2019. március 31., vasárnap

Egy jó háziasszony az elmaradhatatlan cekkerjével; benne répa, karalábé, alatta röpcédulák

Ezen a képen a négy gyerekből kettő FIÚ!
Akinek hozzám hasonlóan tetszett a Világló részletek (vagy aki, mint én, egyenesen rajongott a könyvért!) szeretni fogja ezt is. Annyira örültem, amikor láttam, hogy megjelent; szerzője a Világló részletekben szereplő nagynéni (Nádas Péter volt gyámja). Arról az önéletrajzról van szó, amelyre olyan sokat hivatkozik Nádas. Ráadásul az eredetileg 1978-ban megjelent könyvet most Nádas széljegyzetei, fényképek és levelek egészítik ki, és benne van egy (izgi) novella is a nagyéni tollából. Egyszóval: ismét bele lehet merülni a 20. század eleji Budapest életébe, figyelemmel követni az első világháborút, a Tanácsköztársaságot, meg lehet rendülni a két háború közötti szegénységen, a fasizmus előrenyomulásán, majd át lehet élni a második világháborút, a bujkálást, a szökést, de főleg: a kommunista mozgalmat.

Így utólag furának tűnhet, hogy emberek áldozták fel saját kényelmüket, (családi) életüket egy olyan eszme oltárán, amelyről ma már csak múlt időben, lenézően nyilatkozunk. Mégis, érdekes, hogy mennyire sokkal individualistábbak vagyunk ma már, hogy mennyire kevésbé vagyunk elköteleződve egy-egy elv mellett, mint a könyv szereplői, akik körömszakadtáig hittek egy ideológiában, és mindent (lakhelyet, gyerekvállalást és -nevelést) ez alá rendeltek*. Magyarok mentek önként harcolni a spanyol polgárháborúba! Értitek, felőlem a világ felfordulhat, csak Boninak mindene meglegyen: szeretet, egészség, kaja, szórakozás stb. – azokban az időkben viszont vidékre adták a gyerekeket, hogy a szülők nyugodtan tudjanak éjfélig is akár, a nyomdában feminista újságot szedni! Vagy: a nő anyaként, nagymamaként és feleségként morfiummal a táskájában járkált a háború alatt, hogy ha esetleg lebukik, még a kínzások előtt meg tudja magát ölni. (előre szólok: én MINDENT bevallanék)

Ennek a nőnek az élete: hihetetlen események sorozata. Nekem azért is volt külön érdekes, mert a nő sok-sok évet élt Párizsban, a fia tulajdonképpen francia lett. A könyv végén található családfa szerint (amely a Világló részletekhez is jól használható) érdekes módon ennek magyar(-zsidó) család leszármazottainak több mint a fele ma már – franciákból áll. A fiukkal pl. franciául leveleztek a szülők. Jaj, és a háború után évekig akadozott a posta, ki gondolta volna. (a háború alatt pedig simán voltak emberek, akik nyaralni jártak – nonszensz!) Hat évig nem is látták a fiukat, mert ő Franciaországban maradt.

Az önéletrajz ott ér véget, amikor az első szovjet katona betoppan a lakásukba – és én sajnálkozva vettem tudomásul, hogy a könyv másik fele már a fent említett levelezés, fényképek és utóirat. Ami mind szintén érdekes, na de azért kíváncsi lettem volna, mégis mit szól ez a nagynéni 56-hoz? Erre a kulcskérdésre a Világló részletekben azért megadja Nádas a saját válaszát, na de milyen jó lett volna a nő gondolatait megismerni.

(Amúgy még mindig azt várom, hogy megjelenjen franciául a Világló részletek. A férjemnek KÖTELEZŐ olvasmánnyá fogom tenni!)

* Rémes, hogy ennek a definíciónak (= áldozatot hozni egy ideológia miatt) ma tulépp a terroristák felelnek meg.

2019. március 28., csütörtök

Esti játszmák

Hahaha, ez nagyon tetszik, nézzétek:


Nálunk, az amerikaiakkal ellentétben vacsora előtt van a fürdés, de kb. mi is ezeket a köröket futjuk (mínusz cumi). Nekünk a fürdéssel kezdődik az esti meghülyülés, de annyira, hogy Z. ilyenkor rendszeresen elveszíti a türelmét. Aki ezt a „fürdőszobában nyargalás” mezőt kitalálta, az pontosan tudja, miről van szó, nagyon átérzem a helyzetét! Ráadásul sarokkádunk van, borzasztó kényelmetlen (föléhajolni, megtölteni, tisztítani stb.), vizes lábban síkos fürdőszobában rohangálni pedig = életveszély.

Akkor szoktam elkészíteni a vacsit, és megteríteni, amíg Z. fürdeti Bonit. Néha cserélünk, de őszintén megmondom, hogy akkor mindig kicsúszunk az időből (a férjem képes azzal odajönni hozzám, hogy ő nem találja a lábost! Egy 3x3 méteres konyhában!) A vacsora általában problémamentes, kivéve a folytonos fölugrálásokat mindhármunk részéről. A múltkor adtak Boniéknak az oviban egy fénymásolatot a helyes étkezési szokásokról; nos, meg is mutattam neki. Fölolvastam hangosan, hogy étkezés közben lehetőleg mindenki várjon meg mindenkit – azóta figyelmezetgetjük egymást, de továbbra is fölugrálunk.

Az igazi játszma vacsi után kezdődik, amikor Boni – állítása szerint – olyan fáradt, hogy nem tud járni: elterül a földön, nem hajlandó fogat mosni jönni, vonszolja magát. A fogmosás rémálom, bár mióta kitaláltam ezt a mesés dolgot, azóta nem hadonászik és ugrál annyit (ha megmoccan, abbahagyom a mesét). Fogmosás után pisi, majd két felvonásban az esti mese.

Először én, magyarul (addig Z. elpakolja a konyhát). Tényleg hajlamos a gyerek valami hosszú és/vagy szöveg nélküli és/vagy keresgélős könyvet választani. Több könyvünk is van félbehagyva, folytatásra várva, elkallódva. Én szeretek legalább 15 percet mesélni (ennyi pont egy Kufli, vagy két Maszat). Aztán jön Z., a francia mesékkel (szintén 15 perc), majd egy legeslegutolsó mese, már úgy, hogy Boni az ágyban fekszik (ez mindig valami dedós, bölcsisekhez szóló Petit Ours Brun, Boni még mindig szereti őket), aztán villanyoltás. Ideális esetben pontban 20 órakor.

Innentől türelemjáték. Boni kikiabál, utasítgat, hogy melyik villanyt oltsuk le/kapcsoljuk föl. Hozza valaki a vizét (nasi fogmosás után nálunk nincs). Nincs meg az alvósállat. Gyakran kijátsza a Jolly Jokert: kakilnia kell (és kakil is). Aztán az óbégatás: Mama, jöjjél! Papa, viens! Az első bejövésnél van az altatódal (mindig ugyanazt kéri), utána csak puszik, a takaró megigazítása, az Élet Fontos Kérdéseinek föltevése (Boni részéről). Ha nem álmos, mindenféle hülyeségeket csinál: előfordult már, hogy egy csomó ruhát fölvett magára, és úgy feküdt vissza az ágyba. Vagy játszik. Ha fáradt, akkor csak dumál magában, ez nagyon édes, szeretem hallgatni, Z. viszont ettől kiborul, szerinte így nem fog tudni elaludni. Ami jellemzően 21 óra körül történik meg – ha koccintani nem is koccintunk, de fellélegzünk kicsit!

(Most jut eszembe, hogy az óraátállítással minden kicsit nehezebb lesz.)

2019. március 25., hétfő

Valami megfoghatatlan bogárszerű elegancia


Végre megtaláltam a leginkább hozzám illő, divatos, nőies és elegáns szemüvegkeretet – öt évig keresgéltem! Már szinte le is mondtam róla, mert minden alkalommal, amikor fölpróbáltam egy olyat, ami a boltban (vagy másokon) jól nézett ki, rajtam iszonyú bénán állt, agyonnyomta az arcomat.

És őrület, hogy mennyire megváltoztatja az arcot a szemüvegkeret; mostanában mindig elcsodálkozom rajta, amikor a tükörbe nézek. Van ebben az újban valami bogár(vagy rovar?)szerű, és mégis határozottan lágyítja a vonásaimat. Extravagáns, egy pici humorral fűszerezve. Régóta nem voltam ennyire megelégedve a saját tükörképemmel!

2019. március 22., péntek

Munkahelyi beszélgetés a fordítástámogató szoftverünkről

 – ...és ha F3-at nyomok, akkor lelock-olódik a szegmens, és az fölmegy a memóriába? Mert az F5-nél nem jön föl ez az opció.
– Nem, az Options-nél be kell jelölni az autopropagálást, majd leokézod, és akkor minden 100%-os PM-et fölismer. Ne F3-at nyomj, az nem tesz különbséget a tmx- és az scxciff-fájl között.
– Nem értem! Én mindig úgy csinálom, hogy ha valami nem 100%, akkor copy-paste-elem a projektmappát, amit utána delete-elek, majd végigfuttatom a regexeket. Nem jó?
– De, csak előtte csinálj local copy-t a fordításból, és a syc mappából szedd ki az összes szegmenst. Aztán F5-öt nyomsz és kész. Nem mennek föl a kommentelt szegmensek, nyugi.
– Jaaa! Köszi! Így már ÉRTEM!

2019. március 19., kedd

Sebesülés

Bonikám még a télen elesett a játszótéren, beütötte az egyik kis pofiját a pad sarkába. Z. volt vele, lefotózta nekem az azonnal bekékülő (de nem vérző), és feldagadt arcát. Én pedig épp a vonaton ültem hazafelé, és majd megütött a guta, amikor megláttam szegény gyerek kék-zöld fejét.

Amikor hazaértem, örömmel láttam, hogy a fotón sokkal rosszabbnak tűnt a helyzet: a valóságban csak kicsit volt földagadva, és nem volt annyira kék sem. Inkább talán piros. A következő hetekben az arca lelohadt, miközben a szívárvány minden színében pomázott – de tényleg egyáltalán  nem volt extrém ronda, bizonyos más (véres) esések nyomaihoz képest meg főleg.

Később viszont észrevettem valamit: amikor mosolyog vagy nevet, Boni arcán egy kis bemélyedés keletkezik, olyasmi mint amit gribedlinek szoktak hívni (de ronda szó). Az elején még tetszett, micsoda sármos mosolya lett neki hirtelen! De közelebbről megvizsgálva rögtön elment a jó kedvem: az ütés helyén és nyilván annak következményeképp, a bőr alatt, egy csomó jött létre, és a mosolya ezt a csomót nyomja föl a pofacsontjára, így jön létre az arcán az a .. lyuk. Gödör. Sebhely.

Ez az a téma mostanában, aminek már a gondolatára is ideges leszek, és legszívesebben törnék-zúznék mérgemben. Az apjával is csak veszekedni tudunk (lásd: kenjük-e vagy sem, masszírozzuk-e vagy sem, hideget vagy meleget tegyünk rá stb.). Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a féloldalasság már nem fog neki elmúlni soha – és a szívem szakad meg, hogy nem tudtunk jobban vigyázni a gyerekre, hogy egy életen keresztül hordozni fogja ennek az esésnek a nyomait. Olyan kis szép, szimmetrikus arca volt... erre tessék!

És ez az a téma, amivel kapcsolatban minden reakció idegesít. A háziorvosunk szerint el fog múlni? Hahaha, hiszem, ha látom. Nekem is van egy ilyen vérömleny az államon, szintén egy nagy (felnőttkori) esés nyoma, soha nem múlt el. Ha viszont szegény doki azt állítaná, hogy tényleg nem fog elmúlni, akkor biztos azon háborodnék fel! („kérem, nekem igazságot hazudjon, és valljon hazugságot, amely mégis áll”) Az óvónő szerint nagyon szép így is a gyerek? Nos, szebb volt eredetileg!!! Mások idegen kisfiúk példáját hozzák fel, akiknél elmúlt? Garantálják kérem, hogy Boninál is el fog tűnni! Vagy olyan gyerekekkel példálóznak, akiknek sokkal súlyosabb esés miatt rondább sérülés helye maradt meg örökre, relativizáljak? Nem érdekel, nem vigasztal, hogy lehetne rondább! Nem tudok örülni annak, hogy „csak” egy gribedlije lett...

2019. március 16., szombat

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

Egyszer kérdezte Boni – gondolom az oviban hallotta – hogy mit jelent szerelmesnek lenni. „Amoureux” – mondta, és még a szó kiejtésébe is belegabalyodott. Rögtönöztem egy hevenyészett kis definiciót, amit Boni ízlelgetett, gondolkodott rajta, majd alapos megfontolás után levonta a következtetést:

Alors, je suis amoureux de toi.

Azaz, akkor én beléd vagyok szerelmes. És valóban: mostanában kezdek rájönni, mit is jelent a gyakorlatban – annak minden szépségével és nehézségével együtt – az a régi mondat, amit már ki tudja, hol hallottam, hogy minden férfi életében az első fontos nő a saját édesanyja. Én most ennek a jelenségnek a kellős közepében élek, Boni rajongásától körülvéve. Búcsúzáskor, legyen az ovibamenés vagy esti puszi, rituálészerűen mondja: „A legjobban a világon!”, azaz, hogy engem szeret a legjobban a világon. Ha az apjával megöleljük egymást, közénk áll, felháborodva: „C'est ma Maman!” (ez az én mamám!). Hízeleg, dicsér, ölel, puszil. Szerelmesen néz!

Eltervezte, hogy ha majd „nagy” lesz, és én meg „öreg”, építünk magunknak egy házat. Hiába mondogatom neki, hogy valószínűleg felnőtt korában nem akar majd velem lakni – ezt hallani sem akarja. És most, hogy sokat nézegetek alaprajzokat (lakásvásárlás!), persze ő is alaprajzokat akar rajzolgatni (olyan édes, mert mindig azt mondja: teleprajz). Már többször lerajzoltuk a saját lakásunk alaprajzát, utána sor került a jövendőbeli házunk alaprajzára is. Jókat nevetek az ő tervein, simán belerajzolja a WC-t a nappaliba („ha kakilni kell”), meg előfordul, hogy a fürdőszobából nyílik nála az összes helyiség stb. Hálószobából pedig csak egyet rajzol, egyetlen nagy ággyal. Javasoltam neki, hogy legyen két hálószoba, egy neki, egy nekem.

Nem!!” – válaszolta kategorikusan. „Egy szoba lesz, egy ággyal, ahogy most neked a papával!”

Te jó ég, engem fog húsz, harminc vagy negyveén év múlva lágy őszi tájból és sok kedves nőből összegyúrni!

2019. március 12., kedd

Protokollok

Arra a hülye kérdésre, hogy mi történt az oviban – amiről egyébként régebben azt hittem, hogy én, jófej anyuka, majd sohasem fogom föltenni (hasonlóan ahhoz, hogy mit ettél a menzán?, mert ezt sem tudom megállni), szóval erre a kérdésre nyilvánvalósan soha semmi választ nem kapok. Ha furfangosan azt kérdezem, hogy ma mi volt jó az oviban, arra csak egy kitérő semmi vagy egy közönyös minden érkezik. Az óvónőkkel nem beszélek sokat, az ovis mappáját (benne az összes kis dolgaival, rajzaival stb.) évente kétszer kapjuk meg, szóval elvileg semmit nem tudok arról, hogy mi történik a teremben, miután otthagyom a gyereket reggelente.

Valójában viszont Boni, amint hazajön, játszva rekonstruálja az egész napját. Megcsinálja (és megcsináltatja velünk) az aznapi ovis feladatokat, tornatermet rendez be, idegen, tőlünk soha nem hallott mondatokat, szavakat, hangsúlyokat használ. Így közvetve ugyan, de az ovis foglalkozások jó részét le tudom követni (nem mindent – év elején egy anyukától tudtam meg, hogy középsőben egész végig heti egy angolórájuk volt).

Tegnap, miután hazajött, a következőket csinálta: a műanyag, narancssárga közlekedési bólyáját megfordítva tartva, elváltoztatott hangon beleszólt valami olyasmit, hogy figyelem, gyülekezés a mágneses táblám előtt, sorakozó! És végigjárta az összes szobát, mindenhol lekapcsolta a villanyokat. Ezek után beterelt minket a szobájába, magunkra zárta az ajtót, és azt mondta, hogy két percig itt kell maradnunk.

Kérdezgettem, hogy ezt csinálták-e az oviban, ha igen, hogyan is volt pontosan, miért, milyen magyarázatot kaptak az óvónőtől stb. de csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy még a redőnyöket is lehúzták, de a lámpát viszont visszakapcsolták, mert különben „nem tudtunk volna dolgozni” (annyira jellemző ez a szófordulat: az oviban szerinte ők dolgoznak).

Hogy pontosan mi is volt, azt ma reggel tudtam meg az óvónőtől: ez volt az éves felkészülés („exercice de confinement”) egy esetleges nukleáris balesetre, a közeli (40 km) atomerőmű miatt. A tűzriadó mellett még egy harmadik gyakorlatra is sor kerül minden évben, amikor is azt játsszák el, hogy mit kell tenni terrortámadás esetén. Azt sem tudom, sírjak-e (= milyen abszurd világban élünk!) vagy nevessek (= milyen jól alkalmazkodunk ehhez az abszurd világhoz)!

2019. március 11., hétfő

A budapesti ingatlanpiac

Lassan két éve keresgélek lakást Budapesten. Különböző méretekben és célokban gondolkodunk, a kínálat függvényében változnak az elképzeléseink. Ez alatt a két év alatt majdnem megvettünk egy pici lakást egy épülő ház legfelső emeletén, továbbá két másik lakás ment el az orrom előtt úgy, hogy ez egyiket a hirdetés megjelenésének délutánján hívtam, de délelőtt már elkelt.

Röviden a tapasztalataimról:

– Az árak: TE JÓ ÉG. Az internet szerint az elmúlt öt évben megduplázódtak az árak – ez minden bizonyára igaz! A két éve beállított keresésre (ár-méret) ma már egyáltalán nem jön találat, ha jön is, az külvárosi panel. Emlékszem, amikor egy lengyel barátnőm mesélte a kétezres évek elején, hogy Varsóban megduplázódtak az ingatlanárak, egészen egyszerűen nem hittem el. Amúgy meg ki tudja, hogy a neten szereplő összegek mennyire reálisak, mennyiért mennek el valóban azok a lakások – 80 millió forint egy (ráadásul) belső kétszintes lakásért a Rákóczi téren nekem nagyon túlárazottnak tűnik!

– Az ingatlanosok: tulajdonképpen fogalmam sincs, mi a szerepük azon kívül, hogy házmesterként nyitják-csukják az érdeklődők előtt és mögött az ajtót (és hogy ezért egy csomó pénzt elkérnek). Szinte mindegyik hirdetést egy kis keresés után be tudok azonosítani az adott utcában. Ha Budapesten élnék, be is tudnék csengetni, nem? És jó lenne, ha az ingatan ügynökök nyílt lapokkal játszanának. Egy tavalyi tapasztalat: hiába jó a lakás, nem fogjuk megvenni, ha egy 2x2 sávos úton található a ház. Igazán elmondhatta volna ezt előre az ingatlanos! Úgy szerveztük a napunkat, hogy meg tudjuk nézni, zavartuk a nénit, aki benne lakott, plusz neki magának (az ingatlanos nőnek) is időpocsékolás volt, mert ha előre mondja, el sem megyünk.

– A hirdetések: na, ez őrület, de komolyan! Ki hitte volna, hogy Budapesten minden lakóközösség ennyire összetartó? Ez az a mondat, amely szinte mindenhol szerepel. Ami a fotókat illeti, kétféle tendencia létezik: egy egyiken rajta van az az óriási kupi, amiről fogalmam sincs, hogyan tudja bárki elviselni (ráadásul kitenni a netre!), a másikon pedig képesek a belsőépítész „megálmodta” (nem az én szavam) lakás egy-egy részletét kiragadni, úgymint: váza, kilincs, gyümölcsök az étkezőaszalon. Nagyon nagy segítség!

– Az eredmény: a hirdetések 90%-át már az alaprajz alapján elvetem, még ha tudnám, sem szeretném megnézni. Nagyon érdekes, hogy egy átlagos budapesti lakás alaprajza mennyire távol áll attól, ami számunkra oké lenne. Általában a konyha-étkező a problémás; tök gyakran ezen a két helyiségen nincs ablak, például előszobákban, hallokban helyezték el őket („került kialakításra” – ahogy a hirdetésekben áll). Vagy nagyon picikék. Vagy ha a konyha ún. amerikai, akkor sem lehet közvetlenül szellőztetni a konyharészt. De olyan is van, hogy az egyik szoba a légaknára néz, vagy hogy a három hálószoba egymásból nyílik.

– És végül: továbbra is azt mondom, a lakás nekem olyan, mint a szerelem. A kiválasztásában nem csak az észérvek játszanak közre. A mostani budapesti lakásomat, minden hibája ellenére imádjuk – pedig az ész azt diktálja, hogy adjuk el és vegyünk helyette másikat. De a szívem is belefacsarodik, ha arra gondolok, hogy egy másik lakásért megcsaljam otthagyjam. Viszont tényleg ezt kellene tennünk, mert a lakóközösség (budpapesti viszonylatban egyedülálló módon, de) nem összetartó. Eddig egyetlen egy olyan lakást találtam, ami a fotók és az alaprajz alapján olyan, hogy talán megérne egy cserét. Két hete hirdették meg, mi csak egy hónap múlva megyünk haza. Addigra talán már meg is veszi valaki...

2019. március 6., szerda

Ezek a kicsik tényleg bármivel eljátszanak...


...órákig!
(Ugyanitt: hogyan tegyünk szert megingathatatlan népszerűségre a játszótéren?)