Ami fiatalabb koromban talán vonzott volna, de amibe ma már biztosan tudom, hogy nem szeretnék belevágni, az az egyéves világörüli utazás. Ez az amerikai út szuper volt, imádtam szinte minden percét: megtettünk kb. 2500 km-t, kilenc különböző szálláshelyen aludtunk, szinte végig éttermekben ettünk, ha nem, akkor idegen konyhákban ütöttünk össze ezt-azt (leginkább főtt tésztát) – és a három hét pont elég volt. Jó, szívesen maradtunk volna még pár napot. De mégiscsak jó volt a tudat, hogy egyszer majd hazamegyünk, hazai kosztot eszünk, saját mosógépben mosunk és saját ágyban alszunk. A végefelé Boni egyébként szívesen emlegette föl, hogy mit enne már Franciaországban (nevezetesen uborkát, májkrémet és normális kenyeret).
De egy évig ezt tuti nem szeretném csinálni! De még félévig sem!
Z. nagyobbik lányának szerintem gyerekkori vágya volt egy ilyen földkörüli utazás. Amikor a gyerekei nagyobbak lettek, eladta a lakását, és az árából (vagy egy részéből) elindultak mind a hárman egy ilyen útra. Most mértem fel amúgy, mekkora szerzevőmunka lehetett a csajnak kiválasztani a helszíneket (főleg Dél-Amerikában és Ázsiában jártak). Volt egyenpólójuk, meg tematikus blogjuk, szóval minden, ami ilyenkor kell és szokásos.
De basszus, és már akkor azon voltam elképedve, hogy azoknak a gyerekeknek (de Z. lányának sem) nincs egy olyan képzeletbeli szobájuk (szobája), ahova visszavágyhatnának! Épp egyik kontinensről költöztek egy másikra (eközé ékelődött az utazás), a cuccaik szanaszét, az iskolát online végezték... abban az évben nem volt nekik egyetlen fix pont sem a világban.
Néha belenéztem a blogba, de már az olvasása is lefárasztott. Volt olyan nap, és ez nem volt kivétel, hogy háromkor keltek, hogy elefántháton elmehessenek egy hegyre napfelkeltét nézni, aztán vissza a szállásra, ahol kezdődött a délelőtti főzőtanfolyamuk, majd délután találkoztak azokkal a szimpatikus franciákkal, akikkel egy kettővel azelőtti ország repterén találkoztak és kötöttek ismeretséget, és akik szintén világkörüli utat tesznek meg... mindezt ezer fényképpel illusztrálva. Szédültem! Amúgy a lány tökre ilyen aktív a való életben is, és iszonyú gyakorlatias. Amikor vele beszélgetek, mindig gazdagodom egy-egy recepttel vagy lakberendezési tippel vagy orvosi diagnózissal, ha akarom, ha nem. (Jó oldala is van ennek a prózaiságnak: még soha, senki mást nem hallottam ilyen lazán beszélni a szexualitásról a saját gyerekeivel!)
Aztán december környékén szegénynek kellett egy nehéz döntést hoznia: vagy lemond a gyerekkori álmáról és hazamennek mindannyian, vagy pedig a fia nélkül csinálja végig (júniusig) az utazást. A kisfiú ugyanis nem bírta, amin én természetesen egy percig sem csodálkozom, ezt az katonás tempót és ezt a teljes gyökértelenséget én sem bírtam volna, főleg nem 12 évesen!
Végül ez utóbbi mellett döntöttek, és a kisfiút karácsonykor hazavitték a nagymamájához (Z. volt feleségéhez). A gyerek inkább vállalta, hogy beiratkozik egy idegen iskolába, és az anyja nélkül él hat hónapig, minthogy ezt a cigányéletet élje. A kislány (teljesen más természet, sokkal simulékonyabb típus) végigcsinálta az anyjával az utat. Azóta egyébként elköltöztek egy dél-franciaországi városba, ahol előtte semmilyen kapcsolódásuk nem volt. Ott kezdték a gyerekek az új iskolát, állítólag jól érzik magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése