Karanténhatás (2) – A sport

Tavaly ilyenkor mesélte egy barátnőm, hogy a Boninál egy évvel nagyobb kislánya annyira kezelhetetlen és kibírhatatlan volt, hogy kínjukban egyszer utánanéztek az interneten: létezik-e hat-hétéves gyerekeknek ottalvós iskola, hogy haza se kelljen hozni estére a szörnyeteget. Nem akarták beíratni; a TUDAT, hogy létezik ilyen suli, segített nekik átvészelni ezeket az időket. Amikor elmeséltem anno a férjemnek, meg volt döbbenve, hogyan gondolhat egyáltan erre egy szülő. Hiába állítottam, hogy a barátnőmék soha nem dugták volna ottalvós kollégiumba a kislányukat, Z. véleménye szerint már a gondolat is szörnyű, az internetes keresgélés meg aztán (a tettek mezeje!) egészen meghökkentő.

Mindezt azért írom le, mert eljött az az idő, amikor Boni annyira kiakasztott minket, hogy Z. kijelentette: végül is megérti a barátnőméket!

Ekkor úgy döntöttünk, gyerekpszichiáterhez fordulunk, de mint kiderült, ez nem is olyan könnyű; várólistára kerültünk. Kínomban eszembe jutott, hogy megkérdezhetem esetleg a tanítónőt, mivel a problémák megjelenése kb. egybeesett a sulikezdéssel. Kértem tőle időpontot, és amikor elmentem, a nő úgy fogadott, mintha már régóta várt volna! Bonival a suliban is problémák vannak, és ami a legmeglepőbb, az iskolai teljesítményével is.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Boni apja és a nagyszülei – ha nem is zseniként kezelik, de – hasra vannak esve Boni szellemi képességeitől, intelligenciájától, gyors észjárásától, mindenre kiterjedő kíváncsiságától és logikájától. Én maradok a valóság talaján, sokkal objektívabb vagyok, egyrészt mert én is ugyanilyen voltam (jó képességű, átlagosan okos), másrészt meg tudom, hogy az ész önmagában mennyire nem elég, és a motiváció, az önbizalom meg az akaraterő gyakran sokkal fontosabb. Viszont Boni annyira hamar megtanult szinte tökéletesen és értőn olvasni, és olyan jó a helyesírása, hogy tényleg meglepő volt hallani a tanárnő szájából, hogy sokat téveszt (ami mondjuk, lehet hogy nem is rossz tapasztalat egy gyereknek). Abban maradtunk, hogy elmegyünk az iskolapszichológushoz.

Érdekes volt! Kb. háromnegyed órát töltöttünk nála mind a hárman, további háromnegyed órát pedig Boni nélkül. Megkaptuk persze a híres közhelyeket, amelyek általánosságuknál fogva természetesen teljesen használhatatlanok: hogy a gyereknek „kellenek a határok”, hogy a gyerekek „átveszik a szülő félelmeit” és hogy a „nulla kockázat nem létezik”. Ennek ellenére több szempontból is jó volt, hogy elmentünk, az első mindjárt az, hogy most nekünk nincs semmi dolgunk. A nő vállalta, hogy elbeszélget egyszer Bonival (ez már megtörtént), és hogy egy másik alkalommal pedig beül egy órára és ott megfigyeli a gyereket, ezt követően pedig újra találkoznunk hármasban. Az is érdekes volt, hogy amikor a nő Boniról kérdezett minket, mennyire homlokegyenesen más dolgokat emelkünk ki róla a férjemmel, tényleg mintha két különböző bolygón élnénk.

Amire viszont nem számítottam, az Boni válasza volt arra a kérdésre, hogy mit szeret a legjobban a suliban: a TESIÓRÁKAT!

Ez tíz napja történt, azóta sokat gondolkodván a dolgom, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Boni március óta mozgásdeficitben van. Lehet, hogy itt van minden probléma forrása és megoldása: nem mozogja le a megfelelő kvótát/nap. Március óta átlagban egy órával kevesebbet alszik mint előtte (igaz, a karantén szinte egybeesett az óraátállítással), de hát mit tegyen, ha nem fárad el eléggé? Ha a testmozgással száz óra elmaradásban van?! És mi, naív intellektuel szülők zongorára meg szolfézsra irattuk be! Holott ez a gyerek egyszerűen nem mozog eleget!

Beltéri foci

 

Érdekes az is, hogy ebben mennyire nem hasonlít rám. Soha, egyetlen pillanata nem volt a tanulmányaimnak, amikor azt mondtam volna, hogy a tesiórákat szeretem a legjobban – azokat utáltam a legjobban. Soha edzőterembe, sportegyesületbe, tornaterembe önként be nem tettem a lábamat. Az egyetlen hely, amit szeretek, az uszoda – de az iskolai úszásórákat, a magukból kikelve rikácsoló Laci bákkal meg Gyuri bákkal, ki nem állhattam. Semmiféle versenyszellem nincs bennem, az olimpiánál és a foci VB-nél alacsonyabb rangú versenyeket mind totális felhajtásnak érzem (és fel nem foghatom, hogy miért  tartja számon az emberiség azt, hogy ki csinál valamit jobban és/vagy gyorsabban másnál, ha ebből senkinek semmi haszna nem származik, vagy hogy is írta ezt Joseph Heller), az osztályozás, a besorolás, a minősítés soha nem motivált, továbbá a csapatjáték sem a legjellemzőbb tulajdonságom; leginkább önállóan, legfeljebb párban szeretek dolgozni, tanulni, működni, létezni és valami isteni kegyelem folytán szerencsére az egyetelen csapat, ahol jól érzem magam és jól teljesítek, az a munkahelyi, négyfős csapatunk.

Úgyhogy... játszótéren gyerekpszichiáteri elérhetőség után kérdezősködöm, tanítónőkkel konzultálunk, különórákra fuvarozzuk a gyereket... csak idő kérdése volt, most megtörtént: mi is a 21. század szülők karikatúrájává váltunk.