Autópályán

Én mindenféle rettegést, paranoiát és hipochondriát jobban viselek, ha az logikus(nak tűnik). De amit Z. csinált legutóbb, az minden határon túlment! A kiflit, amit az útra csináltam meg szendvicsnek, alufóliába csomagoltam, de ugye a kiflit, formájából adódóan, nehéz alufóliába csomagolni; itt-ott bizonyos négyzetcentiméterek szabadon, mondhatni pucéran maradtak (csak az ő kiflije, mert szervezési okokból háromféle módon szoktam szendvicseket pakolni, hogy felismerje őket a finnyás csapat).

Szóval ezt a hiányosan bealufóliázott kiflit beraktam egy hűtőtáskába, egy előző napon vásárolt Szamos desszerttel együtt. És amikor Z. meg akarta enni, borzadva vette észre, hogy a kifli szabadon álló része érintkezhetett a le nem fertőtlenített Szamos-dobozzal, amin, ha voltak vírusok, az inkriminált felületen átkerülhettek a kiflire. Kijelentette, hogy ő márpedig nem eszi meg a szendvicset, ezért egy benzinkútnál vett magának egy gyárilag becsomagoltat.

Amit félkézzel a volánt fogva, 120 km/órával vezetve, a jégesőben, félig Bonira figyelve, fáradtan a korai keléstől, meg az előző, át nem aludt éjszakától, meg is evett. Minden emberi számítás szerint tízszer olyan veszélyes volt ez a mutatvány, mint ha - beoltva ráadásul - megette volna az én szendvicsemet. Forrongtam a dühtől!

Ez délben történt. Estefelé, amikor megéheztünk, jeleztem azirányú szándékomat, hogy ha senki sem kéri a megmaradt (mert rosszul csomagolt) szendvicset, én megenném, csak hogy ne dobjuk már ki. Boni, a kis éhenkórászom, szintén jelentette az igényét a szendvicsre. Ekkor én visszaléptem, de Z. látván, hogy valaki úgyis megeszi (tehát a fertőzés amúgy is a családban fog cirkulálni), elfelezte Bonival a kiflit, és megette! (most már tudok röhögni rajta, akkor nagyon idegesített ez a hülyeség)