Altatás

A héten volt egy altatásban végzett kórházi beavatkozásom, amelynek során érző, gondolkodó, emlékező lényből egy rövid időre átváltoztam egy negyvennégy éves, ötvenkilós testté: amikor letoltak a műtő várótermébe, és ameddig vissza nem vittek a kórterembe. A váró egy nagy tornateremre hasonlított, kék linóleummal, és a két oldalon ajtók vezettek különböző műtőkbe; még sorszámkijelző táblát is láttam. Ide toltak le, több másik emberrel együtt, egy barna takaróval letakarva, és itt kellett várakoznom kb. fél órán keresztül, amíg sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt mint egy etnológus figyeltem meg ezeket a kékruhás embereket, akik a barna pokrócos testek körül, ismeretlen koreográfia alapján sürögtek-forogtak.

Rendszeres időközönként odajöttek hozzám, mindig ugyanazt a kérdést nekem szegezve, miközben a rám tett papírt vizsgálták: ugye így és így hívnak, és ugye ekkor és ekkor születtem? A papíron szereplő és az általam bemondott adatok egyezését mindig bólintva vették tudomásul. Volt, aki csak a papírt nézte meg, bólintott, továbbált. Nők jelentek meg szennyeskosárral, majd tűntek el valamelyik kijáraton. Újabb ágyakat toltak le, újabb barna testekkel. Egy ajtón idegen kékruhás szereplő jelent meg, hosszan kezet mosott, más kékruhásokat üdvözölt, és a betanult szerep szerint ment a dolgára. Velem egy aneszteziológus foglalkozott egy ideig, gondolom a szokásos protokoll alapján. Kikérdezett a gyógyszereimről, beszúrta a kanült, elektródákat rakott rám, majd ő is továbbált. Az egyik barna testnek sürgősen WC-re kellett volna mennie, amit nem tehetett meg, ezért egy ágytálat hoztak oda neki, és paravánnal takarták el a látványt – bár akár ne is takarták volna el, annyira nem éreztem magamat (se másokat) embernek, hanem inkább élő szervezetnek, amelynek bizonyos dolgokat el kell végeznie, és a pisilés vagy kakilás nem különbözött semmiben például a lélegzetvételtől vagy pislogástól.

Aztán betoltak a műtőbe, és ilyenkor mindig úgy érzem, hiába vannak az embernek családtagjai, barátai, a műtő kapujában mégis tökéletesen egyedül van. És azt is érzem ilyenkor, hogy noha vannak fontos (és még fontosabb) emberek az életemben, az egyetlen valódi kapocs, ami az élettel összeköt, mégiscsak ezek az istenek és félistenek, akik hamarosan átveszik a teljes kontrollt szegény testem felett. A legnemesebb tudománynak egyedül az orvostudomány tetszik, és kultúra, szépirodalom, önkifejezés mind-mind felesleges luxusnak. Kit érdekel, hogy valaki süketen képes volt fennséges szimfóniákat komponálni, amikor a legfontosabb dolog az életben az, hogy túléljünk egy altatást?! (borzasztóan szoktam félni) Gondolkodtam, hogy azt mondjam-e nekik, az utolsó szó jogán, hogy van egy lassan hétéves kisfiam, azaz mindenképpen fel kell, hogy ébredjek, de rövid megfontolás után jobbnak láttam többször hangosan elismételni a beavatkozás nevét, nehogy már valami mást műtsenek meg rajtam.

Az egyik ápoló próbált megnyugtatni, és elmondta, hogy nem szabad meghallgatni a rémtörténeteket, mert az altatás nagyon ritkán sül el rosszul. Magamban borzasztóan zavart ez a logikátlanság (mindig zavar a logikátlanság!), ugyanakkor hálás voltam a kedves szavakért, ezért nem válaszoltam neki, sőt, inkább egyetértően mosolyogtam. Rendes körülmények között – amikor nem csupán egy test vagyok, hanem személyiség is – elmondtam volna neki, hogy ez nem így megy; az ember az élete során belefut ezekbe az orvosi műhibás rémtörténetekbe, megtalálják ezek a rémtörténetek, és ilyenkor már késő arra gondolni, hogy nem szabadna meghallgatni őket; az ember örökre emlékezni fog rájuk. 

A másik ápoló azt tudakolta, hogy a hegyeket vagy a tengert szeretem jobban. Szinte szégyenkezve válaszoltam, hogy a hegyeket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem a preferenciámra kíváncsi, hanem megnyugtatni szeretett volna azzal, hogy ha a hegyekre gondolok, akkor majd a hegyekről fogok álmodni. Négy ember hajolt fölém, és még láttam, hogy befecskendezik az altatóanyagot a kezembe, majd a következő kép az volt, hogy egy másik teremben ébredezem, mellettem egy fiatal pasi fekszik, a karomon pedig vérnyomásmérő.

A józan ésszel felfoghatatlan, ugyanakkor nyilván teljesen racionálisan megmagyarázható ez a varázslat, hogy vezényszóra egyszerűen elaltatják az embert, csinálnak rajta ezt-azt, majd felébresztik. Mikor felébredtem, már toltak is ki, át a várótermen (gondolom) föl a lifttel a szobámba. A tolóember megkérdezte, hogy hogy érzem magam, és erre, mint valami Csipkerózsika, aki most ébred tudatára annak, hogy neki gondolatai is vannak, fontosnak láttam elmondani, elmagyarázni, hogy mi jár az eszemben. Összeszedtem minden erőmet, mert nehezen mozgott a szám, és franciául, mivel tudtam, hogy a magyart nem értené, kijelentettem: IMPORT-EXPORT!

Hallottam, hogy röhög, és hogy a körülötte állóknak meséli, hogy ez a nő milyen hülyeséget mondott, erre öntudatosan, ugyanakkor tudván, hogy ezt sem fogja érteni, még odavágtam neki, hogy: C'EST LOGIQUE! (Logikus!), majd büszkén elaludtam. Azt akartam vele megértetni, hogy ledöbbent az a felelősség, ami az itt dolgozó egyes ember (orvos, ápoló) lelkét terheli. Hiszen ha én import helyett exportot fordítok (megtörtén eset, mint ahogy épp a múlt héten fordítottam a poklot mennyországnak), akkor maximum majd javítja a lektor; ha ő sem veszi észre, megjeleik a neten vagy nyomtatásban, és esetleg észreveszi egy-két olvasó, aki majd megvonja a vállát és annyit gondol, hogy már a fordításokban sem lehet bízni. Ha hivatalos szövegben jelenik meg rosszul, akkor arra az illetékes helyen corrigendumot kérnek, de semmi esetre sem lesz belőle politikai zűrzavar, mindenesetre emberi életek semmiképp sem függnek tőle (és valahol itt kezdődik számomra a bátorság, ha már a múltkor erről volt szó). De ezt nem tudtam senkinek sem elmondani, mert elnyomott az álom. Sajnos egyáltalán nem volt pihentető, hiába álmodozom folyamatosan arról, hogy egyszer napközben jól kialszom magam.