2011. december 20., kedd

Hol vannak a többiek?

Egy ismeretlen ismerős blogjának bezárása kapcsán végig kellett, hogy gondoljam (meg kellett, hogy magyarázzam), miért követem figyelemmel teljesen ismertelen személyek mindennapjait évek óta. Elsőre betegesnek tűnik ez az egész blogügy, de ha közelebbről megvizsgáljuk kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt a blog századunk egyik legnagyobb találmánya! A blogírás könnyebben magyarázható: aktív alkotó tevékenység, terápia, hiszen az embereknek szükségük van arra, hogy kiírják magukból (írásba rakják) a napi történéseket, gondolatokat. De mi vesz rá arra valakit, hogy ezt el is olvassa?

Legelőszőr azért olvastam blogokat, mert külföldön élve kapva kaptam minden hazai híren, és tetszett, hogy véleményeze olvashatom ezeket. Aztán átcsúsztam a magánéleti blogokra és azóta is sajnálom, hogy nem léteztek még, amikor kamaszkori válságaimat éltem. Isteni bekukkantani ugyanis mások lelkivilágába és rájönni, hogy nem vagyunk egyedül problémáinkkal! Megkönnyebbülten olvastam, hogy nem csak én hiszem néha, hogy az egész busz azt bámulja, mennyire undorító penészvirág vagyok. Ha én ezt tudtam volna 17 évesen! Megnyugodtam, amikor azt láttam, hogy blogtársnőm egyike annyira szeretett volna már kisbabát, hogy akár a patás ördögtől is szült volna. Magamra ismertem, amikor azt írta valaki, hogy olyan szarul érzem magam, hogy muszáj pozitívan gondolkodni.

De nem csak mások pszichoterápiáiba nyerek bepillantást, hanem ellenkezőleg: egészséges lelkületű emberek életébe is belelátok így, és talán ez a legizgalmasabb. Meglepődve rá kellet jönnöm, a regényeken kívül is létezik normális szülő-gyerek kapcsolat: e bejegyzés elején említett blogírót pl. olvasta a mamája, néha kommentelt is! Legutóbb pedig egy blogtársnő mutatta be röviden az anyját, aki a leírás alapján egyszerűen tökéletesnek tűnt, és ez nem fikció, hanem generációm tagjának valósága.

A blogolvasásban az a szuper, hogy általában minden pontosan úgy történt meg, ahogy az le van írva és napról napra, élő adásban követhetjük az eseményeket. Egy kattintással egy Brazíliában élő francia család mindennapjaiba tekinthetek bele. Egy másik és már egy magyarországi pszichiáter gondolatait olvasom (olvastam). Oké, van ebben egy adag voyeurisme is, azzal a különbséggel azonban, hogy ezeket a blogokat pont, hogy olvasásra szánták. Amúgy pedig szerintem tágítja az ember látókörét, ha tudja, mi foglalkoztatja ma otthon pl. egy szakorvosjelöltet (pl. hogy hogy jöjjön ki a fizujából - rémes) vagy hogyan lehet kisbabája egy leszbikus párnak Magyarországon. Blogból tudtam meg azt is, hogy a bérszakdolgozatírás jövedelmező tevékenység (de ezek utan hogy maradhatott fenn a szakdolgozat intézménye?) és ismertem meg azt a praktikus szót, hogy „luxushiszti”.

Elképesztő az is, hogy ezek az emberek mennyire jól, választékosan és élvezetesen írnak. Enélkül ugyanis nyilván nem lehetne éveken keresztül napi fél órákat blogolvasásra fordítani. Nem értem viszont a Nők Lapját. Ha ennyien tudnak szuperul írni csajos (vagy bármilyen) témában, hogy lehet, hogy még mindig az a Szegő András meg az a valamilyen Erzsébet írogat oda? Meg a lolás nő??

Mondanom sem kell, hogy ilyen előélettel intenzíven vetettem rá magam sorstársnőim (babára várók) blogjaira. Érdekes, hogy ebben a kategóriában rengeteg francia nyelvű blogot találtam, magyart alig. Franciaországban egész kis kommunák, önsegítő blogcsoportok alakultak ki, egymásnak szurkoló lányok csapata jött létre: otthon semmi, nem értem.

És akkor a végére a felfedezés: végülis majdnem mindegyik babavárós blog ugyanolyan. Ugyanazok a témák, ugyanazok az etapok, ugyanolyan érzelmi hullámvasút. A különbség úgy látom inkább a hangvételükben van, ami széles skálán mozog, a melankolikustól az eufórikusig. Én pedig felsorakoztam!