Mindenkinek a maga keresztje

Szerda este még azon gondolkodtam, hogy elmenjek-e usziba, tehát semmi bajom nem volt. Aztán győzött a lustaság, és nem mentem. Ma reggel viszont ébredés után rájöttem: nem tudok megmozdulni. Kijött a reumám. Ilyenkor semmit nem tudok csinálni, még az ágyban megfordulni sem, mert különben olyan fájdalom nyilal az adott testrészbe (mindig máshova), hogy az kibírhatatlan. Ez elő szokott fordulni velem évente 2–3 alkalommal, szóval már tudom, hogy mit kell csinálni: várni, amíg el nem múlik. Lehetőleg meleg vizes palackkal, ami ilyenkor a legjobb barátom. Z. nem volt itt, úgyhogy erről le kellett sajna mondanom. A gyógyszerekért is csak nagy keservesen tudtam kimászni a konyhába, miközben majdnem elájultam egyszer. Abba, hogy mi lesz ilyenkor, ha már meglesz a baba, bele sem merek gondolni. Abba sem, hogy kizáró ok-e ez az örökbefogadásnál.

A dél ugyanabban a pozícióban talált az ágyon, mint amelyben a gyógyszeres konyhai kirándulásom után feküdtem vissza. Ha legalább tudnám, mitől jön elő! Ugyanolyan rejtély, mint a teherbeesés. Próbáltam már gluténmentes diétát, ittam már hetekig tehéntej helyett rizstejet, figyeltem a munkahelyi stresszre (haha), de az ég világon semmilyen összefüggést soha nem fedeztem fel. Szóval ebben is, mint a teherbeesésben, nem hiszek az alternatív gyógymódokban. Én a kemény drogokban utazom, azok viszont hatnak is. Úgyhogy én a holdra, meg a lakatlan szigetre gyulladáscsökkentőket vinnék (+ Uminski-cédét!) (+ a Harmonia caelestis-t!).

Az egészben most az volt a legrosszabb, hogy karácsony előtt rengeteg a munka bent és már csak ketten vagyunk a kollégámmal (nevezzük mondjuk Zsombornak) mert S. és G. már elment. Zsombor ráadásul ma délutánra szabit vett ki, én pedig vállaltam, hogy lefordítom az ebéd után beérkező sürgős anyagot. Egyszóval, nem most kellett volna megbetegednem. S-sel és G-vel, noha nem vagyunk különösebben jó viszonyban, legalább tudjuk egymásról, hogy semelyikőnk sem élne vissza betegszabikkal és nem hagynánk senkit egyedül rémes mennyiségű munkával, kivéve az olyan vis maior eseteket, mint a mostani. A reumámat is tudják. De ez a Zsombor, aki nyáron jött hozzánk dolgozni, vajon tudja-e mindezt?

Délután, amikor már jobban lettem, váltottunk pár e-mailt, amiből az derült ki számomra, hogy nem. Hogy közönséges naplopónak néz! És ráadásul, ahelyett, hogy a luxemburgiakhoz fordult volna segítségért, mindent maga próbált megoldani egyedül, magyarán: négy ember helyett dolgozott. Teljesen feleslegesen, teszem hozzá, mert ezt nem várja el senki tőle, de hát ő alapból ilyen furán lelkiismeretes. A délutáni sürgős anyag miatt bennmaradt dolgozni, így nem tudott részt venni a gyerekei karácsonyi ünnepségén. Rémes! Emiatt egészen mostanáig bűntudatom és a helyzethez illően világvége-hangulatom volt.

Most viszont jól átgondoltam az egészet, és lenyugodtam. Ha azt hiszi, hogy jókedvemben maradtam itthon, hát higgye. Nem fogom az orra alá dörgölni az orvosi igazolásomat, mert az egyetlen válasz a rágalomra (még ha az ki nem mondott is) a hallgatás. Igen, lemaradt a gyerekei fellépéséről, de ezt én nem kértem tőle. Joga lett volna elmenni délben, nem a versenyszférában dolgozunk. Sem az egészségügyben, hogy életek múlnának rajta. Olyan munkahelyen dolgozunk, ahol a főnököknek semmi tennivalójuk nincs, csak dísznek vannak és reprezentálnak. Ha már ez így van, akkor miért nem állította a megoldandó feladatot eléjük?