Emlékezetes karácsony

Huszonnegyedikén este, amikor a férjem felvitte a szomszéd nőhöz (Madame Delorme) a vizet, észrevette hogy szegény nő alig áll a lábán. Azt állította később, hogy már napok óta nem evett, nem ivott, hányt és ment a hasa. Állítólag rémes állapotban volt. Én aznap nem voltam nála, nem láttam, az volt az első szabadnapom, Bonival és a bejglivel voltam elfoglalva. Boni ugyanis teljesen fel volt pörögve karácsony előtt, alig lehetett bírni vele, a bejglit pedig két részletben tettem a sütőbe, csomó idő volt, amíg elkészültek (isteniek lettek). Z. és az alsó szomszéd (Inès) ki akarták hívni a mentőt, de a nő semmiképp sem akart kórházba menni.

Rémes éjszakánk volt: Boni kettőig nem aludt el, annyira várta már az ajándékokat, én meg azt álmodtam, hogy Budapesten vagyunk, és a fürdőszobából hallani lehet, amint Madame Delorme fennt kiabál, hogy Jaj, de fáj, borzasztó! Segítség! Meg fogok halni! Miért vagyok ilyen egyedül épp akkor, amikor a halálomon vagyok?

Később Inès is azt mesélte, hogy rosszul aludt, hogy alig várta a huszonötödikét, hogy reggel felmenjen Madame Delorme-hoz. Aznap nálam volt a kulcs, mert én voltam a soros, délben mentem fel hozzá először. Sokkal jobban nézett ki, bár már összefolynak az elmúlt két nap eseményei, úgy emlékszem, fel tudott még kelni. Csináltam neki egy kicsi krumplipürét, megette. Felmentem hozzá délután is. Fájt a hasa, de még mindig nem akart kórházba menni. A férjem és Inès rá akarták beszélni, de ebben hajthatatlan volt, minden másban állandóan a véleményemet kérdezte (milyen fájdalomcsillapítót vegyen be, megeheti-e a pirítóst, hívja-e az ápolónőt stb.).

Még ma reggel is egész jól volt, már ahogy egy végstádiumú rákos beteg lehet (amúgy a sors iróniája, hogy a rákon kívül semmi baja, sem vérnyomás, se koleszterin, semmi az ég világon). Ma is csináltam neki krumplipürét, tettem hozzá egy kis sonkát, mindet megette délben, egész jó étvággyal, de amikor ma 15 órakor felmentem hozzá, azt hittem, hogy ott kapok szívbajt!

Képzeljétek, az ágyban feküdt (negyven kiló, ha lehet) kitekeredett pózban, és ő, aki napok óta hallani sem akart kórházról, elhaló hangon ezt suttogta: – Hívja a 15-öt, kérem, nagyon rosszul vagyok, azt hiszem, haldoklom. És közben sírt. Rettenetes volt. Egyébként majdnem a futószerelésemben mentem fel hozzá, mert délután futni készültem, még jó, hogy nem öltöztem át. Délután háromtól fél ötig maradtam nála. Totál pánikban hívtam a mentőket, de képzeljétek, 38 percbe telt, míg kapcsoltak egy orvost, és további egy óra volt, míg megérkeztek. Állítólag tele van a kórház influenzásokkal, és egyébként Madame Delorme pont emiatt nem akart az ügyeleten kikötni. Utána egy kicsit jobban lett, evett valamennyi fagyit (az egyetlen, amit nem hányt ki), feljött Inès is, együtt vártuk meg a mentőket.

Jó tudni, hogy biztos helyen van, hogy megtesznek érte mindent, amit csak lehet, mert őszintén, az elmúlt két napban folyton azt hittem, hogy talán már nem is él.

Én meg két napja nem mostam hajat, mert minden pillanatban el akartam menni futni, de sosem volt jó – talán holnap. Boni szerencsére jól elvan az ajándékba kapott elektronikus sakktáblájával. A könyveket és a társasjátékot még meg sem nézte, az idei puzzléből csak a felső csík van még meg!