olyan klasszikus keresztnevekkel, mint Jeanne, Grégoire, Charles-Étienne, Paul, Marie stb. A nők csapatokba verődve szoktak az ovi előtt vagy a játszótéren trécselni, több babakocsi, kismotor és bicikli társaságában. A pasikat nem nagyon látom.

Z. az egyikükkel van folyamatos és lelkes köszönőviszonyban, és ők épp most költöztek a mi utcánkba, állandóan beléjük botlunk. Van még egy nő, akivel szoktunk beszélgetni és akinek a kisfiát focistának neveztük el magunk között (két éves kora ellenére profi játékos).

Aztán vannak a tanárok, akik általában a közeli gimiben dolgoznak. Első számú ismerős és egyben a környék legjobban öltözött pasija a Raphael (ovis csoporttárs) papája. Egészen jóban lettek Z-vel, ha néha én megyek a játszóra, a pasi már hiányolja a férjemet. Politikáról, repülésről, bicikliről beszélgetnek, bár én annak örülnék inkább, ha az öltözködés lenne a téma, és meg tudná győzni a férjemet, hogy járjon ő is vasalt nadrágban, sportcipőben, pöttyös ingben, laza blézerben...

Van egy nő, a Félix nevű kisfiának az apja német, aki valszeg nem dolgozik, mert mindig ő hozza-viszi a gyereket. Aztán van egy ősz, hosszú hajú, kordbársony zakós papas (mint közben kiderült, eleget tesz a közhelyeknek, mert filozófiatanár) és a felesége (ő is tanár), akik mindig fáradtak: van egy 5 éves és két 2 éves fiuk (Antonin, Clément, Marin). Velül folyton történik valami a játszón! Van, hogy a nagy keveredik el, mert verekedésbe bonyolódik valami focilabda-ügyben, és van, hogy az ikrek totyognak a kijárat felé – szerencsére valaki mindig visszahozza őket.

Van egy nő, aki a Palya Beára hasonlít, és ugyanolyan fura is, ő pl. csak szoknyát hord. Remélem, egyszer kiderül, miért. Az ő kisfia (Octave) megszállott motoros, és bárkinek a motorját képes lelejmolni, hiába van neki több is.

Egy meleg pár is szokott a játszóra járni a kisfiukkal, két nő, elképesztően szuper bringákkal. Soha nem beszéltem még velük, de gyakran látom őket és a gyereket; ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy miért (személyes okokból? elvi kérdésből? rossz tapasztalat miatt?) utasít el valaki egy ilyen családot, miért ellenzi, nézi rossz szemmel őket, holott az a gyerek ugyanúgy van szeretve és nevelve? Szomorú arra gondolni, hogy egyesek szívesen megfosztanák őket attól a joguktól,  hogy család legyenek.

Amúgy nagyon nem reprezentatív szelete a mi környékünk a mai francia társadalomnak. Alig vannak külföldiek, muszlimok, feketék vagy ázsiai gyökerűek (már én is eléggé kuriózumnak számítok) (majdnem azt írtam: származok).  Kicsit arréb megyünk, akár csak a szomszédos kerületbe, és teljesen megváltozik az utcakép.