2019. augusztus 13., kedd

Esélyek és veszélyek latolgatása

Na tessék, már van is egy teljesen friss illusztációm arról, hogy Z. nem kispályás játékos, ha a gyereke biztonságáról és épségéről van szó.

A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?

Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).

Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.

Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.



De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).

Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?

* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.

2019. augusztus 10., szombat

Könnyű Katát táncba vinni (azaz a magyar virtusról)

Végül vettünk egy lakást (nem a Rózsikát), de most nem erről, hanem az ingatlanvételi szerződést elkészítő ügyvédről szeretnék írni. Még telefonon kérdeztem tőle jó előre, hogy mennyit kér érte; a díj összegét a lakás árának egy bizonyos százalékában állapította meg. Korrektnek tűnt, elfogadtam.

A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!

Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.

Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.

Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).

Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!

2019. augusztus 8., csütörtök

Lazák vs. maximalisták

Vannak azok az emberek, akik, és itt most magunkra, de leginkább a férjemre gondolok, szóval akik a lehető legjobban akarják (szeretnék) bebiztosítani magukat az élet különböző veszélyei ellen, és a lehetőségekhez képest mindig biztosra mennek - úgy az egészség-, mint a pénzügyek területén. Mindent kétszer (többször!) leellenőrizünk, hatóságokkal levelezünk, telefonálgatunk, fillérre pontosan ismerjük mindegyik bankszámla állását, kétóránként kenjük a gyereket naptejjel, négyóránként ellenőrizzük az esetleges kullancscsípéseket, számítgatjuk a napi bevitt folyadékmennyiséget* stb.

És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.

Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.

Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!

* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.