Két erőszakügy

Franciaországban nagy port kavart az alábbi két hír. Hasonlítanak. Abban, hogy nőket erőszakoló férfiakról van szó, és abban is, hogy minden képzeletet felülmúló, hihetetlen történetek. Ilyeneket nem lehet kitalálni, ilyenek csak az életben fordulnak elő! 

Az egyik ügyben most állítják bíróság elé azt a férfit, aki majdnem tíz éven keresztül altatózta a feleségét, hogy férfiak megerőszakolhassák. Hetvenvalahány emberről van szó, közülük kb. ötvenet tudtak beazonosítani, akik közül mindegyik tagadott az elején. Egészen addig, amíg meg nem találták a férj számítógépén a levéltári precizitással archivált és kegyetlen hidegvérrel a „Visszaélés” elnevezésű mappában tárolt videókat az erőszakolókról. A feleség egészen addig nem tudott semmit a tíz éven át tartó erőszakolásokról (szám szerint 92 erőszak esett meg rajta), a hetven férfiról, amíg a rendőrök meg nem mondták neki. A férfi és a nő több mint ötven éve házasok, három felnőtt gyerekük van.

Na mármost én legkevésbé a férjen vagyok meglepve; más bulvárhírekből és a szépirodalomból jól tudom, hogy szörnyetegek léteznek. Ahogy mondják, köztünk élnek. Mondjuk őszintén megmondom, érthetőbb lenne a történet számomra (de nem elfogadhatóbb!), ha mindezt pénzért tette volna. De nem!

Viszont az a 70 férfi, aki minden probléma nélkül, sőt: önként, mint valami brutális törzsi szertartás keretében megerőszakol egy bealtatózott nőt?! Aztán szegény nő: azon gondolkodom, mi lehet a borzalmasabb számára: megtudni, hogy 92-szer megerőszakolták a tudta nélkül (és megnézni a videókat...!), vagy megtudni, hogy 50 évig hazugságban élt egy szörnyeteggel? (Amúgy nem értem, hogy nem vette észre a testén, az ágyban, a szobában stb. a nyomokat.)

A nő az ilyenkor szokásos zárt bírósági eljárás helyett a nyílt tárgyalást választotta, és arccal-névvel kiállt a nyilvánosság elé. Emelem a kalapom előtte. Választása pedig jogos és észszerű, ahogy mondja: nem neki van szégyenkeznivalója. Feministra szervezetek amellett kampányolnak, hogy a média hozza nyilvánosságra az 50 férfi nevét még azelőtt, hogy az ügyükben ítélet születne. A nevek nyilvánosak, mint ahogy a tárgyalás is az, egyelőre az újságok nem közlik őket. Pedig jól emlékszem, a terroristákat is nevükön nevezték a bírósági tárgyalás során, és más erőszaktevők neve is ismert még a tárgyalási szakaszban.

A másik ügy egy katolikus papot érint, már nem él, csak a hírneve, ezért itt nem lesz bírósági tárgyalás. Annyiban különbözik a katolikus papok által „hagyományosan” elkövetett erőszaktól, hogy egy olyan közismert személyiségről van szó, aki köré Franciaországban legenda épült: utcákat, iskolákat (!!) neveztek el róla. A neve egyet jelentett a szolidaritással, a keresztényi szeretettel. A háború alatt ellenálló volt. Az általa alapított országos szintű jótékonysági szervezet, az Emmaüs felkarolta a lakhatási gondokkal küzdő szegényeket. A pasit majdnem szentté avatták basszus! 

És erre kiderült, hogy katolikus berkekben nagyon jól tudták: a fazon rendszeresen nőket erőszakol meg. Állítólag keringett egy olyan ajánlás is az egyházban, hogy az abbét lehetőleg na hagyja senki egy szobában egy nővel. Az áldozatok pont szegények, rászorulók, lakhatási gondokkal küszködő, kiszolgáltatott nők (sőt, gyerekek) voltak, akikről tudta, hogy nem fognak beszélni.

Itt sem magán a pasin lepődtem meg annyira – hanem a környezetének tagjain, akik a tények tudta ellenére hagyták, hogy ekkora mítosz épüljön köré, hogy ekkora, nem túlzok: sztár legyen. Érdekes kérdés, a rádióban hallottam, hogy miképpen lehet különválasztani ezt a gusztustalan figurát a jótékonysági szervezettől? Még az is lehet, hogy a jótékonysággal álcázták a pap tetteit, borzalmas. A társadalom pedig mohón elhitte egy halandóról, hogy a jóság és az erkölcsösség megtestesítője.

A két üggyel kapcsolatban a francia média nem szereti a bulvárhír (faits divers) fogalmat használni, mert mint mondják, nem egyszeri, véletlen jelenségekről, hanem rendszerszintű, társadalmi problémákról (faits de société) van szó, gyakran hallom az erőszakkultúra kifejezést (culture de viol) is.

Jó tanács

Most már nem is vagyok olyan biztos abban, hogy a jó tanács, amit Boninak akartam adni, valójában olyan jó tanács-e. Azt szerettem volna neki mondani, hogy minden helyzetben merjen kérdezni. Csak hát könnyebb ezt tanácsolni (ld. „Ne görcsölj rá!”), mint a tanácsot megfogadni, ha egy olyan gyerekről van szó aki kishitű és fél. Emiatt nem is tudom, hogy érdemes-e egyáltalán beszélni erről vele.

Azt semmiképpen sem mondanám neki, hogy vegyen részt a tanórán, jelentkezzen, szerepeljen, mert ez szerintem (még?) meghaladja az erejét. Pedig borzasztó nézni, hogy az okos gyerekemet esetleg hülyének nézik (hiszik), mert nem szólal meg.

De az még borzasztóbb, ha esetleg valamit azért nem ért meg, valamiről azért marad le, mert nem meri megkérdezni. Nem kellene, hogy ez így legyen, csak hát azon kívül, hogy nem mer felszólalni, még van annyira önérzetes is, hogy cikinek érzi, ha valamit nem tud (itthon is!). Épp emiatt egyébként nagyon figyel, és általában mindig mindennel képben van, gondolom tudja magáról, hogy úgysem fog utólag megkérdezni semmit.

Pedig a tanárok szeretik a kérdező gyerekeket, hiszen az a reputációjuk, hogy tájékozódni, tanulni akarnak. Persze vannak idegesítő kérdések, hajmeresztően buta kérdések, fontoskodó kérdések, indiszkrét kérdések, felesleges kérdések stb. Ezt szerintem már Boni is érzi, és nem akar egyik kategóriába sem beleesni.

Amúgy még mindig kapkodom a fejem, mekkora korszakváltást jelent ez a suli Boninak (és nekünk is!). Mintha hirtelen felnőtt volna: a játékos és jóindulatú (megkockáztatom: családias) általános iskolából egy hierarchizált, akadémikus rendszerbe csöppent, egy hatalmas campuson. Fura látni a nagyra nőtt, pattanásos, mélyhangú kamaszfiúkat és az agyonsminkezett csajokat reggelente. Miközben Boniék még fogócskáznak a szünetekben!

Nyári olvasmányaink

Amerikába egy-egy könyvet vittünk magunkkal, de mint kiderült, Boni mégiscsak kettőt tett be: két Enid Blyton-regényt. Ezek itt évtizedek óta nagyon népszerűek az általános iskolás kisfiúk körében, Boni sem volt kivétel, így jó választásnak gondoltam egy hosszú repülőúthoz. Annak is bizonyult, sőt, az ott-tartózkadás alatt le is kellett töltenem neki egy harmadikat.

Én épp utazás előtt kezdtem el olvasni egy önéletrajzi regényt Jacques Lusseyran-tól (Et la lumière fût), na, ez meg nem bizonyult kellemes utazási olvasmánynak, nem is értem magamat. Az író nyolcévesen egy iskolai (!!) balesetben megvakult. Hatalmas élniakarással, hittel, optimizmussal és szerencsés családi háttérrel tovább folytatta tanulmányait egy olyan korban, amikor a vakokat nyomoréknak (jobb esetben rokkantnak) titulálták. Felnő, belép a francia ellenállási mozgalomba, a németek elfogják, koncentrációs táborba internálják. Ha az ember azon gondolkodik időnként, hogyan lehetett túlélni egy koncentrációs tábort, itt azon lehet elgondolkodni, hogyan lehetett túlélni egy koncentrációs tábort vakon. A könyv fülszövegéből azt is meg lehet tudni, hogy az író negyvenhat évesen halt meg egy autóbalesetben (a harmadik feleségével). Szóval ezt a könyvet olvastam az odafelé és a visszafelé tartó úton, de szenvedtem vele, mert nehéz a szöveg, gyakran kellett egy-egy mondatnak többször is nekifutnom (példa: cet espoir d'être libre qui, une heure plus tôt, me donnait la fièvre s'était fait courage de ne pas l'être encore et, si besoin, de ne l'être jamais), végül Magyarországon fejeztem be.

Amerikában közösen használtuk a Kindle-emet, amire előzőleg feltöltöttem Boninak az Emil és a detektíveket (az első két nap alatt kiolvasta, tetszett neki) és a Családom és egyéb állatfajtákat. Ez is tetszett neki, de nem annyira, hogy be is fejezze („Mama, ezt nem annyira kedvelem”); 80%-ig olvasta el, állítása szerint túl sok volt benne a mindenféle bogár, hüllő meg növény. Én magamnak is feltöltöttem (magyarul), mert már nem nagyon emlékeztem rá gyerekkoromból. Az egyik résznél, éjszaka hangosan fel-felröhögtem (de most nem rémlik, hogy miért is olvastam éjszaka? ott is rosszul aludtam?).

Főolvasmánynak a Ne bántsátok a feketerigót! választottam, ami már több éve rajta van a Kindle-emen. Tulképp ez is egy ifjúsági olvasmány, mondtam is Boninak, hogy pár év múlva elolvashatja. Nagyon tetszett. Halálosan beleszerettem Atticus Finch-be. A cím a mai napig homályos számomra.

Boninak esténként a Mirr-murrt olvastam föl, majd miután azt befejeztük (másodszorra, mert pár éve már felolvastam neki, ijesztő volt, hogy egyikünk sem emlékezett a sztorira) körülnéztünk a Kindle-en a gyerekkönyvek között és egy Bálint Ágnesre esett a választásunk (Egy egér naplója). Boni nagyon lelkes közönsége az állatos meséknek, ezt is szívesen hallgatta, de később, Magyarországon, egy könyvesboltban megtalálta a Vukot, amit hetek óta ajánlgattam neki. Mindig azzal hárította el a javaslatomat, hogy nem akar olyan sztorit hallgatni, ahol a főhös anyukája (sőt, egész családja) meghal. 

Most mégiscsak megvettük, hozzá egy rókás könyvjelzőt, és szünetet tartottunk az Egérben (azóta is tart a szünet) és belekezdtünk a Vukba. Esténként felolvastam neki, napközben pedig ő maga olvasgatta a magyar szöveget, holott tele van nehéz szavakkal (napszámos, csel, hóhér) vagy szerkezetekkel (megbosszulja a fiait). Amúgy pedig Mo-on az évek során sok francia nyelvű gyerekkönyvet (köztük képregényeket, de Enid Blytont, Roald Dahlt is) halmoztunk fel, Boni leginkább azokból csemegézett augusztusban.

Én pedig azt a gyakorlatot követtem, hogy a különböző helyszínekhez különköző könyveket társítottam, így nem kellett soha, sehova magammal cipelnem könyvet: Budapesten a legújabban megjelent Kertész Imre-naplót (Vázlatok, feljegyzések, tématervek 1958–1963) olvastam, amit ugyanakkor vettem meg, mint a Vukot. Ez a szöveg a Sorstalanság keletkezésének az elejéről ad számot. Néha lila köd ugyan (a művészet, a stílus, a kompozíció szerepe és feladatai stb.), de összességében ki tudtam belőle mazsolázni olyan részeket, amelyek tetszettek. Megértettem például, hogy az irodalmat véresen is komolyan lehet venni. 

A szüleimnél Sinclair Lewis Ez nálunk lehetetlen c. könyvébe kezdtem bele, amely az amerikai elnökválasztás előtt nagyon is aktuálisnak tűnik, de nem mondok semmi véglegeset, mert ez az egyetlen könyv, ami átcsúszott szeptemberre. Amúgy antikváriumban vettem, nincs új kiadás, ami nem meglepő, mert nagyon elavult a fordítás (az Egyesült Államok úgy vélték, az összes mozgalmak, telefón stb.). 

Esténként a Kindle-en először Gárdonyi Géza Amiket az útleíró elhallgat c. novelláskötetét olvastam ki. Tök jó volt, pont az ilyen útleírásokat szeretem, sok-sok emberi részlettel, kevés kaja- és tájleírással. Ezek után Boni ajánlására egy francia gyerekkönyv (Chat noir, Yann Darko) második részét olvastam el (az elsőt régebben olvastam). Értem, hogy miért tetszik Boninak: a szimpatikus főhős kettős életet él, napközben kisfiú, éjszaka a várost rettegésben tartó figura, aki egy különleges kesztyűvel fel tud mászni a falakra. Van benne továbbá rejtély, gonosz, szerelmi szál, egy Elátkozott Sziget és vannak benne emberekkel szövetkező patkányok és macska, hogy az alkimistákról és a varázsitalról már ne is beszéljünk. Már-már túl sok minden volt ebben a könyvben.

Aztán eszembe jutott, hogy tavaly nyáron kivettem a Szabó Ervin Könyvtárból Thomas Mann Naplójának első részét, és hogy mennyire jó volt azt olvasni esténként! Úgyhogy idén is beiratkoztam és kivettem a második kötetet. Pontosan tíz napom volt a 650 oldalra, és akkor már távmunkáztam, de gyorsan lehetett vele haladni. Sikerült kiolvasva és kijegyzetelve visszaadni az indulás előtti napon, amint azt már írtam. Ez a kötet az 1940-től 1955-ig tartó időszakot öleli fel, amikor TM már elismert iró, közéleti ember és híres antifasiszta volt, kiterjedt levelezést folytatott és olyan emberekkel járt össze mint Einstein és Schönberg, és az irodalmat véresen komolyan vette.

Érdekes összefüggések a könyvek közott: Thomas Mann és Kertész Imre is a Bűn és bűnhődésről írt naplójában (én magam most tavasszal olvastam újra). Thomas Mann személyesen is találkozott Sinclair Lewis-szel. A negyvenes években TM Los Angelesben élt (indulás előtt kutyafuttában megnéztem, sajnos a ház nem látogatható). Jacques Lusseyran-t és Kertész Imrét egyaránt a buchenwaldi koncentrációs táborban tartották fogva. Thomas Mann és Jacques Lusseyran is megemlítette Roosevelt halálát (TM jellemzése az amerikai elnökről: aki a világot megmentette Hitlertől).

Kultúrsokk(ok)

– A suli előtt van egy buszpályaudvar, és én eddig mindig azt hittem, onnan hallatszik az az idegesítő, 10-15 hangjegyből álló dallam. Valahogy úgy, ahogy a francia vonatállomásokon is mindig ugyanaz a dallam szól a vonatok érkezésekor. Hát nem! Mint kiderült, az a ki- és becsengetés. Rettenetes! Értem, hogy valami vidám dallammal akarták kellemesebbé varázsolni a gyerekek iskolai idejét, de szerintem kevésbé lett volna béna egy sima csengő.

– Izgatottan kérdezgettük Bonitól, hogy mit csináltak az első órákon (eddig volt: francia, matek, fizika-kémia, angol, német, rajz, zene). Annyira passzol a francia szellemiséghez, hogy mivel foglalkoztak minden egyes első órán: megrajzolták és kidekorálták az előlapot és beragasztották a házirendet.

– Erről jut eszembe, hogy vért izzadtunk nyár elején, amikor beszereztük a papírboltban a sulis cuccokat. Ez is tipikusan francia jelenség: meg volt adva a legapróbb részletekig, hogy mi kell. Némethez pl. 96 oldalas, 24x32 cm-es piros füzet, törihez 48 oldalas A4-es sárga füzet stb., továbbá ilyen-olyan színű és méretű mappák, iratgyűjtők, dossziék, elválasztó lapok, rendszerezők – zipzárral, gumival, zsebbel, karral, anélkül...

– Amúgy nem olyan rossz dolog, hogy még a pubertás előtt kezdték el ezt a sulit a gyerekek, így van esély rá, hogy az elején komolyabban veszik az egészet és figyelnek. Boni olyan szent áhítattal készíti be esténként a másnapi cuccokat, hogy az valami elképesztő (és szerintem eléggé stresszel is, hogy nehogy a zöld füzetet vigye a lila helyett).

– Rögtön az első napon megkapták az órarendet. Péntek délután volt benne egy négyórás lyuk, amit több szülő is szóvá tett a szülői értekezleten. Nagyon meglepődtem, mert én automatikusan arra gondoltam, hogy máshogy ezt egyszerűen nem lehetett kisakkozni: ennyi gyerekkel, osztállyal, tanteremmel és tanárral! Másnap jött egy e-mail az igazgatónőtől, hogy sikerült átvariálni, és megszüntették a négyórás lyukat (így Boninak péntek délután nem is lesz tanítás). Tanulság: 1) érdemes bepróbálkozni, ha valami nem tetszik, 2) mert eléggé reaktívak, és figyelembe veszik a kéréseket.

– Egy óra az egy óra. Nem negyvenöt perc. Viszont nem számítják bele azt az időt, amíg a gyerekek átmennek az egyik tanteremből a másikba (egyik épületből a másikba), tehát végül is szerintem tényleg nettő negyvenöt-ötven perc egy tanóra, viszont ezt a lazaságot nem értem. Miért nem kalkulálják bele a születeket az órarendbe?!

– Mindenki kapott három gyomorforgató, mocskos, zsíros, gyűrött és ragacsos salátalevelekből álló tankönyvet (töri, francia, angol), Boniéit 4–5 gyerek használta már előtte. Meg sem kérdezték, nem akarjuk-e mi magunk megvenni neki. Természetesen ezt fogjuk csinálni, nekem nem lenne gusztusom ilyen hányadék könyvekből tanulni, már bocsánat, de ezekre tényleg nincs jobb szó. Ráadásul, és ezt most az X-generáció tagjaként mondom, szerintem érdemes a tankönyveket megőrizni későbbre (azt meg már végképp nem értem, ki tud aláhúzogatás nélkül tanulni?!)

– A tanári kar nagyon jó benyomást tett rám. Viszont nagyon érdekes, és ezt már az általánosban is megfigyeltem, ezek az emberek nem úgy mutatkoznak be a szülőknek, hogy (mondjuk) Jó napot kívánok, Horváth András vagyok, matematikatanár, hanem nemes méltósággal: Jó napot kívánok, Horváth úr vagyok, matematikatanár. Egytől egyik urazzák meg asszonyomozzák (Monsieur, Madame) saját magukat. Magyar füllel baromi szokatlan!

– A franciák bolondulnak a betűszókért. Eddig a következő kifejezéseket kellett memorizálnom:

• CPE = a pasi, aki a kapuban áll reggel és ellenőrzi a későket
• EPS = tornaóra
• UNSS = kajaszüneti tornaóra
• EMC = etika tantárgy
• SVT = környezetismeret tantárgy
• CDI = könyvtár
  

Az első sor

Hétfőn volt a napja, hogy Boni belépett a valódi Életbe: általános iskolásból középiskolás lett. Legalábbis azt hiszem így mondják magyarul a gimnázium első négy évét – az én időmben ez volt az általános iskola felső tagozata (azelőtt pedig a polgári?). Úgy döntöttem, itthon a francia collège szót fogom használni, sokkal természetesebb, mintha megpróbálnám megtalálni rá a magyar megfelelőjét (ami nincs is). Kérdeztem az egyik magyar barátnőmet (két kétnyelvű lány anyukáját), hogy szerinte mennyire gáz, hogy azt mondom Boninak: „te figyi, csináljunk helyet a fiókodban a collège-i cuccoknak”, de csak legyintett, hogy ők is így beszélnek, ne problémázzak ezen.

Érzéseim szerint a francia társadalom hatalmas feneket kerít ennek az életszakasznak (az általánosból a középiskolába lépésnek), és magának a collège-nek is. Egy éve van szó anyukák körében a témáról: először is, hogy ki hová iratja be a gyerekét, majd hogy milyen nyelvkombinációra. Tényleg nagy a változás. Boni pl. egy olyan suliban fog tanulni, ahol rendes munkaidőben összesen akár 3000 személy is megfordulhat; tanárok, diákok vegyesen (vannak olyan diákok, akik egyenesen ott alszanak!!). Általában ez az a pont a gyerekek életében, amikor mobiltelefont kapnak (Boni nem kap) (amúgy az iskolában tilos). Rendes órarendjük van (eddig nem volt), osztályzzák őket (eddig csak jóindulatú értékelés volt) és minden tantárgyat más-más szaktanár tanít (eddig a magyar rendszerhez hasonlóan ugyanaz a tanító tanította őket). Igazából itt kezdődik a szelekció is, gyakran elosztóközpontként emlegetik a collège-t. Emiatt van szó szerintem ilyen sokszor a médiában erről a típusú iskoláról, és emiatt stresszel rá ennyire sok szülő az egészre.

Engem már hónapok óra megőrjít az egyik anyuka, a szónak abban az értelmében, hogy teljesen rágörcsöltem én is. Többször is elmondta, amúgy tök jóindulatúan és segítőkészen, hogy a fia lelkére kötötte, hogy a collège-ben majd az első sorba üljön le, mert oda ülnek a jó tanulók, és nagy ívben kerülje el a hátsó sort, mert ott a lógosok és a dumálósak ülnek. Ő is és a férje is mindketten viharedzett tanárok, és öt felnőtt fiuk van, gondoltam, csak tudják! Eszembe nem jutott volna ez a tanács, de állította, hogy egész karrierje során minden évben megtapasztalta a mondott komplementer disztribúciót: jó tanulók - első sor; rossz tanulók - hátsó sor. 

Megköszöntem, és én is hónapok óta mondogattam Boninak, hogy az első sorba üljön (ős az a tanítás-során-a-padtársával-fecsegős típus, voltak ebből problémák). Boni minden egyes alkalommal provokált, szemtelenkedett, direkt megjegyezte, hogy majd a hátsó sorban keres magának egy jó kis helyet, meg hogy ő az egészet nem is hiszi el, meg hogy nem is érdekli stb. Még arra is megkértem a Barbarát, hogy Boninak szemtől szembe mondja el a jó tanácsot, mert úgy tűnt, engem nem vesz komolyan.

Közeledett a tanévkezdés napja. Az előtte lévő esték valamelyikén Boni lefekvés után odahívott magához, és a napközben olyan pökhendi gyerek aggódva kérdezte meg, hogy de mama, mi van, ha nem lesz elöl hely? Ekkor jöttem rá, hogy sikeresen bestresszeltem őt is.

Elérkezett a sulikezdés. Hétfő reggel, miután megtudtuk, ki kivel lesz egy osztályban (ez minden évben olyan izgi) név szerint hívták a gyerekeket, akiknek fel kellett sorakozniuk az osztályfőnök előtt (Boniét Ferrárinak hívják, tesitanár, pasi és hosszú haja van!). Barbara szinte elsápadt, mert az ő gyerekének a neve P-vel kezdődik, azaz hátra lesz sorolva! Egymásra néztünk, nyugtalanul. Boni neve L-lel kezdődik, őt hívták előbb, be is állt viszonylag hátra. Jaj, ez nem lesz jó, gondoltam. Boni kérdésére amúgy én azt válaszoltam aznap este, hogy olyan nincs, hogy ne maradjon hely, a hülyék és a lusták hátra akarnak ülni, ne aggódjon ezen. De Barbara erre azt mondta, hogy nem, az első helyekért meg kell KÜZ-DE-NI, és hogy ő a fiát konkrétan utasította, hogy bármi áron az első padokban foglaljon helyet. Ez a nő hétfő reggel úgy állt ott, mint egy korbácsos felügyelő, pillantásával szinte felnyársalva fiát. Én is rendesen fel voltam tüzelve, már közelharcot vizionáltam!

Amikor hívták Barbara fiát, az kiment, és nyílegyenesen átvágott a soron, egészen az első helyekig. Valahogy magával húzta Bonit is (vagy ő ment utána?), mi pedig megkönnyebülve sóhajtottunk fel.

Délután a szülők és a gyerekek együtt voltunk hivatalosak egy maratoni szülői értekezletre. Azon röhögtünk Z-vel, hogy amíg mi kedélyesen beszélgetve a különböző, rég nem látott szülőkkel, lassan vonultunk a megadott osztályterem felé, addig a gyerekeink (Boni és a Barbara fia) már rég bent voltak – és ott ültek szépen az első sorban. Ahogy tanulták. A felnőttek rögeszméinek engedelmeskedve. Azt hiszem, Bonival sikerült egy életre elhitetnem, hogy saját boldogulása azon a végzetes tetten múlik majd: hová ül le az első alkalommal.

Amúgy a reggel olyan megszeppent gyerekek estére arrogáns és nagyszájú kiskamaszokká változtak, szóval minden a legnagyobb rendben. Legközelebb elmesélem, hogy én milyen tanácsot szeretnék adni Boninak a collège-re nézve, de amit még nem mondtam el neki, mert még az őszinte jó tanácsokat, sőt: javaslatokat is gyakran kritikának éli meg.