2014. július 16., szerda

Mások élete?

Kigyullad (és félig leég) egy épület Budapest belvárosában. Metróbaleset történik Moszkvában. Izraeliek és palesztinok lövik egymást.

Ma láttam két beteg kisbabát, egy, a nyílt utcán síró nőt és hallottam egy történetet egy halálra gázolt kisfiúról.

Mit is mondjak? Csak klisék jutnak eszembe. A szomszéd szobában alszik a gyönyörű kisbabám, egy kicsi életmorzsa. Még minden újdonság a számára: a júliusi napsütés, a játszótér, a hinta. Ezer és ezer dolgot kell még neki felfedeznie, megélnie, megtanulnia, megtapasztalnia, megszeretnie, esetleg megutálnia... én meg - az ilyen napokon, mint ma - meghalok az aggodalomtól, hogy nehogy történjen vele valami, valamikor, az élete során.

Az a félelmetes, hogy csak a szerencsében lehet (és kell) bízni.

17 megjegyzés:

  1. Meg szabad kerdezni,hol lattad a siro not pontosan? Zs.

    VálaszTörlés
  2. Ó, nagyon-nagyon sajnálom, hogy hozzájárultam az aggodalmaidhoz :(

    VálaszTörlés
  3. Zs, a Rákóczi tér környékén. Remélem, nem te voltál az?!

    Martine, a kisfiút sajnálom :(( meg a szüleit :(( és persze nem baj, h elmesélted, az ember nem élhet burokban (meg a gyerekek sem).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, épp azért jött(hozódott) szóba, mert folyamatosan bennem van és mindig azt hiszem, oldódik a rettegésem, ha kibeszélem magamból - de igazából nem. Iszonyatosan féltem őket, A. szerint indokolatlanul nagyon aggódom folyton - de én meg nem tudom, valaki hogyan kevésbé? (pedig jó lenne)

      Törlés
    2. Lehetséges. Ha ez számít (aggodalom szempontjából), ezen kívül egyetlen egyszer sírtam kint, évekkel ezelőtt (igazából ezért is volt olyan furcsa este ezt olvasni a blogodban).

      Törlés
    3. Jajj :(( sajnálom. Én meg egyszer láttam Párizsban egy nőt sírni az utcán, de akkor még nem volt meg a kisfiam, más érzés volt nagyon.

      Törlés
    4. Huh, en nagyon sokszor fakadtam mar konnyre utcan. Mint ahogy az is gyakran elofordul hogy egyedul setalva hangosan felnevetek. Ennel csak az viccesebb, amikor az uszodaban uszva jut eszembe egy vicc; volt olyan, hogy meg kellett allnom, mert felnevetve a szamba ment a viz. (B)

      Törlés
  4. Ez nekem is gyakran eszembe jut, meg az is, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nálunk minden rendben és a legnagyobb bajunk, hogy keveset alszunk éjjel.
    Ez már mindig így lesz, hogy örökké aggódni fogunk, és mindenen elszorul a szívünk és azt gondoljuk, csak nehogy vele is.. ?

    VálaszTörlés
  5. Igen, valaki kevésbé... pl. nemrég kérdeztem egy barátnőmet, h nem félt a bölcsőhaláltól? (nem vettek légzésfigyelőt) És azt mondta, nem, BÍZOTT benne , h nem lesz semmi baj. Én erre nem lettem volna képes, noha tudtam, h a veszély tényleg nagyon csekély. És én a struccpolitikát folytatom: nemhogy kibeszélni nem szeretem a félelmet, de hallani sem szeretek róla. A mai maláj repülőgép-támadástól is kivagyok.

    Aztán vannak azok is, akik hisznek valamiféle rendező erőben (isten?), és ők a mázlisták sztem, mert imádkozhatnak, h minden rendben legyen és ha mégsem, akkor úgy vélik, annak oka volt...

    VálaszTörlés
  6. Én is parázó vagyok rettenetesen, rossz érzés. A napi hírek rendszeresen gondoskodnak az állandó félelemről.

    VálaszTörlés
  7. Én is a folyamatosan aggódós vagyok, a nagyon pesszimista fajtából. Nincsen gyerekem, de egyfolytában izgulok, hogy nehogy baj történjen a családommal, a barátaimmal, a szomszéddal. Nem tudom rábízni magam hitre, bizalomra, hogy nem lesz semmi baj, pedig jobb lenne, mert azokon a helyzeteken kívül, amikor tényleg rajtam múlik valami, semmi ráhatásom nincs az eseményekre. De hiába tudom ezt aggyal, nem tudok érzelmileg elvonatkoztatni. A tegnapi repülőgép-támadás is iszonyatosan megviselt, nem tudok nem arra gondolni, hogy mit érezhettek a repülőn ülők, mit érezhetnek most a hozzátartozóik. És ott van egy önző érzés is, hogy tegnap én is repültem, pont Hollandiából, és mennyire jó, hogy hazaértem. És baromira nem segít, ha azt mondják, hogy bízni kell, hogy nem velünk történik ilyen, mert azok is bíztak benne, akik a gépen voltak, azok is, akik civilként éppen rossz helyen vannak a háborús övezetekben, vagy csak simán az utakon egy autóbalesetnél. Egyszerűbb lenne sokkal, ha lenne hitem, de nincs, és nem értem a világot.

    VálaszTörlés
  8. Nagyon átérzem, amit írtál, Tamko! én is hasonlóan reagálok ezekre a másokkal történt, megrázó eseményekre. Ilyenkor legszívesebben minden szerettem azonnal megölelném, mintha ezzel megvédhetném őket.

    VálaszTörlés
  9. Én sem nagyon értem, hogyan lehet a szerencsében (véletlenben) így megbízni, logikátlannak tűnik és hülyeségnek, mégis ez az egyetlen út. A napi hírektől, mióta megvan Boni, szó szerint rosszul vagyok.

    (láttam az interjút azzal a párral, akik lekésték a maláj gépet és így megúszták. És szinte nevetgélve mesélték!)

    VálaszTörlés
  10. Most erre mit is mondjak....NEkem meghalt a kisfiam és utána még azon is rettegtem amikor elaludtak a kocsiban és lekókadt a fejük....Folyton ellenőriztem mindegyiknek a légzését (a kisfiam broncho pulmonalis displasia következtében halt meg). Az utána született gyerekemnél meg hónapokig minden apróságra azt hittem, hogy valami végzetes kór tör ki rajta. Érdekes, hogy nem féltem kitenni babaként a földre a nagyok közé, nem féltem neki darabosat adni, de a betegségektől rettegek mindig. És pontosan tudom, hogy az élet csakis szerencse kérdése.

    Én mostanában attól is elkezdtem félni, hogy a férjemmel történik valami. Annyira szorosan össze vagyunk nőve, nem tudnám elképzelni nélküle az életet. És a elveszített kisfiunkat is csak ő ismerte, csak vele tudok róla beszélgetni.

    VálaszTörlés
  11. PL. az egyik oltás után kis csomó lett a combjában, rögtön azt hittem daganat...Csak 1 nappal később esett le, hogy lehet, hogy az oltás...Vagy fürdés után többször kékes volt a kiskeze (rémes emlékek jöttek elő a másik fiammal kapcsolatban), de aztán rájöttem, hoyg fázhat, bekapcsoltam a hősugárzót és szép színe lett megint. De addig minden lefutott bennem...

    VálaszTörlés
  12. Jaj, istenem. Múlt időben írtál minderről, remélem, már picit jobb a helyzet. Bár szerintem, ismervén a történteked, ezek még nem is olyan nagy parák - mármint ezt úgy írom, h személyesen nem ismerlek.

    A lekókadó fejecskétől és a darabos kajától én is nagyon félek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jobb lett. A legrosszabb az első 2-3 hónap volt, amikor amúgyis hormonális viharok zajlanak az anyukákban. De a betegségektől most is félek, és néha elnézem, hogy milyen csodálatos, és megrettenek, hogy elveszik tőlem...

      Törlés