Csoport, terápia

Közben pedig folyamatosan járok az örökbefogadást előkészítő tanfolyamra, ami szuper. A csoportot kettéválasztották, most 13-an vagyunk, hat pár és én, plusz két moderátor. Olyan vicces, hogy ha külön-külön látnám az embereket, akkor is tudnám, ki kinek a férje/felesége: a párok tagjai hasonlítanak egymásra. A csoport nagyon heterogén állampolgárság szempontjából, van egy kanadai, több francia, egy japán, egy német. Nagyon sok mindent elárul erről az országról az, hogy legrosszabbul egy belga (flamand) pár beszél franciául: előfordul, hogy nem is értenek valamit. És az is érdekes, hogy mennyire homogén viszont a csoport társadalmi hovatartozás szempontjából: mindenki fehér bőrű, jól szituált értelmiségi (kivéve a japán nőt, ugye), ami viszont egyáltalán nem tükrözi Belgium lakosságának összetételét.

Végülis nem bántam meg, hogy egyedül belevágtam, kiderült ugyanis, hogy egy egyedülállónak többek az esélyei, mint egy össze nem házasodott párnak. Szinte ez az egyetlen lehetőségünk most. Arra, hogy valójában nem vagyok egyedülálló, még nem derült fény és a foglalkozásoknak nem is a vájkálódás a feladatuk. Arra majd később, az egyéni elbeszélgetésen kerül sor. És addigra ki kell, hogy gondoljam, mennyit mesélek el.

Most azokról a kérdésekről gondolkodunk közösen, amelyek egy örökbefogadó szülőben fölmerülnek. Például a múltkor arról beszéltünk, át kell-e (lehet-e, illik-e, célszerű-e) keresztelni a gyereket. Akkor én azt mondtam, hogy a lehetőségekhez képest meghagynám a gyerek eredeti nevét, tiszteletben tartván így az identitását. Utána eltelt két hét, és gyökeresen megváltozott a véleményem. Most már úgy gondolom, hogy az örökbefogadás része a névadás is, sőt valamilyen szempontól az teszi fel a koronát az egészre, akkor válik véglegessé a folyamat. A gyereknek (a későbbi felnőttnek) is fontos, hogy olyan nevet viseljen, amellyel azonosulni tud, kultúra, neveltetés és nyelv szempontjából.

Szóval ilyenekről beszélgetünk a két moderátor segítségével, vannak feladatok, nézünk filmet, most kaptunk házit is, és persze nincs rossz kérdés, se rossz válasz*. Legszívesebben persze azt kérdezném meg mindenkitől, miért nem lehet biológiai gyerekük, mennyi ideig próbálkoztak, illetve lombikoztak (lombikoznak)-e. Mert ahogy elnézem ezt a hat szimpatikus párt, arra gondolok, hogy tényleg mennyire igazságtalan ez a meddőségi sorscsapás.


* De azért volt rossz válasz. Pl. tök kedvesen, de határozottan értésünkre adták, nehogy a gyerek válasszon magának utónevet, ha már van olyan idős, hogy ezt megtehetné. A német srác pedig ma azt mondta (a dührohamok kezeléséről volt szó), hogy esetleg a szülőnek is be kellene gurulnia, hogy lássa a gyerek, ezzel a magatartással nem megy semmire. Helytelen!