Karanénhatás (3) – Párizs

Ez is csak a karantén meg a bezártság miatt történhetett: a kórházi tartózkodásomat már hetek óta türelmetlenül és izgatottan vártam, mert ehhez Párizsba kellett utaznom (a beavatkozást ugyanis csak ott lehetett a megfelelő időben elvégezni). Méghozzá kétszer utaztam: egyszer egy aneszteziológiai kozultációra, majd a műtét idejére, ami összesen három nap volt (két kórházban töltött éjszakával). Ki gondolta volna valaha, hogy a kórház egyszer szinonimája lesz a mindennapokból való kiszakadás és az utazás luxusának, mondhatni: örömének. Bár ismerem azt az érzést régebbről is, amikor az embernek annyi a munkája, hogy titokban szinte abban reménykedik, hátha leteríti egy kis infuenza, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül fetrenghessen az ágyban napokig. Ez a mostani érzés is ilyesmi volt, csak szorozva tízzel: önként és dalolva mentem a kés alá feküdni, egy zöld zónából az egyik legvörösebb zónába, csak hogy végre egyedül lehessek egy picit, és úgy tölthessek el időt, hogy ne legyen folyton valami tennivalóm, úgymint házimunka, fordítás vagy Bonival játszás. Még az is megfordult a fejemben, de ez később teljesen hibás reménynek bizonyult, hogy az egész dolgot akár szanatóriumnak, wellnessnek is felfoghatom! (nem volt jó a kaja, rosszul aludtam, borzasztóan fájt a fejem, túl hamar kiolvastam a könyvemet, ami nem is tetszett ráadásul stb.)

Az egynapos utam pont megelőzte azt a napot, amikor a bárokat bezárták, de már hetek (hónapok?) óta maszkkötelezettség volt érvényben Párizs utcáin. Utoljára – egy barátnőmmel való találkozás miatt – tavaly decemberben voltam Párizsban, amikor az a bizonyos denevér, amelynek egy barlang mélyén kellett volna leélnie az életét, egy kínai piacon már megfertőzte az első embert az új koronavírussal; talán volt is pár beteg. Ezt akkor csak pár tudós találta aggasztónak, az emberiség többi tagja mit sem sejtett arról, hogy márciusban fenekesül felfordul a világ.

Ugyanabban az étteremben (!) ebédeltem (!!), ahol decemberben, majd, hogy ne kelljen metróra szállnom, elgyalogoltam a kórházig (oda-vissza 18 km). Gyönyörű meleg, napos idő volt. Amikor nem a könyvemet olvastam (vonat, étterem), akkor rádióműsorokat hallgattam (előzőleg gondosan szelektáltam közöttük, letöltöttem őket), telefonáltam, és kirakatokat bámultam. Az utcai kötelező maszkviselet eléggé ellentmondásos, nem vonatkozik a biciklisekre és a teraszokon kvetarkázó tömegre, de vajon mi a helyzet az utcán sétáló és almát eszegető (vagy bagózó?) emberekkel? 

A többéjszakás ottlétem első napja arra a napra esett, amikor Macron bejelentette az éjszakai kijárási tilalmat (az adást a kórházból néztem végig*), és akkor ért véget, amikor ez hatályba is lépett. Szintén gyönyörű októberi idő volt, megint gyalog mentem a kórházba. Most elkanyarodtam a régi lakásom felé, átmentem a Pere Lachaise temetőn (igyekeztem nem előjelnek venni a sok sírt és mauzóleumot). Visszafelé metróra kellett szállnom, de nem is bántam. Nem hiszem, hogy a Covid alatt valaha még Párizsba fogok utazni, ezért gondolom először és utoljára részesültem abban a döbbenetes látványban, hogy a metrón tömegek utaznak maszkban.

Hazafelé leállt a vonatforgalom, két órát szobroztam a pályaudvaron, a hidegben és tömegben. Ha a párizsiak 10%-a fertőzött, akkor én ott tuti összeakadtam olyanokkal, akiktől megkaphattam a vírust, ezért úgy döntöttünk Z-vel, hogy karanténba vonulok. Ez azt jelentette, hogy három napig fölosztottuk egymás között a lakást, a kabátomat-táskámat stb. egy szemeteszsákba zártam, maszkban voltam végig, folyamatosan szellőztettünk, és még puszit sem adtam Boninak. Azért három napig, mert tegnap voltam ismét tesztelni, aminek az eredménye ma meg is jött (negatív), szóval vagy szerencsém volt, vagy pedig az óvintézkedések tényleg hatékonyak és el lehet velük kerülni a betegséget (vagy pedig, mint Z. állítja, többet kellett volna várnunk a teszttel, esetleg az eredmény hamis).

Tisztában vagyok vele, hogy rendes körülmények között egyetlen épeszű ember sem veszti el annyira az arányérzékét, hogy egy orvosi beavatkozás kapcsán, amely ráadásul országon belül zajlott, képes legyen olyan hosszan lelkendezni holmi másfél órás utazásokról és párnapos ott-tartózkodásokról, mintha életében először járt volna a tengeren túlon. De basszus, olyan jó volt. Tényleg nincs más magyarázatom (menstégem) rá, mint a járvány.

* Általában túl szájbarágósnak és általánosnak találom a beszédeit, de most a végén szerintem kimondta a Covid-idők kategorikus imperatívuszát, még részletezhette is volna jobban, mert sokan nem értik: azaz, hogy nem, nincs döntési szabadág abban a kérdésben, hogy az egyén megfertőződhet-e önként a koronavírussal, hiszen ha mindenki így tenne, egy-kettőre tele lenne velük a kórház. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem halnának meg (mert biztos nem rizikócsoportos emberek szeretnének mihamarabb túlesni rajta), meghalna viszont sok más ember – és nem  (csak) a Covidban, hanem vakbélgyulladásban, meg más, gyógyítható betegségben, mivel nem lenne elég kórházi kapacitás. Így még az is elképzelhető, hogy az az ember, aki megelégeli a hónapokig tartó óvatoskodást („unom már a koronavírust”, „túl nagy a felhajtás egy kis nátha miatt”) és inkább bevállalja, hogy átesik rajta, és tegyük fel tényleg megússza két tüsszentéssel, nos, simán lehet hogy ugyanez az ember a rákövetkező héten belehal egy gyulladt fog okozta szövődménybe, mert a sok covidos beteg miatt – egy részüket ő fertőzte meg a felelőtlen viselkedésével – nem lesz szájsebész, nem lesz orvosság stb.