Összekapcsolódva

A múltkor a könyvemben a főszereplő elutazott egy idegen országba, ahol is a szállodaszoba ajtaját magára csukva megrohanta a magány. Valami rémlett, hogy ilyet régebben én is éreztem: külföldi szállodákban, párizsi cselédszobákban, az első albérletembem velem is előfordult, hogy miután behúztam az ajtót magam mögött, olyan egyedül álltam ott, mint az ujjam. Halványan dereng, hogy rémes volt, hogy csak a könyveim voltak velem, hogy nem volt kihez szólnom, pedig igény, az lett volna rá. Komolyan, alig bírom felidézni az érzést.

De most? Most párhuzamosan csetelek három emberrel, ha van egy kis időm. Blogokat olvasok, kommentelek, ingyen (és sokat) beszélek európai mobilszámokon elérhető családtagjaimmal és barátnőimmel. Instant jönnek a fotók a behavazott Budapestről, videók Jonatán dumájáról (iszonyú cuki), Z. élőben közvetít, hogy mikor és hová mentek Bonival. Folyamatos interaktivitás (lenne) az életem (ha járnék egyedül szállodákba). Hol is van már az az idő, amikor a postást lestem egy kis hazai infóért! Erről is, érdekes módon inkább az maradt meg, amikor nem jött levél, az a csalódás, hogy aznap nincs mit (kit) olvasnom.

A múltkor repülőn utaztam, az volt talán ilyesmi: amikor odafönt nincs net. Két óra, nem sok, addig simán elvan az ember, a magánynak a szele sem érinti meg. Na de utána, miután megállt a gép, az a sebesség, amivel az ember előkapja és bekapcsolja a mobilját! Hogy lecsekkolja a Vibert, a WhatsAppot, a Messengert, a gmailt, a yahoo-t, az időjárásjelentést, a híreket, az Intsagramot...! Az olyan, mint amikor elfogy az embernek a levegője a víz alatt, és már épp ideje volt egy jó nagyot lélegezni...

Jóindulatúnak szánt, de ízléstelen mondatok, amelyek bizony elhangoztak

„Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!”

A jó ízlést sértő kijelentések klasszikusa Mária Antóniától. Ki is tört a forradalom. Ha nem lenne igaz a legenda, ehhez hasonlót olvastam Nádas Péter regényében is: az 1950-es években, a legnagyobb nyomor és újjáépítési munkálatok közepette Nádas anyja azt meséli egy kolléganőjének, hogy nem tud tejet adni reggelente a kisfiának. Erre a pártközeli kolléganő csak nagyokat néz és azt kérdezi: „Miért nem adsz akkor inkább kakaót?”.

„Kár volt otthagyni Gyulát, lányom. Ilyen pasit úgysem fogsz találni soha többé.”

Mondta a mamám a húgomnak, miután szakítottak Gyulával. Ez a mondat, amelynek funkcióját tekintve vigasztalásnak kellett (illett) volna lennie, valójában – nem is olyan rejtett – számonkéréssé állt össze. Arról nem is beszélve, hogy azt sugallja, hogy van valamiféle pasisorrend, amelyből helyezett, nem pedig vonzalom és szerelem alapján kell választani férjet.

„Ha nem házasodtok össze, akkor Boni, amikor majd nyiladozni fog az értelme, azt fogja gondolni, hogy nincs apja.”

Ez pedig a papám értelme nyilatkozta abból az időből, amikor még leányanyaként terhes voltam Bonival. Ez is több sebből vérzik: először is, egy miért garantálna bármit is egy házasság (ki nem tudna pár friss példát felhozni), másodszor pedig miért ne lenne apja egy házasságon kívüli gyereknek? Miért kell összemosni az apai és a férji szerepet?

„A húgodnak nem törünk diót. Tudod mennyire meghízott a szülés óta...”

Szintén a papám mondta. Több ez egy ízléstelen mondatnál: tett van mögötte, mulasztás, hiány. Amíg engem egész évben dióbéllel látnak el, addig a húgomnak (aki szintén szereti) nem adnak, önkényesen úgy gondolván, hogy ez majd minden súlyproblémát megold, vagy legalábbis nem hm... súlyosbít.

„De hát ha Ön meghal, akkor a felesége legfeljebb majd újból megházasodik. Akkor Boninak új apukája lesz.”

Ezt Z. egyik orvosa mondta, akihez az akkori halálos hipochondriájával került. Nem tudom, hogy a nő, maga is anyuka, hogyan gondolhatta, hogy bárki idegen úgy tudna szeretni egy 2–3–4 éves gyereket, mint annak a saját apja. A kérdés mondjuk nyitott. De én nem hiszem, hogy az első mondatban említett problémát a a második mondatban szereplő állítással olyan simán és klasszul meg lehetne oldani.

„Képtelen lennék egy 50 éves nőt szeretni. (...) Ezek a nők számomra láthatatlanok. (...) Egy 50 éves nő teste gáz.”

Nyilatkozta egy francia író nemrégiben, nagy felháborodást kiváltva. A mögöttes tartalomra azt mondom: miért ne. Sok férfi gondolja ezt, és mindenkinek jogosan lehetnek preferenciái. Aztán egy 50 éves nő tényleg nem úgy néz ki, mint egy 25 éves, ne is tagadjuk. A baj ott van, hogy ennek a gondolatnak nem egy énblog adott teret, ahol a helye lenne, hanem egy rangos nőcimagazinban jelent meg. Amelynek olvasói többek között 50 éves nők (voltak). A kijelentésnél már csak a rá adott reakciók egy része volt ízléstelenebb: voltak nők, akik egyszerűen vitába szálltak a pasival.

„Mit gondol, Önök kábé még meddig fognak élni?”

A végére hagytam a legabszurdabb és legmeghökkentőbb kérdést, amelyet tegnapelőtt egy ingatlanügynök tett fel családunk 85+ éves barátjának, aki – mert gyerekeik és közvetlen hozzátartozóik nincsenek – eltartási szerződést szeretne kötni kis lakáskájára. A felesége alzheimeres, semmelyikőjük sem tud már a lépcsőkön fel-le járni, a nyugdíjuk kevés az öregek otthonához, hát úgy akarják eladni a lakásukat, hogy életük végéig joguk legyen havonta valamennyi jövedelemhez (van Franciaországban egy ilyen morbid konstrukció). De most őszintén, mit lehet erre az otromba kérdésre válaszolni? A feleségem már nem húzza sokáig, én viszont még eléldegélek egy-két évet? Vagy mondja azt, hogy a lába ugyan már nem viszi, de vasszervezete van, megéri még a százat is? Nincsenek erre valami statisztikáik ott, az ingatlanügynökségnél? Bele kell így gázolni szegény bácsika lelkébe, most számolgasson, kalkuláljon? Édes Istenem...!

Megszokhatatlan, hogy

– a megfáradt banki recepciós,
– az agilis, nagy tapasztalattal rendelkező pénzügyi tanácsadó,
– a rádió reggeli műsorában meginterjúvolt, csengő hangon érvelő politikusasszony,
– és a műsorvezető,
– meg a reumatológus,
– az öregnek és elnyűttnek kinéző szomszéd nő, akinek két nagy gyereke van,
– a szakma csúcsát képviselő (vagy képviselni vágyó) munkahelyi meghívott előadó,
– az egyik ovónő,
– sőt, Z. szerint a másik óvónő is,
– a három új kollégám közül kettő,
– a hajbókolva Bonjour Madame!-mal köszönő bolti eladó,
– a legfrissebb Goncourt-díjas író,
– Petőfi Sándor,
– de még József Attila is

...nálam fiatalabb (volt)! Némelyikük szinte több évTIZEDDEL.

Szépirodalom idegen nyelven

Nehéz olyan hasonlatot találnom, amely pontosan illusztrálja azt az érzést, amikor franciául (ritkán: angolul) olvasok szépirodalmat. Amit elég ritkán teszek, mert legjobban, legpontosabban és leggyorsabban magyarul tudok érteni és érezni.

Olyan ez, mint amikor a dolgozószobámban körülnézvén élesen látom a körülöttem lévő tárgyakat: a képernyőt, a klaviatúrát, az íróasztalra tett kézkrémet, zsepis dobozt, bögrét, papírokat. A falon Boni rajzai. Kinézek az ablakon, amelyen még rajta vannak a karácsonykor odaragasztott hópelyhek. Látok egy kopasz fát, egy házat, az eget. Minden tárgyat jól ismerek. Tudom, hogy a bögre alján tejeskávé lötyög, ismerem a ház mögötti utcát, tudom, hogy a fa hársfa, tavasszal illatos, ősszal szép sárga. Emlékszem, kb. mikor készítette Boni a rajzokat. Nem tudom ugyan, hogy milyen papírok vannak odaszórva a képernyő mellé, de érzek valami tompa nyomást és bűntudatot, hogy azoknak a papíroknak nem kellene ott lenniük. Becsukott szemmel is tudom, hol van a szótár, és azt is tudom, hogy egy tollnak is kell lennie itt valahol, és ha nincs itt, az szokatlan/rendellenes/hibás.

Ha franciául olvasok egy regényt, akkor – szövegtől függően persze –, de általában olyan érzésem van, mintha félhományban valaki másnak az ismeretlen íróasztalán kellene kiigazodnom. Látom én a tárgyakat, de homályosan. Nem olyan élesek a színek. Ráadásul sok mindent többször kell megnéznem ahhoz, hogy tudjam, mi az. Sok idő, mire mindent kiismerek, fáj a szemem. Mi van ebben a dobozban? Bele kell néznem a bögrébe, hogy tudjam, üres. Fogalmam sincs, mi van a papírokra írva, de azt sem tudom, hogy kellene-e tudnom vagy sem. Szép ugyan az a fa meg a ház az ablakon túl, de nem láttam még őket más perspektívából. Van-e itt toll? Kell-e itt tollnak lennie? Jogos-e az az elvárásom, hogy legyen itt toll? És mi ez a kék izé? Zsepisdoboznak gondolnám, a kontextusból kiindulva, de egy gyerekszobában nézném inkább játéknak.

Sántít, de mégis ez a jelenlegi legjobb hasonlatom. A végén talán ugyanúgy kiigazodom mindkét irodában, az enyém azonban otthonosabb. Magyarul olvasni nekem azt jelenti, hogy nem (nagyon) érhet meglepetés.

Kiragadott példák: nem tudom, hogyan néz ki pontosan a szurdok vagy a horhos, de be tudom lőni, hogy topográgiai szakszavak, valami mélyedéseket jelölnek. Talán nem tudnám definiálni a kopár szik sarját sem, de tisztában vagyok irodalmi jelentőségével. Tudom, hogy milyen stiláris értéke van annak a kifejezésnek, hogy öreg este, de a francia au petit matin-ról már nem tudom tutira megállapítani azon szövegek körét, amelyekben fellelhető.

De nem csak lexikális szinten vannak nehézségeim, hanem a mondat szintjén is; gyakran belebonyolódom az előre- és hátrautalásokba, amit a franciák valahogy rögtön levesznek. Nekem pedig azt kell folyton bogarásznom, hogy az nő- vagy hímnemű névmás most vajon melyik (nő- vagy hímnemű) szóra utal vissza.

Kulturális utalások: ez nem is kell részletezem. Egyszer elmagyarázta valaki, mit jelent egy szövegben a „XY. m'a tuer". Ki nem találtam volna. Azt is elhiszem bemondásra, hogy a „J'habite sur Paris” kifejezést magára valamit is adó kultúrember nem használja, ahogy a „pas de soucis”-t sem.

Még a központozási szokások, a gondolat- és idézőjelek is szokatlanok a franciában... tulajdonképpen én annyira, de annyira szeretem a magyar nyelvű könyveket!

Januári hétvégék délelőttjei: pillanatkép

Számos barátnőm és/vagy kollégamőn találta meg élete pasiját így 40 felett, költöztek össze gyerekestül és vállaltak hirtelen akár új (közös) gyereket. Arra gondoltam, hogy ez nekem már nem menne. Én egyszerűen már nem tudnék a hét minden napján 0–24 órában JÓFEJ, VICCES, IZGALMAS, KIPIHENT és főleg: SZEXI lenni!

És akkor még a publikus pisilésről nem is beszéltem!

Egy nő

Szeptember óta heti fél órát járok hozzá. Szerda reggelenként elviszem Bonit az oviba, onnan rohanok hozzá 9:30-ra. Az elején megkért, hogy ha tudok, jöjjek kicsit előbb, így több ideje lesz ebédelni, de hiába loholtam még gyorsabban, hiába voltam már ott 9:20-ra, a nő mindig késik, 32 körül esik be. Úgyhogy most már nem sietek.

Miközben vesszük le kabátunkat-sálunkat-sapkánkat, mindig megjegyzi, hogy mennyire nem lehet parkolni a környéken, pedig ő a két fia miatt kénytelen autóval jönni. Leülünk, a beszélgetés témája így észrevétlenül az autós közlekedés felé tolódik (gurul!), majd szóba kerül a bicikli is, a környezetvédelemnek álcázott paraszvakítás, a vallássá fejlődött vászontáska-divat, majd az, hogy miképpen oldjuk meg a gyerekek ide-oda furikázását egy olyan településen, ahol ez csak autóval lehetséges.

A nőnek két nagyfia van, ezért a beszélgetés gyakran a fiús anyukák szokásos gondjai körül forog: tévénézés, mobiltelefon (hány éves kortól), félénkség, síelés (sisakban vagy anélkül) satöbbi. Olyan szimpi nő, annyira osztjuk egymás véleményét sok kérdésben, még a ruhái is olyan klasszak, hogy el is határoztam, ha majd 50+ leszek, én is úgy fogok ötözködni. Amúgy nem tudom miért, betegség vagy kemoterápia miatt, de a nőnek nincs se haja, se szemöldöke, sem szempillája; turbánt hord. Ezért egyszer a férjem simán fölsimerte, és ismeretlenül odament hozzá (ő ez az odamenős típus) beszélgetni. Akkor kicsit megijedtem: hogyan fogok számot adni a nőnek arról, hogy miről ismerte őt föl Z.

Amúgy pont válófélben van, erről is mindig sokat beszél ezeken a szerda délelőttökön; lakást keres, a férj (illetve élettárs) nem kooperál, bonyolult. Vitás válás, pontosabban szétköltözés lesz, nem irigylem. Érdeklődve hallgatom, az ember mindig szívesen beszélget rokonszenves emberekkel, és ő kifejezetten tehetséges társalgó: szeret és tud is beszélni, ráadásul érdeklődik is. Pont ideális egyveteg. Negyedóra elteltével azonban kicsit türelmetlenkedni kezdek. Diskurálnék én tovább szívesen (mondjuk jól esne egy adag tejeskávé is!) (erről jut eszmebe: a nő karácsony előtt 25 kiló (!!!) sütit sütött!), fejteném ki a véleményemet rajzfilmekről, Magyarországról, utazásokról, de hát nem ezért jöttem. Leütök egy billentyűt.

Ilyenkor ő is összekapja magát, és pár perc múlva már – noha az utolsó tíz percben ugyan –, de nekikezdünk: eljátszom a darabot.

Zongoraórára jöttem.

A filléres pénzügyek mögött meghúzódó, mélyen fekvő, vegytiszta emberi butaság

Bonival fonalboltban voltunk, mert mióta elkezdtem kötni magamnak egy sálat (Violet!) ő is szeretne egy szép, franciazászló-színű kötött sálat magának. Mikor fizettem, meglátta a pulton a gombokat, és mert úgy egyeztünk meg indulás előtt, hogy választhat magának egy ajándékot a belvárosban, azt mondta, gombokat szeretne. (Zárójeles megjegyzés arról, hogy nagyon olcsón kijönne nekünk ez a kisgyerekes korszak, ha nem lennénk olyan hülyék, hogy összevásárolnánk neki mindenféle játékokat, lásd kalózhajót, amelyekkel úgysem játszik.)

Az volt kiírva:

1 gomb = 0,3 euró
10 gomb = 2 euró

Bármilyen színűt lehetett választani. Bonikám aranyszínű gombokat kért (újabb kitérő arról, hogy valszeg cigány vér csörgedezik az ereinkben, valami Borsod megyei félrelépést gyanítok déd- vagy ükanyai ágról; ez a gyerek vonzódik mindenhez, ami csillog! Párizsból 30 méter ezüstszínű fonallal jöttünk haza!!*).

Kiválasztott 9 gombot, mert aranyszínűből csak annyi volt. Amikor fizetni akartunk, a nő közölte, hogy a gombok ára 2,7 euró. A férjem, aki gyorsabban kapcsol, és sokkal több butasággal és hülyeséggel találkozott már életében, kérdőre vonta a nőt: miért nem 2 euró?

A nő zseniálisan ostoba válasza ez volt:

– Tíz gomb kerül 2 euróba! Ha nem vesznek tíz gombot, akkor nem adhatom oda 0,2 euróért darabját!

Véget is érhetne itt ez a poszt, mert azt remélem, hogy mindenki előtt nyilvánavóvá vált a nő számításának fogyatékossága, eszmefuttatásának fájdalmas ostobasága. A logikus gondolkodás útjai itt járhatatlanok voltak. Ezért ravaszul a következőképpen oldottunk meg a problémát: Boni kiválasztott egy tizedik (piros) gombot, így megkaptunk az összeset 2 euróért. Rend a lelke mindennek!

* Mielőtt levittük volna a pincébe, ez lett belőle:

Az ellenfél megtévesztésére szolgáló, kifürkészhetetlen és rezzenéstelen pókerarc

Íme, Hölgyeim és Uraim, bemutatom Bonit, aki éppen kihúzta szomszédjától a Fekete Pétert:

Középeurópaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény

Az, hogy egy (akár önéletrajzi) regényben mennyi a valós elem, és mennyi a kitaláció, nem érdekel, ha maga a könyv jó. Nem érdekel pl., hogy volt-e Szabó Magdának Cili nevű testvére, vagy hogy miképpen halt is meg valójában Emerenc, vagy egyáltalán, Emerencnek hívták-e. A művektől függetlenül érdekel viszont az írók magánélete, mert ilyen kis pletykafészek vagyok mindenkinek a magánélete érdekel, de főleg az ún. nagy és tehetséges embereké; hogyan dolgoztak, honnan merítettek ihletet, ugyanolyan szórakoztatók-e, mint könyveik, nagyképűek-e?

Úgyhogy nagyon szívesen visszarepülnék, méghozzá egy légy képében, az 1970-es évek végére, és szépen berepülnék az Esterházy család ablakán, hogy meglássam: hogyan is megy ez, négy gyerekkel otthonról dolgozni. Mert nekem eggyel sem sikerül, pedig fix fizut kapok az itthonról végzett munkámért. Azaz ha én leülök fordítani, abból a hónap végén pénzt látok. De Esterházy Péter, ha leült írni, az még nem jelentett garanciát nagy példányszámú eladásokra, főleg az elején, nem? Ráadásul, az ő munkájához (=írás) szervesen hozzátartozott az olvasás, mint passzív tevékenység is.

Na már most, azt szeretném tudni, hogy hogyan vette rá a feleségét arra, hogy foglalkozzon ő a gyerekekkel, míg saját maga elvonult olvasni és írni. Vagy már akkor lehetett tudni, hogy az egyik legnagyobb magyar író lesz belőle? Nem értem: négy gyerek, az minimum 10 év betegségekkel tarkított év. Nálunk ez valahogy úgy működik, hogy ha beteg a gyerek, akkor az a szülő, aki otthonról dolgozik (=én) beválallja a felügyeletet, két mondat között gyerekorvossal konzultál, félóránkét kiszalad lázat mérni, ebédszünetben fél szemmel a képernyőt, másikkal a kaját figyeli.

Egyszóval, ha Boni itthon van (legyen az oka betegség vagy szünet), dolgozni, koncentrálni baromi nehéz. Vagy Boni jön be a szobámba cérnahangon magának figyelmet követelni, vagy a férjem akaszt meg a kérdéseivel („Nem láttad Boni sálját?”). Pedig, mint írtam, a munkám nem esetleges, pénzt kapok érte, és nem társul hozzá olyan, külső szemlélő által luxusnak gondolt tevékenység, mint az olvasás (bár Z. gyanakodva nézegeti a képernyőt, nem rendelgetek-e épp).

Ha Esterházy minden otthoni feladatot, házimunkát, családi adminisztrációt, gyerekbetegséget stb alá tudott rendelni a munkájának (ami tény, hogy grandiózus), akkor ennek csak egy magyarázata lehet. Az a nő egy SZENT!