Bizalom és morális dilemma

Boni osztálytársának szülei megkértek minket, hogy a parlamenti választások második fordulóján szavazzunk helyettük meghatalmazással. Ez itt eléggé elterjedt, és mivel a második forduló már a nyári szünetre fog esni, sokan élnek is ezzel a megoldással. Reménykedtünk, hogy esetleg majd egy borítékot kell belecsúsztatnunk az urnába anélkül, hogy tudnánk, mi van a borítékban, de úgy tűnik, nem így lesz. Konkrétan nekünk kell majd szavazni helyettük, azaz fogjuk tudni, hogy kire adják le a voksukat (amit mi adunk le).

Igent mondtunk, bár az az igazság, hogy nem szeretném tudni, hogy kire szavaznak. Nem ismerjük őket olyan jól, hogy biztosak legyünk abban: nem a szélsőjobbra fognak szavazni. Végül is a szavazók egyharmada rájuk szavazott, mi van, ha ők is? Szívesebben dobtam volna be egy ismeretlen tartalmú borítékot, és simán megálltam volna, hogy ne nézzem meg: mi van benne.

(Itt úgy működik a szavazás, hogy ki van rakva a 10+ jelölt neve, mindegyik egy-egy papíron. El kell venni a papírokat – én csak hármat-négyet szoktam elvenni – és a szavazófülkében a megfelelőt betenni a borítékba. Tehát nincs toll, nincs ikszelés, és kifelé menet tele van a kuka eldobott papírokkal.)

Egy barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy ilyen esetben milyen lehet a szélsőjobbra (RN) szavazni. Mármint valaki helyett. Valaki olyan helyett, aki megbízik bennünk. Szerintem (és Z. szerint is) az embernek kötelessége leadni a szélsőjobbos szavazatot ilyenkor, bármennyire ellenkezik is a meggyőződésével. De nagyon fura és nagyon nagy csalódás lenne.

A mai közvélemény-kutatás szerint az RN és csatlósai még többséget is szerezhenek. Igaz, ez még változhat. Én magam sem tudom, kire szavazok majd a második fordulóban, annyit tudok csak, hogy nem akarom, hogy a szavazatom kárba vesszen, ezért biztosan érvényesen fogok szavazni (ez a bizonyos barátnőm kilátásba helyezte, hogy esetleg érvénytelenül szavaz). Nagyon érdekes időszakot élünk, a rádió tele van jobbnál jobb műsorokkal, elemzésekkel, a dolgok napról-napra változnak-alakulnak. És még ez a Trump-Biden vita is! Nem néztem végig, csak belehallgattam. Annyira más ez az amerikai kultúra, teljesen meglepett például, hogy egymásra a leggyakrabban úgy hivatkoztak, hogy „he”, „this guy” vagy „this man”. Engem megőrjít, amikor Boni csinálja ugyanezt, és mondjuk az apja jelenlétében úgy beszél róla, hogy a személyes névmást használja (általában amikor panaszkodik rá). Mindig rászólunk ilyenkor!