Egy elmérgesedett viszony

Minden oké volt? – kérdeztem ma reggel Z-től, miután elkísérte Bonit a suliba és hazajött. NEM! – dörögte, én pedig meglepve kaptam föl a fejem, mert erre a sablonkérdésre (szeptember óta ő viszi Bonit) eddig mindig igenlő választ adott. Mind kiderült, összeszólalkozott egy anyukával a suli előtt!! Ez az a nő, akinek a kisfiát tavaly Bonikám állítólagosan „zaklatta”. Ezt a szülők nem is nekünk, hanem egyenesen az igazgatónőnek címzett levélben jelentették ki, pont egy éve. Amikor erre valahogy rájöttünk, megkérdeztük az akkori tanítónőt, aki elintézte annyival az ügyet, hogy 1) nincs a gyerekek között semmi probléma (a biztonság kedvéért elültette őket egymástól), és hogy 2) ezek a szülők folyton ilyen levéllel bombázzák a tanárokat, már ovi óta.

Amúgy simán el tudom képzelni, hogy Boni undok (volt?) ezzel a kisfiúval, mert sajna tényleg tud undok és udvariatlan lenni, a kisfiú pedig az a típus, aki még pár hete is bepisilt az osztályban („Bonikám, ugye biztos nem nevetted ki?!” - kérdeztem aggódva, ismervén a történteket és a gyerek szüleit). De ezek a gyerekek, basszus, folyton együtt játszanak, legalábbis amennyire meg tudom állapítani a kerítésen kívülről. Konkrét problémáról tehát mi hivatalosan nem tudunk semmit: se a szülők, se a tanítónők (tavalyi vagy az idei) nem szóltak, hogy lenne itt ez vagy az, amit meg kellene beszélnünk.

A klán az apukából, az anyukából és a nagymamából áll, ez utóbbi hozza-viszi a kisfiút. Ez a nő már tavaly óta (a levél óta) tüntetőleg nem köszön nekünk, sőt, elfordul, ha egymás mellé keveredünk, pedig előtte még beszélgettünk is vele. A kisfiú viszont tök aranyos, Z. neki mindig szokott köszönni, és ez váltotta ki a ma reggeli vitát is. Az anyukája ugyanis felháborodottan rendreutasította Z-t:

– Megtiltom, hogy a fiamhoz szóljon!!

Ez a mondat annyira kívül esik a mi valóságunkon, ízlésünkön és értékeinken, hogy azt sem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Inkább sírni van kedvem: hogyan kerültünk mi ebbe a jelenetbe, ezekkel a borzalmas emberekkel? Azt, hogy Boni esetleg bántotta a fiukat, még el is tudom képzelni, ugyanakkor bizonyítást, tényeket várok. A problémát (ha beigazolódott volna, hogy létezik) nagyon szívesen és konstruktívan kezeltem volna, de ehhez az kell, hogy tudjunk róla és megbeszéljük (ne pedig leveleket küldözgessenek). És ha tegyük fel, nem sikerült volna megoldást találni, és Boni időnként elfogadhatatlan az ő gyerekükkel (sajnos ez a szcenárió is lehetséges), akkor ez igazolná-e ezt a durva, fenyegető és civilizálatlan felszólítást, hogy ne is köszönjünk neki? (nem) Vagy, tovább menve az elvi kérdések költői feszegetésében: mi lehet az a vétek, bűn (és mekkora), ami miatt valaki jogosan nem fogadhatja valaki köszönését?

A méltatlan vita valahogy úgy folytatódott, hogy a férjem megkérdezte a nőt, hogy ugyan már miért ne köszönhetne a gyereknek, a nő pedig azt felelte, hogy mert Boni bántotta. Szó szót követett, és a vita egészen a minősíthetetlen vádaskodásig fajujt (Nő: Maga hazudik!, Z: A maga fejével van a probléma!). Mintha nem lenne ezekben a hónapokban az embernek elég problémája... most itt állunk egy felhergelt és unszimpatikus családdal, akikkel napjában négyszer (!) összefutunk.

A sztorinak gondolom itt nincs vége, Z. őrjöng. Ő az, aki amúgy is nagyon kényes az udvariasságra, a jólnevelt viselkedésre, a megbízhatóságra, a transzparenciára, és hát elég hiú is ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy a suli előtt a földbe döngölni (sajnos viszont nagyon rosszul érvel, mint a fenti mondatából is kiderül). Délelőtt beszélt a suli igazgatónőjével, aki állítólag nagyon szimpi volt, de itt most ennél többre lesz szükség: talán egy többoldalú párbeszédre a mostani tanítónő jelenlétében. Bár biztos tudjátok, hogy nekem az a véleményem, hogy hülyékkel nem szabad (és nem is lehet) vitatkozni, úgyhogy kétségeim vannak az eredménnyel kapcsolatban, de legalább azt jó lenne megtudni, hogy mi váltott ki belőlük ilyen mértékű gyűlöletet. Addig is azt beszéltük meg Z-vel, hogy – nem akarunk olajat önteni a tűzre, és még jobban elmérgesíteni a helyzetet – ezentúl nem köszönünk a kisfiúnak.