Kommunikációs csatornák és szokások

A szüleimet általában mobilon hívom (Boni mindig a vezetetékesen, kihangosítva). A mamámmal átlagban 8–11 perc egy beszélgetés, gyakran nincs sok közös témánk, és így amikor a kajáról kezd kérdezősködni (Ilonka :))), elköszönök. A papámmal több időt telefonálunk (átlag 20–25 perc), mert ő nagyon aggályoskodva keresi a szavait, és elképesztően hosszasan tud magyarázni rövid eseményeket. Akkor is felveszi a mobilját, ha épp tankol vagy bevásárol, ilyenkor idegesen belekiabálja, hogy Most nem jó, hívj máskor!! Nem merem megmondani neki, hogy nyugodtan nyomjon ki, mindkettőnknek kényelmesebb lenne. Nem szereti, ha otthonról hívom, mert Boni be-bekiabál, én kaját készítek közben (ami behallatszik), hamar ingerültté válik, ezért gyakran útközben hívom (ekkor meg én válok ingerültté, hogy miért kérdezi meg folyton, hová megyek). Próbálkoztam azzal is, hogy abban az időintervallumban hívom, amíg futni megyek, kb. hat perc az odavezető út, de az sajna nem elég, „lerázni” meg nem akarom.

Z. olyankor szokott hívni, ha a közértben ácsorog és nem tudja, hogy mit kell vennie. Neki is van egy hülye szokása: ahelyett, hogy írna egy üzit, hogy hívjam fel (ahogy pl. ezt a papám nagyon helyesen szokta tenni*), megcsörget. Nekem általában le van hallkítva a telóm, így nem látom. Idegbetegen hív felválltva a vonalason és a mobilon, én próbálom visszahívni, foglaltat jelez, áááá.

Ha az otthoni vonalasról hív valaki a mobilomon, az csak Boni lehet, kétféle okból: hív, hogy menjek haza mert hiányzom neki (elolvadok) vagy ki akar valamit könyörögni (olykor zokogva). Imád hangüzeneteket hagyni a telefonomon, napokkal később veszem csak észre.

Petra barátnőmmel a legkényelmesebb a beszélgetés: akkor hívjuk/rakjuk le egymást, amikor van egy perc időnk (illetve amikor ennek vége). Ennek ellenére, vagy pont emiatt viszont írásbeli üziket vele alig váltok. Nemrég olvastam, hogy az üzenetváltásokban a mondatvégi pont az arrogancia vagy nemtetszés jele lehet, és vele pont így vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy egy eldöntendő kérdésre ehelyett:

Oké (plusz esetleg szmájli)

miért ezt írja:

Oké.

Ugye, hogy van különbség? Száz szónak is egy a vége, vele jobban szeretek élőszóban beszélgetni. Ellentétben más barátnőimmel, akikkel már csak elvétve dumálunk, inkább üzeneteket váltunk. Négy csoportra oszlanak ezek a barátnők vagy rokonok, az alábbiak szerint: SMS, WhatsApp, Viber, iMessage. Egyik nagy rejtélye az életnek, hogy miképpen lehetséges az, márpedig két-három ilyen embert is ismerek, akik az üzenetem elküldése után max. két percen belül válaszolnak. Milyen életet kell élni ehhez? Még nem tudom, hová soroljam ezt a Jelenséget: az abszolút fegyelmezettség és hatékonyság körébe, vagy, épp ellenkezőleg, ez annak a jele, hogy az illető mást sem csinál, mint a telefonján lóg? Én képes vagyok napokig azon őrlődni, hogy válaszolnom kell valakinek (ördögi kör: főleg, ha tudom, hogy az illető azonnal válaszolni fog).

Aztán vannak azok az emberek, akik szeretik mondanivalójukat egy-két linkkel megtámogatni. A linkek többperces You Tube-videóhoz vagy hosszú cikkekhez vezetnek, amint nekem illene megnézni/elolvasni. Képzeljétek, egyszer hónapokig nem válaszoltam egy barátnőmnek, mert úgy gondoltam, válaszadás előtt meg kellene néznem a videót, amit legutóbb küldött, viszont ezt csak halogattam-halogattam (ötperces filmről beszélünk), és így megint egy ördögi csapdába kerültem.

Amúgy itt mesélem el, hogy nekem még egy régi típusú (SE) iPhone-om van, amit imádok, mert kicsi, és fel nem foghatom, hogyan tudnak az emberek ilyen vágódeszkányi telefonokkal szaladgálni a világban. Viszont már nem jó az akksija és a kamerája, lassan váltanom kellene, és hiába győzködnek, hogy hozzá fogok szokni a vágódeszkához, eddig még nem vettem rá magam, hogy felsorakozzam mindazok mögé, akiket eddig kinevettem.

És ha már telefon, két dolgot még elmesélek: hetente-kéthetetne szokott hívni egy idős nő (Nénike néven mentettem el), mert elrontja a tárcsázást (??) és a fia helyett engem hív. Onnan tudom, hogy a fiát keresi, hogy egyszer még üzenetet is hagyott (akkor megnyugodtam, hogy nem magyányos nénikéről van szó, azóta nem gondolom azt, hogy el kellene beszélgetnem vele). A másik pedig, hogy naponta-kétnaponta kapok marketinges hívásokat. Random módon reagálok rájuk: vagy leüvöltöm a fejüket, hogy tilos, amit csinálnak (mert tilos, amit csinálnak), vagy megvárom, hogy az első mondatot félig elmondják, és szó nélkül leteszem. Fel nem foghatom, hogyan tud valaki ilyen alantas, felesleges, sunyi munkát végezni. Z. egyébként tök udvarias velük, magyarázkodik, sajnálkozik, de még így is előfordul, hogy nem lehet őket lerázni. Érdekes, hogy ha ez a fajta tevékenység még létezik, az azt jelenti, hogy a dolognak működnie kell.

Ja, és még szoktak telefonbetyárok is hívni. Általában röhögő gyerekhangok, pizzát kérnek, ilyenek. Ilyenkor belekiabálom, hogy

Vigyázat, VOLDEMORT vagyok, és tudom, hol vagytok!!

* Tavaly nyári sztori: papám azt írta, hogy sürgősen hívjam fel. Megfordult velem a világ és leizzadtam, vajon mi baj történhetett és kivel?! Rácsörögtem, felvette; a Lidl-ben akciósan lehet kapni autóporszívót (vagy elektromos ágymelegítőt? már nem emlékszem, de valami ilyesmi felesleges cucc volt), vagyen-e nekem egyet?