A két- vagy többnyelvű (azaz a két vagy több nyelvet párhuzamosan használó) emberektől, így tőlem is gyakran megkérdezik, hogy melyik nyelven gondolkodnak, illetve hogy melyik nyelven álmodnak. Nemrég meghallgattam egy rádióműsort a többnyelvűségről, a meghívott nő ötnyelvű volt, neki is feltették a kérdést. Már nem is tudom mit válaszolt, de azóta figyeltem magam: én vajon melyik nyelven gondolkodom.
Ez több hete történt, úgyhogy ennyi idejű önmegfigyeléssel a hátam mögött kijelenthetem: nagy valószínűséggel én nem szavakban gondolkodom. Egyetlen nyelvet sem tudok társítani a gondolataimhoz, mert azok nem kifejlett vagy megfogalmazott mondatok, hanem inkább: képek, érzések, benyomások. Ha a nyilvánosság elé szeretném tárni ezeket a gondolatokat, tudatosan le kell fordítanom őket magyar vagy francia mondatokra. Hogy melyikre, az a hallgatóság nyelvétől függ, semmiképpen sem a saját agyamtekervényeimtől, szóval már nem tartozik szorosan ehhez a témához (így az sem tartozik ide, hogy van, amit franciául, van, amit magyarul könnyebb mondanom).
Egyébként érdekes ezeknek a kusza benyomásoknak a lefordítása; nem könnyű. Úgy érzem, a nyelv nem mindig tudja visszaadni azt, amit gondolok. Ezért hatalmas mankó a szépirodalom.
***
A másik téma, ami szegről-végről idetartozik, a következő: mindig is csodálkozva olvastam, hogy egy-egy nyelv miket vett át a környező nyelvekből. Nem a jövevényszavakra gondolok, az teljesen világos, hogy pl. ha egy ősmagyar találkozott egy őstörökkel, és életében először megpillantott egy buzogányt, akkor nem kezdett el szavakat keresgélni rá, hanem használta a készen kapott török szót.
Inkább arra gondolok, hogy pl. a magyar főnévi igenevek -ni képzőjét a az udmurtból vettük át. Vagy hogy a francia nyelv teljesen elhagyta a főnévragozást, holott a latinban létezett. Mi vette vajon rá az embereket arra, hogy struktúrájában változtassák meg a nyelvüket, és egyáltalán: hogyan zajlott ez a gyakorlatban? Elképzelni sem tudom, hogy átvegyük mondjuk a nyelvtani nemeket valamelyik indoeurópai nyelvből.
A fiamat elnézve, most már kezdem éreni. Valszeg ezek a változások mindig egy két- vagy többnyelvű közösségen belül mentek végbe. Mert amit Boni művel a magyarral és a franciával, arra már szinte azt lehetne mondani, hogy egy diaszpóranyelv születésének vagyunk tanúi. Pl. évek óta makacsul használja a szépebb szót a szebb helyett. El tudom képzelni, hogy egy közösség ezt a variációt is elfogadja, egy idő után elkezdje használni, sőt: el is felejtse az eredetit. Hopp, már meg is van a csere. Ugyanígy lezongorázható a -ni képzőnek a meghonosodása a francia nyelvben.