2012. október 23., kedd

Így is lehet(ne)?

Nemrég kiderült, hogy az egyik kolléganőm ugyanabban a reumában szenved, mint én. Nagyon megörültem, ha szabad így fogalmaznom, mert soha senkit nem ismertem ezzel a betegséggel, csak az index fórumát olvasom néha (de azon mindig hajbakapnak valamin, leggyakrabban az étrenden, elképesztő, felnőtt emberekről beszélünk, kéremszépen!).

Szóval ez a lány most babát vár, és persze tökre érdekel, hogy javult-e az állapota vagy sem mióta terhes (egyébként javult). A múltkor elmondta, hogy mennyire örül, hogy kislánya lesz, mert a betegség sokkal gyakrabban fordul elő férfiaknál, szóval ha lány lesz, nagyobb az esélye, hogy a baba nem örökli a kórt. Azzal búcsúztunk, hogy sok lánybabát kívántam neki a jövőre nézve, és tudjátok, mit mondott?

– Nem szeretnénk többet. Egy gyerek bőven elég!

Én, aki már két éve azon izgultam, hogy belefér-e majd az időnkbe a kistestvér, illetve folyamatosan azon görcsölök gondolkodom, hogy Z. meggyőzhető lesz-e a második gyereket illetően, hát, jól meglepődtem. Számomra az egy gyerekes családok nem is igazán azok. Valami hiba, meddőség, megromlott párkapcsolat állhat a háttérben, gondoltam. Egy gyerek tök jó, de akkor legyen már testvére is, aki barátja és közös emlékek felidézésében társa lesz későbbiekben. Két gyerek, azaz egy testvérpár, ez a minimum. Három gyerek, az már viszont a tuti, egy egész csapat, többen vannak, mint a szülők. Ez már tényleg egy nagy család, különféle interakciókkal, bonyolult szövevényekkel, hangos vasárnapokkal. A négy gyerek ugyanez, csak még jobb. Z. húgának hat (6!) gyereke van, és én még ilyen összetartó és rokonszenves családot nem láttam. Szóval, elképzelni nem tudom, miért állhat meg valaki egynél. Meresztettem is a szememet rendesen.

Végülis az ember saját maga keresi a bajt az életében. Előre megállapított ideákhoz, elképzelésekhez és igényekhez próbálunk igazodni, iszonyú belső küzdelmet róva így saját magunkra. Elfogadni és beletörődni nehéz: sokkal könnyebb lenne – na nem azt akarom mondani, hogy a lécet alacsonyabbra tenni, mert én megértem a lányt is, nincs azzal semmi gond, ha csak egy gyereket vállal, hanem  – megvalósíthatóbbakat remélni. Ami passzol a lehetőségekhez. De ehhez mázli kell, hiszen nem tudjuk előre, melyek a lehetőségeink, mire megtudjuk, gyökeret eresztettek az elvárások.

1 megjegyzés:

  1. Én egyke vagyok, szüleim harmincas éveik közepén találtak egymásra, Anyu 37 volt (akkoriban ez valóságos cirkuszi látványosságnak számított), mikor születtem, utánam volt egy vetélése, így csak én maradtam. Jó volt szemük fényének lenni, soha semmin nem osztozni, de azért titokban mindig nagyon irigyeltem azt, akinek van tesója...
    És egyetlen ok, amiért bánom, hogy ilyen későn döntöttünk a gyerekvállalás mellett, az, hogy így lehetetlen lesz ötöt szülnöm (sőt, a dolgok jelen állása szerint hármat is)... Remélem tudunk örökbe fogadni majd, mert minden álmunk egy hatalmas, zajos, olasz-féle család...

    VálaszTörlés