A változás új formái

Udvariatlanságnak tűnik, és eléggé zavar, ha valaki beszélgetés közben a telefonját nyomkodja: üzenetekre válaszol, megnézi az értesítéseit stb. Pedig úgy látom, hogy ez már kezd beszivárogni a mindennapi és normális viselkedésformák közé. Egyszer egy kamasz lány ült le közénk, felnőttek közé beszélgetni; egyszerre követte az IRL beszélgetés folyását és csetelt valakivel. Amikor őt érdeklő témáról volt szó, felnézett, figyelt, okosan közbeszólt, amikor pedig nem érdekelte a beszélgetés, csetelt tovább a saját buborékjában.

Ez számomra azt a tézist illusztrálja, hogy a világ a szemünk előtt változik, és változnak az erkölcsök is. Ahogy mondjuk régebben egy férfitől nem nézték jó szemmel, ha otthon főz, még régebben pedig ha valaki nem járt templomba, ma meg már mindkét tevékenység normális, sőt: megszokott. De lehet, hogy jobb példa a szülők magázása?

Egy másik dolog, amit nem tudok megszokni: a Google-térkép. Nem igazodom ki rajta. Én, aki annyira pontosan tudtam tájékozódni egy valódi térképből, annyira jól át tudtam látni egy várost, szinte el vagyok veszve egy telefonnal – gyalogosan és autóval is. Ezt is biztos szokni (vagy tanulni) kell, mert nehezen tudok lépést tartani azzal, ha a telefon hirtelen méretarányt vált, ha nem tudom egyetlen képbe befoglalni az indulási és az érkezési pontot, azaz átlátni az egész útvonalat, vagy ha állandóan változik a nézőpont.

Hogy nincs bennem meg a Google-térképen való kiigazodás képessége, erről pedig arra következtetek, hogy ezt is ugyanúgy el kell sajátítani, ahogy mondjuk régebben megjósolni tudni az időjárást, vagy fejben számolni. És hogy esetleg ez fontosabb kompetencia ma már, mint a térképen való kiigazodás - mint ahogy volt idő, amikor hasznosabb volt megkülönböztetni tudni a búzát-árpát-rozst-zabot mint az ábécé betűit – mert mondjuk még nem is létezett ábécé!

Kívülállóként okoskodni

Már megint annyira felbosszantottam magam egy idiótán! Rövid a sztori: délben összetalálkoztam egy apukával a suli előtt. Vártuk a fiainkat, hogy ki-ki hazavigye őket ebédelni. Szóba elegyedtünk. Megkérdezte, hogy Boni idén sem ebédel egyetlen nap sem a menzán? Nemleges válaszomra hozzátette, hogy:

– Pedig jót tenne neki! Nem jó az, ha mindig kéznél van az apja vagy az anyja!

Egyrészt mi köze hozzá, nem kérdeztem. Meglehet persze Boniról (és rólunk) mindenkinek a sarkos véleménye, de jó ízlésű ember az ilyet nem köti az orrunkra, pláne nem jótanácsnak álzázott kritikaként.

Aztán pedig: téved. Nem Boninak tenne jót, ha valamelyik nap a menzán enne; nekünk tenne ez jót, nem kellene aznap főzni. Kérdeztem is Bonit év elején, hogy esetleg az egyik nap nem lenne-e menzás, de válasza elutasító és kategorikus volt. Sőt, azt is megígérte, hogy még a lasagnát is megeszi, csak ne irassuk be (tartja is a vállalását).

Valamelyikünk (Z. vagy én) minden nap itthon ebédel. Nem összeegyeztethető az elveimmel, hogy kényszerítsem a gyereket a menzára, miközben mi itthon kajálunk. Nem hiszem, hogy ez „jót tenne neki”, és ebben a hitemben nem egy önjelölt pszichológus fog megingatni, aki, mondanom sem kell, alig ismeri Bonit.

Bosszant továbbá az a tény is, hogy a problémás gyerekek szülei olyan könnyű céltáblák. Annyira lazán tudják vadidegenek az észt osztogatni, azt a (vitatható) premisszát alapul véve egyrészt, hogy mindig a szülő hibás, másrészt pedig hogy ők jobban tudják nálunk, hogy mit rontunk el. Mindez pedig százszorosan igaz azokra, akinek ún. normális gyerekeik vannak, ahogy ennek az apukának is.

Végül pedig: én örülök, hogy olyan feltételeket tudok teremteni Boninak, amelyek megfelelnek neki. A nyereség oldalon könyvelem el azt, hogy részmunkaidőben dolgozom, Boni hazajöhet és házi kosztot kap! Ez a pasi viszont felváltva panaszkodik a munkahelyére és Macronra. Arra a (nagydumás, szemfényvesztő, veszélyes) politikusra szavaz, akitől kiráz a hideg, és akire szerintem normális ember nem adja le a voksát. 

Na most az ÉN VÉLEMÉNYEM szerint ennek az apukának sürgősen fel kellene mondania ezen a lúzer munkahelyen, és találnia egy olyat, ahol a fizetés, a munkafeltételek és a kollégák nem indokolják, hogy az ember szélsőséges politikusra szavazzon. Mert SZERINTEM csak egy besavanyodott és keserű ember képes az iskola előtt egy anyukának arra célozgatni, hogy jobb lenne beiratni a menzára a gyerekét. Továbbá ÚGY GONDOLOM, hogy nagyon felelőtlen dolog városban sisak nélkül biciklizni, és ha ez az okostóni tovább fog bosszantani, legközelebb ÉN IS az orra alá dörgölöm mindazt, amit gondolok róla!

(Á, amúgy pedig nem. Nem ér az egész annyit, hogy belemenjek egy konfliktusba.)

A szegény gyerek videojátéka

Séta közben:

– És Bonikám...

– Pssszt!

– ...csak azt akartam mondani..

– Psszt, mama!

– ...hogy...

– Ne beszélj lécci! Gondolkodom. Ne zavarj!

(egy perc múlva, nem bírtam megállni:)

 

– És min gondolkodsz, Boni?

– Psszt! Ne zavarj. Videojátékozom a fejemben.

(Egy éve nyaggat minket, hogy vegyünk neki videojátékokat, nintendót, game-boyt, switch-cset stb. Nem vettünk.)

Anyukák egymás között

Megbeszéltük az egyik barátnőmmel, hogy ősz elején felhívjuk egymást. Nagyon vártam már a beszélgetést, mert nyár elején küldött egy könyvet, amiről azt mondta, hogy idén tanítani fogja a gimis osztályának. Becsülettel átrágtam magam rajta, kijegyzeteltem-kiszótáraztam, még tetszett is, de nagyon nehéz szöveg volt. Bizonyos mondatokat meg kellett mutatnom Z-nek, sőt, Boninak is, mert egyedül nem jöttem rá az értelmükre. Bizonyos más mondatokat nem tudtunk házilag megoldani; ezeket be is fotóztam a barátnőmnek, hogy majd magyarázza el. A megjelölt órában hívott. Hogy miről beszélgettünk?

– A nyaralásról

– Arról, hogy ki-ki szülei hogyan viselték az unokáikat (sok ingerültséggel)

– A gyerekeink iskolakezdéséről

– A gyerekeink gasztronómiai ízléséről (tészta-paradicsomszós-sajt)

– Az orvossághiányról

– A saját (rossz) alvásunkról

– A gyerekeink olvasmányélményeiről (ajánlókkal)

– A gyerekeink podcastélményeiről

– A gyerekeink tanulmányairól

 

Miután letettem a telefont, eszméltem rá, hogy basszus elfelejtettük megbeszélni a gyererek szülinapját (az övéi is ősziek), a gyerekek különóráit, a kétnyelvűséget, a klimaxot, a sportot... és természetesen, mint annyiszor, mint mindig: nem esett szó irodalomról, nyelvről, történelemről, filozófiáról!..

Egy kis félreértés

Egy idős nő ült a játszótéri padon. Bele-beleszólt a beszélgetésünkbe, fél füllel hallgattam. Egyszer csak megemlítette a dédunokáját. Felkaptam a fejem:

– Azt mondta: a dédunokája?? – kérdeztem vissza csodálkozva.

Büszkén kihúzta magát.

– Bizony! Hahaha. Nem nézek ki olyan idősnek, mi?? – szegezte nekem a kérdést – Most meg van lepve, gondolom! Hallomásból tudom, hehe, illetve... bizonyos emberek azt állítják, hogy... véleményük szerint... nem nézek ki annyinak, amennyi vagyok – illetegette magát. – Állítólag... nagyon fiatalos vagyok! – nevetett fel hamis szerénységgel. – Van egy ötvenéves fiam! Számoljon csak utána... hozzá kell adni huszonnyolcat... bizony, bizony. Nem gondolta volna, mi? Hé, hé!! – kiáltott a férjemnek, aki épp arra jött. – A kis felesége nagyon meg van lepve, hogy dédnagymama vagyok! Alig hisz nekem! Mindig ez van! Az emberek el vannak ájulva! Min-den-e-gyes-al-ka-lom-mal!

A férjem udvariasan mosolyog. Van ízlése: nem csinál úgy, mintha fejbe lenne kólintva a hírtől. Láthatóan nem is viszolyog az öntömjénezéstől. Én is próbálok úrinő maradni. Végül is ezzel az idős, testes, platinaszőke hajú nővel majdnem minden nap összefutunk a játszótéren. Gyerekekre szokott vigyázni, minden évben másokra. Általában nem fukarkodik gyereknevelési jótanácsokkal, és derűre-borúra meséli, hogy ki mit ront el a saját gyerekén. Egyik vagy másik padon trónol, és mindenkihez van egy-egy rossz szava, kritizálnivalója. A beszélgetés témája, amibe épp közbeszót, a „szexuális nevelés” tantárgy volt, évi 10 órában, Boniék évfolyamán. Az idős nőnek erről is megvolt a sarkos véleménye, amit nem habozott a játszótér közönsége elé tárni, mintha minimum ő írta volna a tantervet.

Elégedetten felállt, elköszönt, majd emelt fejjel távozott. Ekkor elmondtam el Z-nek, hogy miért csodálkoztam: én eddig mindig azt hittem, hogy ennek a magányos, idegen gyerekeket pesztrálgató, minden beszélgetésbe beleszóló, hetvennyolc év körüli nőnek soha nem volt se férje, se gyereke! Őszintén nem gondoltam volna, hogy egyrészt ezt az unszimpatikus, okoskodó nőt valaki egyszer elvette feleségül, másrészt hogy maga is gyereket nevelt. Hát ezért kaptam föl a fejem a dédunoka szón. Egy pillanatig tényleg azt hittem: rosszul hallok.

Az egynyelvű szótárak

Lehet, hogy csak a mi családunkban és az én iskoláimban, de gyerek- és kamaszkoromban nálunk piedesztálra voltak emelve az egynyelvű szótárak; úgy nőttem fel, hogy az angol-magyar szótárba keresni valamit szinte ciki, mert az igazából profi nyelvhasználó az angol-angol értelmező kéziszótárt üti fel. Érthető, mert a fordítást soha, sehol nem tanították, mindenhol a szövegértésre és -alkotásra helyezték a hangsúlyt.

Később rájöttem, hogy nagyon-nagyon jól kell tudni ahhoz egy nyelvet, hogy az egynyelvű szótárak hasznosak legyenek. Az embernek először mindenképpen ismernie kell az adott szó leggyakoribb magyar megfelelőjét, csak utána éri meg egynyelvű szótárakban kutakodni, magyarázatokkal, kontextussal, példamondatokkal molyolni. 

Van egy olyanfajta nyelvtudás, amikor az ember kb. érzi az idegen szó jelentését, tudja is többé-kevésbé megfelelően használni, de nem tudja rávágni a magyar megfelelőjét (mivel nem is fordítja le magában magyarra) – de ez nekem, fordítóként, nagyon nem tetszik. Úgy érzem, kimarad egy fontos láncszem. Pedig velem is sokszor előfordul, mert van, hogy új szót hallok (olvasok); a kontextusból ki tudom deríteni, hogy mit jelent, még használni is tudom, de sokáig nem ismerem a magyar megfelelőjét. Kiragadott példák most így kapásból: sulfureux, déconvenue, irrévérencieux.

Minden azért jut most eszembe, mert Boni sokszor visszakérdez, hogy mit jelent egy-egy magyar szó. A kétnyelvű szótárakkal kapcsolatban belémplántált idegenkedés miatt eddig gyakran körülírtam a szót magyarul (őrködik = „tudod, amikor valaki vigyáz valamire”), vagy a szinonimával magyaráztam (nemzetség = család). De most egyrészt a fenti gondolatmenetet követve, azaz hogy a fordítás nem ördögi tevékenység, másrészt gyorsasági szempontok miatt már gyakran előfordul az is, hogy simán megadom neki a szó francia megfelelőjét. Legutóbbi szavak, amelyekre emlékszem, sajnos több most nem jut eszembe: por, sárgadinnye, istálló.

Mindennapos láthatatlan munkák

Boni idén sem szerete menzára járni, folytathatom tehát a napi kétszeri főzést. Nagyon nehezen rázódtam vissza ebbe, olyan jó volt nyáron, amikor teljes panzióban a szüleimnél evett! (hízott is egy kilót) (és nőtt egy centit) Az elején baromi szar volt újra azon gondolkodni, hogy mikor mi legyen a menü, és persze nagyon sajnálom az erre fordított időt, de hát ez van. A heti három főzés lenne nekem ideális. Duplán nehéz a munkánk, mert Boni egyrészt sokat eszik, de válogatós. Még a Covid alatt letöltöttem egy alkalmazást, ami recepteket ajánl bizonyos paraméterek mentén, az egy kicsit segített, de már az sem tud újat mondani. Ezeket esszük (a kategorizálás nem véletlen):

Felmelegíthető kaják (ebédre):

– lasagne (tonhalas vagy húsos, próbálok zöldséget is csempészni bele)

– mirelitt pizza (sajna a házit nem szereti)

– rizs/tarhonya/zöldbab valameilyen mirelitt (előre sütött) hússal

– krumplistészta

– tunéziai bárány kuszkusszal (a tunéziaiak biztos röhögnének)

– kínai nem rizzsel (a kínaiak is röhögnek)

– currys csirke rizzsel (az indiaiak..)

– rakott krumpli

10–15–20 perc elfoglaltságot igénylő kaják (vacsira):

– vajas kenyér füstölt lazaccal/sonkával

– omlett

– tészta, bármilyen szósszal

– hal

– leves, ezek közül is elsőrsorban póréhagymakrém- és brokkolikrém- és lencseleves

– krumplipüré vagy tepsis krumpli

– krumplifőzelék

– Croque Monsieur (ezt Boni szokta készíteni, szóval rá kell számítani 20 perc takarítást)

Ezek közül bármihez szoktuk:

– uborka, olívabogyó, kemény sajt

Csak én eszem (pedig milyen praktikusan szintén felmelegíthető):

– rakott karfiol, sült kelbimbó, chili con carne, ratatouille/lecsó, karamellizált endívia, hurka (mmm), choucroute nevű székelykáposzta (ezt a boltban lehet kapni, és olyan illata van, hogy Boni mindig meg akarja kóstolni)

Az ún. macerás vagy problematikus kaják:

 

– marhahússzelet (napokig büdös a lakás utána)

– rizottó (csak frissen jó és csak én szeretem)

– reszeltrépa-saláta (időigényes de finom, viszont Boni csak a boltit szereti)

Ami szinte soha nem készül nálunk:

– saláta (nincs felvevőpiaca)

– rántott hús (ez aztán túúúl macerás)

– nokedli (ez is)

– gnocchi (próbálkoztunk vele, nem lett sikere)

– polenta (nem vált be)

– melegszendvics (tervezem bevezetni)

– húsleves (sajna nem szokott jól sikerülni)

Ez itt a tunéziai (csicseriborsós-répás) hús felmelegítve, indiai rizzsel, mozzarellasalátával....