Őseink

Én vagyok az a nő, aki imád hasonlítgatni, és most csak és kizárólag a fizikumról beszélek: arcról, hajról, mozdulatokról, tekintetről stb. Én vagyok az ember, aki gyereket szülőkhöz, testvéreket egymás között, sőt, ismeretleneket ismerősökkel szívesen és gyakran összehasonlítgat, hogy felfedezzen egy-két közös vonást, hasonló fogazatot, csontozatot, forgót a hajban (vagy amit éppen talál). 

Több oka is van az imádatomnak; először is elképeszt a hasonlóságok sokfélesége, azaz hogy a vakvéletlen folytán milyen különböző módon keveredhet egy család génállománya az utódokban. A férjem nagyobbik fia például sokkal kevésbé hasonlít rá, mint az egyik unokaöccse a sok közül. Aztán az is fura, noha nagyon gyakori, hogy valaki a saját arcán viselje több, esetenként nem is vérrokon vonásait! Ilyenkor az illető egyszerre hasonlít két különböző emberre, gyakran a két szülőre, saját magában egyesítve ezáltal az apját és az anyját. Mintha a természet hol innen, hol onnan vette volna a nyersanyagot az új ember megalkotásához –  mert végül is pontosan ez történt. 

Nekem például van egy képem, amin az unokatesóim 4 és 6 évesek. A szőke, kék szemű kislányról és a barna hajú, barna szemű kisfiúról meg nem mondaná senki, hogy tesók, de basszus, Boni egyszerre hasonlít mindkettejükre! Mégpedig néha olyan szinten, hogy amikor Boni rámnéz, akkor a fiú unokatesómra, ha pedig elfordul és lesüti a szemét, a lány unokatesómra hasonlít, de döbbenetesen.

És akkor el is érkeztünk a második okhoz, ami miatt ennyire szeretek hasonlítgatni: az az érzésem, hogy az egyes családokban föllelhető hasonlóságok túlmutatnak a megfogalmazhatóság határán. Nem lehet pontosan megnevezni, hogy mi az, ami pl. Boniban annyira emlékeztet a kuzinomra, amikor lesüti a szemét. Képtelenség megfogalmazni a hasonlóságot; csak látni lehet (és azt sem állítom, hogy mindenki pontosan ugyanazt látja). Van ebben a szavakon túlmutató párhuzamban valami rejtélyes, izgalmas. Hogyan lehetne pl. megmagyarázni, szavakba önteni azt, hogy valakinek a járása olyan, mint az apjáé?

Boniról már az UH-on lehetett látni, hogy rám fog hasonlítani, és amikor megszületett (olyan fura, hogy akkor szőke volt) úgy nézett ki, mint az unokatesóm egyik fia, de nagyon hamar, intenzíven és együntetűen elkezdett aktívan rám hasonlítani, amit én örömmel nyugtáztam. Olyan volt, mintha előállítottam volna a kisfiú másomat. Rajtam kívül az említett unokatesókra és a saját anyámra hasonlított még rendületlenül; attól függően, milyen pillanatban és nézőpontból vizsgáltuk a gyereket.

Én soha, egyetlen egyszer sem láttam volna igazán, hogy Boni az apjára hasonlított volna, de mivel volt pár ilyen vélemény is, előfordult, hogy már-már beleláttam a duci csecsemőbe az apja duci csecsemőkori fényképét; nagyon kellett erőlködni. Nem, Boni teljes mértékben made in Hungary, és ezt annál könnyebb volt észrevenni, mivel belső tulajdonságaiban is nagyon emlékeztetett a gyerekkori önmagamra.

Aztán mi történt! Valamelyik nap nézegettük az elmúlt hónap fotóit, és az egyiken Boni az apjára hasonlított. Még számomra is egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. És ami a legfurább: a szeme volt olyan, mint az apja fiatalkori képein! (tehát nem most) A szeme, ami az első naptól fogva az enyém, azaz a sajátom, és amivel, ellentétben csomó minden más vonásommal, konkrétan semmi bajom. Letakartam a képen a többi részét, csak a szemét hagyva meg: a hasonlóság még nagyobb lett. Azóta már a való életben is látom, hogy Boni szeme elkezdett az apjáéra hasonlítani, főleg – fura, de így van – ha fáradt. Hirtelen mintha az apja beleköltözött volna a gyerekbe, és ő nézne ki belőle, teljesen össze vagyok zavarodva, és még szoknom kell a gondolatot (látványt).

Mert én már majdnem azt hittem, hogy ha Boni hét évig rám hasonlít, akkor az már örökre így lesz; hogy Franciaországban él egy kisfiú, akinek hasonmásai valahol Kassa környékén élik az életüket, nem tudván, hogy vérrokonuk franciául beszél, de minden másban különben olyanok (olyasmik), mint ők.

Mert a harmadik ok, ami miatt szeretek hasonlítgatni, akár az utcán mellettem elmenő idegent egy gyerekkori barátnőmmel összevetve, vagy Matt Demont hasonlítgatva egy ismerős magyar pasihoz az az, hogy ilyenkor, amikor egymástól több ezer vagy tízezer km-re élő embereket hasoníltunk össze, akik tuti nem ismerik egymást, mégiscsak konkrétnak tetszik az a gondolat, hogy közösek az őseink.