Nyári olvasmányaink

Amerikába egy-egy könyvet vittünk magunkkal, de mint kiderült, Boni mégiscsak kettőt tett be: két Enid Blyton-regényt. Ezek itt évtizedek óta nagyon népszerűek az általános iskolás kisfiúk körében, Boni sem volt kivétel, így jó választásnak gondoltam egy hosszú repülőúthoz. Annak is bizonyult, sőt, az ott-tartózkadás alatt le is kellett töltenem neki egy harmadikat.

Én épp utazás előtt kezdtem el olvasni egy önéletrajzi regényt Jacques Lusseyran-tól (Et la lumière fût), na, ez meg nem bizonyult kellemes utazási olvasmánynak, nem is értem magamat. Az író nyolcévesen egy iskolai (!!) balesetben megvakult. Hatalmas élniakarással, hittel, optimizmussal és szerencsés családi háttérrel tovább folytatta tanulmányait egy olyan korban, amikor a vakokat nyomoréknak (jobb esetben rokkantnak) titulálták. Felnő, belép a francia ellenállási mozgalomba, a németek elfogják, koncentrációs táborba internálják. Ha az ember azon gondolkodik időnként, hogyan lehetett túlélni egy koncentrációs tábort, itt azon lehet elgondolkodni, hogyan lehetett túlélni egy koncentrációs tábort vakon. A könyv fülszövegéből azt is meg lehet tudni, hogy az író negyvenhat évesen halt meg egy autóbalesetben (a harmadik feleségével). Szóval ezt a könyvet olvastam az odafelé és a visszafelé tartó úton, de szenvedtem vele, mert nehéz a szöveg, gyakran kellett egy-egy mondatnak többször is nekifutnom (példa: cet espoir d'être libre qui, une heure plus tôt, me donnait la fièvre s'était fait courage de ne pas l'être encore et, si besoin, de ne l'être jamais), végül Magyarországon fejeztem be.

Amerikában közösen használtuk a Kindle-emet, amire előzőleg feltöltöttem Boninak az Emil és a detektíveket (az első két nap alatt kiolvasta, tetszett neki) és a Családom és egyéb állatfajtákat. Ez is tetszett neki, de nem annyira, hogy be is fejezze („Mama, ezt nem annyira kedvelem”); 80%-ig olvasta el, állítása szerint túl sok volt benne a mindenféle bogár, hüllő meg növény. Én magamnak is feltöltöttem (magyarul), mert már nem nagyon emlékeztem rá gyerekkoromból. Az egyik résznél, éjszaka hangosan fel-felröhögtem (de most nem rémlik, hogy miért is olvastam éjszaka? ott is rosszul aludtam?).

Főolvasmánynak a Ne bántsátok a feketerigót! választottam, ami már több éve rajta van a Kindle-emen. Tulképp ez is egy ifjúsági olvasmány, mondtam is Boninak, hogy pár év múlva elolvashatja. Nagyon tetszett. Halálosan beleszerettem Atticus Finch-be. A cím a mai napig homályos számomra.

Boninak esténként a Mirr-murrt olvastam föl, majd miután azt befejeztük (másodszorra, mert pár éve már felolvastam neki, ijesztő volt, hogy egyikünk sem emlékezett a sztorira) körülnéztünk a Kindle-en a gyerekkönyvek között és egy Bálint Ágnesre esett a választásunk (Egy egér naplója). Boni nagyon lelkes közönsége az állatos meséknek, ezt is szívesen hallgatta, de később, Magyarországon, egy könyvesboltban megtalálta a Vukot, amit hetek óta ajánlgattam neki. Mindig azzal hárította el a javaslatomat, hogy nem akar olyan sztorit hallgatni, ahol a főhös anyukája (sőt, egész családja) meghal. 

Most mégiscsak megvettük, hozzá egy rókás könyvjelzőt, és szünetet tartottunk az Egérben (azóta is tart a szünet) és belekezdtünk a Vukba. Esténként felolvastam neki, napközben pedig ő maga olvasgatta a magyar szöveget, holott tele van nehéz szavakkal (napszámos, csel, hóhér) vagy szerkezetekkel (megbosszulja a fiait). Amúgy pedig Mo-on az évek során sok francia nyelvű gyerekkönyvet (köztük képregényeket, de Enid Blytont, Roald Dahlt is) halmoztunk fel, Boni leginkább azokból csemegézett augusztusban.

Én pedig azt a gyakorlatot követtem, hogy a különböző helyszínekhez különköző könyveket társítottam, így nem kellett soha, sehova magammal cipelnem könyvet: Budapesten a legújabban megjelent Kertész Imre-naplót (Vázlatok, feljegyzések, tématervek 1958–1963) olvastam, amit ugyanakkor vettem meg, mint a Vukot. Ez a szöveg a Sorstalanság keletkezésének az elejéről ad számot. Néha lila köd ugyan (a művészet, a stílus, a kompozíció szerepe és feladatai stb.), de összességében ki tudtam belőle mazsolázni olyan részeket, amelyek tetszettek. Megértettem például, hogy az irodalmat véresen is komolyan lehet venni. 

A szüleimnél Sinclair Lewis Ez nálunk lehetetlen c. könyvébe kezdtem bele, amely az amerikai elnökválasztás előtt nagyon is aktuálisnak tűnik, de nem mondok semmi véglegeset, mert ez az egyetlen könyv, ami átcsúszott szeptemberre. Amúgy antikváriumban vettem, nincs új kiadás, ami nem meglepő, mert nagyon elavult a fordítás (az Egyesült Államok úgy vélték, az összes mozgalmak, telefón stb.). 

Esténként a Kindle-en először Gárdonyi Géza Amiket az útleíró elhallgat c. novelláskötetét olvastam ki. Tök jó volt, pont az ilyen útleírásokat szeretem, sok-sok emberi részlettel, kevés kaja- és tájleírással. Ezek után Boni ajánlására egy francia gyerekkönyv (Chat noir, Yann Darko) második részét olvastam el (az elsőt régebben olvastam). Értem, hogy miért tetszik Boninak: a szimpatikus főhős kettős életet él, napközben kisfiú, éjszaka a várost rettegésben tartó figura, aki egy különleges kesztyűvel fel tud mászni a falakra. Van benne továbbá rejtély, gonosz, szerelmi szál, egy Elátkozott Sziget és vannak benne emberekkel szövetkező patkányok és macska, hogy az alkimistákról és a varázsitalról már ne is beszéljünk. Már-már túl sok minden volt ebben a könyvben.

Aztán eszembe jutott, hogy tavaly nyáron kivettem a Szabó Ervin Könyvtárból Thomas Mann Naplójának első részét, és hogy mennyire jó volt azt olvasni esténként! Úgyhogy idén is beiratkoztam és kivettem a második kötetet. Pontosan tíz napom volt a 650 oldalra, és akkor már távmunkáztam, de gyorsan lehetett vele haladni. Sikerült kiolvasva és kijegyzetelve visszaadni az indulás előtti napon, amint azt már írtam. Ez a kötet az 1940-től 1955-ig tartó időszakot öleli fel, amikor TM már elismert iró, közéleti ember és híres antifasiszta volt, kiterjedt levelezést folytatott és olyan emberekkel járt össze mint Einstein és Schönberg, és az irodalmat véresen komolyan vette.

Érdekes összefüggések a könyvek közott: Thomas Mann és Kertész Imre is a Bűn és bűnhődésről írt naplójában (én magam most tavasszal olvastam újra). Thomas Mann személyesen is találkozott Sinclair Lewis-szel. A negyvenes években TM Los Angelesben élt (indulás előtt kutyafuttában megnéztem, sajnos a ház nem látogatható). Jacques Lusseyran-t és Kertész Imrét egyaránt a buchenwaldi koncentrációs táborban tartották fogva. Thomas Mann és Jacques Lusseyran is megemlítette Roosevelt halálát (TM jellemzése az amerikai elnökről: aki a világot megmentette Hitlertől).