A pakolós nap

Most nem arról a takarításról és csomagolásról írok, ami a Fro-ba visszatérő utunkat előzi meg (Budapestről), és amelynek során Magnumok maradhatnak a hűtőben* hanem arról, amikor a Dunakanyarból felcuccolunk Budapestre. Na, EZ durva. Ötödik alkalommal csináljuk, nem tudom, így leírva érezhető-e a feladat nagysága. Egyszer magyaráztam a főnökömnek, hogy miért kell nekünk három, de inkább négy nap ahhoz, hogy a Dunakanyarból hazajöjjünk – egy nap pakolás, egy nap Budapesten, két nap utazás –, de őszintén megmondta, hogy az egy nap pakolást nem érti.

Először is, már az is nehéz, hogy minden cucc beférjen az autóba: amit időközben vettünk (kaják és könyvek), és amit időközben vittünk le. Úgy kell csomagolni, hogy egy adag marad (általában strandcuccok) a szüleimnél, egy adag marad Budapesten (nagyrészt ruhák és könyvek) és egy adag jön velünk vissza Franciaországba. A legjobb, ha az ember már eleve úgy pakol, hogy a franciaországi cuccok bent maradhassanak az autóban, így azokat nem kell Budapesten felvinni a másodikra. De ezalól kivétel például a bor és a gyógyszerek, amik nem maradhatnak az autóban a tűző napon egy napig, szóval ezeket megint külön kell tenni. Másik opció, hogy mélygarázsban parkolunk Budapesten, de akkor viszont a biciklit kell levenni, majd indulás előtt visszatenni a tetejére. Idén az első opciót választottuk, de így utólag szerintem jobb lett volna a második.

Vannak azok a cuccok (általában konyhai eszközök és ágyneműk), amit a szüleimnek vissza kell adni, illetve van még a hűtő: a kaják nagy részét (felbontott sajtok, vaj stb., bontatlan kefír, joghurt, tej stb.) egyszerűen a szüleimnél hagyjuk, de bizonyos dolgokat magunkkal viszünk hűtőládában Bp-re, hogy legyen mit enni. Ehhez jön még a mamám által direkt erre a napra nekünk készített és fagyisdobozokba becsomagolt kaja (lecsó, csirkepaprikás).

Idén ezt ketten csináltuk, de tavaly Z-nek el kellett utaznia az utolsó napokra, és minden egyedül csináltam: meg kell hogy mondjam, sokkal könnyebb volt. Sokkal hatékonyabban pakoltam, a saját szisztémám és elképzeléseim szerint, és mindig mindenről tudtam, hogy hol található. Nem történt meg az, ami idén, hogy az egyikünk elpakolt már valami olyasmit, ami a másiknak még kellett volna. Ráadásul tavaly még ki is takarítottam a kisházat magunk után; idén ezt már nem csináltuk, inkább kifizettük a takarítást a pasinak, akitől béreltük.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem indulunk közvetlenül a Dunakanyarból, a budapesti etap kihagyásával. Már ezt is próbáltuk. A főprobléma a gitár, amit így Z-nek a szüleimnél kellene hagynia, és a legközelebbi budapesti érkezésnél nem lenne kéznél (csak mondom, hogy Amerikában a három hétre vett magának egy gitárt, hogy tudjon játszani; utána otthagyta a nővérénél). További probléma, hogy akkor a szüleimnél kell aludnunk az utolsó éjszaka, és az az igazság, hogy ezt Bonit kivéve minden fél nagyon nehezen viseli. És akkor ott van még az a plusz egy óra, amivel tovább tart az utazás. Bár én idén azt mondtam, hogy mindezekkel együtt is megérné, hogy kihagyjuk ezt a rémes pakolós napot. Ráadásul ebben az esetben nekem az előző napok valamelyikén fel kell mennem Pestre fölcuccolni és kitakarítani – amit így egyedül végezhetek, nyugiban.

Ez az egész macera hasonló a kétnyelvűséghez abból a szempontból, hogy lövésem sincs arról, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, és hogyan csinálják ezt mások. Biztos a családi konfigurációnak (az egyes tagok elvárásainak, a helyszíneknek és a tárgyaknak) egyvelege kiad valami olyasmit, ami nálunk ez: a szenvedős pakolós nap.

 * A papám elment a hűtőben felejtett Magnumért. Azon gondolkodtam, hogyan oldanám meg ezt a szitut, ha nem lenne a papám, aki ilyen esetekben segít. Arra jutottam, hogy vennem kellett volna egy oda-vissza repjegyet...

Kontraszt

A hét elején visszavittem a Központi Szabó Ervin könyvtárba egy könyvet (majd írok róla). Sokkal modernebb a visszavételi eljárás, mint nálunk Franciaországban: egy erre a célra létesített szerkezetbe kell beledobni a könyvet, majd a rendszer automatikusan leolvassa az adatokat (cím, név stb.). Bizalmatlanul méregettem a dobozt (két darab is van), kicsit már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Évente csak egyszer járok ide. Már azon gondolkodtam, hogy lefotózom, ahogy bedobom, így lesz bizonyítékom. Ott tébláboltam, bénáztam, amikor is egy pasi arrébb lökött.

Mint kiderült, a dobozhoz sorba kell állni, csak én ezt nem vettem észre. Elképedve engedtem magam elé a pasit. Kb. hatvanas volt, ápolatlan, zsíros hajú és büdös. És udvariatlan. De nem baj, gondoltam, legalább meg tudom figyelni, hogyan is kell csinálni ezt a bedobást. Beálltam mögé. Láttam, ahogy beteszi egyenként a könyveket a nyílásba, és hogy egy monitoron rögtön meg is jelennek a könyvcímek. Azaz a válla fölött pont le tudtam olvasni, hogy milyen könyveket hozott vissza, és hogy mik maradtak még a kártyáján.

A szépirodalom legszínvonalasabb klasszikusait láttam felsorolva ennek az undok fickónak a kártyáján! Nagy orosz és francia írók, a német filozófia színe-java, a magyar Nyugatosok krémje. Bármelyiket szívesen elolvastam volna. És rengeteg könyvet hozott vissza! Ki olvas ennyi jó könyvet?! A Veszedelmes viszonyokra konkrétan emlékszem Choderlos de Laclos-tól. Ki olvas még 18. századi francia klasszikusokat manapság?!

Kifelé még láttam a pasit, a kijáratnál állt. Mogorván bámult maga elé.

(+kérdés: melyik két magánhangzó nem szerepel ebben a posztban? Nincsenek rajta a telómon. Most is egy németországi autópályáról írok.)

Mindenre gondolni

Egy nèmetországi autópályáról ìrok. Délben indultunk el Budapestrõl, a férjem vezet, Boni a harmadik rajzfilmnél tart. Azért indultunk ilyen késön, mert utálom koszosan otthagyni a lakást. Délelött porszívóztam, kádat súroltam, edényeket törölgettem-pakoltam, szemeteseket ürítettem, lefotóztam a közmûórákat, elzártam a vizet, behúztam a függönyöket, bekapcsoltam a riasztót.

Én eddig podcastokat hallgattam, de egy hirtelen gondolattól vezèrelve gyors fejszámolást végeztem: a múlt héten vásárolt Magnumokból egyet ettem én, egyet Boni, egyet a férjem, és kettöt adtam tegnap este a belsõ udvaron kedélyesen beszélgetö szomszédoknak (hálásan, hogy nem kell kidobni) (és tõzsgyökeres józsefvárosinak érezve magam, amikor lekiabáltam nekik a kòrfolyosóról, hogy Zsooooooolt, nem kell nektek jégkrééém???) de jaj, jaj, most jutott eszembe: tuti, hogy nem ötösével árulják ezeket a jégkrémeket…!

Ami azt jelenti, hogy a hatodik Magnum az áramtalanított és tisztára mosott hütöben maradt!!!

Már megint

– Mama, képzeld, voltak darazsak a babnál! Majdnem megcsíptek, folyton hessegetni kellett őket!

Kicsit el kellett gondolkodnom. A szüleim nem termesztenek babot, miről beszél vajon? Darazsak viszont tényleg mindenhol vannak, még abban a tetőtéri szobában is, ahol aznap dolgoztam.

Ja persze...! Most sokkal hamarabb leesett.

A bobnál. A Visegrádi Bobpályánál!

Vas

Alacsony a vasam, rendszeresen vastablettát kell szednem. Pedig próbálok odafigyelni az étkezésre (húsok, tojás stb.) de mégis. A vastablettával viszont van egy (illetve több) probléma: teljesen felborítja az emésztésemet, nevezetesen szorulást MAJD hasmenést okoz. Ilyan sorrendben. Épp ezért július elején arra gondoltam, hogy nem fogok egy tengerentúli utat még azzal is megbonyolítani, hogy vasat szedek közben. Ráadásul, gondolkodtam tovább, a vashiány főleg akkor okoz problémát, ha dolgozom, a folytonos fáradság miatt (bár ha vasat szedek, akkor is folyton fáradt vagyok...). Végigcsináltam az amerikai három hetet vas nélkül, majd eljöttünk Mo-ra, előtte viszont sikeresen otthon felejtettem a vastablettáimat.

Itt meglepődve vettem tudomásul, hogy azt a gyógyszert, amit szedek, csak vényre adják ki. Mivel Fro-ban simán kapható a patikában, nincs is orvosi rendelvényem, soha nem is kellett. Vettem tehát az itteni gyógyszertárban egy olyan vastablettát, ami vény nélkül is kapható (kevesebb vassal - na de majd többet veszek be egyszerre, remélem, nem lesz hányingerem, mert ez is egy mellékhatás sajna).

A vastabletta egyetlen dologgal nem összeegyeztethető: a futással. Tapasztalataim alapján ha futni megyek, azelőtt három nappal abba kell hagynom a vasat, különben... nos, hát volt már olyan, hogy Z. jött értem autóval, mert kétségbeesve hívtam, hogy ha nem tudok WC-re menni AZONNAL, baj lesz. Olyan is volt, hogy azt hittem: a baj meg fog történni, és ekkor valami csoda folytán az út mentén megláttam egy közWC-t (ismeretlen terep volt, nyaraltunk épp). Én még olyan gusztustalan török WC-nek még életemben nem örültem!

Száz szónak is egy a vége: amikor vasat szedek, nem tudom a heti két-három futást megcsinálni, ki kell váltanom valamelyiket (leginkább kettőt) úszással. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert az egészet meg kell tervezni, a családdal összeegyeztetni (az úszáshoz el kell vinnem a kocsit, suliidőben nem tudom Boni ebédjét menedzselni, az uszi eleve olyan hülyén van nyitva stb, stb.). 

És hogy miért írok most erről a rendkívül fontos problémáról? Mivel itt Mo-on is rendszeresen futottam és futok, gondoltam, majd ha augusztus végén visszamegyünk Fro-ba, egy hetet szünetelek, és addig úszni járok. Csak éppen most látom az uszi honlapján, hogy szeptember 15-ig bezárják az uszodát...!

Na de hogy ne húzzam már tovább ezt a hülye kis problémáról szóló felesleges posztot (ugyanakkor a hülye kis probléma miatt folytonos sakkozás az életem), végül is erre jutottam:

holnap délben: úszni megyek

vasárnap reggel: futni megyek MAJD beveszem a vasat

hétfő: Budapest

kedd-szerda: utazunk

csütörtök este: újra futás

És majd meglátom szeptember elején, mennyi lesz a vasam, de gyanítom, nagyon kevés. Egyszer ugyanígy nyár végén annyira alacsony volt az érték, hogy az orvos intravénásan akarta már adni. Persze egyébként utólag már látom, melyek voltak azok az alkalmak, amikor simán szedhettem volna. Pl. Amerikában az első két hét alatt, amikor nem futottam, viszont normálisan, rostdúsan étkeztem. De hát ezt nem tudhattam előre. 

Az ember szinte már várja a klimaxot!

Elmúlás

Jaj, istenem, a kutya teljesen leépült, szegénykém. Nem hall (igaz, már tavaly sem hallott), nem lát (jól), nem tud felmenni a lépcsőn. Néha elesik, akkor fel kell segíteni. Gyakran csak kézből fogadja el a kaját, különben nem eszik. Nincsenek már reggeli és esti séták sem (Boni még tavaly is olykor pánikolva ébredt, és mondta, hogy jaj, le fogom késni a kutyasétáltatást!!). De a legfurcsább: a kutya tekintetete. Néha csak a falat bámulja, és demensen néz. Pár éve még azon röhögtünk, hogy nem lehet tollaslabdázni a jelenlétében, mert hiába tudta, hogy nem szabad a tollaslabdához nyúlnia, időnként nem bírt magával, és rávetette magát.

Most meg simán tollasozunk a kertben. Úgy tűnik, időnként eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen szereti megharapdálni a tollaslabdát. Ilyenkor fölkel a helyéről, gyámoltalanul megugatja a tollasütőt és megpróbálja elkapni a labdát. Mindig elvéti, melléesik. Fölállítjuk, akkor ingatagon arrébb megy és újból lefekszik.

Egyik reggel mentem át a szüleimhez, de sem őket, sem Bonit (aki már korábban átment reggelizni), sem az autót nem találtam ott. Felhívtam a papámat. Csak belekiabált a telefonba, hogy kutyát fogunk! nem tudok beszélni! mindjárt jövünk! – és letette. Kiderült, hogy reggel, amikor a mamám kiengedte a kutyát a hátsó kapun, az nem talált vissza, és elkódorgott az erdőbe. Úgy kellett utánamenni és felkutatni. Miután szerencsére meglett, Boni megfogta, és a papámék kocsival értementek.

Szegény állat, olyan kiszolgáltatott. Amikor mondom Boninak, hogy szerintem a kutya alzheimeres, a gyerek dühbe gurul, hogy ne mondjak ilyeneket. Hogy nézzem meg, mennyivel fürgébb ma, mint tegnap. Kérdezgeti, hogy szerintem jövőre milyen állapotban lesz? Pedig valószínűleg ő is nagyon jól tudja, hogy egy tizenöt éves kutyának nincsenek már évei hátra,hónapjai sem nagyon. Jövőre nagy valószínűséggel már nem lesz kutya...

Nevelési elvekről

Valaki mesélte, hogy a lánya (20 éves) már nagyon bánja, hogy gyerekkorában elkomolytalankodta a szolfézst és a gitárt, és hogy pár óra után abbahagyta az egészet és ezért soha nem tanult meg gitározni. Azt vágta az anyja fejéhez, hogy 

– Kötelezővé kellett volna tenned! Számonkérhettél volna!

Ez a lány ismeretlenül és akaratlanul is igazolja a nevelési elveimet, azaz hogy egy gyerektől (legalábbis attól a típustól, mint Boni) mindent: zongorát, matekot, angolt, magyart, könyörtelenül számon kell kérni, augusztusban is, nyaralás alatt is, a legnagyobb melegben is. Ott kell állni a háta mögött és ha ellinkeskedi, ha a megúszásra játszik, ha még rendesen elolvasni is lusta a feladatot/kottát – megcsináltatni és gyakoroltatni kell vele újból, sokszor, egészen addig, amíg rendesen nem megy neki az adott feladat.

Egyszer még megköszöni!

Ez a kategorikus és megmásíthatatlan véleményem a gyerek tanulmányaival kapcsolatban (figyelemve véve pluszban, hogy a francia suli mennyire laza), és soha, egy pillanatra nem inogtam meg benne. Az apja már nem ilyen kemény, ő gyakran hagyja, hogy az események elsodorják, és hiába hozunk magunkkal több gyakorlófüzetet, kottát, zongorát, ha rábíznám, Boni napokig nem csinálna semmit. Pedig háromszor-négyszer tíz percnek bele kell férnie egy olyan napba, ami amúgy csupa kertben csatangolásról, uszodából, tollaslabdából, biciklizésből, kártyázásból, olvasásból, TV-nézésből és táblagépen játszásból áll (pedig szívem szerint ezt is betiltanám, de már így is én vagyok a kegyetlen zsarnok állítólag).

Persze sajnáltatja magát rendesen, lázadozik, kiabál (!!), türelmetlenkedik stb. Elmeséltem neki az ismerősöm lányának az esetét, sőt, persze rá sem bagózott. Én meg csak megelégedve mosolyogtam a bajszom alatt, mindt aki tudja a tutit – térjünk vissza a kérdésre húsz év múlva, bebizonyítom a világnak, hogy igazam van.

Mennyi mindent véghezvittem volna az életben, ha az én szüleim is így álltak volna hozzá a tanulmányaimhoz (ők mindent ránk hagytak, nem volt idejük, elveik sem)! Nem egy kihalásra ítélt szakma utolsó képviselője lennék, hanem... izé, azt nem tudom, de legalább rendesen zongoráznék.

További gondolatok a vándoréletről

Ami fiatalabb koromban talán vonzott volna, de amibe ma már biztosan tudom, hogy nem szeretnék belevágni, az az egyéves világörüli utazás. Ez az amerikai út szuper volt, imádtam szinte minden percét: megtettünk kb. 2500 km-t, kilenc különböző szálláshelyen aludtunk, szinte végig éttermekben ettünk, ha nem, akkor idegen konyhákban ütöttünk össze ezt-azt (leginkább főtt tésztát) – és a három hét pont elég volt. Jó, szívesen maradtunk volna még pár napot. De mégiscsak jó volt a tudat, hogy egyszer majd hazamegyünk, hazai kosztot eszünk, saját mosógépben mosunk és saját ágyban alszunk. A végefelé Boni egyébként szívesen emlegette föl, hogy mit enne már Franciaországban (nevezetesen uborkát, májkrémet és normális kenyeret).

De egy évig ezt tuti nem szeretném csinálni! De még félévig sem!

Z. nagyobbik lányának szerintem gyerekkori vágya volt egy ilyen földkörüli utazás. Amikor a gyerekei nagyobbak lettek, eladta a lakását, és az árából (vagy egy részéből) elindultak mind a hárman egy ilyen útra. Most mértem fel amúgy, mekkora szerzevőmunka lehetett a csajnak kiválasztani a helszíneket (főleg Dél-Amerikában és Ázsiában jártak). Volt egyenpólójuk, meg tematikus blogjuk, szóval minden, ami ilyenkor kell és szokásos.

De basszus, és már akkor azon voltam elképedve, hogy azoknak a gyerekeknek (de Z. lányának sem) nincs egy olyan képzeletbeli szobájuk (szobája), ahova visszavágyhatnának! Épp egyik kontinensről költöztek egy másikra (eközé ékelődött az utazás), a cuccaik szanaszét, az iskolát online végezték... abban az évben nem volt nekik egyetlen fix pont sem a világban.

Néha belenéztem a blogba, de már az olvasása is lefárasztott. Volt olyan nap, és ez nem volt kivétel, hogy háromkor keltek, hogy elefántháton elmehessenek egy hegyre napfelkeltét nézni, aztán vissza a szállásra, ahol kezdődött a délelőtti főzőtanfolyamuk, majd délután találkoztak azokkal a szimpatikus franciákkal, akikkel egy kettővel azelőtti ország repterén találkoztak és kötöttek ismeretséget, és akik szintén világkörüli utat tesznek meg... mindezt ezer fényképpel illusztrálva. Szédültem! Amúgy a lány tökre ilyen aktív a való életben is, és iszonyú gyakorlatias. Amikor vele beszélgetek, mindig gazdagodom egy-egy recepttel vagy lakberendezési tippel vagy orvosi diagnózissal, ha akarom, ha nem. (Jó oldala is van ennek a prózaiságnak: még soha, senki mást nem hallottam ilyen lazán beszélni a szexualitásról a saját gyerekeivel!)

Aztán december környékén szegénynek kellett egy nehéz döntést hoznia: vagy lemond a gyerekkori álmáról és hazamennek mindannyian, vagy pedig a fia nélkül csinálja végig (júniusig) az utazást. A kisfiú ugyanis nem bírta, amin én természetesen egy percig sem csodálkozom, ezt az katonás tempót és ezt a teljes gyökértelenséget én sem bírtam volna, főleg nem 12 évesen! 

Végül ez utóbbi mellett döntöttek, és a kisfiút karácsonykor hazavitték a nagymamájához (Z. volt feleségéhez). A gyerek inkább vállalta, hogy beiratkozik egy idegen iskolába, és az anyja nélkül él hat hónapig, minthogy ezt a cigányéletet élje. A kislány (teljesen más természet, sokkal simulékonyabb típus) végigcsinálta az anyjával az utat. Azóta egyébként elköltöztek egy dél-franciaországi városba, ahol előtte semmilyen kapcsolódásuk nem volt. Ott kezdték a gyerekek az új iskolát, állítólag jól érzik magukat.

Főpályaudvar

Mari barátnőm mondta egyszer, amikor rengeteg intézni- és adminisztrálni- és koordinálnivalója volt, hogy olyan a feje, mint egy főpályaudvar. Nem ismertem ezt a kifejezést, de olyan jó! Most az én fejem is főpályaudvar, az elkövetkezendő napokban az alábbiakat kell elintéznem:

- átvenni a lakást

- átiratni a nevemre a közműórákat

- vízóracsere, amihez el kell zárni a főcsapot (ezt három nappal előtte ki kell írni a házban)

- megszüntetni (vagy átvariálni) a bankszámlámat, mert nem akarok többé magyar bankkártyát

- a kéményseprőkkel időpontot egyeztetni, mert kétszer is hagytak cetlit az ajtómon, értelemszerűen nem voltam ott

Néha a teendők annyira nyomasztanak, hogy szinte le vagyok tőlük bénulva. Halogatom is őket, inkább lefordítok pár oldalt vagy kivasalok vagy megtörök hat véka mogyorót, csak ne kelljen ezekkel a stresszes dolgokkal foglalkoznom. Pedig észrevettem, hogy ha megpróbálom úgy felfogni ezeket a feladatokat, mintha iskolai projektmunkán vagy a munkahelyemen kaptam volna őket, akkor semmi gondom nincs velük, céltudatosan és hatékonyan, lelkizés és problémázás nélkül dolgozom, időre kész vagyok. Úgyhogy próbálom most kikapcsolni a fejemben azt a tudást, hogy mindez élőben megy és tétje van, és arra gondolni, hogy kipipálandó munkahelyi task-okról van szó.

Sátoros cigányok

Mindig ez a Márai-hasonlat jut eszembe, amit a hetvenes években alkalmazott (nagyon pejoratívan) a reptereken a motyóikkal sorban álló, várakozó, kajáló, kontinenseket közönyösen átrepülő emberekre. Mi is ilyen sátoros cigányok vagyunk minden nyáron, de különösen idén. Hazajöttünk Amerikából, másnap kimostam a cuccokat, felpakoltuk a biciklit a csomagtartóra, majd továbbutaztunk Magyarországra. Útközben megaludtunk Németországban (bicikli levesz, majd feltesz, rémálom). Megérkeztünk Budapestre, megint megaludtunk, majd felpakoltuk a gitárt, a zongorát, a társasjátékokat és a ruhákat, és mentünk tovább a Dunakanyarba. Most egy ideig nem megyünk sehova.

Franciaországban és itt is az egyik első dolgom az volt, hogy este elmentem futni. Nagyon hiányzott már, Amerikában csak egyszer futottam, akkor is csak futógépen, amit nagyon untam. Pedig a futócipőmben utaztam el, az egész utat abban csináltam végig (ott helyben vettem csak egy papucsot), de először a betegség miatt, később pedig a meleg miatt nem akartam futni (képzeljétek, láttam 40 fokban kutyával a napon kocogó nőt!!).

A képeken: 1) erre visz a futóutam (de ezt nem futás közben készítettem), 2) kaptam egy láda nyári (savanyú) almát, ez valami isteni. És az illata! Mindenhez almát vagy almakompótot vagy almás sütit eszünk, csak győzzük hámozni. Kár, hogy ilyet nem kapni a piacon vagy a boltban – de arra jutottam, talán azért nem, mert mindegyik hibás egy kicsit, és szinte mindegyikben van hangya vagy kukac.