Szegény kis gazdag lány

– Figyi, ha azt mondom: július 8-án indulunk, te tudod, hogy: hová? – szegeztem a teszkérdést Petra barátnőmnek.

– Igen. Amerikába, nem? – hangzott a helyes válasz.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy valaki legalább tudja. Hogy van olyan ember a világon, aki nem felejtette el a tervünket, ami hónapok óta napirenden van nálunk, és most a finisben már naponta téma. A szüleim ugyanis megint elfelejtették.

Érthetetlen! De nem hibáztatom őket. Csak megjegyzem, mint olyan sokszor, hogy én soha nem ilyen szülőket szerettem volna. Én helikopter-szülőket kívántam volna magamnak; olyanokat, akik nyomon követik a tanulmányaimat, akik kikérdezik a szavakat és az igeragozást, akik zenesuliba meg edzésre kísérgetnek, akikkel jókat lehet beszélgetni, pl. közös olvasmányokról (három tévénk volt hatvan négyzetméteren!), akik tudnak a dolgaimról, akiket, ha van tíz percem a pályaudvaron, mert lekéstem a vonatot, szívesen hívok fel (most Petrát szoktam).

Sajnos viszont az, hogy ilyen nemtörődöm és figyelmetlen szüleim vannak, nem jelenti azt, hogy ne szólnának bele mindenbe, amibe csak tudnak, sőt, olyasmikbe is, amiről fogalmuk sem lehet (pl. kétnyelvűség). Mert azt még elfogadnám, hogy megint elfelejtették, hogy mikor utazunk Magyarországra (pedig, basszus, közvetlenül vannak érintve!), de azt már nehezen tudom lenyelni, amikor ennek ellenére adják a jó tanácsokat, számonkérnek, megmondják, hogy mit kellene csinálnom (sőt: gondolnom!) ebben vagy abban a helyzetben. Mert ha egyrészről nem érdekli őket nagyon a nyári programunk, akkor ne érdekelje őket az sem, hogy én hogyan kezelek bizonyos (pl. lakásvásárlási, szerződéskötési, egészséggel kapcs) ügyeket. Ez lenne logikus, szerintem.

Azért is érthetetlen ez az egész, mert vészhelyzetben a szüleim tök jól tudnak segíteni: amikor pl. Z-vel rohantunk a kórházba áprilisban, akkor probléma nélkül rájuk lehetett bízni Bonit egész délután, pedig nem ez volt az aznapi tervük. A papám simán lefoglalta a rohangáló tízévest órákig – ugyanakkor vészhelyzet nélkül fel se merülne soha, hogy órákig játsszon vele, tanítgassa, megmutogassa neki az őt érdeklő szerkentyűket a házban stb. Fel sem merülne soha, mert nincs rá igényük. Azelőtt soha nem töltött náluk Boni egy egész délutánt, egyedül.

Pedig egyébként pont azért határoztam el ezt az amerikai utat, mert úgy láttam, hogy a szüleim már nem bírják elviselni, ha egész nyáron náluk* vagyunk, valamit ki kellett találni. Áprilisban is azért mentünk haza, hogy Boninak ne egy teljes évet kelljen várnia, mielőtt megint Mo-ra utazunk – a szüleimet viszont egyáltalán nem zavarná, ha egy teljes évig nem látnák Bonit, ez is érthetetlen.

Na mindegy, ez van. Sok barátnőm szüleit elnézve még azt is megkockáztatom, hogy bizonyos szempontból örülhetek is. Lásd vészhelyzet. Remélem, Boni pont ugyanolyan szülőkre vágyik, mint mi vagyunk. Néha belegondolok, hogy nyaggatom itt a Tamás bátya kunyhójával meg saját készítésű utazónaplóval, holott talán ő azt szeretné, hogy együtt szereljük a robotokat vagy mittudomén... de hát minden szülő csak azt adja, amit tud.

* Nem szó szerint náluk. Tőlük 50 méterre bérelünk egy házat. Az természetesen senkitől sem várható el, hogy ilyen hosszú időre elszállásoljanak minket.