2015. január 30., péntek

Önismeret

Mivel időmilliomos vagyok (ezt nagyon nehéz elhinnem, de hát nyilvánvalóan soha többé nem lesz ENNYI időm, ha visszamegyek dolgozni), elkezdtem kiválogatni a Boniról készült videókat. Rettenetes dologra lettem figyelmes, ó, jaj!

De legalabb van kin kitolteni a mergemet

2015. január 26., hétfő

2015. január 20., kedd

Megfertőzve

- Akkor szerinted hagyjuk abba?
- Szerintem igen, tiszta időpocsékolás.
- Az igaz... már hetek óta ugyanazt a könyvet olvasom... így nincs időm semmire.
- Hát ez az. Felszabadulnának az estéink. Ráadásul tényleg szar.
- Igen, nagyon rossz a rendezés. Azt hittem, többet mutatják majd New Yorkot, de csak belső jelenetek vannak. Tisztára Dallas. Meg aztán ezek a párbeszédek...

...

- De azért fura, hogy Peggy-ről nem tudunk meg semmit, ugye?
- Igen, igen! Míg mindenki másról kiderül valami, az ő magánélete háttérben marad. Figyi, lehet, hogy majd kiderül, hogy egyedül tartja el beteg szüleit, vagy valami ilyesmi.
- Lehet! És szerinted nem lehet, hogy anorexiás lesz később?
- Ki tudja? És ez a Betty... a végén ő lesz a legesleg embertelenebb az egész társaságan!
- Hát én BIZTOS vagyok benne, hogy meg fogja csalni a férjét!

...

- Figyi... mi lenne, ha picit még néznénk tovább? Mondjuk az évad végéig?
- Háááát, lehet... tulajdonképpen én is kíváncsi vagyok, felépül-e az ősz fazon az infarktusból... és különben is...
- ...ha már elkezdtük... ugye, ezt akartad mondani??

2015. január 13., kedd

Új év, új ter.... öööö.. problémák

Idén visszamegyek dolgozni. Nem onnan, ahonnan eljöttem, hanem a régi mh-emre. Költözünk. Idén leszek 40. Csomó változás, rengeteg új dolog, sok új döntés, jaj. Próbálok pozitívan állni mindehhez: megoldom, megoldjuk, kis problémák ezek, másoknak ezerszer több van (éhezés, Afrika stb.), sőt, nem is problémákról beszélünk, hanem inkább kihívásokról. Megújulásról. Hálásan gondolok a munkahelyemre, amiért lehetővé tette, hogy másfél évet maradjak otthon Bonival, az itt szokásos három hónap helyett. Sőt: hálásan gondolok arra, hogy egyáltalán van munkahelyem. 

De esténként megrohannak a kételyek. Úristen, hogy fogom én Bonit otthagyni egy bölcsiben? HOGYAN?? De egyáltalán: kapunk-e helyet? És hogyan fog megtanulni magyarul? Mennyit fogom látni? Találunk-e lakást? Hogy bírom majd a bejárást? Meg fogok-e szokni egy új várost? És Z.? És a munka, te jó ég, tudok egyáltalán még fordítani? Hogyan fogom megosztani a gondolataimat Boni, a hobbijaim és a munka között? Mire lesz időm, mikor fogok tudni gitározni? És milyen gyakran fogunk Párizsba jönni? És Budapestre utazni? Lesz-e szociális életem? Lesz-e második gyerekünk?

Biztos ki fogunk majd tudni alakítani egy egyensúlyt, lesz segítségem, minden megoldható, átértékelhető, nem drámákról beszélünk. Csak úgy megszoktam ezt a ritmust, olyan... egyszerű így az élet.


2015. január 12., hétfő

Kezdődik

Nincs mese, be kell látnom: öregszem. Rémes! Reumám már van, rigolyáim már vannak, most meg ez. A távollátó szemüvegemmel nem látok közelre. Hüp-hüp- hüp. Még egyszer húszéves akarok lenni!


2015. január 11., vasárnap

Lecke

Otthon az is történt még, hogy Boni kiesett a kiságyból. Az ember soha nem lehet eléggé elővigyázatos: amíg az ebédjét melegítettem, betettem a kiságyba, mondván, hogy ott van a legnagyobb biztonságban, addig sem csípi be az ujjait az ajtó, addig sem dől rá a karácsonyfa vagy esik a fejére a létra. Z. a nappaliban, az asztalnál ült, pont rálátott a gyerekre. Egyszer csak iszonyú robajt hallottam, majd Z. kiáltását, hogy Boni kiesett az ágyból!

Mondanom sem kell, hogy milyen dermesztő pánik uralkodott el rajtam. Mikor berohantam a szobába, Boni már Z. kezében sírt, de szégyen ide, szégyen oda, mi is sírtunk, mint a záporeső. Először ijedtünkben, aztán megkönnyebbülésünkben, mert rögtön látszott, hogy nincs nagy baja. Tulajdonképpen nem is biztos, hogy a fejére esett. Z csak annyit látott, hogy a csattanás után ott fekszik az ágy előtt, mint egy rongycsomó (ezért neki még rosszabb volt feldolgoznia az egészet). Valószínű, hogy a rácsvédőre lépve tudott kimászni - ki gondolta volna, hogy egy rácsvédő is veszélyes lehet?

Megfordult a fejünkben, hogy elvisszük a kórházba a biztonság kedvéért, de a nap további részében úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna: jóízűen evett, játszott, aludt. Végülis nagy szerencsénk volt. Azóta megtettük a szükséges védintézkedéseket, és kettőzött figyelemmel vigyázunk. Arra hasonlít a történet, amikor decemberben meghúztam a saját és a szomszédunk kocsiját tolatás közben: nagyon bosszankodtam, hogy egy kis oda-nem-figyelés miatt ennyi problémát okozok magamnak, na de azóta én olyan óvatosan vezetek az autópályán, mint régen. Végülis örülnöm kellene, hogy csak egy álló autóba mentem bele 5 km/órával. Történhetett volna katasztrófa is akár - amit remélhetőleg az újonnani óvatossággal elkerülök. Ugye érthető a párhuzam?

2015. január 10., szombat

Bizonytalanságom oka

Ez a járásdolog nagy felfedezés. Azt hittem, mivel annyit babysitteltem és mert olyan későn szültem (és a barátnőimnek már mind vannak gyerekeik), hogy nagyvonalakban már sok mindent tudok a gyerekekről. Így azt gondoltam, hogy amikor megtanulnak járni, az kb. olyan, mint a születés: egyik napról a másikra történik. De hát emlékszem, kaptam én olyan sms-eket, hogy Ákoska vagy Marcika jár, büszkélkedtek már el azzal, hogy Zsófi 9 hónaposan kezdett el járni, és emlékszem arra is, amikor Cécile barátnőm kislánya 20 hónaposan egyszercsak végre elindult.

De mi a járás hivatalos definíciója? Boni elmúlt 14 hónapos, és komolyan nem tudom tiszta szívvel kijelenteni, hogy tud járni. Mert tud, de csak néha. Amikor olyan kedve van, és csalogatjuk, és megtapsoljuk, és rajta van a papucsa, és a Hold a hetedik házba lép. Különben pedig nem érdekli nagyon, elközlekedik négykézláb, úgy a tuti.

Úgy történt egyébként, hogy már szeptember óta lépeget: odatámasztottuk a gyereket a kanapéhoz, hívtuk, és jött a kis ropilábain peckesen, majd bevetődött az ölünkbe. A nagy áttörés az volt, amikor megtanult egyedül állni - és ez tényleg olyan volt, hogy a napra, de még az órára is pontosan emlékszem, mikor történt. Ő is baromira élvezte, aznap állandóan csak álldogálni akart, ráadásul addig kurjongatott, sikítozott, és hívta fel magára a figyelmet, amíg minden egyes alkalommal megtapsoltuk. 

Azóta egyre biztosabban jár, pár métert meg is tesz egyedül, feltartott kézzel, dülöngélve, nyelvet kidugva, erősen koncentrálva. Néha lehuppan, néha négykézláb fejezi be a távot, de vannak olyan napok, hogy egyáltalán nem is jár két lábon. Na most akkor mi van?


video

Az ő bizonytalanságának oka

2015. január 9., péntek

Terroristrák a falunkban, újságírók a házunkban

A szerdai gyilkosság elkövetői itt vannak elbarikádozva a mi falunkban! De az még hagyján: itt vannak tőlünk 200 méterre, az út túl oldalán.

Már tegnap is errefelé keresték a terroristákat, meg is jegyeztük viccelődve, hogy nem biztonságos a környék. Erre reggel iszonyú zajra lettünk figyelmesek: több helikopter is körözött a ház körül. Nagyon közel jöttek, fülsüketítő zajjal, majd kissé távolabb megálltak a levegőben (!) és ott maradtak 2 órán keresztül. A rádióban bemondták, hogy lövöldözés történt, túszejtésről is szó esett. Ekkor felhívtam a gyógytornászomat, épp hozzá készültem 10 órára. Valószínűleg izgága, fontoskodó nőszemélnyek gondolt, amikor elmondtam, hogy nem merek elindulni. Nem terrorista akciótól féltem, hanem a lezárt utaktól.

És milyen jól tettem! Valószínűleg még mindig ott lennék, mert nem tudtdam volna hazajönni. Z. ugyanis röviddel utána elindult kenyérért, de már az utcát nem tudta elhagyni: mindenhol rendőrök, csendőrök, lezárt utak, kocsik, motorosok, furgonok, telefonáló és fényképező emberek. Tök jellemző rá, hogy három újságíróval tért vissza, akiknek nem volt elég térerő, hogy elküldjék cuccaikai, így a mi wifinket használták egész délelőtt. Egy rögtönzött kis mini-szerkesztőség alakult a nappalinkban, és 2 percenként csöngött telefon: vagy az övék, vagy a mienk - aggódó rokonok és barátok telefonáltak, hogy mi van.

Mi is az internetről tájékozódunk egyébként, itt max. pletykák keringenek, az újságírók sem tudtak többet annál, ami az Indexen vagy a francia hírportálokon megjelent. Most épp a közeli iskolát evakuálják, utána állítólag el lehet hagyni az utcát. Remélem, hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak, és nagyon remélem, hogy a túsz megússza, és nem történik bántódása annak az öt másiknak sem, akiket egy másik külvárosban más terroristák tartanak fogva. Félelmetes belegondolni, hogy ha 200 méterrel arrébb jönnek, most talán mi lennénk a túszok... (de persze nem, mert miért jöttek volna lakóépületek közelébe, ahol egy péntek délelőtt elvileg nem nagyon van senki otthon).

Fura ez a kettősség: míg drámák játszódnak le szinte az ajtónk előtt (és Párizs más kerületeiben, szörnyű), addig Boni az emberi kegyetlenségről mit sem tudva sertepertél körülöttünk úgy, mint máskor. Z. mondja neki szerda óta: Édesem, tudod egyáltalán, milyen világra születtél?

2015. január 8., csütörtök

Charlie Hebdo

Charlie Hebdo-t soha nem vettem, soha nem olvastam. Nem elvi okom volt rá: a politikai irányzat, amit képvisel (balliberális) nem áll távol tőlem. De ez az újság annyira, de annyira francia, hogy mindig úgy éreztem, kívülállóként nem tudnám teljesen megérteni. Tele van szójátékokkal, utalásokkal, kikacsintásokkal, számomra ismeretlen referenciákkal - plusz ahhoz, hogy megértsem, vennem kellene egy másik újságot, abból kihámoznom az aktualitásokat, és csak utána vehetném kézbe a Charlie Hebdo-t. Úgyhogy mindig csak a kioszknál nézegettem azt az újságot, ami először pár éve, a Mohamed-karikatúrák idején, és most, a terrortámadás idején került reflektorfénybe.

(Amúgy a Házibuliban is volt róla szó: Vic mamája újságolta asszem a férjének, hogy az egyik karikatúráját beküldte a Charlie-nak [azaz: az újságnak]. A magyar szinkronban, lehet, hogy mert nem mondott volna sokat az akkori nézőknek, úgy fordították: elküldte Charlie-nak [azaz: egy személynek].)

Na de vissza a történtekhez, amire persze én sem találok más jelzőt, minthogy borzalmas, rettenetes, félelmetes. Barátnőm kérdezte, nagy pánik uralkodik-e most Franciaországban. Én nem érzem, hogy különösképpen pánikolnának az emberek. Nem volt váratlan az eset, sőt, számítani lehetett rá, hogy a szeptember 11-i támadás után Párizsban is felüti a fejét a terrorizmus. Tulajdonképpen, és asszem ez az általános álláspont itt, ezek az emberek fel voltak készülve valami hasonlóra, ennek tudatában jártak be dolgozni, így végső soron mártírhalált haltak. Én egyébként ezeket az újságírókat sem ismertem, Z. viszont igen, pedig ő nem egy újságolvasó-, hanem inkább rádióhallgató alkat - ezt annak illusztrálásaképpen mondom, hogy mennyire ismert és elismert emberekről van szó.

Azóta, azt mondják, megerősítették a rendőri és katonai készültséget országszerte. Nem tudom, ez mit jelent, nem voltam még sehol, mióta visszajöttünk. Viszont emlékszem, még decemberben láttunk három, állig felfegyverkezett katonát fel- alá sétálni a reptéren: félelmetesek voltak, és rettentő fiatalok.

2015. január 5., hétfő

Lépések

Azt hiszem, hogy - ha minden igaz - szerintem Boni valószínûleg megtanult járni!


(Majd elmagyarázom a bizonytalanságom okát)

2015. január 3., szombat

2015. január 1., csütörtök

Meglepetések (félidõs értékelés sok zárójellel)

1. meglepetés: A párizsi reptéren, a biztonsági ellenõrzés után már sehol nem lehet bébiételt kapni. Ellenben ha valakinek sürgõsen Vuitton-táskára van szüksége, abból Dunát Szajnát lehetne rekeszteni.

2. meglepetés: A repülõn viszont profin (pont a megfelelõ hõmérsékletre és mindenhol egyformára) melegítik fel a(z otthonról hozott) bébikaját.

3. meglepetés: (ami nem is annyira meglepetés, mint inkább bosszúság) (bár tudtam, hogy pénzt feleslegesen elkölteni (polgár)mesterien lehet) Átépítették a lakásommal szemben fekvõ kis parkot, ahonnan egész nyáron tücsökciripelés és madárcsicsergés hallatszott be. Kivágtak, lebetonoztak, a szép nõi szobrot elviszik, helyette politikailag nem semleges, koszorúzható szobrot fognak emelni. A kis kert zárható ugyan, de a kerítés fél méteres. Köszi, Kocsis Máté!

4. meglepetés: (szoros összefüggésben az elõzõvel) Barátnõm apja mondta: - Tamkókám, tudod, hogy végre most elõször jól mennek a dolgok? Úgy tunik, az ország egyenesbe jött, helyreáll a rend, javul az életminõség, húsz éve nem élünk ilyen jól.

5. meglepetés: (szintén érdemes összevetni az elõzõvel, bár nyilván egy adott családon belül is létezhetnek eltérõ politikai vélemények) Ugyanez a barátnõm mesélte, hogy mennyire utál itt lenni (szintén külföldrõl látogattak haza), és hogy mennyire vágyik már vissza. Végigmentek a körúton és közben arra gondolt, hogy neki ez mennyire nem hiányzik.

6. meglepetés: Ha december 31-én délután franciául beszélõ fülorrgégészt nem is találtunk a városban, mint ahogy azt hipochonder férjem utasította gondolta, hosszas telefonálás után (RMC<János kórház< Uzsoki kórház<Péterfy kórház) sikerült beszélnem a Fül-Orr-Gégészeti Klinikán egy szimpi orvossal, aki megnyugtatta Z.-t, hogy nem fog arcüreggyulladásban elhalálozni és hogy a gyógyszer, amit szed, elég lesz.



Boni is szereti a (szépen csomagolt) meglepetéseket