Triatlon

Boni az első napok egyikén megtanult úszni és biciklizni. Van egy olyan videóm, amelyen reggel – életében először – sikerült fennmaradnia és kutyaúszással előrefele haladnia a vizen, és ugyanazon a napon este pedig egy olyan videót készítettem, amelyen – szintén először – kétkeréken bicajozik.

Én már egyébként azt hittem, hogy soha nem fog megtanulni biciklizni. Pedig két bicaja is van, itt és Franciaországban, de alig ment valamelyikkel pár kört négy keréken, egyszerűen soha nem érdekelte a dolog. De mivel én magam sem tudok jól bringázni, soha nem is szerettem a biciklizést (nincs is), gondoltam, ebben is rám hasonlít (lásd nature), illetve, hogy nincs jó mintája (lásd nurture). Z. viszont eléggé aggódott, hogy ez így nem jó, azért elővettük az itteni ovis bicaját (elég kicsi már neki...), levette a hátsó kerekeket, és röhögve-bénázva mentek egy kört: Boni dülöngélt, Z. loholt utána és elkapta, amikor esni kezdett. Azt gondoltam, hogy ebből soha nem lesz biciklizés, de láss csodát: Boni egyszer csak lerázta magáról az apját, és elindult egyedül – azóta le sem lehet robbantani alóla a kerékpárt. Ez a történet jól szemlélteti azt az igazságot, hogy ha egy gyerek fejben és fizikálisan is készen áll egy mozdulatsorra, akkor pontosan két perc alatt el is tudja sajátítani.

Az úszás, az tök más. A covid számlájára írom, hogy csak most tanult meg úszni, mert az uszodát és a vizet mindig is szerette, hozzám hasonlóan. Tavaly is jártunk egy itteni közeli uszodába reggelente. A meleg vizes medencében hancúrozott, fogócskáztunk, labdáztunk stb., aztán egy ismerős úszóedző (egy barátnőm apukája, aki szintén oda jár reggelente) megtanította pár dologra: hogyan kell a fejet betéve, az orron a levegőt kifújva, és a lábat csobogtatva előrehaladni. Idén még mindig tudta ugyanezt – de többet nem. Nekem nem sikerült újat tanítanom neki (klasszikus jelenség asszem), ezért beírattuk úszásórákra. Reggel hétkor kell a medence mellett megjelennünk, de megéri, bámulatosan gyorsan fejlődik és nagyon szereti.

 

Én pedig a terveknek megfelelően újrakezdtem a futást. Az első benyomásom az, hogy a futás olyan, mint a szülés: az ember a kínra, a szenvedésre és a verejtékre asszociál elsősorban, pedig a futás (és a szülés) lehet baromi felszabadító és jó élmény is! Egyelőre 2–3 naponta ötven percet futok, három részletben, egy óra alatt, a felét a betonon, a felét a füvön (van itt egy edrő, de állítólag laknak benne vaddisznók...). Másik új élmény: én még akkor futottam legutoljára (kb. egyetem alatt), amikor még nem volt nekem (vagy még nem létezett??) eszközöm a zenehallgatásra. A zenére futás totális újdonság a számomra! Iszonyú jó húzóerő, csináltam egy lejátszási listát az említett egy órára, és az utolsó tíz percet tényleg a Jailhouse Rock menti meg. Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szeptemberig megpróbálom egy órára feltornázni a egyben lefutott időtartamot (aztán majd a kilométereket is számolni fogom talán).