Karanténhatás (1) – A pofon

Az első pofont, amit Boninak adtam, szerencsétlen gyerek pont abszolút nem érdemelte meg, mert se nem volt didaktikus, se nem vonatkozott veszélyes helyzetre – egyszerűen elszakadt a cérnám. Sajnos ezt az ominózus elsőt még további három másik pofon követte a rá következő tíz napon belül, továbbá azt is elmondhatom, hogy egyiket sem sajnálom annyira, mint amit ezekben a napokban mérgemben mondtam neki, mert azt szívesen visszaszívnám, de erre értelemszerűen nincs lehetőség.

Már hetek óta szinte viszketett a tenyerem, mert Boni válogatott hülyeségeket csinált szemtelenül, gátlástalanul és a legrosszabbkor. Úgy is mondhatnám, hogy a pofon lehetősége már régóta benne volt a levegőben, már csak az volt a kérdés, mikor fog elcsattanni. Este történt, amikor az embernek a legkevesebb a türelme, és a fogmosás volt az apropója, ami az egyik legkényesebb ügy nálunk. Boninak már két gyökérkezelt tejfoga is van, de ehhez egészen Budapestig kellett utaznunk, itt ugyanis nincs egyetlen olyan fogorvos sem, aki elvállalta volna a félős és konok magyar gyerekemet. A francia fogorvosok már azt sem nagyon értik, hogy miért akar a szülő bemenni a rendelőbe a gyerekkel együtt – ehhez képest tavaly nyáron még beültem a fogorvosi székbe a rettegő gyerekemmel. Idén a kezelések miatt meg kellett hosszabbítanunk a nyári szabadságunkat. Van külön fogmosós alkalmazásunk, homokóránk, és néztünk már fogmosás közben videót arról, ahogy az űrhajósok mossák a fogukat a nemzetközi űrállomáson – csak hogy egy rövid áttekintést adjak arról, hogy milyen macera és felhajtás ez az egész, és hogy mennyire oda kellene figyelnünk a szájhigiéniára.

Boni ezen az estén is ahelyett, hogy odajött volna a fürdőszobába, elszaladt, és miután tízszer szóltam neki, énekelve mórikálta magát, amíg én a fogkefével a kezemben arra vártam, hogy kegyeskedjen kitátani a száját. Ehelyett belekezdett a fürdőszobai lámpa viharos föl-le kapcsolgatásába, és mikor mondtam neki (századszor, kedvesen, didaktikus cézattal, magyarázva), hogy el fog romolni a foga, akkor pökhendin csak oda nyilatkozott (szintén századszor), hogy az őt a legkevésbé sem érdekli!

Akkor még nem tudta, hogy egy másodperc múlva arra a vidám, pufók, védtelen kis arcocskájára hatalmas pofont fogok lekeverni de úgy, hogy megtántorodva dől neki a falnak.

A szori legeslegfurcsább, thrillerbe vagy pszichodrámába (vagy pszichothrillerbe?) illő szála: amióta ez megtörtént, az elektronikus zongoránkat hamisnak hallom. Egyrészt, az akkordok fülsiketítően hamisak, másrészt az egyes billentyűk hangszíne ronda. Mindez viszont lehetetlen, a zongora nem tud lehangolódni. Boni állandóan állítgatja, az igaz, de én az ötvenoldalas használati utasítás alapján már mindent visszaállítottam eredeti, alapértelmezett helyzetébe, és még mindig hamis. Illetve az ADDIG játszott darabokat hallom rettentő hamisnak, élvezhetetlennek, nincs is nagy kedvem hozzájuk. Az AZÓTA tanult darabokkal nincs bajom, azokban szépen szól minden. Erre egyszerűen nem találok értelmes magyarázatot: vagy van még valami, amit vissza kellene állítanom, vagy pedig... csak az én fülem hallja rosszul a hangokat, és akkor ez a paranormális jelenség szépen beleillene egy szürrealista irodalmi műalkotásba (ld. fehér zongorámat hangolom a patakban, Oh! Irgalom atyja ne hagyj el).