2013. december 31., kedd

Bárkivel megtörténhet

Mostanában jól jön egy kis noszogatás, különben csak ülök itt elkényelmesedve a net előtt (már amikor), anélkül, hogy bejegyzések születnének. Pedig fejben mindig olyan szép kis posztokat írok, de mivel előre tudom, hogy úgysem sikerül megszakítás nélkül leírni őket, ezért bele sem kezdek. Már annak is örülök, hogy egy-egy kommentre futja másoknál.

Pedig el akartam mesélni, milyen filmet láttunk karácsonykor, amely az első Bonhomme születése és az ideköltözésem óta. Nem éppem egy lightos karácsonyi filmet választottunk, a film ugyanis a Franciaország elmúlt 50 évének legnagyobb bírói hibájáról szól. A történetre még én magam is emlékszem: a 2000-es évek elején 13 teljesen ártatlan embert gyanúsítottak meg pedofíliával. Mindannyian hosszú éveket töltöttek börtönben előzetes letartóztatásban (az egyikük közben meg is halt), míg sikerült tisztára mosni magukat. Az ügy legfelháborítóbb szereplője a vizsgálóbíró volt, egy fiatal pökhendi pasi: a 13 személy az ő flegmasága és hozzá nem értése miatt élte meg a poklok poklát. Állítólag az első perctől fogva és a tárgyi bizonyítékok teljes hiányában bűnösként kezelte őket, állítását szinte kizárólag gyerekek tanúvallomásaira alapozva.

De nyilván nemcsak a pasin múlt minden: az egész igazságszolgáltatás elégtelenre vizsgázott, hiszen senki vagy semmi nem tudta helyrehozni vagy megakadályozni a vizsgálóbíró tévedéseit. A film egyetlen férfi történetére fókuszált, és a filmet nézve megint az fogalmazódott meg bennem, hogy a fikció mennyire eltörpül a valóság mellett. A pasiért egy novemberi hajnalon jöttek a rendőrök, és attól a naptól kezdve az élete gyökeresen megváltozott. Négy évig nem láthatta a gyerekeit, a felesége közben elvált tőle, vállalkozását el kellett adnia, hogy kifizethesse az ügyvédjét, az anyja belehalt a bánatba (ezt pont egy kihallgatás előtt tudta meg a börtönben), többször próbált öngyilkos lenni, éhségsztrájkba kezdett, ami alatt 50 kilót fogyott és majdnem lebénult. Majd mindezek után bebizonyosodott, amit egy lelkiismeretes bíró pár nap alatt kiderített volna: semmi köze nem volt a szexuális zaklatókhoz.

Azt hiszem Chirac bocsánatot kért az ártatlanul meghurcoltaktól és az interneten olvasott cikkek szerint pl. ez a pasi 250 ezer euró kártérítést kapott - de mi ez ahhoz képest, amit át kellett élniük? És nem egy baleset vagy betegség, hanem a legitim állami igazságszolgáltatás miatt járták meg a rémségek és a rettenet minden egyes fokát. A legfelháborítóbb pedig szinte az, hogy a vizsgálóbírót nem tiltották el örökre a munkájától, hanem csak áthelyezték. És még bocsánatot sem kért a 13 embertől.

(Franciásoknak: erről a filmről van szó. Nagyon ajánlom, bár a felénél megbántam, hogy elkezdtük. Itt pedig meg lehet hallgatni azt az interjút, ami a valódi személlyel készült a film kapcsán)

Azóta áttértünk a klasszikus francia vígjátékokra, megnéztük pl. hatvanadszor a Magas szőke férfi felemás cipőben-t, hogy már a poénok előtt nevessünk (Martine: vigyorogjunk, hihi) egy jót.

2013. december 18., szerda

Ridegtartás

Nálunk mindenkinek megvannak a külön kis rigolyái. Én pl. nem szeretem, ha Z. felviszi Bonhomme-ot az emeletre (amit amúgy nem használunk), és megkértem, hogy ha cumisüveget melegít (amikor nem vagyok itthon), ne a babával a kezében tegye - még a végén ráborul a forró víz.

Z. viszont ferde szemmel néz a babahordozóra, szerinte abban nem tud jól lélegezni a gyerek, azon kívül, hogy még a lábait is elfekszi. Emellett pedig azt sem szereti, ha Bonhomme-mal az ölemben alszom délután.

Nemcsak Z., hanem az összes vendég és családtag is teljesen ki van akadva viszont azon, hogy sétáltatás után, ha nem ébredt még fel, én bizony kint hagyom a kertben, a friss levegőn Bonhomme-ot. A szomszéd egyszer szerintem fel fog jelenteni!


2013. december 15., vasárnap

Ki hozza az ajándékokat december 24-én? Vagy 25-én jön?

Ilyen és további hasonló kérdések

Idén még nem téma, de egyszer úgyis el kell majd gondolkodnunk azon, hogy milyen stratégiát képviseljünk Télapó- és karácsony ügyben Bonhomme előtt. A nagy kérdés: beadjuk-e neki a mesét vagy sem. Nem vagyunk egy véleményen Z-vel, mert ő nem szeretne hazudni a gyereknek. Az én szüleim is ezt az álláspontot képviselték anno, ezért (vagy más miatt?) nálunk a karácsony soha nem volt varázslatos tündérmese. Együtt díszítettük a fát, és tudtuk, hogy a szüleink veszik az ajándékokat.

Én viszont felnőttfejjel elirigyeltem Petra barátnőm filmbe illő karácsonyait, akinél decemberben minden csupa csodálatos várakozás, mese. Náluk mondjuk nem a Télapó jön, hanem az angyalkák meg a kisjézus – ezt viszont én nyilván nem venném át. De vajon egy mezei Télapóval el lehet-e ugyanazt a hatást érni? Vagy nem ettől függ a hangulat? Egyáltalán, ez hazugság lenne-e?

Aztán azt is el kellene döntenünk, magyar vagy francia karácsonyt tartsunk-e. Itt már jóval 24-e  előtt megveszik és feldíszítik a fát (26-án meg már dobják is ki őket), nekem ez a szokás nem annyira tetszik. És mit együnk szentestén? Valami olyasmit kellene kitalálni, amire később szívesen emlékezne vissza, mint karácsonyi menüre. De francia vagy magyar konyha legyen?

Én még azt sem nagyon döntöttem el magamban, hogy hogyan hívjon engem, mamának (ez hasonlít a franciához) vagy anyának? Esetleg anyunak? Amíg itt volt a mamám, néha nagyinak hívtam őt Bonhomme előtt, de nagyon idegenkedtem ettől a szótól, évtizedeket öregített a mamámon! Azért is jó dolog ez a gyerekezés, mert hagyományokat és szokásokat kell teremtenünk neki, szelektálnunk kell, hogy mit adunk tovább és mit nem. Mi jön az egyik országból és mi a másikból, mit veszünk át az én családomból és mit Z. családjából.

2013. december 6., péntek

Európa

Elmondom, mivel töltöm a minimálisra zsugorodott, drága szabadidőm kb. felét. Telefonálok, emailezek és faxolok mindenféle hivataloknak, intézményeknek és hatóságoknak. Ezt a posztot pedig megpróbálom úgy megírni, hogy ne használjam a kafkai jelzőt. (Kihívás!)

Mivel Magyarország az EU tagja, nekem semmiféle papírra nincs szükségem ahhoz, hogy itt éljek. Az útlevelemmel bárhol igazolhatom magam, a jog szerint inaktív tagja vagyok a francia társadalomnak. Tök jó, csak éppen így semmivel nem tudom igazolni a lakcímemet, bemondásra nem hiszik el sehol. Ezért az elektromosság-számlát átirattuk a nevemre, mert ez viszont hivatalosnak számít (abba ne menjünk bele, hogy ez egy telefonhívásba került és senki nem ellenőrizte, hogy valóban itt lakom...). Ezzel megoldódni látszik a dolog, kivéve egy helyen: a belga bankomnak ez a papír sem jó, ők az önkormányzattól kérnek igazolást. A francia önkormányzat viszont ilyet nem állít ki. Úgyhogy most több telefonhívás és e-mailváltás után is ott tartunk, hogy nekem kell könyörögnöm egy banknak, hogy lehessen náluk számlám, hát nem nonszensz?

Nem jobb a gyerek magyar anyakönyveztetésének ügye sem. A magyar konzulátus nem akarja elfogadni Bonhomme születési anyakönyvi kivonatát, apasági nyilatkozatot kérnek Z-től. Mintha nem állna rajta fehéren-feketén, ki az apja! Én ebben semmi logikát nem látok, ha valaki tudja, magyarázza meg nekem, a nőnek nem sikerült a vonal végén. Azzal próbált érvelni, hogy vissza lehet élni a dologgal. De könyörgöm, hogyan?? Letagadni sem lehetne, ki az apa, még ha szeretnénk, akkor sem. Az apasági nyilatkozatot viszont nem lehet csak úgy kitölteni és elküldeni: személyesen kellene elmennünk mindkettőnknek, Párizs másik végébe, egy háromóránként szopó csecsemővel, bronchitis-járvány idején. @""#^9~§@%+µµµ§§!!!!

Lehet, hogy kevésbé lennék felháborodva, ha főállásban nem olyan szövegeket kellene fordítanom nap mint nap, hogy az EU tagállamaiban mennyire szuperul és szabadon lehet költözködni, lakni és munkát vállalni.

Itt az idő, hogy összeházasodjunk.

2013. december 4., szerda

Nem tudok

Nem tudok a boldogságról írni. Sokkal könnyebb volt a nehézségeket és a várakozást megfogalmazni. A napok egyformán telnek, de minden nehézséget feledtet Bonhomme, aki egyre cukibb (bár nem gondoltam volna, hogy lehet még fokozni). Már gőgicsél és akár két órát is ébren tud maradni egyhuzamban. Éjszaka viszont gyakran sír, és csak ölben szeret lenni, de kit érdekel, annyira édes. Lehet hogy most rontjuk el, de mi bizony mindig felvesszük, ha azt szeretné.

Jó lenne ezekből a pillanatokból egy adagot félre tenni, majd elővenni és újraélni 5-10-15 év múlva.

2013. november 21., csütörtök

Etetek és altatok (na meg pelenkázok)

Bonhomme tegnap lett négy hetes. Ha valaki azt kérdezné, hogy az anyasággal azt kaptam-e amire vágytam, akkor azt válaszolnám, hogy még annál is sokkal jobbat, többet. A terhesség és a szoptatás alatt szokás mindent a hormonokra kenni - hát én nem tudom, hogy a hormonoktól van-e, de négy hete a fellegekben járok, komolyan! Az anyaság és a babázás minden várakozásomat felülmúlta.

Egyelőre nem vagyok fáradt, nem hiányzik a külvilág, és teljesen kielégít az, hogy a címben említett három tevékenységből áll a napom nagy része. Azt hiszem, szerencsések is vagyunk, mert Bonhomme nyugodt baba, és nem nagyon sír sokat. Igaz, hogy a napok kiszámíthatatlanok. Annyi állandóságot fedeztem fel bennük, hogy délelőtt szinte mindig alszik, viszont este 10-től egyig általában nem. Hajnali egy után változó: van, hogy akár 5-ig is alszik, és előfordul az is, hogy másfél óránként felébred. Ezek az éjszakai szoptatások húzósak, mert küzdenem kell az álmossággal és általában nem emlékszem, hogyan kerül vissza a gyerek az ágyába. Amikor visszaalszom, gyakran álmodok azzal, hogy még szoptatok, és amikor felébredek a sírására, az első gondolatom az: te jó ég, nem fektettem vissza, itt alszik mellettem (amit minden könyv, védőnő és tanácsadó szigorúan tilt).

A szoptatás kezd megoldódni. Nem mondom, hogy egy leányálom, de kezdek magabiztosabb lenni. Bonhomme többet hízott három hét alatt, mint az átlag, úgyhogy már nem izguljuk magunkat agyon azon, hogy eleget eszik-e. Gyorsan letudja ugyan a szoptatást (5-15 perc), de ezek szerint kiszolgálja magát rendesen. A hasa szerintem tényleg attól függően fáj, hogy mit eszem: a tegnapi borsófőzeléket pl. nem emésztette jól – de talán nekem sem kellett volna három tányérral enni belőle, de mostanában, iszonyú étvágyam van.

Ami nehéz az egészben, az a folyamatos aggódás. Mióta a tejkérdés megoldódott és bebizonyosodott, hogy van elég tejem, amiből jól gazdálkodik, a hőmérséklet van soron: nem fázik-e? Itthon 21-22 fok van, amiben én személy szerint megfagyok. Vajon igaza van-e a mamámnak, hogy meg fog így fázni? Vagy Z-vel értsek egyet, aki szerint csináljuk úgy, ahogy a kórházban mondták, azaz az alacsony hőmérsékletet réteges öltözködéssel párosítsuk? Vigyük-e ki, ha rossz az idő? Ártunk vele vagy pont, hogy jót teszünk? Hiszen olyan picike még és annyira nehéz kitalálni, mi lenne a jó neki.

A fürdetés egyenesen rémálom. Utál meztelenül lenni (fázik?), ezért hosszú perceken keresztül keservesen sír, amitől az embernek megszakad a szíve. Régebben azt hittem, hogy a csecsemősírás a decibelek miatt idegesítő, de rájöttem, hogy nem. Azért viseljük nehezen a sírást, mert aggódunk, hogy mi lehet a baja, miért bömböl piros fejjel, elkeseredetten: éhes vagy valami betegség áll a háttérben?

És a babázás tényleg olyan, mint a szerelem. Annyira nem vagyok vak, hogy azt állítsam, ő a leggyönyörűbb kisbaba a világon (noha benne van azért az első tízben!), viszont az első perctől fogva tudom, hogy nekem nem kellene semelyik másik kisfiú sem, csak ő. Ha pár óráig nem látom, nagyon-nagyon hiányzik. Tegnap pl. fodrásznál voltam (lefejtem a tejet előre, nagy volt a rákészülés): egyszerre volt szürreális és izgalmas kiszakadni a megszokott rutinból a csilivilis karácsonyi kirakatok közé, ugyanakkor rohantam haza, hogy elérjem az etetést (nem értem el, épp kiitta a cumisüveg tartalmát, amikor megérkeztünk).

Mindenki azt tanácsolja, élvezzük ki, amíg ilyen pici. Azt tesszük, teljes erővel, de azért kicsit várom már, hogy felismerjen minket. A múltkor (gondolom véletlenül) rámosolygott Z-re, amikor kivette a mózeskosárból, azt mesélte, hihetetlen érzés volt!

2013. november 14., csütörtök

Csomó a mellben: öt orvos szemével

Miért szeretem a francia egészségügyet?

Még a terhesség alatt felfedeztem egy csomót a bal mellemben. Annyira nem izgatott a dolog, hogy el is felejtettem megmutatni a brüsszeli nőgyógyászomnak. Itt látta először doki (a háziorvosom) (1), aki megnyugtatott, hogy nem rák, de azért nézessem meg a nőgyógyásszal. Meg is mutattam az első konzultáción a fiatal nőgyógyásznak (2), aki szintén megnyugtatott, hogy valószínűleg a hormonoknak köszönhetem, de azért felírt egy UH-vizsgálatot, biztos, ami biztos alapon.

A vizsgálat napján éppen szültem, úgyhogy már csak pornószínésznőhöz méltó mellekkel tudtam elmenni rá, amikor Bonhomme már egy hetes volt, én pedig javában tanultam a szoptatást. Az ultrahangos doki (3) meg is nyugtatott, meg nem is: szerinte sincs komoly baj, de azért lehet, hogy abba kellene hagynom a szoptatást, hogy egy rendes mammográfiát lehessen csinálni.

Képzelhetitek, hogy össze voltam törve. Nem a ráktól féltem, hanem attól, hogy Bonhomme nem kapja meg a lehető legjobb táplálékot az első időkben, ha már sokáig úgysem fogok tudni szoptatni*. Az UH-doki azt javasolta, hogy menjek vissza a kórházba a nőgyógyászhoz, és egy újabb vizsgálat után majd közösen döntenek. Szerzett is nekem időpontot a fiatal lányhoz, mert különben február előtt esélytelen lett volna bekerülni.

A konzultáció napján felvonultunk Bonhomme-al (micsoda szervezés egy kisbabával útra kelni!), de nem a fiatal lány fogadott, hanem egy idősebb nő (4), akinek nagyobb tapasztalata volt (szerintem tök rendes a lánytól, hogy olyan esetekben, amikor nincs kellő tapasztalata, kikéri a kollégái véleményét).

Nem tudom, lehet-e követni a történetet. (Főleg, hogy időközben újra voltunk a háziorvosomnál - Bonhomme 8. napi vizsgálata miatt - aki megint elmondta, hogy szerinte nincs baj.) Az idősebb nő is megvizsgált, de ő sem mondott semmi konkrétat azon kívül, hogy valószínűleg semmi komoly, de azért jó lenne mégiscsak újra megultrahangozni. Ő is kért nekem egy UH-időpontot, ekkor már egy mellrák-specialistához. Én pedig elkezdtem aggódni.

Elmentünk a specialistához (5) is, a saját különbejáratú fejőgépünkkel (=Bonhomme), még jó, hogy jól viseli ezeket a medikális kirándulásokat. A doki szoptatás előtt és után is megvizsgált és végül kategorikusan kijelentette: nincs itt semmi baj, folytathatom a szoptatást, nem kell ráktól tartani.

Mindez három hét alatt történt. Nem lehet azt mondani, hogy itt nem veszik komolyan az embert!

* Bár a reumám egész jól viselte a szülést, szóval ezt a döntést még felülvizsgálom. Meg már kezdek tényleg belejönni, kevésbé fáj, mint az elején, és egyáltalán nem találom furának, ahogy a terhesség alatt gondoltam. Bonhomme-ot meg imádom nézegetni, amíg szopik. És a szoptatás praktikus oldala minden egyes alkalommal lenyűgöz.

2013. november 12., kedd

Gyerek- és felnőttszáj

1) Lili (13) nagyon szereti az állatokat, főleg a lovakat és a macskákat. Van is neki egy macskája, aki nemrég három cicát szült (Lili ágyán, teszem hozzá..). Pár hónapos korukig Lili nevelte őket. Amikor Lili először látta az egy hetes Bonhomme-ot, ezt a kérdést tette fel nekem:

- Na, és kinyílt már a szeme??

2) Unokatesóm - három gyerek anyja - így kívánt nekem, a friss (szoptató) anyukának boldog szülinapot hétfőn:

Isten éltessen sokáig, melled érjen bokáig!

2013. november 8., péntek

Szoptatás, fejőgép, hasfájás

Eredetileg a szoptatásról akartam írni egy posztot: hogy milyen nehéz és hogy mennyire a szoptatás körül forognak a gondolataim, és hogy e köré épül az egész napi rutin (+ hogy mennyire izzadok éjszaka, fáj a hátam és folyamatosan farkaséhes vagyok). Arról akartam főképpen panaszkodni, hogy a mellbimbó érzékenysége miatt minden egyes alkalom éles fájdalommal indul. Nem is tudom, hiteles vagyok-e, amikor arra buzdítom Bonhomme-ot, hogy szopjon.. attól félek, érzi: tudat alatt nem is szeretném, mert előre félek a fájdalomtól,

De mára ezt a problémát további gondok váltották fel. Most már örülnék, ha csak ez lenne a bajom. Bonhomme jobban szeret aludni, mint enni, ezért az egyik este már annyira feszült a tejtől mindkét mellem, hogy bizony be kellett üzemelnünk azt a híres elektromos fejőgépet. Vicces és kicsit gusztustalan is egyben, ahogy gondoltam. Nem ez lesz a kedvenc használati tárgyam. Viszont micsoda megkönnyebbülés volt utána!

Aztán jött az, hogy az eddig kiválóan szopó (igaz, ritkán büfiző) csecsemőm sugárban kihányta az egyik etetés után az összes tejet. Azóta minden szoptatás után visszajön neki egy-egy korty*, de ami a legszomorúbb: fáj a hasa. Legalábbis azt hiszem. Nyögdécsel, húzza felfelé a kis lábait, helyezkedik, szóval látszik rajta, hogy nem érzi jól magát. Múlt éjjel órákon keresztül sírt, pedig eddig inkább nyugodt baba volt. Csak akkor hagyta abba a bömbölést, ha felvettem, de akkor is nyögdécselt. Rémes éjszakánk volt, mert nem merek elaludni úgy, hogy rajtam van (hallottam egy rémtörténetet ezzel kapcsolatban), ezért végül úgy aludtunk el, hogy az ágy szélére húzódtam, és fogtam a kis kezét, amíg ő a mózeskosárban sírdogált.

Olyan hirtelen kezdődött ez a hasfájás-bukás probléma - ami ráadásul azzal is jár, hogy még kevesebbet eszik (éljen a fejőgép!) -, hogy önkéntelenül is keresni kezdtük az összefüggést. Kb. azóta tart, amióta itt van a mamám. Z. ezért a magyar konyhát hibáztatja (szerintem hibásan), és viszont arra gondolok, hogy a paradicsomlevestől lehet, amit a mamám véletlenül csípős paradicsomszószból csinált. Úgyhogy most kísérletezni fogunk, hogy megtudjuk, mi lehet a kiváltó ok. (Ha van!)

* Én pedig két héten keresztül nem értettem, miért vetetnek az emberrel tetra-pelenkákat.. hát most már minden világos.

2013. november 7., csütörtök

Családi kommunikáció

Jaj, mindig elfelejtem, aztán amikor szembetalálkozom a jelenséggel, újra és újra megtapasztalom, hogy miért nehéz a Z. és a családom közötti összekötő szerepet játszanom. (A mamám nem beszél idegen nyelveket, így vele a legnehezebb, Z. viszont nagyon kommunikatív) Így zajlanak mostanában nálunk a vacsorák:

Z.: Tamko, kérdezd meg a mamádat, kér-e kenyeret.
Én: Anyu, Z. kérdezi, hogy kérsz-e kenyeret.
Mamám: Nem, köszönöm Tamkócskám, most nem.
Én Z-nek: Azt mondja, most nem kér.
Z: De még meleg, kóstolja meg!
Én a mamámnak: Azt mondja a Z., hogy még meleg, meg kellene kóstolnod.
Mamám: Most inkább nem, de kérdezd meg Z-t, hogy hányféle ilyen baguette-et lehet kapni a pékségben, látom, hogy ez más, mint a tegnapi.
Én Z-nek: Biztos nem kér, de azt kérdezi, hogy hányféle baguette-et lehet kapni...ÉS ÍGY TOVÁBB, ÉS ÍGY TOVÁBB.

Ugye nem csoda, ha én fejezem be mindig utoljára az evést?? És akkor még nem is meséltem, amikor két különböző téma van terítéken, mondjuk Z. az IKEA-ról mond valamit, a mamám pedig Bonhomme-ról beszél.  Vagy amikor Z. viccelődik, csak éppen a poénokat percekig kell magyaráznom!

Kénytelen leszek cenzúrát bevezetni, ha nem akarom, hogy szájzárat kapjak egy hónap alatt.

2013. november 5., kedd

Retró

Tegnap megjött a mamám, és ma már le is esett a lépcsőről. Szerencsére nem lett semmi baja, de én (előttem ment, mindent láttam) majd szívbajt kaptam, annyira látványos volt a zuhanás. Még most is beleborzongok. Tölthette volna az elkövetkezendő hónapot a kórházban is. Tudom, megint a "mi lett volna, ha..." kezdetű felesleges gondolatok járnak a fejemben, amelyek nem vezetnek sehova. Arra már végképp nem szabad gondolni, mi lett volna, ha karjában tartja Bonhomme-ot...

Hogy vidámabb vizekre evezzek: a mamám elhozott pár ruhát, könyvet és fényképet, amelyekkel felelevenedtek a 70-es évek.

Ez az én rugdalózóm volt. Előrelátó módon sárgát vettek a szüleim, mert nem tudták, hogy lányuk lesz. 

 Ebben nyomtam a Mátyás téren.



Ezt a 73-as kiadású könyvet még a nyáron hoztam el. Van benne szó gumipelenkáról, felvizezett tejről és 20 percig sírni hagyott babáról. A fordítás viszont szuper! 


Régi családi fotók. A kedvenc témánk mostanában: kire hasonlít ez a gyerek?

2013. november 4., hétfő

Bíztató

Amikor a blog indításakor pseudo-t kellett választanom, valami olyasmit szerettem volna, aminek jelentése és értelme van. Nem egyszerűen egy tetszetős nevet kerestem, hanem egy olyat, amit valamihez köthetek, már-már egy jelképet. Ami pont beleillik egy olyan blogba, amelynek a témája a gyerek iránti... hm, küzdelem, mert én ezt az egész hercehurcát - a reménységektől a kiábrándulásokig - annak éltem meg. A blognevem az alábbi kis versről jutott eszembe, amiből mindig pici megnyugvást merítettem. (Az utolsó magánhangzót lerövidítettem, hogy modernebb legyen)


Tamkó Sirató Károly: Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa,
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

2013. november 1., péntek

Légzésfigyelő

A kórház nem csak az elején volt ilyen szuper, végig élveztem az ottlétet, ha szabad így fogalmaznom. A legjobb a Gomb volt: ha bármi problémám akadt, megnyomtam egy gombot és azonnal jött valaki segíteni, és megmondta, megmutatta, elhozta, beírta, megnézte, véleményezte stb. Féltem is attól, hogy milyen lesz itthon egyedül, szerencsére eddig nincs semmi probléma. Az is jó volt bent, hogy egy percre sem kellett egyedül hagynunk Bonhomme-ot, valamelyikünk mindig ott lehetett mellette, még akkor is, amikor a sárgaság elleni kezelés miatt 2x4 órán keresztül fényterápiát kapott.

Az orvosok, ápolónők és védőnők előtt pedig le a kalappal, annyira kedvesek és segítőkészek voltak. Agyonbecézték a kisfiamat (és gondolom az összes babát az osztályon). Na meg az egész tök jól van szervezve, minden olajozottan működött, azóta is vezetem az excel-táblázatot, amit ott kaptam (mikor mennyit szopott stb., most átlag napi kilencnél tartunk).

Légzésfigyelőt viszont soha senki nem látott közülük (ezért kicsit gyanús a használati utasításnak az a kijelentése, mi szerint a kórházak is ezt használják). Mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy mi az és hogyan működik. A reakciók változatosak és viccesek voltak. Legtöbben sajnálkozva néztek rám, mondván, hogy szegény anyuka, aki ennyire aggódik.. Az egyik ápolónő meg is kérdezte, hogy beszéltem-e már erről a félelmemről szakemberrel? 

Amúgy pedig ez a világ egyik legjobb találmánya (az epidurális érzéstelenítés mellett). Amióta használjuk, bátran le merem fektetni a kiságyába és nem ellenőrzöm percenként (csak félóránként), hogy lélegzik-e. Még Z is, aki erősen ellenezte az elején, teljesen függővé vált.

2013. október 30., szerda

Samatha Fox jelenti

Nem hiszek az olyan véleményeknek, amelyek szerint nem a szoptatás, hanem a terhesség teszi tönkre a nők mellét. Szerintem ezt csak a nők megnyugtatása és a szoptatás térhódítása érdekében hangoztatja mindenki. Nekem még életemben nem voltak ekkora melleim, pedig nem voltam soha lapos. A terhesség alatt még nőttem is egy kosarat, na de ami most történt velem, az elképesztő: olyanok a melleim mint két sárgadinnye, hatalmasak, nehezek, feszesek, tömörek. Nem tetszik a látvány, de persze kit érdekel: mindenáron szerettem volna szoptatni, és úgy tűnik, sínen vagyunk. A kórházban még adtam Bonhomme-nak tápszert (nagyon fájdalmasan indult a szoptatás), de mióta itthon vagyunk, nem kapott (noha még mindig eléggé fáj, remélem, ez átmenet). Azt hiszem, kezdem érezni a dolog pozitív oldalát is, hiszen annyira, de annyira cuki szoptatás közben! (meg alvás közben, meg amikor nézelődik, meg amikor ráncolja a homlokát... még sírás közben is, legörbülő szájjal...)

Ha valamire, hát akkor a szoptatásra fel lehet készülni a terhesség alatt és szerintem érdemes is. Nagy segítség volt, hogy olvastam róla, mert most már nem lenne időm rá, viszont valamennyire felkészültnek éreztem magam az elejétől kezdve. Tudtam, hogy gyakran nem könnyű menet, hogy nem kell kétségbe esni az elején, ha nem megy (a szülőasztalon pl. egyáltalán nem akart szopni), hogy párnákkal kell manővereznem és hogy egymásnak ellentétes tanácsokat kapok majd stb. Még elektromos fejőgépet is béreltünk, a biztonság kedvéért, bár még nem nyitottam ki... Bárcsak ne is kellene...

Amit viszont egyáltalán nem kalkuláltam bele a szülés utáni időszakba, az a gátseb. Baromira fáj, húzódik, vérzik, dagad, hm, nem is részletezem. A másik, amire nem lehet szerintem eléggé felkészülni, az ez a hatalmas szerelem, amitől mindig nem térek magamhoz. Pedig várva várt babáról van szó! De akkor is: egy hete még nem (igazán) volt kisfiam, most viszont nincs nála fontosabb lény a világon. A kórházban sárgaság miatt 2x4 órás fényterápiát kapott, és nekem a 3. óra vége felé már annyira hiányzott, hogy türelmetlenül vártam, mikor kerül már ki abból a dobozból, hogy karomba vehessem és megpuszilhassam. Túl vagyunk sok aggódáson és félelmeken, de mi jön most? Belegondolni is rossz, hogy egyszer ez a gyerek pl. úgy fog átmenni az úttesten, hogy én nem fogom a kezét!

2013. október 26., szombat

Szülés (2. rész)

A kórház egyébként fantasztikus választás volt. Amikor reggel beértünk, még az éjszakás csapattal találkoztunk, majd 8-kor megjött egy tündéri szülésznő, és rögtön úgy gondoltam, hogy ma és nála kellene szülnöm, annyira szimpi volt. Végülis egy harmadik lánynál szültem, aki szintén tök jó fej volt, iszonyú jó dumával, még a két nehéz óra alatt is meg tudott nevettetni (pl. javasolta, hogy kereszteljük a kacsát Raoulnak, hamár).

Ő volt ott, amikor megkaptam az altatóorvostól az érzéstelenítést, tartotta bennem a lelket (Z-nek ki kellett mennie), mert egyszerre jöttek a fájások és kellett mozdulatlanul maradnom. Azon a napon, abban a helyzetben és az én (mi) lelki alkatunkkal (kánonban aggódtunk), nem lehettem (lehettünk) volna jobb kezekben.

Miután elkezdett hatni az érzéstelenítés, minden megváltozott. A kérdés, hogy miért szülnek egyes nők epidurális nélkül, számomra örökre megválaszolatlan marad. Mi a következő két órát szenvedés helyett végigbeszélgettük. Éreztem ugyan az összehúzódásokat, de nem fájtak. A szülésznő időnként bejött megvizsgálni, ami szintén teljesen fájdalommentes volt. Az utolsó órában azért elkezdtem aggódni, mert éreztem, hogy a baba már lent van és nyomnom kellene és nagyon szerettem volna fél 9 előtt szülni (ekkor járt le a szülésznő munkaideje, és ő is benne volt, hogy levezeti a szülést).

Úgyhogy amikor a lány bejelentette, hogy kezdődik az utolsó szakasz és átváltoztatta az ágyat szülőággyá, akkor azért nagyon megijedtem, és percekig egész testemben remegtem. Mindenféle oxigénhiányos rémtörténetek jártak a fejemben miközben kipakolta az eszközöket és bemosakodott... majd nyomtam, amikor jöttek a fájások, minden nyomás után rengeteg dicséretet zsebeltem be (volt bent még egy ápolónő is), vöröslött a fejem, egy pillanatra franciául is elfelejtettem*, és kb. 15 perc alatt, rendes magyar lányként október 23-án, megszültem Bonhomme-ot!

Már írtam, hogy mekkora hitetlenkedéssel fogadtuk, hogy abból a viszonylag kicsi hasból (főleg, miután elment a magzatvíz, teljesen kezelhető méretűre csökkent) egy ilyen nagy és kész baba jött elő. (Azóta is alig hiszem el, hogy még odabent kellene lennie.) Felsírt, majd rámrakták, és rögtön nagyon éberen elkezdett minket nézegetni és végre mi is megláttuk, kit féltettünk ennyire 37 héten és 3 napon keresztül: egy gyönyörű, fekete pihehajú, szőke szemöldökű és szempillájú kisfiút, akinek a szája teljesen olyan, mint az enyém, és a füle pedig Z-é. Van kis dundi pofazacskója, cuki lábacskái.. kis karjai, amivel már számos képzeletbeli hangversenyt levezényelt álmában. A hangja néha olyan mint egy madárkáé, máskor csengettyűre hasonlít (néha csengőhangra is!), gyakran egyszerűen nyikorog, és tegnap óta már keservesen sírni is tud (ettől én persze mindig kétségbe esem). Órákig** tudom nézni, ahogy álmában grimaszol: felhúzza a szemöldökét, csücsöríti a száját, majd hirtelen mozdulatlanná merevedik, utána a fél arcocskájával elmosolyodik, cuppog, nyöszörög, sóhajt, ráncolja a homlokát - hogy lehet szeretni ennyire valakit, aki még csak épp három napos?

* Ennek köszönhetően lett is gátmetszésem (mondta ugyan, hogy ne nyomjak, de eleresztettem a fülem mellett.. utólag rémlett valami)
** Ez nem túlzás: az első éjjel, amíg nem hoztuk be a légzésfigyelőt, szinte semmit sem aludtam.

2013. október 25., péntek

Szülés (1. rész)

NAGYON köszönöm a gratulációkat minden ismerős és ismeretlen olvasótól, szuperul estek!

A szülés annyira jó élmény volt, hogy a fotókat visszanézve már most nosztalgiázom. Megpróbálom gyorsan leírni, de érzem, hogy az eszközeim szegényesek. Hogyan is lehetne visszaadni írásban mindezt?

Szóval hétfőn még azzal váltunk el a nőgyógyásztól, hogy ha nincs semmi, legkésőbb november 17-én jelentkezem az ügyeleten. Hétfő este sokat bújtam a netet, hogy rájöjjek, miért van egy hét eltérés a belga és a francia számolás között és persze aggodalmaskodtam, hogy egy hónapig nem lesz se kontroll, se szívhangvizsgálat, se semmi. Teljesen feleslegesen emésztettem magam, mert kedd reggel 6:20-kor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Egy rövid másodpercig még reménykedtem, hogy a szokásos drámai mértékű hüvelyfolyásról van szó, de nem. A következő pillanatokban egyszerre kellett hozzászoknom ahhoz a gondolathoz, hogy 1) nemsokára szülni fogok 2) oda a három hetünknek, ami napra pontosan be volt osztva teendőkkel (olyan dolgokat nem tudtunk pl. elintézni, mint a francia mobiltelefonom, ami most itt a kórházban tök sok gondot okoz). Fura módon nem pánikoltam, Z. viszont igen, ő rögtön indulni akart volna, én azért komótosan lezuhanyoztam, összeszedtem a cuccaimat stb., stb,. és mindeközben, sőt, a következő 12 órában, végig folyott a víz, mintha egy csapot nyitottak volna ki. 

A kórházban azzal fogadtak, hogy egyrészt innen már baba nélkül nem megyek haza, másrészt pedig hogy feleslegesen rohantunk, mert a kórház protokollja szerint először is 24 órát várnak, hátha maguktól megindulnak a fájások, majd ha nem, egy tamponszerű valamivel indítják be őket, amivel szintén 24 órát kell várni. Ha még mindig nem oké a méhszáj, akkor a 2. nap után jön az oxitocin. Úgyhogy 12 olyan óra következett, amelyben majdnem végigolvastam a könyvemet, Z. háromszor fordult a kórház és a lakás, meg különböző babakellék- és radiátorboltok között, elfogyasztottam három szobatársat (közülük az egyik sírt és hányt a fájdalomtól), felmentem a kórház összes lépcsőjén, értesítettük a családot - de összehúzódásaim nem voltak. 

Éjszaka kezdődtek a fájások...óránként egyszer, és teljesen elviselhető mértékben. Reggelre csak 2 centis volt a méhszáj, ilyen ütemben viszont decemberig kellett volna várnom a babára, szóval 10 körül megkaptam azt a híres tampont. Már elfelejtettem, mi volt a hatóanyaga, de déltől kettőig szenvedtem, mint a kutya. Úgy éreztem, folyamatosan vannak fájásaim, hárompercenként egy percen keresztül meg egyszerűen elviselhetetlenek. De nem is tudtam igazán jól mérni, soha nem tudtam, hogy hol kezdődnek, de főleg: hol érnek véget (véget érnek-e?). Nem volt pozíció vagy légzés, ami javított volna a helyzeten, zavart, hogy a másik ágyon is vajúdott egy nő, hogy ki-be járkáltak a szobába, és hogy egy wc volt kettőnknek, így nem tudtam használni (pedig nagyon kellett volna). Ráadásul délben utolsó erőmmel még megebédeltem, aminek meg már a gondolatára is undorodtam.

Kettőkor még csak 3 centis volt a méhszáj, pedig a fájdalom mértékéből ítélve azt hittük, hogy lehet, hogy már teljesen ki is nyílt. A szülésznő még rám akarta tenni fél órára a magzatiszívhang-vizsgálót, de én addigra már nem bírtam tovább és szinte könyörögtem az epidurális érzéstelenítésért, sőt, egy császármetszésbe is simán belementem volna, csak enyhüljenek a fájdalmak.

(Most nem tudok többet ülni, később folytatom)

2013. október 24., csütörtök

Petit bonhomme

Kedves Olvasók!

Végül nem akarta kivárni a novembert, így tegnap este megszületett a kisfiunk (blognevén Bonhomme). Most itt szuszog mellettem a kórházban, gyönyörű és szöszi, egész éjjel nem bírtam levenni a szemem róla. A szülésről majd külön írok, elöljáróban csak annyit, hogy kedd reggel elment a magzatvíz, majd 36 óra múlva megszületett, és minden rendben ment. De a születés pillanata...na az valami hihetetlen volt, láttuk, hogy én szültem meg és mégsem hittünk a szemünknek! (nem is sírtam, a hitetlenkedés volt az erősebb érzés)

Folyt köv!

2013. október 20., vasárnap

Koraszülött szerencsére már nem lesz

Ma betöltöttem a 37. hetet.Innentől számítva 4 héten keresztül bármikor megszülethet, és ennek már a kiságy sem lehet akadálya, mert megvettük! Azért jó lenne, ha kivárná a novembert, hiányoznak még dolgok, plusz még a konyhát sem tudjuk teljesen használni. (Azért péntek óta úgy fekszem le esténként, hogy mi van, ha éjjel be kell mennünk?)

Ami a hasamat illeti, kezd egyre nehezebb lenni, és akadályozni a mozgásban (főleg a lehajlásban, ami eléggé frusztráló: kétszer is meggondolom, hogy felvegyek-e a földről egy leejtett tollat). A nadrágom meg folyamatosan csúszik lefelé, napjában ezerszer húzom föl. Evés után pedig az egész has feszít, nem is értem, hogyan fért belém az imént még a vacsora is.

Vajon meddig nő(het) még?


Kompakt tőtöttgalamb lettem

2013. október 18., péntek

Orvoslátogatások

A héten asszem rekordot döntöttem: összesen négy dokinál és két vérvételen voltam. Bevallom, ez kicsit már az én ingerküszöbömet is meghaladja! Hétfőn az altatóorvossal találkoztam (fiatal, román), aki elmondta, hogyan fog zajlani az epidurális érzéstelenítés. Semmi igazán újat nem tudtunk meg, de a konzultáció kötelező volt. Kedden a háziorvosomnál voltunk (hatvanas pasi, már 10 éve hozzá járok itt, szimpi, a babát is hozzá fogjuk vinni). Sajna nem adta be az influenzaoltást, a húzódozó nátha miatt, pedig most még pont időben lettünk volna ahhoz, hogy a gyerek is védve legyen. Szerdán ismét a kórházban voltunk, a reumatológián, de teljesen feleslegesen, mert a doki (ötvenes-hatvanas fura pasi, most láttam először) nem mondott semmit a szüléssel kapcsolatban - ami azért kicsit meg is nyugtatott.

A nőgyógyászhoz ma mentem (nagyon fiatal szimpi csaj), és végre úgy éreztem, valaki foglalkozik is a terhességemmel. Egyébként ez a kórház egy babagyár. Mindig rengetegen vannak, két ellenőrzésen is keresztül kell menni (betegfelvétel, titkárság), míg bejut az ember a váróterembe, szóval teljesen más, mint Brüsszelben. Egy halom papírt kellett kitöltenem, kezdve a saját betegségeimtől a baba utónevén keresztül (ide még nem írtunk semmit) Z. testmagasságáig. Kaptam egy rakás szórólapot, mintát, kiskönyvet, dossziét, a karom leszakadt, mire átmentem a vérvételre! (rendes esetben ennyi cuccal Z. nem hagy cipekedni, de nem tudott ott lenni: itthon várta az ikeát).

Két, kicsit aggasztó dolgot is mondott a nődoki: először is a méhszáj megrövidült, ami szerinte teljesen normális, én viszont nem szeretnék előbb szülni, még meg sem vettük a kiságyat! Amúgy is novemberi kisbabára kalibráltam magam. A másik pedig, hogy a reuma miatt esetleg meg kell röntgenezni a csípőmet, azaz ezzel együtt a babát is - Z. teljesen ki van akadva és fel van háborodva, de annyira, hogy ha hétfőn felírják a vizsgálatot, sztem el sem fogunk menni rá...

Nemcsak medikális ügyekben haladunk ennyit, a héten ikeáztunk is (te jó ég, mennyire elegem van már ebből), megvettük a babakocsit (végre!), nyitottunk egy közös bankszámlát és persze rengeteget pakoltunk, ami nem látszik ugyan a lakáson, de lassan azért helyére kerülnek a dolgok.

Én pedig... hát, eléggé fáradt szoktam lenni a nap végére. Nem vagyok hozzászokva, hogy gazdálkodnom kelljen az energiával, most pedig ha beleadok apait-anyait, egyszerűen nem győzöm szuflával. Kárpótol viszont a látvány, ha belenézek a tükörbe profilból: nagyon tetszik ez a nagy terheshas, még az sem zavar, hogy a mai mérés szerint már 61 kiló vagyok.

(36+5)

2013. október 14., hétfő

Sztereotípiák, külsőségek: a franciák

Végre elolvastam a Nem harap a spenót! című könyvet (Pamela Druckerman), amit már annyian ajánlottak és amelyről Isolde is írt. Sokáig nem vitt rá a lélek, elsősorban a címe miatt (ezt lejjebb mindjárt részletezem), másrészt pedig azért, mert általában hadilábon állok a mások által a franciákról megfogalmazott sztereotípiákkal. Ugyanis gyakran nem értek velük együtt. (Az egyetlen könyv, aminek a lényegével idáig azonosulni tudtam ebben a témában, az Lángh Júlia Párizs fű alatt című könyve volt.) Szóval attól tartottam, megint az „agresszív franciához” hasonló klisékbe fogok botlani, amiről annyit hall az ember, általában főleg olyanoktól, akik mondjuk egyszer jártak Franciaországban. (Nagyon szélsőséges példa: az unokatesómat egyszer egy reptéren majdnem fellökte egy francia (vagy belga) (vagy svájci) (vagy kanadai). Azóta széltében-hosszában hangoztatja, hogy milyen jó, hogy Z. nem olyan bunkó, mint a franciák általában!)

Érzem én is, hogy vannak különbségek a franciák és a magyarok között, de minél többet éltem Franciaországban, annál kevésbé tudtam ezeket konkrétan megfogalmazni. Na, erre volt jó ez a könyv! A legjobban az tetszett benne, hogy érezhetően intelligens nő írta, aki mindennek utánajárt, nem hamarkodta el a megfigyeléseit, és nemcsak hogy tök jó példákat sorolt fel arra, hogy milyenek is a francia nők/gyerekek, összességében nézve: a társadalom, hanem utánajárt a miérteknek is.

(Most gyorsan leírom, hogy mivel nem értek egyet: ellentétben vele, szerintem a francia gyerekek nagyon válogatósak és finnyásak, és nem ülnek jól nevelten az étteremben amíg a felnőttek beszélgetnek. Amikor erről ír, olyan érzésem van, hogy más országban szereztük a tapasztalatainkat. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy az amerikai gyerekekhez viszonyít – akkor viszont bele sem merek gondolni, mit ehetnek az amerikai babák!)

Viszont minden mást készségesen aláírok*. Tök sok aha-élményem volt olvasás közben. Amikor 21 évesen eljöttem Franciaországba, és mondjuk meg kellett volna neveznem a legszembeötlőbb francia jelenséget, valószínűleg ezt mondtam volna, hogy leginkább a franciák időbeosztása az, ami szokatlan. Míg pl. mi otthon teljesen változó időpontban ebédeltünk-vacsoráztunk, a franciáknál ezek az események tényleg kb. minden családban ugyanakkor zajlanak. Egyébként én azóta nem is tudnék visszaszokni a kötetlen idejű étkezésekre, és szinte zavar, hogy amikor Magyarországon vagyunk és megérkezünk a szüleimhez, akárhány óra legyen is, mindig készen áll az ebéd! 

A másik ilyen, időhöz köthető szokás a szabadságokat (vakációkat) érinti. A franciák szabadságtól-szabadságig terveznek. Amikor év elején a tanszéken kifüggesztették az órarendet, én mindig a tantárgyakat másoltam le először, míg a franciák a szüneteket jelölték be. (Meg is jegyezte egyszer egy csoporttársam, hogy látszik, hogy nem vagyok született francia!)  A franciáknál mindennek megvan a maga ideje, a munkának is, és a pihenésnek is. Szerintem ez nagyon egészséges hozzáállás egyébként. Amikor gyerekként unatkoztam, a mamám mindig azt mondta, hogy akkor „tegyél rendet az alsó fiókban” (azaz a kupis fiókban). Nálunk nem lehetett holt idő, valamit mindig produkálni kellett. Egy francia nő talán azt mondaná a kislányának, hogy olvass, menj játszani stb. most ennek van itt az ideje. Egyébként szeptember elején érkeztem meg Párizsba, és ami az első napokban feltűnt, az a la rentrée kifejezés volt, amit akkor gyakran hallottam. Nem csak tanévkezdést jelent, annál többet: az is jelöli, hogy vége a nyaralásnak, a párizsiak visszajöttek vidékről, újra dugók alakulnak ki az utakon, de azt is, hogy új filmek, könyvek jelennek meg, mert nyáron a fű sem nőtt sehol.

És még egy: ha engem valami titokzatos erő letenne egy magyar vagy francia játszótéren, fél perc alatt be tudnám azonosítani, hol vagyok, Franciaországban vagy otthon. A francia gyerekek (vagy legalábbis a párizsiak) egyrészt általában kivételesen jól vannak öltöztetve, de ha biztosra akarunk menni, a két végükről lehet őket felismerni: a cipőről és a hajukról. Míg otthon bokáig érő, vastag talpú, vastag pántú szandálok a divatosak, a francia gyerekek cipellői finomak, lábra simulósak. De ha a cipőteszt nem működik, csak meg kell nézni a kisfiúk haját: a magyar gyerekekét általában tüsire vágják, a franciáké loboncosak.

(Jaj, és nagyon tetszett még a könyvben az is – ezt fel is olvastam Z-nek -, hogy amikor megszülettek az ikrei, a nő mindkettőt Raoul-nak akarta elnevezni, annyira tetszett neki ez a név. Nekem volt pár halvány kísérletem arra, hogy a babát majd Raoul-nak kereszteljük, szerintem szép és ritka név. Sajna ezen általában minden francia csak mosolyog, vagy egyenesen röhög, valaki még azt is megkockáztatta, hogy majd 18 évesen biztos pert akaszt a nyakamba a gyerek, amiért ilyen idétlen és régimódi nevet választottam. A szülésznőnek a Raoul névről egy bűnöző ugrik be. És amikor azt kérdezem, hogy akkor hogy lehet, hogy a Házibuliban az egyik főszereplő neve Raoul, arra csak azt válaszolják, hogy biztos hiba csúszott a forgatókönyvbe!)

­*Sőt, teszteltem is egy francia barátnőmön. Amikor azt kérdeztem, mit csinál, ha a majdnem egy éves kislánya felsír éjszaka, azt felelte: nem kelek fel hozzá rögtön. Pont, mint ahogy a könyvben írtja a nő!


2013. október 10., csütörtök

Az a jó a költözésben,

hogy elveszettnek hitt dolgok kerülnek elő mindenféle fiókokból. Most pl. az a kábel, amivel a telefont össze tudom kötni a számítógéppel. Így le tudom tölteni a felmosórongyról készült fotót, amit már napokkal ezelőtt körbehorgoltam és felpomponoztam - így már sokkal babatakarósabb, ugye?

A végeredményhez Eszter és Sz. ötleteit használtam fel

Holnaptól életemben először fogok a) nem fővárosban b) kertes házban, és c) Z-vel lakni. Olyan izgi!

2013. október 9., szerda

A finisben. Már!

A torokfájás orrfújássá, majd köhögőrohammá fajult, nem is részletezem. Még jó, hogy a doki azt mondta, csak köhögni ne köhögjek... péntek óta itthon vagyok, ma pedig a reggeli terhesgondozáson János kiírt a szülésig. Így végül is egy héttel előbb kezdem a szülési szabit, mint terveztem. Nem így akartam, de most mit lehet tenni. Be szerettem volna még fejezni a munkáimat, összepakolni az irodát, elköszönni stb. de főleg begyakorolni az új IT-programokat, mert az évtized nagy váltása történik épp bent: fokozatosan újakra cserélik a régi programokat, amelyekkel dolgozunk, és kellett volna még egy kis idő, amíg megszokom őket. Na mindegy!

A babával szerencsére minden oké, és a köhögés ellenére a méhszáj még szinte teljesen zárt (így mondta). Bár iszonyú lelkiismeretfurdalásom van, hogy állandóan fel kell ébrednie a gyereknek, mert az anyja nem képes abbahagyni a köhögést. Már majdnem 3 kiló - csak tudnám, hogyan fér el odabent, mert kívülről még mindig nem óriási a hasam. A feje továbbra is lent van, de portrét most nem kaptam, mert a keze eltakarta a kis arcát. A doki úgy tippelte, 3,5 kilósan születik majd meg. És olyan fura, tegnap jöttem rá, hogy hetek óta elszámolom magam, és egy héttel kevesebbnek hiszem a terhesség korát. Ki gondolta volna az elején (amikor még napokban is számoltuk), hogy ilyen könnyedén fogom venni a végére! Az orvos kinyomtatta a dossziémat, majd sok sikert (+kellemes szülést?) kívánt és szélnek eresztett: ez volt az utolsó konzultációm vele (kár, mert nagyon bírtam).

Pénteken költözöm, ez pedig egy másik történet. Annyi a tennivaló hetek óta, hogy minden reggel készítek egy listát az elintézendő dolgokról, majd este felülvizsgálom és újat írok. Van, hogy napközben részlistákat gyártok, csak kerüljön elém egy post-it meg egy toll. De valahogy minden kihúzott tétel után keletkezik két másik új feladat, nem is értem.

(35+3)

2013. október 4., péntek

Egy torokgyulladásról...

... mit lehet írni? Mindent leírtak már a szerencsétlen előttem járók. Csak azt remélem, a baba nem érez az egészből semmit! (doki szerint a köhögés az, ami nem tesz jót neki) Szóval inkább álljon itt egy rajz arról, hogy kb. hogy érzem magam.

(34+5)

2013. október 1., kedd

Egy pszichoterápia vége

Nem tudom, a nő hibája-e vagy a módszeré, de úgy összességében nem gondolom, hogy sokat használt volna ez a 3 és fél éves pszichoterápia, aminek ma lett vége*. A nő szimpi - nem is tudtam volna olyanhoz járni, aki nem az, noha párszor úgy éreztem, hogy a problémáimat túlságosan leredukálja, leegyszerűsíti, coelho-i mederbe tereli („Soha nem késő…”). Szerepe szerint (asszem) nem szabadott volna tanácsokat adnia, a valóságban viszont majdnem mindig tudtam, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Sőt, azt is éreztem néha, hogy emiatt be akarok nála vágódni, a vége felé már (ez az én hibám) szerintem kevésbé voltam őszinte. Voltak témák, amiket, úgy éreztem, kifejezetten kedvel, más témákhoz viszont szinte alig szólt hozzá. Az elején bőszen jegyzetelt (de vajon mit? egyszer azt álmodtam, hogy körbe-körbe virágokat rajzol a füzetébe), az utolsó egy-másfél évben viszont már nem.

A módszer pedig… úgy tűnik nekem, nem is igazán volt módszer. Leginkább egy hosszú, egyoldalú beszélgetésre hasonlított az egész, amit minden kedden ott folytattuk, ahol előző kedden abbahagytuk, vég és cél nélkül. Ez hogyan lehet hatásos amúgy? Nem láttam igazán, merre haladunk, az utolsó évben (de főleg mióta terhes vagyok) már néha kellemetlenül is éreztem magam, amiért tulajdonképpen egy tökéletes idegennek kiteregetem az életemet. Ebben a három és fél évben persze én is, és a körülményeim sokat változtam (változtak). Voltak dolgok, amiket magamtól megoldottam, és azt hiszem, csak közvetetten köszönhetem a pozitív változásokat a pszichoterápiának.

Jó kérdés, hogy akkor miért is jártam ennyi ideig. Hát mindezek ellenére szerettem ezeket az alkalmakat, beilleszkedtek a hetembe. Miért hagynék ki az életemből heti 45 perces beszélgetést egy intelligens és szimpi nővel, amikor időm és pénzem is van rá? (a biztosító térít) Volt a dolognak valamiféle addiktív jellege is, aztán persze érdekes volt látni, hogy egy teljesen külső szemlélő hogyan reagál azokra a dolgokra, amelyek foglalkoztatnak. Jó volt magamnak is megfogalmazni az érzéseimet, rájöttem összefüggésekre is (de megoldásokra már kevésbé). Nem utolsó sorban pedig egyszerűen nem tudtam, milyen apropóból hagyjam abba, és persze mindig is reméltem, hogy egy terhesség pont jó lesz arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet.

Ha valaha újra szükségét érezném, hogy pszichoterápiára járjak, akkor konkrét elvárásokkal mennék oda: legyen az egésznek egy idő- és tartalombeli kerete. Előre meghatározott számú beszélgetésből álljon, és kézzelfogható dolgokra keresünk megoldást.


* Aztán az is lehet, hogy igazságtalan vagyok és most annyira oké minden, hogy csak így utólag látom feleslegesnek a három és fél évet.

2013. szeptember 28., szombat

Két (költői) kérdés

Nem kell sokszor figyelmeztetnem magam arra, hogy valószínűleg ez életem egyik legboldogabb periódusa. Ha valamikor, hát most jól értem, mit jelent a mának élni kifejezés. Kismamának lenni szuper, reuma ide, aranyér oda. Gyakran kérdezik, hogy ugye nagyon várom-e már, hogy megszülessen. Várom, de nem sürgetem az időt, az úgyis olyan gyorsan megy. A hátralévő másfél hónap minden másodpercét ki szeretném még élvezni!

Félmunkaidőben dolgozni isteni, sokkal hatékonyabb és motiváltabb vagyok, mint amikor 8 órát ülök a gép előtt (ami egyébként nem emberi, komolyan). Jó érzés abba is belegondolni, hogy nemsokára mással leszek elfoglalva egy ideig, távol a napi munkahelyi csatározásoktól, ami így négy órában még élvezetes is amúgy. A múltkori 7 órás ikeázás utáni időszakot leszámítva teljesen kipihent vagyok. A nőgyógyászom folyton csupa jókat mond, állítólag minden mindig oké, szerdán már 2 kiló 20 deka volt a baba, kész gyerek! Azt hittem régebben, hogy a 24. héttől kezdve rettegni fogok a koraszüléstől, de fura módon nem félek (noha azért megkönnyebbültem, amikor betöltöttem a 32. hetet). Aztán itt van az is, hogy Z. végre felújította a házát, ami évek óta csak terv volt, nemsokára költözöm, tök izgi az egész.

És mióta jól látszik az állapotom, mindenki iszonyúan kedves. Átadják a helyet a villamoson, átengednek a zebrán (közben mosolyogva intenek), olyan emberek kérdezgetnek a hogylétem felől, akikkel még egy szót sem váltottam. A múltkor egy olyan kolléganőmtől kaptam egy kis babaágy-szerűséget (nem tudom, hogy hívják, amiben napközben elvan a baba), akit szinte nem is ismerek. A menzán érdeklődnek, hogy immunis vagyok-e a toxoplazmózisra. Az utcán ismeretlen nők kérdezgetnek a babáról (és mesélik a saját szülésüket, vicces). A legelképesztőbb eset pedig a héten történt: épp a boltban vásároltam, amikor odajött hozzám egy nő, megnézte a hasamat, majd jól a szemembe nézett és azt mondta: Maga gyönyörű!


Még a kocsit is simán leműszakiztattam

Eddig tartott a Hogyan dicsekedjünk ildomosan? című  rovat. Most jön az, hogy Miért nem vagyok normális? Néha ugyanis egy kis árnyék suhan át a boldogságomon. Semmi komoly, csak éppen ha a megelőző lombikok sorára gondolok (nem szoktam gyakran), akkor azért rossz kedvem lesz.  A héten egy olyan ismerős lány jött át vacsorázni, aki kimerítette az összes támogatott lombikos lehetőséget, túllépte az engedélyezett korhatárt és a végén nem lett babája. Szinte végig erről beszélgettünk, láttam rajta, hogy magát okolja (kellett volna vitamint szednie mégis, nem kellett volna kirándulni menni a beültetés után stb., stb.) és közben két dolog járt fejemben: lehet, hogy egy hajszál választott el ettől a fent illusztrált nagy boldogságtól, és hogy ez egy megismételhetetlen, utolsó alkalom. Na ekkor mindig szomorú szoktam lenni.

(33+5)

2013. szeptember 23., hétfő

Kérdések a szülés körül

Amennyire nem gondoltam az elején a szülésre és az utána következő pár hétre, annyival többet gondolok rá most. Amit érzek, az fura módon elsősorban nem a félelem, sem az aggodalom, hanem: a kíváncsiság. Annyira kíváncsi vagyok, milyen is egy szülés!

Kíváncsiságomat a legmagasabb fokra ezek a híres szülőfájások csigázzák. Azt mondják, olyanok, mint a menstruációs görcsök, csak sokkal erősebbek. De én annál nagyobb fájdalmat nem nagyon tudok elképzelni! (alacsony a küszöböm) Ráadásul ezek az összehúzódások jönnek-mennek, az meg milyen lehet? Én reumás fájdalmakkal vagyok sajnos közeli atyafiságban, azok ha elkezdődtek, nem hagynak nyugodni. A kórház honlapján javasolják, hogy vigyen az ember zenét, olvasnivalót, ezek szerint amikor nem fájnak az összehúzódások, akkor tök jól van az ember? És a kontrakciók kiváltotta fájdalmat tényleg lehet enyhíteni különféle pozíciókkal, hasi légzéssel, koncentrációval stb.?

Aztán vajon rögtön tudni fogom-e, hogy megindult a szülés? Nagyon remélem, hogy nem a magzatvíz fog elfolyni először, mert tudom, hogy utána az órák meg vannak számlálva. És vajon kivárja-e a baba a novembert, vagy előbb fog megszületni? Este megyünk majd a kórházba, netalán éjszaka? Fogok-e pánikolni és hisztizni a szülés közben? Már szóltam Z-nek, hogy lehetőleg minden pillanatban maradjon nyugodt, történjen bármi. De az is lehet, hogy fegyelmezetten veszem majd az akadályokat, ki tudja?

Nagyon csalódott lennék, ha császármetszéssel kellene szülnöm. Még ebben az esetben is remélem, hogy fogok érezni összehúzódásokat, azaz hogy magától indul majd be a szülés. Igazából sajnálom a férfiakat, akik ugyanúgy várják már a gyerekük születését, mint a nők, csak nekik az ölükbe pottyan a baba, míg a nők átélik a jövetelét. És a férfi nőgyógyászok helyében is nagyon frusztrált lennék, akiknek napi munkájuk forog a szülés körül, mégsem fogják soha megtudni, milyen is az pontosan.

Az, hogy milyen érzés lehet, amikor a kisfiunkat végre rám teszik, viszonylag nagyon könnyen el tudom képzelni. Már a gondolatra is könnyezni kezdek, el ne felejtsem, hogy erre is fel kell készítenem majd Z-t. Úgy gondolom, hogy rögtön imádni fogom a gyereket, el sem tudom képzelni, hogy másképpen legyen, noha tudom, hogy vannak nők, akiknek ehhez idő kell. És kire fog hasonlítani? Az UH szerint rám, Z. szerint ez hülyeség. Ha ronda lesz, észreveszem-e? És milyen lesz egy egészen kicsi babát öltöztetni, mosdatni? Alig tartottam a kezemben ilyen pár napos-hetes kicsikét, a mamám már jól a lelkemre kötötte telefonon, hogy mindig fogjam hátul a fejét. A szoptatás nem érdekel különösképpen, sőt a fejőgép gondolatától pl. kiráz a hideg. Persze szeretnék szoptatni, tudom, hogy nincs ennél jobb a babának (főleg novemberben), praktikus, és az is lehet, hogy a végén nekem is megtetszik a dolog.

Aztán milyen lesz otthon? A barátnőim vagy rémálomról vagy kiegyensúlyozott boldogságról mesélnek, illetve ami a kettő között elfér: van, aki két órát aludt egyfolytában hetekig, van, aki kipihenten várta a látogatókat. Nos, a legdurvább forgatókönyvre számítok, azaz hogy a baba nem fog aludni én meg szenvedni fogok a reumától. Ezért a mamám elvileg jön egy hónapra segíteni, és ami az éjszakákat illeti, úgy tervezzük, hogy az első időkben  (az elveinkkel ellentétben) a baba egy bölcsőben alszik majd mellettem, hogy ne is kelljen kiszállnom az ágyból az éjszaka – mert ez már most, a 8. hónapban is nagyon nehezen megy.

Érthetetlen (de persze elfogadható), hogy bizonyos nők önként lemondanak erről a hatalmas kalandról és nem vállalnak gyereket!

2013. szeptember 18., szerda

A kórház, ahol szülni fogok

Közeledik az az időpont, amikor búcsút intek az itteni terhesgondozásnak. Hogy mi lesz utána, az még nem teljesen világos, bár már kezd összeállni. Még nyáron felhívtam azt a francia kórházat, ahol szülni szeretnék. A döntés nem volt nehéz, arrafelé ott szülnek a nők, ráadásul nagy és jó hírű a szülészeti részleg. A telefonon csak be kellett diktálnom az adataimat, ők beírtak, és felőlük ennyi volt az adminisztráció. Mehetek szülni, ha arra kerül a sor, csak előtte azért konzultáljak majd egy aneszteziológussal.

Az egyáltalán nem zavar, hogy idegen helyen, idegen orvosnál/szülésznőnél fogok szülni, ez még az elveimmel is megegyezik, azaz hogy miattam ne kelljen ki az ágyból senki éjnek idején. Van annyi bizalmam az orvosokban, hogy elhiggyem: az ügyeletes személyzet is ugyanúgy (ha nem jobban) el tudja látni a feladatait, mint egy olyan orvos, akinek akkor épp máshol kellene lennie. Legalábbis most ezt gondolom, de azért majd kérdezzetek meg utána.

Ami viszont picit aggaszt az az, hogy ebben a kórházban (és asszem Franciaországban úgy általában) orvost alig lát egy terhes nő, szülésznőt viszont annál többet. Ha nincs semmi komplikáció, akkor nőgyógyász nincs is jelen a szülésen. Még ezt is el tudnám egyébként fogadni (mindig van azért doki a közelben), ha legutóbb a reumatológusom nem mondta volna azt, hogy szerinte az én esetem orvost kíván, és hogy nálam sem a terhességet, sem a szülést nem lehet "normálisnak" aposztrofálni. 

Nőgyógyászhoz bejutni viszont nem egyszerű eset, hetekig hiába hívogattam naponta többször is a kórházat. Sikerült időpontot kapnom viszont egy szülésznőhöz, akivel múlt pénteken találkoztunk és aki egy nyílt nap keretében körbe is vezetett minket az osztályon. Hasznos annyiból volt a dolog, hogy már tudjuk, hol kell bejelentkezni, hol kell utána csöngetni, melyik váróteremben kell vizsgálatra várni, milyen szülőszobák vannak (kétféle: ahol vajúdik az ember, és ahol szül), és hogy néz ki egy kórházi szoba. Nőt és csecsemőt nem láttunk (sírást vagy sikoltozást nem hallottunk), annál több elveszettnek és/vagy mámorosnak tűnő apuka keringett a folyosón, némelyikük műtősruhába öltöztetve, némelyikük mózeskosárt cipelve, vicces volt. 

Azt is megkérdeztem, hogy miképpen fogja nekem azt elhinni a kórház, hogy francia egészségbiztosítási kártya hiányában nyugodtan lássanak fel, mert a belga munkáltatóm majd visszatéríti a költségeket. Nem lesz könnyű, de állítólag el lehet intézni (LB, aki pont ilyen helyzetben volt anno, hónapokig tartó e-mailváltásra emlékszik). De még ennél is hasznosabb volt az, hogy a szülésznőnek (ez is egy szép, jófej és dinamikus csaj, mint a belga) sikerült számomra időpontot kérnie és kapnia egy nőgyógyászhoz (ez azért neki is két órájába telt..) október közepére. Most azt remélem, hogy ez a doki majd megmondja a hogyantovábbat, azaz hogy az utolsó hónapban kihez kell járnom, mikor és milyen gyakran.



Több hónapos kötögetés után ma végre befejeztem a babatakarót! 
(Z. szerint a felmosórongyot)

2013. szeptember 16., hétfő

Hisztipók

Te jó ég, lehet, hogy a terhesség elviselhetetlen nőszeméllyé változtatott, olyanná, aki ahelyett, hogy higgadtan megoldaná a problémáit, inkább hisztizik egy sort! 

Hétvégén még sírtam is tehetetlenségemben, és Z-re öntöttem ki dühömet, mert úgy tűnik, nem lesz kész a konyha időben, de még azt is elképzeltem rémálmaimban, hogy a születés utánra sem lesz meg (ami persze valószínűleg nem igaz, de valahogy elborult az agyam). Mindenesetre 7 (hét) fárasztó órát töltöttünk az IKEA-ban, és egész hétvégén csak annyit tudtunk intézni házügyben, hogy megvan a konyha terve. (Más ügyben sikeresebbek voltunk, erről majd írok). Ezután hazamentünk a házba, ahol hideg volt, mert szellőztetni kell, plusz nincs konyha ugye, ezért három napig konzerveken meg kínain éltünk, ráadásul a szoba, ahol alszunk, tele van már az én bedobozolt cuccaimmal (de nem tudom, mit sajnáltattam magam, Z. egy hónapja él ilyen körülmények között). A hisztim fő kiváltó oka igazából konkrétan az volt, hogy nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén hirtelen rájöttem: ezen a hétvégén sem tudtunk semmit sem vásárolni a gyereknek, akinek 3 body-n és 3 pizsamán kívül nincs semmije.

Aztán ma meg a munkahelyemen idegesítettek fel, pedig eddig csak legyinteni szoktam az ott folyó bolhacirkuszra. Az történt, hogy G. kolléganőm megkérdezte, le tudok-e még fordítani pluszban 2 nyamvadt oldalt (igen, mindössze ennyi volt a tárgya a mai idegbajomnak, máskor nem szoktam szúnyogból elefántot csinálni), én pedig kiszámoltam, hogy nem. Azután meg az (elvileg tök jó fej) főnököm hívott fel Luxemburgból, próbálván rám tukmálni ugyanezt a két szerencsétlen oldalt. Ekkor eldurrant az agyam, mert úgy éreztem (kicsit jogosan is), hogy itt nem veszi senki figyelembe az én orvosi félmunkaidőmet, és mások szervezési hibáiból akarnak engem túlóráztatni. Úgyhogy határozottan, de remegő hangon, és indokokat fel nem sorolva, mintegy makacsul nemet mondtam neki is, de ez mégsem kellemes érzés, hiába volt rá alapos medikális és filozófiai okom. Amúgy pedig nem is mesélem jól a történetet, mert az egész úgy kezdődött, hogy reggel be sem akartam menni dolgozni, mert 5-től fél 7-ig tök kemény volt a hasam (aztán elmúlt), ilyenkor a hátfájástól aludni sem tudok, plusz a torkom is fájt a három napig nyitott ablaknál alvástól.

De azt hiszem, így estére ez a nagy lendülettel érkezett agybajom elmúlt. Azt is remélem, hogy egyszer és mindenkorra - a terhesség idejére legalábbis - fenékig ürítettem az idegbaj poharát. Z-vel megegyeztünk, hogy megveszem itt Brüsszelben mindazt, amire a kórházban szükségünk lesz nekem és a babának (ruhák, szoptatós melltartó, pelenka), és ha előbb szülnék, ő majd az első három nap alatt beszerzi gyorsan a többit (a legszükégesebbek: babakocsi, kiságy, pelenkázó, kád, cumisüveg?, cumisüveg-sterilizáló?).

A főnököm pedig visszahívott (igaz, hogy más doksi ügyében), és akkor már higgadtan fel tudtam sorolni az érveimet. Nem tudom, hogy megértett-e vagy csak leesett neki, hogy egy terhes nővel nem érdemes vitatkozni, azt meg egyáltalán nem tudom, hogy elhitte-e a reggeli keményhas-történetet (elvileg tudja, hogy nem szoktam hazudni, de akkor is micsoda egybeesés, nem?). Mindenesetre megértő és szimpi volt, nem is nyaggatott többet ezzel a másik doksival, és időben haza is tudtam menni. 

Most pedig babaruhákat fogok rendelni internetről.

(32+1)

2013. szeptember 10., kedd

Vallás, hit, család és pár érdekesség

Írtam már, hogy ateista vagyok: soha semmilyen közöm nem volt templomhoz, isten(ek)hez, felekezetekhez. Nem vagyok megkeresztelve, gyerekként mindig is tudtam, hogy a szüleim hozzák a karácsonyi ajándékot, tök sokáig nem olvastam a Bibliát (aztán az Ótestamentumba bele is tört a bicskám), nem ismerek imádságokat és a mai napig elképzelhetetlen számomra, hogy higgyek valami Fennen Valóban, túlvilágban vagy eleve elrendeltetésben – mindez családi örökség, ezt kaptam, így nőttem fel, ezt is fogom továbbadni, nem tehetek mást.

Viszont ma már bánom! Sajnálom, hogy a csíráját sem ültették el szüleim a kétkedésnek vagy a lehetőségnek (bár hogy tehették volna? ők sem hívők). Most, felnőtt fejjel a vallást kapaszkodónak, támasznak, megnyugtatásnak látom. Biztos könnyebben ment volna a lombik-tortúra, ha azt tudtam volna gondolni, hogy a baba akkor jön, amikor jönnie kell, meg hogy nincsenek véletlenek. Önámítás? Oké, lehet, de akkor is könnyebb lett volna.

De nem is ezt akartam igazából leírni, ez csak a bevezető. Azt szeretném elmesélni, hogy mikor és minek (kiknek) a hatására változott meg a véleményem ennyire, hiszen a teljes közönytől, sőt: cinizmustól odáig jutottam, hogy ma már szinte irigylem a hívőket.

13 éve történt, amikor megismertem Z. húgának (Anne) családját: azóta sem ismerek hozzájuk hasonlóan kiegyensúlyozott, boldog és összetartó embereket. Persze az elején azt gondoltam, ez valamiféle álarc, képmutatás, ilyen nincs, a problémáikat biztos a szőnyeg alá söprik, és egy idő múlva minden robbanni fog. Szűzen menni férjhez 23 évesen? Haha, jó vicc, borítékoltam a válást. Minden vasárnap mise szépruhában? Te jó ég, meghalnék az unalomtól. Folyamatosan a Bibliával és az Úrjézussal traktálni mindenkit? Hát, ez nagyon gáz lett volna, de ők soha nem tették.

Csak akkor meséltek a vallásukról, ha kérdeztem, különben nem hozták szóba. Nem akartak egy pillanatig sem meggyőzni, pláne megtéríteni, és amikor fölényesen és csalást szimatolva olyanokat nyilatkoztam, hogy nekem nincs szükségem mankóra az élethez, még csak meg sem sértődtek. Amikor idő múlva rájöttem, hogy semmiféle problémák nem fognak előkerülni semmilyen szőnyeg alól, és hogy a szűzen sorban házasodó fiatalok még mindig nem váltak el, akkor kezdtem el úgy gondolkodni, hogy ez nem csak látszatboldogság, és hogy rossz nézőpontból szemlélem az egészet.

Anne-éknak hat gyerekük van, és amióta ismerem őket, összesen 17 unokájuk született. Ez a szapora gyermekáldás egyébként jellemző is a felekezetükre: ők mormonok. A Biblián kívül a Mormon Könyvét is szent írásnak tartják, ami, ha jól értettem (nem olvastam) a Biblia amolyan amerikai folytatása. Vannak amerikai szent helyeik, amerikai prófétáik, apostolaik, az egész Amerikából indult el a 19. században. Volt többnejűség is, de azt már rég betiltották, viszont tényleg nem dívik a házasság előtti szex. Nem isznak alkoholt vagy kávét, nem dohányoznak, nem káromkodnak. Nincsenek papjaik, a miséken felváltva szólal fel egy-egy egyháztag, aki szinte bármiről beszélhet: a Bibliáról, a Mormon Könyvéről, a saját hitükről, adminisztratív gyülekezeti dolgokról stb., stb, gyakran anekdotákkal tarkítva. Ezeket a gyűléseket nem templomaikban tartják, hanem gyülekezeti termekben és én is voltam már néhányszor: voltak érdekesebb és kevésbé érdekes előadások. Mormon templomból viszont kevés van, Franciaországban azt hiszem nincs is, Amerikában több létezik. Onnan ismerhetők föl, hogy gyönyörűek, hatalmasak és tiszta fehérek, nem egyháztagoknak viszont nem lehet bemenni. Hogy mi zajlik odabent, azt nem is nagyon mesélik el, annyit hámoztam csak ki az előadásukból, hogy van bent egy medenceszerűség a kereszteléshez, és hogy mindenkinek fehérbe kell öltöznie. A fiatalok két évig térítő tevékenységet végeznek külföldön, általában az egyetem előtt: Anne-nak mind az öt fia volt misszionárius (a lánya nem), de maga Anne is elment másfél évre Kanadába anno, onnan van a férje.

Nem mondom persze, hogy csak így lehet és kell boldog családot alapítani, de amit ott náluk tapasztalok minden egyes alkalommal, az maga a harmónia. És remélem, a kisfiamnak majd mesélnek ezt-azt a hitükről, hogy ne olyan elutasítóan és egyoldalúan nevelődjön vallási szempontból, mint én, akibe azt sulykolták mindig, hogy a vallás olyan gazdag és boldog embereknek való, akiknek veszteni- és megköszönnivalójuk van.

2013. szeptember 7., szombat

Magázódós továbbadós játék

Kaptam egy kérdőívet egy zárt blogot író illetőtől (akit már személyesen is ismerek, annyira jó!), ő már kitöltötte, most én jövök.

Kinek a tehetségét irigyli a legjobban?
A kreatív embereket irigylem. Leginkább az írókat-költőket, akik a szöveggel tudnak bánni és akik bármit ki tudnak fejezni. Soha nem írtam verset, még kamaszkoromban sem, ezért elképzelni nem tudom, hogyan lehet hétköznapi szavakból költeményt fabrikálni. Ezen kívül irigylem az ügyes fordítók tehetségét is, akik – amikor én már rég föladtam volna - megtalálják a pont odaillő szót, fordításuk nem sántít, nem suta, nem modoros, viszont magyaros, és nincs kihagyva semmi.

Melyik a kedvenc könyve és miért?
Nekem ez a kérdés gyanús. Hogy lehet valakinek egyetlen kedvenc könyve? Úgyhogy ezt a kérdést inkább kicserélem arra, hogy Mit olvas éppen? Most a világirodalom egyik legrégibb és legnagyobb klasszikusát, a Don Quijote-t olvasom, és csalódás, mert nem nagyon köt le… érdekes viszont a felépítése: magában a regényben csomó mini-elbeszélést rejtett el, gyakran sokkal érdekesebbek, mint az alaptörténet. Azon pedig meglepődtem, hogy a szélmalomharc-jelenet csak fél oldalt tesz ki.

Ha újraélhetné élete egyetlen pillanatát, melyik lenne az?
Biztos valami utazáshoz kötődne, például amikor először jártam Párizsban, vagy Amerikában… vagy amikor először mentem le Dél-Franciaországba. Hálókocsis vonattal utaztunk, este még a hideg Párizsban aludtunk el, reggelre gyönyörű napfény fogadott, meg a sós víz illata, a párás levegő, meg az a látvány...

Mi az a téma, amiről nem szeret beszélni?
Téma nincs, de nem szeretek panaszkodni. Utálom, sőt, menekülök, amikor véletlenül egy rutinszerű, már-már automatizált és egyáltalán nem konstruktív panaszkodós-nyavalygós beszélgetés kellős közepén találom magam, legyen szó az időjárásról, a menzáról, a munka mennyiségéről, a közlekedési dugókról, a kávé ízéről, a főigazgatóról, az új IT-programokról stb., stb.

Mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvel a másik nemben?
A nagyvonalúság, meg a szép hang! A kettő között nem tudok dönteni.

Ki volt az, aki a legjobban elkapta az ön lényegét, és mit mondott pontosan?
Hát ezt nem tudom. Biztosan még mindig keresem a lényegemet.

Melyik a kedvenc idézete?
Most éppen ez: „ A kötődő nevelésnek/folyománya az a tény, hogy a gyermek leevődik/ha nincs szalvéta a fején” 

Mi a legértékesebb tulajdona?
Vagyoni? A lakásom. Remélem, még értékesebb lesz, ha VÉGRE befejezik már azt a négyes metrót!

Hisz a halál utáni életben?
Sajnos egyáltalán nem, pedig mennyi problémát megoldana. De a hitről meg a vallásról majd úgyis írok egy külön posztot, egyszer a kommentekben már beszélgettünk erről.

Ha más hivatást kellene választania, mi lenne az?
Hááát.. a fordítás több szempontból is nagyon nekem való szakma. Először is: teljesen független az ember, úgy osztja be az idejét, ahogy akarja, nem kell értekezletekre rohangálni stb. Másodszor: minden nap lehet valami újat tanulni (szövegtől függően), harmadszor pedig: eléggé, de nem túlságosan kreatív tevékenység, igazi alkotói munka. Szenvedek viszont a hátrányaitól: nagyon magányos az ember (ami a függetlenség-érem másik oldala) és nem kap közvetlen visszajelzést. Mindezt figyelembe véve lehet, hogy egy következő életben az építészetet kellene választanom!  De ez - az előző kérdésre adott válaszom értelmében – hamvába holt ügy…

A stafétabotot tovább kell adnom... Franciakulcs, Martine, Hölgyeim, lenne kedvük? És Molly , bloggerspleenség ellen?

2013. szeptember 5., csütörtök

Távirati stílusban

Nagyon elfoglalt kismama lettem így a végére. Hol van már az első trimeszter vánszorgása, amikor halálra untam magam a szobafogságban! Intézni kell a költözést, járok szüléselőkészítőre, le kellene műszakiztatnom a kocsit, olvasom a baba-szakirodalmat (köszönöm Kalib, Varró Dani tényleg szuper!) - a lista hosszú, és nem is férne bele minden a napomba, ha nem félmunkaidőben dolgoznék. Hétvégén négy napra hazautaztunk, ami azért különösen jó hír, mert elhatároztam: ha bármilyen aggodalmat is kihallanék a doki hangjából, akkor lemondjuk az utat. De szerencsére minden rendben volt a konzultáción, a baba már másfél kiló, a méhszáj zárt, és el sem kérték az igazolást a reptéren.

Szóval minden tökéletesen halad! (csak a felújításról ne kérdezzetek)

A szülésznő kompressziós harisnyát javasolt a visszerek ellen...a föl- és lehúzással minden reggel és este jó sokat bajmolódok. Viszont melegít!

(30+5)

2013. augusztus 30., péntek

Megismerkedésünk története (sok évszámmal és helyszínnel)

Bijou-nak és Martine-nak

1997 decembere, Párizs, egy buliban – A buliba egy nyelviskolai csoporttársam marokkói barátnőjének a valakije révén mentünk el, az egészről csak pár emlékfoszlányom és fotóm maradt. Z. is ott volt, de semmi benyomást nem tett rám, és én sem ő rá: nem is emlékeztünk egymásra, utólag azonosítottuk be, hogy mindketten ott voltunk. Nem-szerelem az első látásra! Én akkor 22 voltam, ő pedig 48, és mindketten meg voltunk győződve arról (mint most is), hogy fél lábbal már a sírban vagyunk.

1998-1999 – A közös kapocs a marokkói lány (Miriam), akinél utána többször is összefutottunk. Ebben az időben nekem is volt barátom, neki is volt barátnője. Én megjegyeztem magamnak, hogy Z. egy vonzó pasi, Z. pedig azt gondolta rólam, hogy kövér kelet-európai lány vagyok (szerintem most terhesen sem értem még el az akkori súlyomat!). Jókat beszélgettünk, de ki gondolta volna, hogy ebből lesz a Nagy Szerelem?

1999 nyara, Marokkó – Életem legrémesebb nyaralása (Miriammal a családjánál). Igaz, hogy mindenki nagyon kedves volt, de arabul beszéltek, nem értettem soha semmit, soha nem tudtam, mikor mi fog történni, hová megyünk, ráadásul tényleg kézzel kellett enni és tényleg sértésnek vették, ha nem. A második napon elegem lett az egészből, és még két hét volt hátra! Elgondolkodtam, kit tudnék felhívni, aki átrakatná nekem a jegyemet. Z-nek telefonáltam (sírva), hogy próbálja meg (charter-járat volt, szóval nehéz ügy), nem bírom tovább, Miriamtól haraggal váltam el, ott álltam Marrakesh-ben egy szál bőrönddel, persze pénz és B-terv nélkül. A repjegyen már nem lehetett változtatni, erre Z. a megkérdezésem nélkül vett nekem egy sima visszautat (akkor még nem tudtam, mennyire önzetlen és segítőkész).

1999 szeptemberétől decemberéig – Miután visszaértem Párizsba, elhatároztam, hogy soha többet nem hívom fel ezt az embert, mert 1) iszonyú nagy szívességet tett, amit nem tudok viszonozni 2) különben sem akartam interferálni Miriam baráti körével. Aztán december táján egy közös ismerőstől véletlenül megtudtam, hogy Z. is összeveszett a lánnyal (pedig egyikünk sem egy összeveszős típus, sőt), így megkerestem.

2000 első fele - Mindketten szinglivé váltunk, hébe-hóba találkozgattunk szigorúan baráti alapon, rájöttünk, hogy mennyire egyformán gondolkodunk csomó mindenben. Majd nyáron elkezdődött valami közöttünk…

2000 nyara, Nizza – De hiába a közös vonzalom, én nem gondoltam nagyon komolyan, és semmiképpen sem terveztem hosszú távra a dolgot. Nem is nagyon terveztem én semmit, jól esett az érdeklődése, jól éreztem magam vele, de ennyi. Akkoriban hónapok óta az volt a vágyam, hogy Nizzába költözzek. Elegem volt Párizsból, átiratkoztam a nizzai egyetemre és már megvolt a buszjegyem, hogy lemenjek lakást nézni. Z. szerintem ekkor baromira szenvedett, ő már szerelmes volt, de végül úgy döntött, eljön velem, segít a lakáskeresésben, és elvállnak útjaink, ennyi volt. Találtunk is egyet…

2000. szeptember, Párizs - …aminek a kaucióját el is buktuk, mert végül persze úgy döntöttem, nem költözök. Nem mérlegeltem pro vagy kontra, akkorra már fülig szerelmes lettem én is, képtelen voltam menni!

A lilaködös, lángolós szerelmes korszak nekem tényleg pontosan 7 évig tartott, addig egyenesen istenítettem Z-t, és számomra minden szava szent volt. Utána volt pár buktató a kapcsolatunkban (leginkább a babaügy kapcsán), de soha egyetlenegyszer sem csalódtam benne, ma is ugyanúgy tisztelem, mint az elején. A marokkói lánnyal, akinek az egészet köszönhetjük, azóta sem vettük fel a kapcsolatot. Egyszer összefutottunk vele egy étteremben, de csak pár szót váltottunk. Közös ismerősöktől tudjuk, hogy született három fia, szerintem már meg sem ismernénk.

Hát.. szóval, így történt!


19997 táján mint mindenki, én is ezt a szuper számot (+albumot) hallgattam orrvérzésig. Nem tudok erre a korszakra gondolni Louise Attaque nélkül. Ma már ez az album retrónak számít, pedig TEGNAP volt!

2013. augusztus 25., vasárnap

Egy hétvége kezdete

Ki gondolta volna, hogy szombat reggel saját önszántamból lefekszem a hideg és pisiszagú metró kövére és ott ISTENIEN érzem magam?!

Az úgy történt, hogy 7-kor elindultam a 8:18-as vonatomhoz, és rögtön rájöttem, hogy késésben vagyok. A villamos félóránkért járt, és pont előttem ment el, metróval meg hosszú az út, át is kell szállni, és ki tudja, milyen időközönként indítják őket ilyen korán. Ráadásul azt a megállót meg lezárták, ahol átszállhattam volna. A metróban iszonyú meleg volt, én rohantam, majd egyszercsak éreztem, hogy izzadok, gyengülök, és nem látok jól, szóval leesik a vérnyomásom és el fogok ájulni. Átsuhant az agyamon, hogy nem vagyok normális, hogy hétvégén hajnalok hajnalán indulok el, noha pont azért dolgozom félmunkaidőben, hogy ezeket a reggeli rosszulléteket elkerüljem. Pont annyi időm volt még, hogy kiszálljak, és kint szépen és rutinosan elhelyezkedjek a fent említett kövön, miközben a fejemből is szállt ki a vér. De annyira jól esett a hideg a hátamnak, és olyan jó volt tudni, hogy innen már nem eshetek tovább, és hogy valaki hamarosan úgyis rámtalál!

Tök hülyeség volt viszont kiszálláskor utolsó erőmmel még felhívni telefonon Z.-t, de valamiért akkor jó ötletnek tűnt, hogy elhaló hangon értesítsem arról, hogy "Nagyon-nagyon rosszul vagyok...". Aztán kiesett a telefon a kezemből, és szegénykém 10 percig csak olyanokat hallott, hogy "Madame, madame!", meg "Valaki hívja a tűzoltókat!", meg "Orvos vagyok, engedjenek ide!", miközben ő a vonal végén, és 300 km-rel arrébb, félőrüten az aggodalomtól csak tehetetlenül kiabált a telefonban, amit viszont senki nem hallott meg.

Az emberek nagyon profik voltak, valaki felemelte a lábamat és akkor úgy éreztem, hogy így tudnék maradni órákon keresztül. Aztán megéreztem, hogy Dezsőke vígan kalimpál a hasamban, és iszonyúan megnyugodtam, hogy nincs semmi baj. Sajnos fel is keltettek ebből a kényelmes pozícióból, a tűzoltók elsősegélyt nyújtottak (megmérték a vérnyomásomat és a cukrot), a rendőrök felírták az adataimat, és ekkor már tök jól voltam. Visszahívtam Z-t, majd ránéztem a telefonomra: 8:04 volt.

Csodák csodájára még a vonatot is elértem, ráadásul rendőri kísérettel!


 
29. hét betöltve, csini otthonkában

2013. augusztus 23., péntek

Sophie Szülésznő

A héten a fenti névvel bővült a telefonom kontaklistája. Olyan mérhetetlen (és indokolatlan) büszkeséggel tölt el a tény, hogy megmagyarázni is alig tudom. Arra emlékeztet, amikor az egyik első munkahelyemen így hallottam a kollégámat beleszólni a telefonba: - Jó napot kívánok, én Joseph mamája vagyok! és az járt a fejemben, milyen jó lesz egyszer nekem is azt kijelenteni, hogy én valakinek a mamája vagyok. Remélem, érthető a párhuzam! Ja, meg az a novella is beugrott, amelyben az író (Bacher Iván?) bemutatta a női kézitáskák tartalmának módosulását a nő életkorának függvényében. És volt egy olyan időszak, amikor a pénztárca, rúzs stb. mellett cumik és rongyik jelentek meg a táskában. Szóval én meg (végre!) eljutottam oda, hogy egy szülésznő telefonszáma van a mobilomban!

Ami egyébként azért történt, mert 7 alkalmas szüléselőkészítő tanfolyamon kell részt vennem, ami a héten kezdődött. Úgy látszik, a szülésznőket eddig öreg és kövér nőknek képzelem, mert jól meglepődtem, hogy ez a Sophie fiatal és csinos. Ráadásul öt gyereke van, amiből három saját, kettő meg a férjéé, úgyhogy rögtön el is határoztam, hogy ez a nő nekem szimpi és szerintem kompetens: ha meg tudja szervezni egy ekkora és ilyen összetételű család életét, akkor egy szülés levezetése biztosan semmiség neki.

Sok hasznos dolgot mondott (egyelőre csak beszélgettünk), amelyből az újdonságok számomra az alábbiak: 

- Ha epidurális érzéstelenítést kér az ember, a szülés egyáltalán nem fáj. A szert a tágulási szakasz fájdalmas részén adják, a kitolási rész végéig hat és lehet úgy adagolni, hogy a nő érezze ugyan az összehúzódásokat, de ne fájjon neki. Hát, ez nekem úgy hangzik, mintha maga a mennyország lenne! Nem mintha egy pillanatig is meginogtam volna a fájdalomcsillapítás szükségességében (már csak a reumám miatt is), de amit nekem így lefestett, az tökéletesnek tűnik. Mondjuk a barátnőim nem teljesen ezt mesélték… 

- Első szülésnél a tágulási szakasz (0-tól 10 centire) általában 10 óráig, a kitolási pedig 45 percig tart. Ezt mondjuk baromi soknak tartom, főleg, hogy, 

- nem lehet közben enni!! Sem inni! 

- A baba mérete, a nő fizikai kondíciója vagy a csípőjének szélessége nem nagyon befolyásolja, hogy könnyű vagy nehéz szülés lesz-e. Mert az inkább attól függ, hogyan helyezkedik a baba feje a szülőcsatornába. Megkönnyebbültem, mert rég nem éreztem magam ilyen rossz fizikai formában…(és a csípőm sem széles) 

- Belgiumban ugyanolyan a rendszer, mint otthon: a (választott) nőgyógyász és szülésznő rohan a kórházba, ha a kismamánál megindultak a fájások, akkor is, ha ez mondjuk vasárnap éjszaka/karácsonykor/színházi előadás közben történik. Ennek konkrét kivitelezését egyszerűen nem is értem, főleg öt gyerekkel, ugye. Hálapénz természetesen nincs, de ennek ellenére örülök, hogy nem Belgiumban fogok szülni. (Aztán ma pedig beszéltem egy kolléganőmmel, akinek a dokija éppen nem ért rá, ezért másnál szült, szóval ki tudja, hogyan történik ez a valóságban).

(28+5)