Stresszteszt

Csütörtök este jól összevesztünk Z-vel, mert nem bírtam megállni, és elmondtam neki, hogy teszteltem. Rögtön megfagyott a levegő köztünk, lezárta két szóval a beszélgetést és letette a telefont (előtte még azért hozzám vágta, hogy ez mennyire hülyeség volt a részemről, hogy ő direkt megkért rá, és hogy most ő csalódott stb.) Pénteken egész nap duzzogott és lehetetlen volt vele beszélni. Nem volt elég nekem ez az egész, plusz a munkahelyi problémák, plusz a hülye novemberi időjárás, még ez is!

Szerintem ez azt illusztrálja egyébként, hogy a férfiak tényleg a Marsról jöttek. Vajon hogy képzelheti valaki azt, hogy egy nő megállja, hogy ne teszteljen, amikor ott lapul az amazonról rendelt 10 friss teszt a fiókjában? Érthetetlen, hogy a nemtesztelés opció lehet bizonyos férfi agyakban. Én még 20 euróért is vettem tesztet régen, mert nem bírtam kivárni a másnapot és az ördög sugdosott a fülembe. Arról nem is beszélve, hogy ha választanom lehet aközött, hogy 1) fokozatosan tudatosul bennem a kudarc, illetve 2) a rossz hírt szombat reggel egy banyatitkárnő köli velem a telefonon, nos, akkor én személy szerint az elsőre szavazok. Ami nem jelenti azt, hogy az jobb, mint a telefonhívásos szcenárió, vagy hogy egyáltalán van ideális forgatókönyv, egyszerűen én ilyen vagyok, ennyi. Ráadásul szeretnék végre életemben először egy valódi pozitív tesztet a kezemben fogni, hogy teljes legyen az életművem, ahogy Jusztis is írta, márpedig a banyás verzióval ez sem lehetséges. (Na, nem mintha erre most lett volna esély.)

Sajna Z. bizonyos dolgokban hajthatatlan, ami tök jó néha, például szerintem az örökbefogadós nőket biztos meg tudja majd győzni arról, hogy a mi tervünk tök jó. Ugyanakkor pedig ha nem értünk egyet valamiben, akkor általában én húzom a rövidebbet, mert nincs az az isten, hogy meg tudjam őt győzni bármiről (lásd az embriószám problémáját). Szerencsére viszont nem haragtartó, mérge hamar kifúl, csak udvaroltat magának egy picit, mielőtt kibékülünk.

Most is így történt, ezért ma reggel már nagy egyetértésen mentünk vérvételre. Délben teljes lelki nyugalommal hívtam a kórházat, tudván, hogy az eredmény úgyis negatív lesz. Csakhogy: a meddőségi központ nem vette fel a telefont. A brüsszeli klinika és a vidéki különítmény egyaránt zárva tart az üzenetrögzítő szerint, a laboratórium pedig meg nem adja ki az infót. Hát majd fel robbantam! És még ők akarják, hogy ne teszteljen az ember! (a doki nagyon egyetértett ebben Z.-vel) Ezek is azt gondolják, hogy valaki egy egész hétvégén keresztül kibírja? Már picit bántam, hogy banyának tituláltam a titkárnőt, és tök boldog lettem volna, ha kapok tőle egy hívást. De főleg azt bántam, hogy a kórházban csináltam a vérvételt. A problémám az volt, hogy abba akartam hagyni a hormonokat, hogy jöjjön meg minél előbb. Nagy sokára sikerült elérnem egy recepcióst, aki felhívta a dokimat, aki viszont az eredmények hiányában azt izente nekem, hogy hétfőig folytassam a gyógyszereket napi háromszor.

Erre nagy dérrel-dúrral, szívemben a Bölcsek Kövét bitorlók szilárd meggyőződésével, elmentem a WC-re egy teszttel. Z. tehetetlenül és rosszallóan követett a szemével, magamra csaptam az ajtót, majd dacosan teszteltem egyet: negatív (naná). Én most öntörvényűen abbahagyok mindenfajta hormont, bort iszom és reumagyógyszert fogok szedni. Punktum. Én nem húzom tovább ezt a lombikot, ennek az epizódnak most itt ünnepélyesen VÉGE.