2020. május 31., vasárnap

A maszkügy

Annyi szó esett már a maszkokról: kinek kell hordania, milyet és mikor? Kit véd vele? Van- e belőle elég, és miért nem? Eldobhatót vagy moshatót? Hol legyen a varrás a textilmaszkon? Ér-e valamit az otthon készített? Stb., stb. Egészen május közepéig  nem is hordtam maszkot (mi az utcára minek-nézőpontot képviseljük, máshova nem megyünk, itt amúgy a tömegközlekedésen kötelező). Egy hete viszont berobbant a durva tavaszi allergiám, és gondoltam: teszek egy próbát, szűri-e a pollent. Mi is megvettük a patikában a lakosságnak szánt, többször mosható darabokat (fejenként asszem ötöt lehetett venni).

Több tesztet is végeztem, sétáltam gesztenyefasoron, megálltam platánfák alatt, szimatoltam hársfákat, még egy fűnyíró mellett is elmentem direkt, és asszem kijelenthetem, hogy ez a kis darab textil, amin amúgy az elején csak röhögtem, mert úgy néz ki, mint egy bugyi, és azon csodálkoztam, hogy jééé, erről a kis darab rongyról cikkeztek, vitatkoztak annyit az emberek?! szóval bevált, és nagyságrendileg kevesebbet tüsszögök és kevesebbet folyik az orrom.

Micsoda hozzáadott-értéke van egy ilyen járványnak! Azóta már elkezdtem ITTHON is viselni, inkább, mint hogy folyton rohanjak kezet mosni egy-egy orrfújás után.





2020. május 28., csütörtök

A szuperképesség

A szuperképesség, amely belőlem teljesen hiányzik, és amelyet pedig annyira el szeretnék sajátítani az az, amikor egy értekezlet vagy egy ünnepség holtpontján az elnök vagy az ünnepelt váratlanul odafordul az emberhez, és felszólítja, hogy ugye mondanál te is pár szót, és amikor az összes szem rászegeződik akkor az illető, aki meg van áldva ezzel a szuperképességgel, csak úgy hirtelenjében rögtönözve levág egy 1) összeszedett, 2) odaillő és 3) frappáns kis beszédet!

Mert mit csinálok én? Én sajna süthetem a diplomámat, az ismereteimet, a széles látókörömet, az olvasmányaimat, az élet különböző területein szerzett tapasztalataimat, a jó alaposan átgondolt véleményeimet, a fogalmazási készségemet mert én ilyen helyzetekben – noha már megtanultuam, hogy ezeken az értekezletes meg ünnepséges holpontokon az ilyen felkérésre számítani lehet, sőt kell (de mindenképpen érdemes) – szóval az ilyen, váratlannak már nem is nevezhető helyzetekben én egyszerűen LEBÉNULOK (1) attól, hogy hülyeséget találnék mondani, és HETET-HAVAT összehordok (2).

Amiből mindenkinek kiviláglik, hogy itt egy hozzá nem értő, felszínes nőszemély puffogtat szerencsétlen közhelyeket valami olyasmiről, amiről láthatóan gőze sincs.

2020. május 27., szerda

Hang, zavar

Olyan fura; Boni normális esetben is úgy beszél, amit mi már kiabálásnak minősítünk. Boni hangos gyerek. De nem csak a sok csatakiáltás és egyéb üvöltözések miatt, mint amikor pl. ki van akadva valamin és felháborodva ránk támad (verbálisan és máhogy) hanem alapból és ösztönből. Hangosan mesél, kiabálva magyaráz, üvöltve viccelődik, fejhangon énekel. Néha étkezés közben egymásra nézünk Z-vel, hogy ezt a hangerőt hogyan lehet bírni? Halkabban! – szólunk rá naponta ötszázszor, és emlékszem, a játszótéren előfordult, hogy idegen apukák is rászóltak, mert elviselhetetlen volt a kiabálása.

Ha nem tudnánk, hogy jól hall, azt hinnénk, hogy baj van a hallásával. De este a szobájából kihallja a férjemnek a konyhában suttogva odavetett félmondatomat, és lassan már azt is meg tudja különböztetni, hogy Viber- vagy WhatsApp-üzenet jött a telefonomra (és kihallja azt is, hogy melyik szobában hagytam). Amúgy az én családomban (hogy is mondják? halmozottan) vannak nagyothalló gyerekek, úgyhogy önként és dalolva, az első gyanú után vittük volna Bonit is hallásvizsgálatra, de már pár hetesen egyértelművé vált, hogy nincs vele gond, fordította a fejét a zajokra stb.

Boni nem csupán kiabál, hanem mindenkit túlkiabál; gyakran féltékenyen őrködik a társalgás menetén, nehogy én vagy az apja is szóhoz jussak (jusson), de főleg, nehogy mi egymással pár szót tudjunk is váltani – ilyenkor emelt hangon megismétli a mondanivalóját, szünetet sem tartva, ellehetetlenítve mindenfajta konverzációt. Stratégiája: ha ő folyamatosan és jó hangosan beszél, akkor biztos senki más nem fogja megakasztani, de ha ez mégis megtörténik, felemeli a hangját. Ha telefonálok, és nemzetközi kézjelzésekkel, azaz kézzel-lábbal mutogatom neki, hogy nehogy beleszóljon, akkor ezzel csak azt érem el, hogy még hangosabban fog beleszólni.

Teljesen olyan a viselkedése, mintha hatodik gyereknek született volna egy elfoglalt családba, ahol senkinek semmi ideje rá, és így, ezzel a hangoskodással kellene kivívnia egy kis figyelmet. Pedig, basszus, kis sarkítással 7/24 órában áll haptákban két felnőtt, aki minden kis ötletét, gondolatát, érvelését tapsolva és elragadtatva fogadja, elemzi, számon tartja és véleményezi!

Persze pont a múltkor elkalandoztak a gondolataim, amikor Boni mesélt nekem – már ott tartunk, hogy ő talál ki meséket nekünk, hurrá! – és visszakérdeztem, hogy És volt nálunk elemlámpa? Boni megütközve válaszolt (kiabált rám), hogy de hát most mondtam, mama!! Miért nem figyelsz SOHA?!

2020. május 26., kedd

Tintin, a riporter



Bonikámat beszippantották a képregények. Teljesen érthető: az illusztrációk sokasága miatt nagyon könnyen olvashatók, megérthetők. Nem én, hanem az apja mutatta meg neki először a Hupikék törpikéket, majd más francia és belga sorozatokat, és most, a karantén alatt kapott rá a franciák egyik kultikus, közismert és szeretett képregényére, a Tintinre.

Azt hiszem a legtöbb francia gyerek életében eljön ez a pillanat. Generációk nőttek föl rajta, része a frakofón kultúrának; többször is hallottam már éltes embereket komoly társalgás során a Tintinre hivatkozni. Egyszóval, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan gyerekkori klasszikus, nem is tudom, milyen párhuzamot vonjak a magyar irodalommal – gyakran olyan nehéz összehasonlítani a két kultúrát, a szokásokat! Kb. húsz albumból áll a sorozat, amelyet egy belga képregényszerző készített a két világháború között, majd később tökéletesített, csiszolt. Főszereplője a címben említett, meghatározhatatlan korú fiú: külsőre gyerek (alacsonyabb is a legtöbb szereplőnél), viszont tud repülőgépet és autót vezetni, fegyverrel bánni stb., szóval mégsem gyerek. Fontos, és zseniálisan megrajzolt szereplő még a Milou nevű kutya – a gondolatait tudjuk olvasni, de ezeket csak az olvasó érti, Tintin nem (ennek a logikájával Boninak volt egy kis baja az elején). További szereplők még: egy kapitány, aki cifrán tud káromkodni (ennek megfelelően Bonikám is ilyen cifrán tud káromkodni), két esetlen, burleszkszerű detektív, egy tudós, egy idős énekesnő és persze egy csomó gonosz csirkefogó – de természetesen Tintin minden gyanús ügyletet és bűntényt földerít, kibogoz, miközben sziklákról lelökik, autóval elgázolják, megkötözik, dutyiba dobják, még kivégzőosztag elé is állítják párszor. Tintin soha nem fél, soha nem alkuszik meg, még egy korty alkoholt sem fogad el senkitől. Munkája során az összes kontinenst bejárja, tevére ül, amerikai esőerdőben száll csónakra, Sanghaj utcáin nyomoz ópiumbanda után stb.

Érdekes, hogy míg Franciaországban még ma is ennyire népszerű, addig Magyarországon nem futott be nagy karriert. Fel nem foghatom miért; hiszen a francia és a magyar gyerekek nem különbözhetnek ennyire. Bár az is lehet, hogy a fordítás rossz (rémlik, mintha a cifra káromkodás egyike magyarul úgy hangozna, hogy vegetáriánus!).

Új hobbijának megfelelően Boni mostanában képregényeket rajzol (azaz: térdig gázolunk a képregényekben). Visszatérő motívumai a börtön és a kalózhajók, hiszen az érdeklődési területébe érthetetlen módon eddig is a háborúk, kardok és a lovagi várak tartoztak. Egyszer a szobájában csapdát szeretett volna állítani nekem, és mikor elmagyaráztam neki, hogy ez nem túl kedves ötlet, csalódottan kérdezte, hogy de akkor mégis kinek állítson csapdát?! Szóval az ilyen kalandorlelkű kisfiúknak nagyszerű olvasmány a Tintin.


2020. május 25., hétfő

A hülye házi feladatok prototípusa

Hallom a dolgozószobából, hogy Z. veszekszik Bonival, aki nem érti és nem akarja megcsinálni az egyik házi feladatot. Hegyezem a fülem, miről lehet is szó, lassan kiveszem, hogy basszus, megint egy képeslapot kell szerencsétlen gyereknek írnia! A múltkor is volt egy ilyen házi, pont rám maradt, hogy megcsináltassam vele. Azt szerencsére ki lehetett váltani egy fakultatív feladattal, de valami olyasmi volt, hogy írjál képeslapot a barátodnak arról, hogy mit csinálsz a karantén idején.

Két bajom van ezekkel a már az én időmben is nagyon népszerű házikkal: egyrészt, hogy teljesen életszerűtlen helyzetet modellál: Boninak ugyanis esze ágában sincs képeslapot írnia senkinek – nincs is barátja! A másik pedig: ha találnánk is arra alkalmas (francia) célszemélyt, miért írjon személyre szóló képeslapot neki, amikor azt utána a tanítónőnek kell elküldenie?!

Nekem évekig volt ez a problémám a saját tanulmányaim során. Magyarórákon panaszlevelekben fordultam elképzelt problémáimmal kitalált hatóságokhoz. Angolórán azt játszottuk a padtársammal, hogy nem tudunk egymással magyarul beszélni, ezért angolul makogva érveltünk lagymatagon az abortusz mellett/ellen. Gimis technikaórákon képzeletbeli replőteret terveztünk, amelyről persze már az elején tudtuk, hogy nemhogy megépülni sem fog soha, de komolyan sem fogja venni soha, senki (nem is lehetett).

Persze betörtem, begyakorolt önuralommal megcsináltam, még jó jegyeket is kaptam, de a kreativitásom és a motivációm nem fejlődött egy kicsit sem; mindig is úgy tekintettem ezekre a hülyeségekre, amiket jobb mielőbb letudni. Értem én, hogy egy gyereknek meg kell tanulnia a címzést, a megszólítást, az elköszönést stb., és azt is leveszem, hogy ez a módi modern és gyerekközpontú szeretne lenni, hiszen nem frontálisan (szitokszó! jujj!) tanítják meg azt, hogyan kell megcímezni egy borítékot és milyen megszólítást használjunk stb. De mégis visszaüt valahol a mesterkéltség, mert elveszi a kedvet és – miután megnéztem az osztály honlapján közzétett képeslapokat – az elkészült művek pedig laposak, közhelyesek, együgyűek. De hát milyenek legyenek ezek a kínszenvedés árán kicsiszolt műlevélkék?

2020. május 21., csütörtök

Kincsesbánya

Felfedeztünk Bonival egy tök jó sorozatot, amelyet valószínűleg minden tévénéző francia ismert már, mert több mint húsz évig futott (címe: C'est pas sorcier). Mi nem szoktunk TV-t nézni, nem ismertük, de most minden nap nézünk belőle egy-egy részt a You Tube-on. Gyerekeknek szóló, félórás tudományos ismeretterjesztő filmekről van szó, két pasi csinálta de olyan jól, hogy még egy hatéves is élvezi (az összes magyarázatot viszont én sem értem, vannak bonyolult dolgok is, szóval az idősebb gyerekek is szívesen nézik szerintem). Én magam is annyi mindent tanultam belőlük! Például:

– Az Eiffel-torony lefestéséhez ugyanannyak a színnek három árnyalatát használják (hogy messziről egyszínűnek látszódjon).
– A varangyosbéka mászik, a kecskebéka ugrál.
– A csikóhalaknál a hím szüli meg az ikrákat.
– A Plútó már nem számít a bolygók közé.
– A lábasfejűeknek (polipok, kalmárok, tintahalak) a nyelvükön vannak a fogaik.
– A méhek pollent és nektárt gyűjtenek.
– A középkori várak csigalépcsője jobbra kanyarodik, hogy fölfelé menvén ne lehessen előrántani a kardot.
– A La Manche-csatornában közlekedő, autókat szállító ingavonatok az alagút egyik végén jobbra, a másikon balra kanyarodnak (hogy egyenletesen kopjanak a kerekek).

Rendszeresen szótárazok, olyan szavakat, hogy begy, nyílpuska meg szegecselés. Eddig láttunk kb. 10–12 részt, és összesen 560 epizód létezik, szóval felkészülten várjuk a második, harmadik stb. hullámot (ja, és még: egy francia bányász egyszer 205 napot töltött a föld alatt, fénytől, emberektől stb. elzárva, teljesen egyedül, önszántából. Ez az emberkísérlet vezetett a biológiai óra felfedezéséhez.)

Mióta iskolás gyerekem van, olyan tájékozott lettem...!!

2020. május 19., kedd

Bolhazsák

Nemrég észrevettem, hogy ha felveszem vagy megölelem Bonit, már nem olyan babaszerű, puha a teste mint régebben; most csupa kemény izom, főleg a háta! Nem csoda – ez a gyerek annyit mozog, még a lakásban is, hogy alig bírunk vele. Néha nézni is fárasztó. Az asztalnál jobb esetben izeg-mozog, a széken fél fenékkel ül, de rosszabb esteben le sem ül rá, vagy leül, de félpercenként föláll. Kajával a szájában rohangál az asztal és a hűtő között azzak az ürüggyel, hogy meg kell néznie, mit lehet enni. Verset csak is nyargalva tanul, verset fölmondani csak is mozogva tud; jár a keze-lába, forgolódik. Folyton ugrál: álló helyzetből két lábbal felugrik vagy bútorokról (fellépőről, székről, kanapéról) leugrik. Kedvenc szórakozása, hogy a földön fetreng, forog. Amitől rosszul vagyok: berohan a nappaliba, hogy a kanapéra vetődjön. Amely kanapét amúgy mászókának használ.

Meseolvasáshoz nagyon türelmesnek kell lennünk; Boni nem tud megülni az ember mellett, hanem, a fent vázolt viharos mozgások valamelyikét (dülöngélés, ficergés, fölugrálás stb.) produkálva szép lassan az őrületbe kergeti az embert. Ilyenkor megkérem, üljön távolabb. Átül a hintaszékbe, és eszeveszett hintázásba kezd, a látványra is fölkavarodik a gyomrom. Rajzfilmet is úgy néz, hogy ki-be rohangál, van, hogy fejjel lefelé nézni a kanapéról!

Puszit gyakran úgy ad, hogy majd föllöki az embert. Mikor már épp magamhoz térek, már kapaszkodik is föl a nyakamba (26 kiló), mintha fára mászna, úgy szorít. A fogát megmosni külön művészet, hiszen folyton táncol, forog, ugrál, tapsol közben. Szerintem a fürdés életveszélyes tevékenység, nem is tudom, hogyan tartottuk életben idáig a csúszós, vizes fürdőkádban.

Mindeközben szívesen énekel, jó hangosan, esetleg csatakiáltást hallatt (A la guerre! kb. Harcra fel!), miközben végigtrappol a lakáson (zászlóval, karddal). Előadásokat tart, ahol egyszerre énekel és táncol (azaz szökdécsel, bukfencezik, vetődik). Elbújik a lakásban (két teljes másodpercig mozdulatlan és hangtalan), majd üvöltve a nyakunkba ugrik valamelyik ajtó mögül.

Az alsó szomszédaink nagyon jó fejek, még soha sem szóltak, mi kérünk sűrű elnézéseket, ha összefutunk velük (mondjuk nekik is van két hangos – és nagyon szimpi – gyerekük). Ha kimegyünk sétálni (még zárva vannak a játszóterek), Boni szeme felcsillan, és nekem, aki gótikus épületeket és kétszáz éves tölgyfákat ígérek neki megcsodálásra, azzal fordul hozzám, hogy: Fogócskázunk?!

2020. május 18., hétfő

Újra hétfő

A mi életünk május tizenegy óta nem sokat változott: Boni továbbra is itthon van (három gyerek ment vissza a 23-ból!), én továbbra is félmunkaidőben dolgozom. Az első héten nem nagyon mentünk sehova, csak az autókat ellenőriztük (működnek-e egyáltalán két hónap állás után?).

Ha később vissza fogok gondolni erre az időszakra, amire emlékezni fogok, valszeg ez a gyönyörű, verőfényes tavaszi idő lesz, ami két hónapig velünk volt, vagy a skanzenszerű város, ahol olyan jó volt sétálni (már sajna nem az). És gondolom nem fogom elfelejteni, hogy ez volt az a két hónap, amikor semmire nem volt időnk.

Pedig nem tömegközlekedek, pedig félmunkaidőben dolgozom, pedig nem járunk vásárolni, pedig hatkor kelek hétköznaponként; mégis, gyakran csak este eszmélek rá, hogy ez vagy azt elfelejtettem kinyomtatni, hogy ennek vagy annak elfelejtettem válaszolni, hogy a ruha a mosogatógépben maradt, és hogy végülis semmi értelmeset nem játszottunk Bonival. Minden egyes nap reménytelen küzdelmet folytatunk az elvárásainkkal, és ha egy fél napig nem figyelünk oda, ha nem őrködünk kicsinyesen az órák múlására felett, máris halomban áll a mosni és főznivaló... Mert minél több az időnk, annál (ha nem is gazdálkodunk vele kevésbé jól, hanem) több mindnent szeretnénk belepasszírozni a napba (fotók válogatása! gardróbrendezés! gyerekszoba kiganajozása! valódi vajas kifli esztétikus kisütése!). Esténként minden nap leülünk Z-vel römizni, és minden nap összenézünk: már megint itt vagyunk, már megint eltelt 24 óra! Ijesztő, hogy amikor ennyire egyformák, mennyire gyorsan telnek a napok.

Írtam a múltkor, hogy ez a karantén ízelítőt adott abból, hogy milyen lesz majd, ha nyugdíjas leszek. A szüleimtől, akik vidéken élnek, és nem nagyon járnak be a városba, mindig is csodálkozva kérdezgettem, hogy de hát nem unatkoztok?? – most már értem, hogy miért felelték folyton azt, hogy hát nincs arra nekünk időnk! (ami viszont nem szinonimája a tartalmas időtöltésnek, sajnos)

2020. május 16., szombat

Egy választékos francia úriember szótárjából



– Bonikám, hogy haladtál ma a könyveddel?
– Ma egy cseppet sem csináltam!

***

Mama, fáj a szúnyogcsípés... nem lehetne valahogy eltávolítani?

***

Mama, mama, nézd*...itt (a lábára mutat) megsérültem!

*** 

Nézd! Ezt a legót idehelyezem...ezt a másikat pedig ideillesztem...

*** 

(vakargatom a fejét, odahúzza a kezemet a nyakára) Itt csináld, itt érdemes!

*** 

Uramfia! Nézd csak mit találtam!!

***  

(megjöttem a sétámról) Mama! Máris hazatértél?

***   

(házi feladat föltött, bosszankodva) De mama, most nincs kedvem ezen törni a fejem!



* Bezzeg, NÉZD! :)) Annyira átérzem, amiről írsz... én is egész nap csak NÉZEK...


2020. május 13., szerda

A vita hevében

Ez a döntő dramaturgiai pillantra időzített, bölcsnek szánt, tiszteletet és józanságot követelő felszólítás valahogy soha nem hangzik elég HITELESNEK:


2020. május 11., hétfő

Szorongás

Mama, te mikor fogsz meghalni?
– És a papa?
– Mama, ha 100 évig élsz, akkor még ugye... mennyit is... 56 évet azért fogsz élni?
– Ha kiszúrom a szemem, akkor meghalok?
– Ha valaki este hal meg, akkor alszik közben?
– Mama, ha én meghalok, te mit fogsz csinálni? (azt válaszoltam, hogy belehalok a szomorúságba)
De ha te halsz meg, akkor én ugye nem fogok belehalni a szomorúságba...? 
– Felhívtam a mamit! (mutatja a játéktelefonját) De már meg volt halva! Nem létezett többé. És a papi is meg fog halni, egy hét múlva!
– Mama, hány éves a legöregebb ember?
– De Mama, ha te meghalsz... én mit fogok csinálni nélküled?!
– Mama, szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem fogsz létezni?

2020. május 9., szombat

Az egyénről

Hétfőn véget ér a nyolc hete tartó kijárási korlátozás. Az elején írtam, és azóta is fenntartom azt a véleményenet, hogy egészen fantasztikus, ahogy a társadalmak egyértelműen amellett döntöttek, hogy minden emberi élet egyenlő. Azaz ahelyett, hogy a hulljon a férgese elve alapján a nyájimmunitást próbálták volna elérni (egy csapásra megszabadulva a lakosság inaktív és/vagy beteg részétől) az országok inkább mindenkit otthonülésre, az iskolákat bezárásra, a gazdaságot pedig parkolópályára kényszerítették.

Az egyénről, az egyéni videlkedésről már nem tudok ilyen szépeket mondani. Amit sok helyen láttam/hallottam, az inkább csalódásra adott okot. Februárban például azok a hangok voltak erősek, akik azt hajtogatták, hogy túlreagáljuk ezt a vírushelyzetet, bezzeg a szezonális influenzával (afikai éhíséggel stb.) nem foglalkozik senki. Voltak, akik azt sasolták a boltokban, hogy ki hány kiló lisztet/élesztőt visz haza, és vajon tud-e abból kenyeret sütni. Márciusban a lakosság háromnegyede irigykedett felháborodott, hogy a maradék egynegyed vidéki rezidenciájára utazott átvészelni a karantént. Áprilisban aztán sokan rendőrséget játszottak, és azt figyelték, miért korzóznak az idős nénikék az utcán, ahelyett, hogy otthon ülnének – voltak viszont, akik pont a többedmagukkal sétáló fiatalokat nézték rossz szemmel.

Szerencse, hogy a társadalom nem úgy működik, mint az egyének összessége! Én soha a két hónap alatt nem éreztem azt a nagy segítőkészéget és szolidaritást, amiről gyakran lehetett olvasni (és állítólag a második világháború óta soha ennyi névtelen bejelentés nem érkezett még a rendőrséghez, szomszédokat feljelenteni).

Olvastam egy olyan elemzést, amely szerint ha Franciaországban bezárnánk a rizikócsoportot, és hagynánk a fiatalokat és az egészségeseket cirkulálni, akkor 2020 végére minimális áldozattal el lehetne érni azt a híres 60%-ot, és a vírus nem tudna továbbterjedni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, és hogy tényleg be lehetne-e zárni mindenkit az otthonába (ez a két hónap durva volt), de én és a férjem, azt hiszem készek lennénk rá. És logikusnak is éreznék egy ilyen intézkedést; egyre inkább úgy gondolom, hogy nagyon türelmetlenül viseli a lakosság szerencsésebbik fele, hogy olyanok miatt szívjanak, mint mi. A múltkor pl. elsétáltam egy nyitva tartó játszótér előtt, ahol gyerekek-szülők szinte ugyanúgy viselkedtek, mint annakelőtte (a szülők talán kicsit távolabb áltak egymástól, de ennyi). Na most ugyanezek a gyerekek, akik vígan szaladgáltak a füvön, hétfőtől csak drákói szigor mellett tanulhatnak az iskolában – de miért, ha a tanítás után viszont ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy régebben? A társadalom döntését (egyméteres távolságtartás, kötelező haladási irány és szakadatlan kézmosás az iskolákban) a (fiatal, egészséges) egyén egyre kevésbé hajlandó a nyár és a szünidő közeledtével betartani – érthető módon.

2020. május 6., szerda

Sibeth Ndiaye

Tudjátok kit/mit takar a poszt címe? Hogy hogyan kell ezt a két szót kimondani?

Ez a francia kormányszóvivő, egy negyvenéves, színesbőrű politikus utó- és vezetékneve. Eredetileg szenegáli a nő, ott született, Franciaországban tanult, és pár éve kapta meg a francia állampolgárságot (gondolom az anyanyelve a francia). Nagyon megosztó személyiség, nekem nem szimpi, én kategóriákban gondolkodom: az ilyen nőket törtetőnek, durvának, mindenkin átgázolónak képzelem (hosszú sztorik főszereplője, most nem részletezem).

De milyen érdekes, sőt, merész, hogy annak ellenére, hogy politikai karrierbe vágott, nem változtatta meg a nevét, és még a férje nevét sem vette fel; a francia közéletben ugyanis nagyon ritka a külföldi név. Eleve (fiatal) nőként és színesbőrűként nehezebb boldogulni; hát még úgy, hogy az emberek azt sem tudják, hogyan kell kimondani az illető nevét! De nem csak kimondani; megjegyezni is nehezebb az idegen hangzású neveket. Nekem magamnak már elegem van abból, hogy itt senki nem tudja megjegyezni a keresztnevemet, hezitálnak, rosszul vagy félig rosszul mondják, összekeverik a vezetéknevemmel, vagy hibásan írják le. Elviekben egyetértek azzal, hogy az ember ne váltogassa a neveit, mert azok is hozzátartoznak az identitásához, és különben is, várjuk el egy minimális intelligenciát és erőfeszítést polgártársainktól.

A gyakorlatban viszont nekem inkább teher ez a két név, és ha a körülményeim indokolnák, szerintem nem hezitálnék megváltoztatni. Nekem Boninál is fontos volt, hogy olyan utónevet adjunk neki, ami kérdés nélkül beazonosítható francia fiúnévként – és azt látom, a vegyesházasságoknál minden szülő ezt a szisztémát követi. Sőt, a külföldön élő magyar párok is általában nemzetközi, ékezet nélküli neveket választanak a gyerekeiknek. Ez a nő meg a három gyerekét így nevezte el: (vajon hogy vette rá a francia férjét, hogy belemenjen?): Youmali, Ingissolyn és Djimane.

Azt írtam az elején, hogy nem rokonszenves a nő, de most javítom: ez az önbizalom, elvhűség és úttörőjelleg mégiscsak szimpi benne (tényleg mindenkiben van valami pozitív). Szerintem úgy állt hozzá a kérdéshez, hogy mit módosítgasson ő a saját nevén, inkább egy ország tanulja meg kimondani azt! (és így is lett). Amúgy még a megjelenése is extravagáns (az a haj! azok a színek!).

2020. május 5., kedd

Szociális távolságtartás

Ma volt egy online konzultációnk a gyerekorvossal, mert Bonit megint összecsípték a szúnyogok; minden évben történik egy ilyen, utána általában már okosabbak vagyunk és nagyon vigyázunk. A két doktornőből az undok “rendelt”, aki sem Bonit, sem a férjemet nem szereti, cserében ők sem szívlelik (én egyenesen félek tőle), szóval nem örülünk, amikor hozzá kerülünk (a másik nő egy tündér). Ennek nyers, száraz a modora, noha mint orvos alaposnak tűnik. De basszus a távkonzultáció végén - ahol Boni tényleg lehetetlenül viselkedett - nem bírta megállni, hogy oda ne szóljon nekünk valami olyasmit, hogy azért jó lenne, ha hamarosan visszakerülne az iskolába!

Amúgy tényleg jó lenne, nagyon sokat számított a suli, Boni rengeteget változott. Nagyon sajnálom, hogy nem megy vissza, a tanítónő és a közösség is jó hatással volt rá, és bőven van még hová fejlődnie szociálisan. Belegondolni sem szeretnék, hogy esetleg a második osztályt is itthontanulva kezdi, elszeparálva mindenkitől.

De amikor ma meghallottam a doktornő beszólását, akkor eszembe jutott, hogy azért ez mennyire szuper már: két hónapja nem kritizált minket senki, nem ráncolta a homlokát senki, nem adott tanácsot senki, és még pszichológusi elérhetőséget sem kaptunk senkitől Boni viselkedése miatt...! El is felejtettem szinte, milyen egy furcsa kisfiú anyukájának lenni. Olyan, mintha... normálisak lennénk! Bele sem gondoltam, hogy mi a cseszegetést és az okoskodást is távol tartjuk most magunktól (a problémákat sajnos nem).

2020. május 4., hétfő

Korrajz (sör, bor, szivar és pipa)


Kitaláljátok, melyik könyvből idézek?


„...beült a restibe a piros terítős asztalok közé, és kért egy korsó fehér habos, jéghideg sört.”

„Két deci vöröset, icipici szódával! Hitelbe… – tette hozzá.”

„...szivart vett elő, megropogtatta, meggyújtotta, majd pöfékelve szívni kezdte.”

.
.
.
.
.

Elárolum, hogy az egyik szereplőt Slukk Ödönnek hívják.
.
.
.
.
.


És hogy gyerekekhez szól!
.
.
.
.
.
Na jó, elárulom: Csukás István: Mirr-Murr, a kandúr c. meséjében szerepelnek ezek a mondatok. Meglepően liberálisan, szinte kedvet csinálva írt az alkoholról, meg a Piros Ló nevű talponállóról 1969-ben!

A könyvet már befejeztük, és elővettük gyerekkorom kedvenc olvasmányát, a Rémusz bácsi meséit (19. század vége!), amelyben az öreg néger „szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve” mesélt mesét a mesebéli kisfiúnak (amúgy nagyon aranyos mesék).

Boninak nem kellett ezek után kétszer mondani: kartonpapírból szivart vágott ki magának, amit a lakásban járva-kelve elemlámpával gyújt meg. Mindig megállapítom, hogy mennyire igaz, hogy a gyerekek utánozva tanulnak – Boni is olyan, mint a szivacs! Egyszer lefekvés előtt nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Mama... HOLNAP IS FOGOK SZIVAROZNI!”

2020. május 1., péntek

Otthoni (itthoni) tanulás

Röviden annyit mondhatok, hogy Boni délelőttönként 1–2 órát tanul az apjával (a legtöbb 2,5 óra volt, a kéthetes szünetben pedig napi félóra). Hogy hány feladatot csinálnak meg ezalatt, azt nem tudom pontosan: van, hogy a matekkönyvben kell kitöltögetnie a feladatokat, van tollbamondás, meseolvasás, utána kérdésekre (írásban) válaszolás, mértani formák ragasztgatása és mindenféle más, első osztályosoknak való szöveges vagy egyéb feladat. Van, hogy rövidfilmet kell megnéznie a YouTube-on (a méhecskékről, az Eiffel-toronyról stb.). A hat hét alatt két verset kellett megtanulnia. Dolgozatok nincsenek, de azt hiszem az első osztályban amúgy sincs értékelés. Online óra nincs, szülőkkel köremailezés nincs, Facebook-csoport nincs. A (fő)tanítónőnek néha befotózunk egy-egy oldalt, azt megnézi, és teleszmájlizott, színes levélben válaszol Boninak (egyszer magyarul beleírta: BAJNOK). Boni ezekre soha nem válaszol, nem keresi a kapcsolatot se a tanítónőkkel, se az osztálytársakkal. Két rajzolós feladat is volt eddig, egyszer a szavannát kellett lerajzolnia (egy kisfilm megnézése után) - ezt Boni a mai napig nem csinálta meg, másszor pedig halakat kellett rajzolni (végül papírból vágtunk ki formákat).

Szóval azt hiszem, szerencsénk van, nem terhelik le nagyon a gyerekeket. Így is csodálkozom, hogy a tanítónőnek, aki háromgyerekes özvegyasszony, hogyan van ennyi ideje! Azért is jó ez a laza rendszer, mert Boni érdeklődését nagyon nehéz fenntartani, az ő olvasatában március közepén nagy vakáció kezdődött el. Szerinte hagyjuk békén olyan dolgokkal, amelyeket a tanítónő amúgy is sokkal jobban tud. Azt kell, hogy mondjam, hogy a férjem türelme is elfogyott március közepe óta; minden kis probléma, fennakadás, követelőzés vagy pökhendiség irtó hamar felbosszantja, és délelőttönként, amíg dolgozom, szakadatlanul veszekednek. Felváltva hallom Boni magas hangját, amint méltatlankodva kiabál, hogy az nem úgy van! aztán a dübörgést, ami azt jelzi, hogy föláll és fut egy kört a nappaliban, majd Z. leordítja a fejét, hogy azonnal leülsz a fenekedre, egy-kettő-három, különben nincs délután tévénézés! (ebből kifolyólag hetek óta nincs délután tévénézés) Az ajtócsapkodás, a sírás, a hiszti, a fenyegetés és a zsarolás mindennapos.

Példa, hogy mennyire összecsapja az itthoni tollbamondást – nem hibázik, de rondán ír, holott tud szebben is.

Én azzal az öntelt gondolattam kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy kit érdekelnek a kötelező feladatok, egy elsős gyereknek nem kell a tananyagot követnie, majd én stimulálom intellektuálisan, az nem csupán jó, de joBB is lesz, mint holmi iskolai oktatás (emlékeztek, én úgy gondoltam, hogy az első osztály amúgy is a sikerélmények, a csoportszellem, a betagozódás és a patriotizmus miatt fontos elsősorban, ezeket viszont itthon nem tudjuk neki nyújtani). Elképzeltem, hogy délutánonként majd megtanítom neki az órát, a római számokat, a részhalmazképzést, magyar versekkel ismerkedünk, kottát olvasunk, szövegelemzést végzünk, zászlókat színezünk, készségeket és kompetenciákat fejlesztgetünk, mindezt szépen rendszerezve, logikusan, személyre szabva, valamiféle vezérelv mentén.

Aztán kiderült, hogy minderre semmi időm sincs, de a kereslet is gyenge: amit Boni nem akar megtanulni itthon (és ami nem kötelező) azt nem is fogja megtanulni, magasról tesz a magyar versekre, népdalokra, ötleteimre, szívesen tesz föl viszont olyan kérdéseket, amelyekre nem tudom a választ (pár példa: mit jelent az, hogy zsindely, mindig az óceánba érkeznek-e vissza az űrhajósok, hogyan kell levágni a szövőkeretről a szőttest stb.). Hamar feladtam tehát ambiciózus törekvéseimet, és most már csak abban reménykedhetek, hogy a társasjátékok és a mesék is kellőképpen fejlesztik a gyereket. (Van még egyébként két alkalmazás, amin szokott játszani 15-20 percet háromnaponta kábé, az egyikben olvasni kell, a másikban számolni, mindkettő nagyon játékos, motiváló, jól meg van csinálva. De valahogy ezt sem vesszük elő gyakran.)

Az étkezőnkben kiplakátozott szavak a legújabb tudnivalókkal (/g/ és /k/ hang kiolvasása ), hátha így nem fogja keverni (eddig is bevált módszer nálunk)


És arra is hamar rájöttem, hogy igenis szükség van a délelőtti egy-két óra tanulásra, mert rajtakapom, hogy egy-egy nehezebb szót egyszerűen átugrik, vagy hibásan olvas ki, de a szövegösszefüggésből kitalálja, nem zavarja. Tartok tőle, hogy ez melegágya lehet egy későbbi olvasászavarnak (lásd signe vs. singe). A szorzótáblát meg nem csak megérteni kell, be is kell magolni, ugyanez hatványozottan vonatkozik a helyesírásra (eddig kb. 50-60 szót, plussz a számokat asszem 100-ig kell tudniuk leírni hibátlanul). Úgyhogy nagyon örülök, hogy Z. – noha nagy harcok árán, de – leül vele tanulni, adminisztrálja az egész procedúrát és nyomon követi a követelményeket, a fejlődését stb. De még így is, sehol sem vagyunk a többi családtól! A tanítónő felteszi a használt webes felületre a többi gyerek munkáját - elképesztően szép alkotások, blogok (!), hangfelvételek (zenei kísérettel!) stb. születtek Boni osztályában!

Mindez szeptemberig folytatódni fog, mert a május 11-i iskolanyitás nagy kérdőjel még az egész francia társadalom előtt, de ahogy én kiveszem a hírekből, azt szeretnék, ha aki csak tudná, otthon tartaná a gyerekeit, tehermentesítve ezzel a pedagógusokat. Szóval Boni szinte napra pontosan 100 napot járt az első osztályba.