Tervek

Az utóbbi időben olyan napokra vágyom, amikor 1) nem szól hozzám senki (csak az, akit én kérdezek) és 2) nem kell semmit sem fordítani. Arról álmodozom, hogy annyit olvashatok, amennyit csak tudok, mondjuk a nyolc óra fordítás helyett nyolc órát. Úgy érzem, manapság nincs elég irodalom az életemben. Erre egyetlen megoldás létezik: akkor kell szabit kivennem, amikor Boni iskolában van, hogy így lelkiismeret-furdalás nélkül ülhessek (feküdhessek) a könyvem fölött. Ezt elhatározván a megvalósítás útjára léptem, és a tegnapi meg a mai napot kivettem szabinak, előre örülvén, hogy kétszer nyolc óra alatt simán kiolvashatok egy 500, vagy két 250 oldalas könyvet!

A tegnap délelőttöm ennek az elhatározásnak a jegyében telt, isteni volt. Miután Bonit az apja elvitte a suliba, még sötétben visszafeküdtem az ágyba, majd beültem a kádba, és majdnem végeztem is az első könyvvel. Micsoda luxus! Már azt tervezgettem, hogy március végén megismétlem az akciót, nem leszek sóher a szabijaimmal, hiszen pont erre valók – hogy végre azt csináljak, egyedül, amihez kedvem van és anélkül, hogy magyarázattal szolgálnék bárkinek! A munkám mostanában tarthatatlanul sok, Boni noha aranyos és megértő, mégis rengeteget dumál (ez a suliban is probléma), csendre és pihenésre vágyok!

Utána elmentem a suliba, hogy hazahozzam Bonit ebédre (ez is ünnepszámba megy), és ebéd közben, amikor tananyagról meg gyerekekről volt szó, teljesen mellékesen megjegyezte: az Éliot hiányzik, mert covidos. Gondolhatjátok, hogy megfagyott a levegő! Bonikám teljesen természetesen folytatta, hogy képzeljük el, az Antonin már a szünetig (ami február 22-én kezdődik) nem fog jönni suliba, a mázlista, mert ő olyan kontaktizé.... és még a hittanról is el kellett mennie, az apukája vitte haza! És a Raphaelt, Éliot padtársát is hazavitték még ma!

Rövid családi kupaktanács után tegnap már nem vittük vissza Bonit ebbe a fertőbe, csak azt a kérdést hagytuk nyitva, hogy ma (pénteken), illetve a jővő héten menjen-e még (utána kéthetes „síszünet” – haha! – kezdődik). Én arra hajlottam, hogy menjen csak, de éreztem, hogy ez már mégsem a merjek-e-buszra-szállni kategóriás probléma, hanem annál súlyosabb ügy. Tegnap még (teljesen civilizált módon) megbeszéltük, hogy ki mit gondol, próbáltunk gyorstesztet szerezni Boninak (NINCS!!), de már este, és ma reggel is a fő hírek között szerelt a megyénk, mint az új variánsok gócpontja. Állítólag a kórházak megteltek, a polgármester be szeretné záratni a sulikat. Hát, így már tuti, hogy szünetig nem küldjük Bonit suliba, de – és én ezzel érveltem akkor is, amikor infók hiányában vissza szerettem volna küldeni még csütörtök délután – ha most nem megy, akkor szerintem ennek a tanévnek nár lőttek, miért lenne a márciusban, meg áprilisban jobb a helyzet, mint most?

Szóval így esett kútba az a tervem, hogy kipihenem magam. Most jönnek megint azok az idők, amikor nemcsak, hogy olvasni sem fogok tudni, de még dolgozni sem nagyon! Tegnap este egyébként Z. egyik barátja írt nekünk, akiknek akkora vidék házuk van, hogy van benne egy „északi” meg egy „déli” szalon is, hogy szerinte azonnal teszteltessük le magunkat mind a hárman, csomagoljunk be, és meneküljünk el hozzájuk, ott nem dúl annyira a járvány. Egy pillanatra el is gondolkodtunk az ötleten, én a tavaszi vakációmat láttam megvalósulni hirtelen és varázsütésre, de persze győzött a józan ész: én nem karanténozom magam össze bárkivel, és gyanítom, ők se viselnék jól Bonikám folyamatos dumáját és időnkénti hisztijét.