Bizalom és morális dilemma

Boni osztálytársának szülei megkértek minket, hogy a parlamenti választások második fordulóján szavazzunk helyettük meghatalmazással. Ez itt eléggé elterjedt, és mivel a második forduló már a nyári szünetre fog esni, sokan élnek is ezzel a megoldással. Reménykedtünk, hogy esetleg majd egy borítékot kell belecsúsztatnunk az urnába anélkül, hogy tudnánk, mi van a borítékban, de úgy tűnik, nem így lesz. Konkrétan nekünk kell majd szavazni helyettük, azaz fogjuk tudni, hogy kire adják le a voksukat (amit mi adunk le).

Igent mondtunk, bár az az igazság, hogy nem szeretném tudni, hogy kire szavaznak. Nem ismerjük őket olyan jól, hogy biztosak legyünk abban: nem a szélsőjobbra fognak szavazni. Végül is a szavazók egyharmada rájuk szavazott, mi van, ha ők is? Szívesebben dobtam volna be egy ismeretlen tartalmú borítékot, és simán megálltam volna, hogy ne nézzem meg: mi van benne.

(Itt úgy működik a szavazás, hogy ki van rakva a 10+ jelölt neve, mindegyik egy-egy papíron. El kell venni a papírokat – én csak hármat-négyet szoktam elvenni – és a szavazófülkében a megfelelőt betenni a borítékba. Tehát nincs toll, nincs ikszelés, és kifelé menet tele van a kuka eldobott papírokkal.)

Egy barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy ilyen esetben milyen lehet a szélsőjobbra (RN) szavazni. Mármint valaki helyett. Valaki olyan helyett, aki megbízik bennünk. Szerintem (és Z. szerint is) az embernek kötelessége leadni a szélsőjobbos szavazatot ilyenkor, bármennyire ellenkezik is a meggyőződésével. De nagyon fura és nagyon nagy csalódás lenne.

A mai közvélemény-kutatás szerint az RN és csatlósai még többséget is szerezhenek. Igaz, ez még változhat. Én magam sem tudom, kire szavazok majd a második fordulóban, annyit tudok csak, hogy nem akarom, hogy a szavazatom kárba vesszen, ezért biztosan érvényesen fogok szavazni (ez a bizonyos barátnőm kilátásba helyezte, hogy esetleg érvénytelenül szavaz). Nagyon érdekes időszakot élünk, a rádió tele van jobbnál jobb műsorokkal, elemzésekkel, a dolgok napról-napra változnak-alakulnak. És még ez a Trump-Biden vita is! Nem néztem végig, csak belehallgattam. Annyira más ez az amerikai kultúra, teljesen meglepett például, hogy egymásra a leggyakrabban úgy hivatkoztak, hogy „he”, „this guy” vagy „this man”. Engem megőrjít, amikor Boni csinálja ugyanezt, és mondjuk az apja jelenlétében úgy beszél róla, hogy a személyes névmást használja (általában amikor panaszkodik rá). Mindig rászólunk ilyenkor!

Mindig lehet fokozni

 

 

A kupiprobléma nem hogy javulna, de évről-évre súlyosbodik... Érthetetlen, elfogadhatatlan és vállalhatatlan méreteket ölt. Mondanom sem kell, MINDENT kipróbáltunk már: büntetés, dicsérés, ajándékozás, versenyeztetés, időmérés, közös pakolás, rábeszélés, lelkizés, példamutatás, szemléltetés – és hosszú távon eddig SEMMI sem működik. A múltkor kérdeztem tőle (takarítás után), hogy nem jobb-e így, amikor mindennek van helye és tisztaság van. Azt válaszolta, hogy nem, mert ha kupi van, az olyan érzés, mintha több mindene lenne. Ezzel az érvvel nem tudtam vitatkozni!

Szegény kis gazdag lány

– Figyi, ha azt mondom: július 8-án indulunk, te tudod, hogy: hová? – szegeztem a teszkérdést Petra barátnőmnek.

– Igen. Amerikába, nem? – hangzott a helyes válasz.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy valaki legalább tudja. Hogy van olyan ember a világon, aki nem felejtette el a tervünket, ami hónapok óta napirenden van nálunk, és most a finisben már naponta téma. A szüleim ugyanis megint elfelejtették.

Érthetetlen! De nem hibáztatom őket. Csak megjegyzem, mint olyan sokszor, hogy én soha nem ilyen szülőket szerettem volna. Én helikopter-szülőket kívántam volna magamnak; olyanokat, akik nyomon követik a tanulmányaimat, akik kikérdezik a szavakat és az igeragozást, akik zenesuliba meg edzésre kísérgetnek, akikkel jókat lehet beszélgetni, pl. közös olvasmányokról (három tévénk volt hatvan négyzetméteren!), akik tudnak a dolgaimról, akiket, ha van tíz percem a pályaudvaron, mert lekéstem a vonatot, szívesen hívok fel (most Petrát szoktam).

Sajnos viszont az, hogy ilyen nemtörődöm és figyelmetlen szüleim vannak, nem jelenti azt, hogy ne szólnának bele mindenbe, amibe csak tudnak, sőt, olyasmikbe is, amiről fogalmuk sem lehet (pl. kétnyelvűség). Mert azt még elfogadnám, hogy megint elfelejtették, hogy mikor utazunk Magyarországra (pedig, basszus, közvetlenül vannak érintve!), de azt már nehezen tudom lenyelni, amikor ennek ellenére adják a jó tanácsokat, számonkérnek, megmondják, hogy mit kellene csinálnom (sőt: gondolnom!) ebben vagy abban a helyzetben. Mert ha egyrészről nem érdekli őket nagyon a nyári programunk, akkor ne érdekelje őket az sem, hogy én hogyan kezelek bizonyos (pl. lakásvásárlási, szerződéskötési, egészséggel kapcs) ügyeket. Ez lenne logikus, szerintem.

Azért is érthetetlen ez az egész, mert vészhelyzetben a szüleim tök jól tudnak segíteni: amikor pl. Z-vel rohantunk a kórházba áprilisban, akkor probléma nélkül rájuk lehetett bízni Bonit egész délután, pedig nem ez volt az aznapi tervük. A papám simán lefoglalta a rohangáló tízévest órákig – ugyanakkor vészhelyzet nélkül fel se merülne soha, hogy órákig játsszon vele, tanítgassa, megmutogassa neki az őt érdeklő szerkentyűket a házban stb. Fel sem merülne soha, mert nincs rá igényük. Azelőtt soha nem töltött náluk Boni egy egész délutánt, egyedül.

Pedig egyébként pont azért határoztam el ezt az amerikai utat, mert úgy láttam, hogy a szüleim már nem bírják elviselni, ha egész nyáron náluk* vagyunk, valamit ki kellett találni. Áprilisban is azért mentünk haza, hogy Boninak ne egy teljes évet kelljen várnia, mielőtt megint Mo-ra utazunk – a szüleimet viszont egyáltalán nem zavarná, ha egy teljes évig nem látnák Bonit, ez is érthetetlen.

Na mindegy, ez van. Sok barátnőm szüleit elnézve még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos szempontból örülhetek is. Lásd vészhelyzet. Remélem, Boni pont ugyanolyan szülőkre vágyik, mint mi vagyunk. Néha belegondolok, hogy nyaggatom itt a Tamás bátya kunyhójával meg saját készítésű utazónaplóval, holott talán ő azt szeretné, hogy együtt szereljük a robotokat vagy mittudomén... de hát minden szülő csak azt adja, amit tud.

* Nem szó szerint náluk. Tőlük 50 méterre bérelünk egy házat. Az természetesen senkitől sem várható el, hogy ilyen hosszú időre elszállásoljanak minket.

Hasonlat

Boni legépelte a kiselőadását a számítógépemen, majd odaültem a géphez, hogy elküldjem a doksit a nyomtatóba. Gondoltam egyet és előtte még csináltam róla egy biztonsági mentést. Boni ott állt a vállam fölött és nézte, hogy egy másik mappába _BACKUP névvel lementem a doksiját.

– Mi az? Mit csinálsz? Mi az, hogy backup? – kérdezősködött.

– Biztonsági másolat. Két helyre mentem el, hogy ha esetleg az eredeti doksival történne valami.

Gondolkodott egy picit, majd rávágta:

– Szóval ez olyan, mint egy horcrux!

Döbbenet

Tegnap délután alig tudtam koncentrálni a munkámra, mert egy sima beszélgetés közben olyan infó birtokába jutottam, amit még most is alig tudok megemészteni. Két olyan lánnyal ebédeltem, akiket felületesen ugyan, de régóta ismerek. Mindketten nagyon szimpik, ezért nemrég javasoltam nekik, hogy ebédeljünk már egyszer együtt. Az egyiknek (Juli) Bonikorú lánya, a másiknak (Bea) Bonikorú fia van. Tudjátok, hogy van ez, szimpi emberekkel akár egy fél délutánt is el lehetne csevegni, de kiváltképp, ha egyidősek a gyerekeink!

Épp az ún. fura hobbikról beszélgettünk, mert Juli férje ejtőernyőzik. Odafordultam Beához, hogy megkérdezzem, neki vannak-e fura hobbijai. Beát ismerem kevésbé kettejük közül. Egy olyan nőt kell elképzelni, aki mindig higgadt, vidám, kiegyensúlyozott, mellesleg gyönyörű, a munkájában sikeres. A gyereke biztos köszön társaságban, a férjét nyilván nem hat lóval kell elvonszolni Amerikába – egyszóval kívülről úgy tűnik, tökéletes élete van. Végül is nem is csodálkoztam, hogy ezt válaszolta:

– Hát nekem van két lovam...

Mint kiderült, az ebédszünetekben, amikor és úszni járok, ő lovagol! Azon nevettünk, hogy elmesélte, hogyan ismerkedtek meg a férjével: a pasi azt állította, hogy az öccsének 30 lova van, erre Bea csak legyintett, hogy jaj, ismeri már ezeket a nagydumás pasikat, akik ilyen szöveggel akarnak becsajozni.. mire kiderült, hogy a pasi öccse tényleg lótenyésztő. Egyszóval, jókat nevettünk, amikor megkérdeztem tőle, hogy a fia is lovagol-e (az enyém fel nem ülne egy lóra!). Ezt válaszolta:

– Nem. Tudod, a fiam kerekesszékben ül...

Először azt hittem, nem is hallom jól a szót. Vissza is kellett kérdeznem. Elmagyarázta, kedvesen és közvetlenül, mint ahogy gondolom az életben annyiszor el kell neki magyaráznia, hogy a fia egy genetikai betegséggel született. Meg is mondta a nevét a betegségnek, ismerősnek hangzott. Az irodába visszaérve megnéztem a neten, döbbenten láttam, hogy az ilyen betegek várható élettartama 25 év! Teljesen a hatása alatt vagyok a hallottaknak, egyrészt remélem, hogy ennek a kisfiúnak valami enyhe változat van, és talán sokkal-sokkal többet fog élni, másrészt pedig azon gondolkodom, hogyan lehet összeegyeztetni ezt a rokonszenves lányt ezzel a borzalmas sorssal. Utána még legalább fél -háromnegyed órát dumáltunk, mindenféle témákról, ő ugyanolyan kedves és érdeklődő volt, mint addig mindig.

Példázat a pesszimizmusról, irodalmi hivatkozással

Még szerdán történt, hogy kiértünk Bonival a játszótérre, de a szokásos 5–8 kishaver helyett csak egyetlen ismerős kisfiút találtunk. Elkezdtek ugyan együtt játszani, de ketten nem volt olyan jó buli, mint ha egy egész csapat gyerek lett volna. Tébláboltak egy ideig, majd észrevették, hogy teljesen idegen (de velük egyidős) gyerekek játszanak magukba belefeledkezve egy fiatal felnőttel. Rohangáltak, kódneveket adtak egymásnak, iszonyú jól szórakoztak. Az én fiam soha nem állna be idegenekkel jászani, de a kis barátját nem ilyen fából faragták, ő azonnal megkérdezte a vezetőt, hogy játszhatnának-e. Egy perc múlva már Boniék is önfeledten rohangáltak a többiekkel.

Én a padon üldögéltem, általában szemmel tartottam őket, de nem mindig, mert a játszótér egy (bekerített) botanikus kertben van, ősfákkal, bokrokkal, allékkal, melegházzal stb. Ekkor jött meg a férjem, mert úgy beszéltük meg, hogy felválltjuk egymást. Már messziről látta, hogy Boni idegen gyerekekkel játszik, ráadásul egy fiatal felnőtt társaságában. Ráncolta a homlokát, aggodalmasan tudakolta tőlem, hogy kik ezek, de főleg: ki ez a pasi, aki ilyen sok kisfiút és kislányt gyűjt maga köré és velük játszik? Csak nem valami pedofil?!

Nyugtatgattam, hogy szemmel tartom őket, hogy Boni nem megy ki a parkból (ismeri a szabályokat), de Z. kijelentette, hogy ez az egész gyanús, hogy tipikusan ilyeneket lehet olvasni az újságokban, gondoljak csak azokra papokra meg az edzőkre, akik a pedagógia örve alatt egy bokorban vagy oltárnál gyerekeket erőszakolnak meg! Kerek perec odament a fiatal sráchoz, és megkérdezte, hogy ez itt mi? Napközis foglalkozás? A pasi nem értette a kérdést, és tovább játszott a kicsikkel, akik persze iszonyúal élvezték, hogy valaki foglalkozik velük.

Z. gondterhelten rótta a köröket, odament Boni barátjának a nagymamájához, neki is elmondta az elméletét, meginterjúvolta a gyerekeket, Bonit megpróbálta kivonni a csapat bűvköréből („Mama! A papa azt hiszi, hogy ez az ember gyerekgyilkos!”). Z. nem is akarta, hogy elmenjek, mert ketten mégiscsak jobban tudunk figyelni. 

Lényeg a lényeg: Z-nek sikerült kiderítenie, hogy a fiatal felnőtt valójában csak 15 éves, és az egyik kisfiú bátyja. Mindketten Amerikában élnek, ezért nem ismerte azt a szót, hogy napközis foglalkozás (périscolaire). Még az apukájukat is sikerült beazonosítania, váltott is vele pár szót. Mikor elmentem a játszótérről, már teljesen meg volt nyugodva. De mennyire jellemző, hogy sok mindenről a legrosszabb jut az eszébe! Én simán csak örültem annak, hogy valaki lefoglalja Boniékat.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy van is egy ilyen rész a Micimackóban, amikor vihar tombol az erdőben, és Malacka odafordul Micimackóhoz és felteszi neki a logikus kérdést:

– Na és ha egy fa akkor esik le, Micimackó, amikor éppen alatta állunk?

– Na és ha nem éppen akkor? – mondta Micimackó alapos megfontolás után.

(Ne feledjük azonban, hogyan járt Bagoly abba a fejezetben!)

Vázlatpontokban

• Fro-ban most mindenki arról beszél, azt találgatja, hogy miért oszlatta fel Macron a nemzetgyűlést, és hogy mi lesz a kimenetele a pár hét múlva esedékes parlamenti választásoknak. Megindultak a stratégiai játékok, helyezkednek a politikusok, nagyon izgalmas és érdekes ez a peridóus, ugyanakkor félelmetes is, hogy Le Pen pártja ekkora szavazói bázis fölött rendelkezik... pár éve, emlékszem, elnézően mosolyogtunk, ha erre a bukott (legalábbis akkor így hittük) politikusasszonyra gondoltunk. 
• Nemrég hallottam a rádióban a normandiai partaszállás 80. évfordulója kapcsán, hogy a ledobott ejtőernyősök 80%-a nem élte túl az első órát (sajnos most nem találom ezt az infót. Lehet, hogy rosszul értettem?). Elmeséltem Z-nek, majd megkönnyebbülten hozzátettem, hogy ezt ma már nem lehetne megtenni, hogy többbezer fiatalt a halálba küldjünk, senki nem vállalkoza rá. Erre tudjátok mit válaszolt? Hogy de bizony, háború esetén ez ma is opció lenne. Nem hittem el, azzal érveltem, hogy egy mai fiatal egyszerűen nem szállna fel arra a repülőgépre. Ő azt állította, hogy kénytelenek lennének. Haha, feleltem neki, hogyan kényszerítenél tízezer fiatalt olyasmi megtételére, amit nem akar? Hát hadbírósággal, felelte. Jó, akkor a bíróságot választanák, zártam le a vitát. Igen ám, de akkor agyonlőnék őket, folytatta. Nagyot néztem. Tízezer fiatalt agyonlőni egy olyan országban, ahol évtizedekkel ezelőtt eltörölték a halálbüntetést? Igen, mondta, háborúban más törvények érvényesülnek. Ennyiben maradtunk, de azóta is sokszor gondolok erre a beszélgetésre. Vajon igaza van...?
• A héten el kell mennem egy orvosi vizsgálatra, hogy kizárják a rák gyanúját. A nőgyógyászom szerint az ciszta, de a háziorvos szerint jobb a bizonyosság, és kissé aggasztó módon még a rendelés közben, ott az orrom előtt felhívta a kórházat, hogy azon nyomban időpontot kérjen nekem MRI-re. Azt állította, hogy egy ilyen értékkel (vittem a vérvétel eredményét) nem lehet hónapokat várni. Érdekes módon nem aggódom nagyon, néha több órán keresztül eszembe sem jut az egész, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom lesz (a rák nem csak más egészséges és viszonyleg fiatal nőkkel történhet meg, tudom jól). Viszont leálltam az amerikai út szervezésével, mert mi van, ha utazás helyett műtét lesz? És kicsit empatikusabban állok Z-hez is, aki (többek között) az egészségügyi problémái miatt nem nagyon mer utazni.
• Végül kirúgták ezt a humoristát a francia rádióból. Megismételte egy műsorban a viccet (tök vicces volt), és ezt a békát már nem nyelték le. Teljesen döbbenten állok a történtek előtt, hát hol itt a szólásszabadság, miért ne lehetne kritizálni egy politikust (aki ráadásul bizonyos álláspontok szerint háborús bűnös)? Miért ne viccelődhetne egy humorista, hát nem ez a dolga? Rúgják ki azokat a humoristákat, akik nem viccesek!
  
• Mindeközben a svájci barátnőm ma többször is írt és fotókat küldött, mert reggel, munkába menet talált három kis sündisznót az utcán. A férje, aki ma tévmunkázik, kihívta az állatmentőket, akik nagy erőkkel kivonultak, és a háromból kettőt sikerült megmenteniük (küldött fotót az akcióról is, a kis sünikről is). Megnyugtató, ugyanakkor valahogy ironikus is, hogy a földkerekség egy bizonyos pontján ilyen problémákat is halálosan komolyan vesznek.
  

Az intelligenciáról

Az egyik barátnőm érettségi előtt álló kislánya nem tanul, rossz jegyeket visz haza stb., holott egész általánosban éltanuló volt. Mindig átlagon felül teljesített, mindenhez volt érzéke. Gyorsan, hatékonyan és könnyen tanult, önállóan megcsinálta a házijait, ismeritek a típust.

De ami érdekes az az, hogy a kislány azt állítja, hogy elmúlt a tehetsége. Az anyja nem ért vele egyet, szerinte ha valaki kiskorában kiemelkedően okos volt, az nem „múlik el”. 

Egy anyukának biztos ezt a politikailag korrekt választ kellett adni a lányának, de szerintem ez nem mindig így van. El tudom képzelni, hogy a kislánynak van igaza. Magamból és Boniból indulok ki: Boni is tipikusan az a gyerek, aki mindenben tehetséges, elképesztően gyorsan fog föl és lát át nehéz összefüggéseket, ezt főleg az esti meseolvasáskor szoktam megtapasztalni: hihetetlen memóriája és logikája van (sajnos azonban ő egyáltalán nem szorgalmas vagy kitartó, de ez más tészta). Minél nagyobb, annál inkább magamra ismerek benne: én is pont ilyen voltam. Nem volt olyan feladat az általános iskolában, ami nehéznek tűnt volna, folyton kaptam a dicséreteket, nyertem a versenyeket, a többiek még a kérdést próbálták megérteni, míg én már tudtam a választ.

És pedig nálam is vége lett ennek a szárnyalásnak, úgy kb. gimiben. Most, felnőttként egyáltalán nem vagyok az átlagnál okosabb vagy intelligensebb, ezt világosan látom (az átlagnál hülyébb sem, szerencsére). El tudom képzelni, hogy a barátnőm kislánya is épp ezt éli meg, amit én is: hogy van egy plafon, amit villámgyorsan, könnyedén és magától értődően elért általános iskolában, de utána úgymond beleolvadt az átlagba. Az is lehet, hogy nem voltunk az átlagnál okosabbak, csak a környezet volt más, nem tudom. Egy biztos: azt az érzést, hogy nincs nehéz kérdés és nincs bonyolult feladat, hogy intellektuálisan magasan a többiek felett állok – gyerekkoromban éreztem utoljára. Jogosan vagy sem, azt nem tudom.

Rejtély

– Kivel beszéltél? Anne-nal? – kérdezem a férjemet. Anne a húga.

– Igen.

– Jól vannak? Hogy van a keze?

– Azt nem tudom, nem kérdeztem.

– És mi lett a robotporszívójukkal? Vettek újat végül?

– Fogalmam sincs...

– Te, és megkérdezted, Chris melyik lánya dolgozik Los Angelesben?

– Ja, nem. De olyan sok lánya van... 

– Hé, de nem lenne jó tudni? Meglátogathatnánk! Képzeld el, csak úgy megjelennénk a kávézóban, hihi. Vajon mit tanul Los Angelesben?

– Nem is tudom...

– És az októberi utazásról volt szó?

– Mi? Ja, nem... 

– Grrr, hát kérdezd már meg tőlük, hogy mi lesz. Jó lenne tudni, október mindjárt itt van. Nincs kedvük hazafelé beugrani hozzánk?

– Jó, jó, majd megkérdezem...

Z. minimum másnaponta felhívja a húgát. De vajon miről beszélnek?!