Rémítő reuma

Ha már lassan az évértékelésnél tartunk: asszem túl vagyok az év legnehezebb reumarohamán, legalábbis remélem. Ma volt az első nap, hogy kedvem is volt valamihez, és nem akartam belehalni a fájdalomba. Elképesztő, hogy egy ilyen absztrakt és láthatatlan valami, mint az ízületi gyulladás, ennyi kínt tud okozni és ennyire meg tudja keseríteni az ember életét. Először is van az a fájdalom, amikor mintha kést szúrnának a csontjaim közé: ez néha olyan mértékű, hogy nem is tudok mozdulni, mint pl. múlt csütörtökön. Alapesetben viszont csak bicegek és sziszegek. És van az a fájdalom is, amikor csak tompán sajog, mondjuk az egész hátam, úgy, mintha be lenne rozsdásodva. Ez valamennyivel... hm, kellemesebb, nem akadályoz annyira a mozgásban, csak a levegőt veszem máshogy. Délig általában nem tudok semmi értelmeset csinálni, délutánra jön rendbe úgy-ahogy a közérzetem és csillapul a fájdalom.

Most, hogy vége, belátom: ezek időszakos esetek. De amikor épp egy ilyen krízis közepén vagyok, nem tudom elhinni, hogy egyszer vége szakad. Mert mi van, ha nem? Mi van, ha ez már így marad? Egy terhességet még végigcsinálnék mondjuk fekve, gondolom nem én lennék az első, na de egy életet így leélni? A legrémesebb gondolat: soha többé nem fogok tudni úszni. Ma már el tudom hinni, hogy de, egyszer (jövőre!) biztosan (mondjuk a Dagályt elfelejthetem), de napokig komolyan azt hittem, hogy nem.

Van valami új csodakezelés amúgy, ami mindenkinek beválik, a reumatológusom szokta is ajánlani, de én félek az új terápiáktól. Azt hiszem, csak 10-15 éves múltra tekint vissza, ami egy élethosszhoz viszonyítva nagyon kevés. De főleg: semmi bizonyíték nincs rá, hogy a születendő gyereknél nem okoz semmilyen elváltozást. Úgyhogy marad a fájdalomócsillapító és a gyulladáscsökkentő.