Félénkség

Változó mértékben, néha egyáltalán nem, néha kicsit, néha meg baromira aggaszt, hogy Boni milyen félénk. Ha voltak is elvárásaim* valaha a gyerekemmel kapcsolatban, akkor talán az volt, hogy legyen bevállalós, önfeledt, magabiztos és vállalkozó szellemű. Már gyerekként is csodáltam azokat az osztálytársaimat, akik visszabeszéltek a tanároknak, akik az egész kerületet névről ismerték, akik bármikor felszólaltak a saját érdekükben, akik simán kimennek a színpadra improvizálni. Én nem voltam ilyen; félénk és visszahúzódó voltam és hát úgy látszik, kutyából nem lesz szalonna.

Azzal nyugtatom magam, hogy a félénkségnek is vannak fokozatai. Le lehet küzdeni. Az is lehet, hogy Bonit nem is zavarja, hogy félénk, nem is veszi észre (velem ellentétben), hogy más gyerekek nem azok. Lehet, hogy ő nem is akar másmilyen lenni. Előfordulhat, hogy a két nyelv zavarja. A félénkség plusz más tulajdonságok (intelligencia, motiváció, kitartás, optimizmus) esetleg szárnyakat ad majd neki, ahogy mondjuk engem a félénkség, a passzivitás, a pesszimizmus és a motiválatlanság kominációja inkább visszahúzott. Az is lehet, hogy elmúlik („kinövi”!). A félénkség és az önbizalomhiány talán nem jár kéz a kézben. Legvégül pedig: félénk ember is lehet boldog – győzködöm magam, bár rosszabb napokon ezt én magam sem hiszem el teljesen.

De nem nagyon van mit tenni úgysem. Kinevetni, szekálni, győzködni, lelkére beszélni úgysem fogunk. Most a kérdés jelenleg inkább az, hogy ráaggassuk-e a „félénk” jelzőt. Magyarán: van-e problémánk vagy nincs. Belefér-e még a normálisba, átlagosba a viselkedésbe, zavaró-e ez a mindennapokban, vagy sem. El kell-e gondolkodnunk azon, hogy egyszer majd szakemberhez** forduljunk, vagy legyintsünk inkább egy nagyot.

Az apropója a témának egyébként az, hogy tegnap voltunk a 4 éves orvosi vizsgálaton, a szokásos doktornőnél. Igaz, bent volt egy orvostanhallgató, meg a gyorsaság miatt a titkárnő kezdte (volna) megcsinálni vele a feladatokat (felismerni a képen látható tárgyakat, színeket, utánamondani a hét törpe nevét, építeni, számolni, embert rajzolni stb.), de Bonikám egy szót sem volt hajlandó szólni. Szerintem köszönni sem azért nem köszön, mert udvariatlan: egyszerűen nem mer. Most is ott ült a térdemen szegény, és hiába szó szerint gyerekjáték lett volna számára válaszolni a kérdésekre, nem tette, csak bújt hozzám, és néha-néha belesúgta a fülembe, hogy „Nem mondom!”. Szegénykém. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha mint Arthur, aki mindig mosolyog, levenné az embereket a lábáról.

Nyáron egyébként ugyanez volt a szemésznél. Pedig szemészhez időpontot kapni a legnehezebb adminisztratív dolgok egyike itt: kitartóan kell telefonálni, és 6–8 hónapra lesz az embernek helye. Szóval ilyen kotextusban képzeljétek el azt, hogy felvonultunk mind a hárman a doki rendelőjébe az aranyat érő időpontunkban, és hiába a kérlelés, hiába az ajándék ígérete, Boni egyáltalán nem mondta meg, hogy mit lát a képernyőn. Onnan is dolgavégezetlenül (és én legalábbis: frusztráltan) távoztunk. Mindkét vizsgálatot meg kell ismételni, és csak reménykedhetünk, hogy közreműködőbb lesz.

* Biztos nem kellene, hogy legyenek. Na de ha egyszer vannak? 
** Nagyon nem szívesen mennék, mert lutri az egész. Szájízem szerinti konkrét jótanácsot szívesen vennék hozzáértő embertől, de attól tartok, csak kritikát kapnék, hogy túlságosan óvjuk, szeretjük, burokban neveljük – szóval, a szokásos.