A lombik jó oldala

Hallani olyan hangokat, hogy mindenben meg kell (lehet) látni valami pozitívat. Konstruktívnak kell lenni, tanulni az átélt dolgokból. Ezen felbuzdulva bele szoktam én is gondolni, hogy vajon mi a pozitív ebben a mi mostani helyzetünkben (ami nyilván nem katasztrofális azért, csak nehéz). Molly bejegyzése után arra gondoltam, leírom, hogy mire jutottam, hogy szerintem milyen gondolatokkal lehet átvészelni ezt az időszakot.

Először is a lombik egy hosszú és idegőrlő periódus megkoronázása, és nem mondom, hogy az a két év könnyű volt a folyamatos (havi) csalódásokkal, és azzal a tudattal, hogy a nőgyógyászok szerint „minden rendben van”, szerintem meg baromira nem volt rendben semmi. Aztán elkezdődtek a vizsgálatok, és mindez tényleg rengeteg sok idő, pénz és energia, még ha itt azért a dolgok flottul mennek is. Az ember egyre jobban beszűkül, magamon látom, hogy míg régen az életem színes és izgalmas volt, most már nem nagyon tudok másra koncentrálni hosszan. Például anno én mindig egy könyvet olvastam egyszerre, havonta többet is, most azt veszem észre, hogy csak gyűlnek az éjjeliszekrényemen és nem fejezem be egyiket sem. Aztán voltak a konfliktusok Z-vel, hibáztattam, hogy miért várt ennyit a spermogrammra, később pedig, hogy miért nem kértünk kettős beültetést („Akkor már lehet, hogy rég terhes lennék”), ő meg azt rótta fel, hogy miért vagyok ennyire negatív és hisztis. A lombikkal és a kezelésekkel nem lehet előre tervezni, még egy hosszú hétvégét sem tudunk beütemezni jövőre (na azért ezek a kellemes gondok), és mivel két helyen lakunk, a szervezés iszonyú bonyolult. Vannak cefetül rossz napok, sírógörcsök és rémítő gondolatok. Ami a környezetemet illeti, néha úgy érzem, folyamatos titkolózás az életem, mert azt én sem nagyon szeretném, hogy mindenki megtudja. Bizonyos kérdésekre (pl. hogy miért nem váltok már állást) viszont a lombik elhallgatása mellett nem lehet válaszolni őszintén. Aztán van a fizikai fájdalom is, ami mondjuk eltörpül az előzőek mellett, de azért aggasztó, hogy az ember mit meg nem csinál a szervezetével.

Mindezek mellett azért vannak jó dolgok is ebben az egészben, noha nyilván nem így képzelem a létező világok legjobbikát. Például megnyugtató, hogy már nem vaktában lövöldözünk (hm..). Megkönnyebbülés, hogy van diagnózis, és tudom, hogy a helyzetünk nem reménytelen: sínen vagyunk. Aztán a praktikus oldala: a húgom, aki nem hiszi, hogy az nő életkorával csökken a termékenység, esetleg észbe kap és nem vár tovább (most 35 éves és még nem terveznek babát). Elvontabb síkon pedig, hát... noha nem pottyant semmi könnyedén az ölembe eddig sem, de ez a várakozás-őrlődés végképp megtanított arra (pontosabban illusztrálja azt a jól ismert állítást), hogy az élet nem mindig úgy zajlik, ahogy az ember az elképzelte. Hogy kompromisszumokat kell kötni. Hogy néha bizony szenvedni kell. Meg fegyelmezettnek lenni. Az ember megtanulja azt is jobban értékelni, ami van, mert ugye önsajnálattal nem megy semmire. Rá kell, hogy jöjjek: a gyereken kívül minden más fontos dolog megadatott az életemben, és ez a tudat azért mégiscsak megbecsülendő.

Eddig is tudtam, hogy a barátnőimre mindig számíthatok, de ez is letesztelődött. Van két lány, akiknek mindent elmondok a küzdelmeinkről, és mindkettő mindig végighallgat, érdeklődik, tanácsod ad, véleményt mond, ha kérem, nem mond véleményt, ha nem kérem, szóval életem fontos pillérei ezekben az időkben is. Azok a barátnők, akiknek csak annyit meséltem, hogy most egy nehéz periódust vészelünk át, mert nem jön a baba, nem kíváncsiskodnak, hanem megértőek és gyakran elmondják: ha bármire szükségem van, csak szóljak. Aztán itt van a blog. Éveken át csak olvastam, eszembe sem jutott még csak kommentelni sem sehol. Aztán egyértelművé vált, hogy ezt a sok mindent ki kell írni, ez pedig kiindulási matériát biztosíthat egy blognak. És egyre jobban szeretem, szinte egy párhuzamos életté alakult, ahol mindent át lehet gondolni és szavakba lehet önteni. Ha nem lenne a blog, soha nem kezdtem volna gyerektémáról levelezni Librarycat-tel, aki volt kolléganőm, és véletlenül talált rá a blogomra. A blog révén ismertem meg Mimit és IKL-t. Új blogokat fedeztem fel. Olyan emberek írnak nekem szimpi e-mailt és kommenteket, adnak tanácsokat és mesélik el tapasztalataikat, akikkel a blog (tehát a lombik) nélkül nem lenne semmi kapcsolatom.

Z.-vel pedig, noha vannak rossz napjaink, azért eléggé összekovácsolt minket ez a hercehurca. Tudunk még saját magunkon nevetni. A laparoszkópia például kifejezetten jó élmény volt: Z. bent aludt a kórházban velem, mert féltünk, hogy megint elájulok. Továbbra is teljes mértékben megbízom benne. Ő, aki gyereket sem akart eredetileg, aztán spermogrammra sem ment el hosszú ideig, a lombikot pedig ördögtől való ikergyártási procedúrának gondolta, nemrég beleegyezett abba, hogy ezentúl már két embrióval próbálkozzunk. Mi ez, ha nem feltétel és fenntartás nélküli szeretet, szerelmi vallomás?

Nem csalódtam benne az örökbefogadási interjún sem, amire ma délután mentünk el. Legközelebb ezt mesélem el!