Elmúlás

Jaj, istenem, a kutya teljesen leépült, szegénykém. Nem hall (igaz, már tavaly sem hallott), nem lát (jól), nem tud felmenni a lépcsőn. Néha elesik, akkor fel kell segíteni. Gyakran csak kézből fogadja el a kaját, különben nem eszik. Nincsenek már reggeli és esti séták sem (Boni még tavaly is olykor pánikolva ébredt, és mondta, hogy jaj, le fogom késni a kutyasétáltatást!!). De a legfurcsább: a kutya tekintetete. Néha csak a falat bámulja, és demensen néz. Pár éve még azon röhögtünk, hogy nem lehet tollaslabdázni a jelenlétében, mert hiába tudta, hogy nem szabad a tollaslabdához nyúlnia, időnként nem bírt magával, és rávetette magát.

Most meg simán tollasozunk a kertben. Úgy tűnik, időnként eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen szereti megharapdálni a tollaslabdát. Ilyenkor fölkel a helyéről, gyámoltalanul megugatja a tollasütőt és megpróbálja elkapni a labdát. Mindig elvéti, melléesik. Fölállítjuk, akkor ingatagon arrébb megy és újból lefekszik.

Egyik reggel mentem át a szüleimhez, de sem őket, sem Bonit (aki már korábban átment reggelizni), sem az autót nem találtam ott. Felhívtam a papámat. Csak belekiabált a telefonba, hogy kutyát fogunk! nem tudok beszélni! mindjárt jövünk! – és letette. Kiderült, hogy reggel, amikor a mamám kiengedte a kutyát a hátsó kapun, az nem talált vissza, és elkódorgott az erdőbe. Úgy kellett utánamenni és felkutatni. Miután szerencsére meglett, Boni megfogta, és a papámék kocsival értementek.

Szegény állat, olyan kiszolgáltatott. Amikor mondom Boninak, hogy szerintem a kutya alzheimeres, a gyerek dühbe gurul, hogy ne mondjak ilyeneket. Hogy nézzem meg, mennyivel fürgébb ma, mint tegnap. Kérdezgeti, hogy szerintem jövőre milyen állapotban lesz? Pedig valószínűleg ő is nagyon jól tudja, hogy egy tizenöt éves kutyának nincsenek már évei hátra,hónapjai sem nagyon. Jövőre nagy valószínűséggel már nem lesz kutya...